4. fejezet: Kutatás

"A könyvek az emberek tudását tartalmazzák. Választ adhatnak hát a természetfelettire?"

Ezt a fejezetet nekik ajánlom: Petrucy, Cukorkaa. Köszönöm, hogy írtatok véleményt az előző fejezetre! ;)

Egy hete voltam itt, és Scarlette minden este feltűnt a szobámban. Soha nem árult el semmit önmagáról, inkább a világról beszélgettünk. Kezdtünk összebarátkozni. Mindennap vártam, hogy eljöjjön, nem volt semmi más izgalmas ezen a helyen. Ki sem mentem a házból, hiába hívott mindenki. Nem volt kedvem. Napközben Beckyre, és a barátaimra gondoltam, este pedig Scarlette jött el. Mindig egyre korábban. Szörnyen érdekelték a világban történt események, minden érdekelte. Én pedig igyekeztem minden kérdésére válaszolni. Magányos volt. Ebben biztos voltam. Nem kérdeztem rá többet természetfeletti voltára, vagy a halálára, ő pedig nem kérdezte meg, hogy mitől vagyok ilyen zárkózott. Szavak nélküli megállapodás volt.
- Nem vagyok olyan öreg, mint ahogy gondolod – szakított meg hirtelen, éppen a sikerfilmekről beszéltem. Meglepetten néztem rá. Korábban erről nem szeretett beszélni. – Húsz éve vagyok ebben az állapotban, tehát harminchét éves vagyok.
- Te jó ég – szörnyülködtem. – Az anyám se sokkal több.
Felnevetett.
- De én tizenhét éves vagyok tulajdonképpen, húsz éve. Ez egy kicsit más. Én megragadtam ebben az állapotban, nem öregszem, nem leszek se butább, se okosabb még csak felelősségteljesebb sem. Ugyanolyan vagyok, mint húsz éve, soha nem változom meg. Nem kell aggódnod, hogy egy vénlánnyal beszélgetsz – kacsintott rám, de mintha szomorú lett volna. Nem tudta eltitkolni. Nem tudtam, hogy okos dolog-e kérdéseket feltennem, korán volt még ahhoz, hogy eltűnjön és én nem akartam siettetni.
- Hol vagy, amikor nem vagy itt? – kérdeztem végül egy kevésbé udvariatlant. De ez is érdekelt. Kissé féltem a válaszától. Mi van, ha itt van akkor is, csak nem látom? Az kissé kellemetlen lenne. Ki tudja, mit láthatott.
- Elbújok máshol a házban – válaszolta. – Nem leskelődöm vagy ilyesmi. Bár kissé kellemetlen, hogy kitúrtál a szobámból.
- Ez a te szobád?
Bólintott.
- Nem úgy van berendezve, ahogy annak idején volt, hiszen a mostani tulaj sokat változtatott rajta. Most már férfiasabb, mint akkoriban. Tipikus női szoba volt, nem ilyen személytelen, mint most.
Elhúztam a számat. – Én nem bánom, kissé kínos lenne egy női szobában laknom hónapokig. Mondd, hogy rózsaszín fodrok nem voltak sehol – könyörögtem, de jó kedvem volt. Ezek a beszélgetéseket felvidítottak. Nem voltam annyira egyedül. Ő volt az egyetlen, aki nem csak a balesetről tudott velem beszélni, és nem nézett rám úgy, mintha én is halott lennék. Kétségkívül lélekben az voltam, de utáltam, hogy erre még emlékeztettek is.
- Nem voltak fodrok, és nem szeretem a rózsaszín dolgokat – nevetett gúnyosan. – Amúgy a ti kutyátok az a bestia a szomszéd szobában? – váltott témát hirtelen. Az arca most borúsnak tűnt. Alma, mint bestia? Nevetséges gondolat volt, ki is nevettem érte.
- Ártalmatlan és egyébként a húgomé, Melissáé. Nem bírod a kutyákat?
- Ők nem bírnak engem, mit gondolsz miért nem akart bejönni ide a kutya? Mert én itt vagyok, és itt éltem. Megérzi a szagomat és gyűlöli. Nem látnak engem, de éreznek.
- Oh… akkor már értem. Én sem szeretném, ha állandóan morogna rám, bár amúgy se kedvel.
- A saját kutyád?
- Lissé.
- De ő a húgod, akkor a kutya nem közös? – értetlenkedett. Ilyenkor különös arckifejezést vett fel, jobban hasonlított a húgomhoz, mint az anyámhoz.

