2. fejezet: A festmény

"Eszedbe jutott már, hogy vajon hogyan festhetsz a képeken? A kép csak egy álarc, a valóság pedig ami láthatatlanul rejlik mögötte."

A különös lány nem hagyott nyugodni, szinte biztos voltam benne, hogy képzelődtem, hiszen Melissa nem látta őt, és a szüleink sem említettek semmiféle Scary-t. Képtelen voltam szabadulni a képtől, ahogy a húgom csakúgy szemrebbenés nélkül átment rajta, mintha a lány… szellem volna, majd a falon át távozott. Ez teljesen lehetetlen volt. De miért képzelnék ide egy nőt, amikor én gyászolom azt a nőt, akit szerettem és akit én öltem meg? Életem végéig vezekelnem kell. Nem vágytam azóta senkire sem. De ha nem képzeltem, akkor mi folyik itt? Még csak nem is ittam, nem is szívtam.
Scary.
Különös volt a neve is, soha nem ismertem senkit, akit így hívtak volna. Volt valami rejtélyes csengése. Megráztam a fejem. Még csak most érkeztem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megőrülök. Tisztában voltam vele, hogy borzalmas lesz, de még nem történt semmi, éppen megérkeztem. Nem említhettem meg senkinek, nem hittek volna nekem. Nem akartam, hogy Melissának és nekem sokáig itt kelljen maradnunk. Bár én már tizenhét éves voltam, csak egy évig parancsolhattak nekem. De mégis hova mehettem volna? Fájt beismernem, de a szüleimtől függtem. Volt félretett pénzem, de abból megvettem álmaim autóját, ami pár hónapja össze is tört, az életemmel együtt. Régebben arra számítottam, hogy továbbtanulok, hiszen a megmaradt pénzemet hivatalosan csak a tanulásra költhettem, de most már ennek sem láttam esélyét, minden eredményem a padlóig süllyedt, és balhékból balhékba keveredtem. Egy szó, mint száz, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel. Nem léphettem le innen, nem volt hova mennem. Tehát inkább el kell érnem, hogy minél előbb hazamenjünk. Ez az egyetlen megoldás. Gyönyörű hely volt, de nem volt itt élet. Soha nem rajongtam a természetért, jobban szerettem a nyüzsgő, pezsgő bulizós életet. Az volt a nekem való, nem ez a szerzetes élet.

Sóhajtva felálltam, hogy megkeressem a húgomat. Az előbb elég bunkón utasítottam kifelé, pedig csak fel kellett dolgoznom a váratlan eseményeket. Anyuék még mindig a földszinten voltak és a kertésszel beszélgettek, legalábbis azt hiszem. Nem állt szándékomban lemenni hozzájuk, inkább tovább kerestem a testvéremet. A szobájában játszott Almával, fel se nézett, amikor beléptem. De Alma felmordulva fordult el az ellenkező irányba. A kutyák valahogy nem szerettek soha sem, de az utóbbi időben végképp nem. Nem értettem, de nem érdekelt különösebben. Én sem voltam igazán odaértük. A húgomra néztem.
- Liss, ne haragudj – szólaltam meg sóhajtva. – Tudod, hogy kissé nehéz a természetem.
Bólintott.
- Nem akarok itt lenni, érted? – nézett rám könnyes szemmel. Szomorúan vártam, hogy hogyan folytatja, de mintha nehezére esett volna erről beszélni. – Tudom, hogy egyelőre csak egy nyárról van szó, de mi van ha aztán, ide kell járnunk iskolába? Ha évekig itt ragadunk? Tizennégy éves vagyok, nem itt lenne a helyem. Hiányoznak a barátnőim. Minden hiányzik.
- Én sem akarok itt lenni – mondtam reagálás nélkül. Igaza volt, igazságtalanság volt idehozni minket. Nem is tudom, hogy pontosan kinek az ötlete volt.
- Miattad vagyunk itt, csinálj valamit! – kiáltott rám hisztérikusan. Mindig ezt csinálta ha el akart érni valamit, hisztizett. Könyörgő szemekkel nézett rám, még Alma sem volt képes ennyire ártatlan aranyossággal nézni, arcáról pedig folytak a könnyek. De mit tehettem volna? Már régen nem hatottak meg a húgom kirohanásai, ahogy most sem.
- Ugyan, mit kéne tennem? – nevettem fel keserűen.
- Aggódnak érted, akárhányszor hallgatózok, te vagy a téma. Azért vagyunk itt, mert te… depressziós vagy. Gyógyulj meg, és mehetünk haza – könyörgött, de valójában fogalma sem volt, hogy milyen szavakkal, milyen fogalmakkal dobálózik felelőtlenül.
- Semmit sem értesz, Liss – néztem rá mérgesen. – Ez nem ilyen egyszerű! És semmi bajom nincs. Tudod, mitől leszek depressziós? A csendtől, és ettől a helytől! Ne hidd, hogy te jobban gyűlölöd ezt a helyet, mint én, mert akkor tévedsz.
- Legalább adjatok egy esélyt ennek a helynek – suttogta egy szomorú hang a hátam mögül. Megpördültem. Az anyám állt az ajtóban. A szemem sarkából láttam, ahogy Liss elvörösödik és lesüti a szemét, miközben megpróbálja észrevétlenül letörölni a könnyeit.
- Én nem úgy gondoltam – hebegte félénken anyura nézve, de nem úgy tűnt, mintha ő haragudna ránk. Én viszont igen. Mindenki álszenten játszotta a mártírt, mikor egyedül én lettem megfenyegetve, hogyha nem jövök, mehetek az utcára. Most meg hirtelen senki nem akar itt lenni. Dühösen felmordultam, anya meglepetten nézett rám.
- Hogy oda ne rohanjak… szegény ti, akik nem is akarnak itt lenni. Ha senki nem akar itt lenni, akkor miért kellett a pokolba száműzni, ahol még internetkapcsolat sincs?!
- Aeron – sóhajtotta anyám fáradtan. – Pihenni jöttünk, és az apád én nagyon szeretünk itt lenni. Ez egy nagyszerű lehetőség volt, és mi éltünk vele. Örüljetek, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lehettek.
- Fantasztikus – morogtam. Ezen a helyen most már tényleg eláshatom az életemet. Dühösen csörtettem kifelé, magukra hagyva őket.

Végigjártam az emeletet, majd lesétáltam a földszintre. Kétségkívül igazi kastély volt, pozitív értelemben. Minden külsőség a régmúlt korokat idézte. Az apám lent a nappaliban ült, újságot olvasott és közben kávét kortyolgatott. Végignéztem a nappalin. Legalább tévé volt, de bele se mertem gondolni, hogy itt milyen csatornák lehetnek. Nem reménykedhettem HBO-ban és ehhez hasonlókban. A következő pillanatban egy festményen akadt meg a tekintetem és megdermedtem. Közelebb léptem és onnan figyeltem tátott szájjal. Ugyanis Scary volt rajta. Nem képzeltem őt, tényleg létezett. Végignéztem a lágy vonásokon, a csillogó kék szemeken, a tüzelő vörös fürtökön és egyben teljesen biztos voltam. A szobámban látott lány árnyéka volt ennek a képnek. A festményen szinte dívaként tündökölt. Nem mintha élőben nem lett volna szép, de áttetszősége szomorúságot árasztott. A falon viszont szinte sugárzott a boldogságtól.
Végigjártattam a szememet a kereten, hátha találok valami feliratot, ami elárulhatná, hogy mégis ki is ő. Tudnom kellett, hogy mi folyik itt. Még csak egy órája voltam itt, de már is felfordult minden. Hamar meg is találtam a megoldást, apró gyöngybetűkkel volt belevésve a keret szélébe egyetlen név: Scarlette Mayline.

- Apa? – szólaltam meg elgondolkozva, nem vettem le a tekintetem a különös képről. A szobámban teljesen átlagosnak tűnt, de itt volt valami fenséges benne. Talán a ruhája miatt, ami leginkább egy elegáns estélyre illett volna. Egy csillogó széken ült, úgy nézett ki, mint egy igazi királynő. De kétségkívül ő volt, akit láttam. Ebben biztos voltam.
Apu meglepetten nézett fel rám az újságja mögül. Éppen a politikai rovatot olvasta, amikor megszólaltam. Ezekbe mindig belemerült, alig lehetett kizökkenteni. Láttam, hogy arra vár, hogy megmagyarázzam, hogy miért zavartam meg.
Megköszörültem a torkom, aztán a képre mutattam.
- Nem tudod, hogy ő ki? – kérdeztem, mire meglepetten felszaladt a szemöldöke. Egy pillanatra elgondolkozott, csak aztán szólalt meg.
- Nem igazán, de mintha az ismerősöm említett volna valamit. Miért kérdezed?
- Mintha láttam volna már valahol – hazudtam könnyedén, de lényegében igazat mondtam. Nem mondhattam, hogy valószínűleg egy szellemmel találkoztam, mert egészen biztosan bolondnak nézne. Én sem hiszek a természetfelettiben, ő meg pláne nem. Kinevetett mindenkit, aki hitt ilyesmikben.
Felnevetett.
- Őt nem láthattad, évekkel ezelőtt halt meg. Rengeteg pletyka terjengett akkoriban errefelé, sokak szerint meggyilkolták, de akad olyan is, aki váltig állítja, hogy öngyilkos lett. De ennek már tíz, vagy húsz éve. Senki nem tudja biztosan, hogy ki volt, vagy mi történt vele. De egy biztos érdekes lány lehetett, amikor először jártam itt, az öregasszonyok még mindig róla pletykáltak. Mindenesetre, én nem hiszek a meséikben, biztos csak valami baleset szerencsétlen áldozata volt, és unalomból költöttek hozzá mindenféle történeteket. Hogy mi az igazság? Senki nem tudja. De itt lakott régen, mielőtt az ismerősöm megvásárolta volna a kastélyt.
- Hűha – dünnyögtem csendesen. Még emésztenem kellett a hallottakat, hiszen most már biztos, hogy a lány halott. Az is biztos, hogy a festményt még nem láttam ezelőtt, tehát a szellemalakot sem képzelhettem. Akkor viszont megdőlt minden tudomány. Egy szellemmel találkoztam nemrég.
- Hátborzongató, igaz? Egy lány, aki valaha itt élt, most meg mi élünk itt…
- Az… hátborzongató – bólintottam elmerengve. Nem is sejtette, hogy mennyire. Ugyanis Scary még mindig itt volt, és ez volt az egészen ijesztő.