- Nem. Nem szeretem az állatokat.
- És ezt a helyet sem – jelentette ki. Nem kérdezte, hanem megállapította. Meglepetten néztem rá. Hát ilyen egyértelmű lenne vagy csak hallgatózott? Bár ki tudja milyen hallása van a szellemeknek. Lehet, hogy akaratlanul hall mindent.
- Valóban. Túl unalmas nekem. Nincs itt semmi élet, talán egyedül te.
- Én lennék az élet? Van fogalmad róla, hogy milyen hülyeséget mondtál? Én halott vagyok, Aeron. Soha nem fogok élni, mert elvették az életem. Nem én vagyok itt az élet.
- Elvették? Hát megöltek? – bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés. Scarlette elfordult. – Scarlette…
- Megöltek. Most jobban érzed magad, hogy ezt tudod? – nézett rám dühösen. Megráztam a fejem és ösztönösen átöleltem. – Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten. Kissé furcsa volt egy szellemet átölelni, hiszen nem volt teste, de mégis jólesett. És meg akartam vigasztalni, nem tudom, mi ütött belém. Talán csak a tudtára akartam adni, hogy nincs egyedül.
- Barátok vagyunk – feleltem magyarázatképpen, mire óvatosan visszaölelt. Különös érzés volt. A testem bizseregni kezdett, kellemesen. De ez biztos normális, még soha nem öleltem egy szellemet sem.
- Barátok? Nagyon régen nem volt barátom – sóhajtotta kifejezéstelenül. Nem értettem a reakcióját. Olyan távoli lett hirtelen.
- A családoddal mi lett? Amikor megöltek?
- Ez egy hosszú történet – visszakozott távolságot tartva és hátrább húzódott. – Ki az a Becky? Sokat hallottam már róla miközben beszélgettetek. A lány a képen? – mutatott az ágyam melletti képre. – A barátnőd?
- Volt. Meghalt – válaszoltam letörten. Most már én sem néztem rá, inkább kiszúrtam egy pontot a padlón és azt figyeltem. – Buli után mentünk haza a kocsimmal, Becky, Charles és Emma. A legjobb barátaim. Én is ittam, és nem figyeltem eléggé az útra. Nem tudtam időben félrerántani a kormányt, és egy teherautó belénk ütközött. Megöltem őket – vallottam be halkan. Nem volt titok, de egy idegennek elárulni egy hét ismeretség után, valahogy nem volt jellemző rám.
- Nem szabadna ezt elmondanom neked, de hát úgysem tudod továbbadni – szólalt meg csendesen. – Tulajdonképpen soha nem voltak barátaim, csak egyetlen egy. A nővérem, Stefanie. Tizenéves voltam, amikor meghalt. Az apám elhagyott minket, miután megszülettem. Stefanie halála után az anyám újra férjhez ment. Vele és az éppen aktuális férjével éltem, egészen addig, amíg az anyám meg nem ölt, ahogy korábban a nővéremet is.
- Úristen – nyögtem döbbenten. Egy láthatatlan könnycsepp folyt végig ezüstös arcán, a könnyei is testetlenek voltak, akárcsak ő maga. – De miért?
- Mert az anyám őrült volt, ilyen egyszerű. Sajnálom, ami a barátaiddal történt – terelte el a témát. – De ne hibáztasd magad. Minden okkal történik, Aeron. A sors semmit nem bíz a véletlenre. És nem te ölted meg őket – nézett rám, majd elsuhant. Olyan gyorsan távozott, ahogy minden este. De most döbbenten néztem utána. Megpróbáltam feldolgozni, amit mondott. A saját anyja ölte meg. Létezett ennél nagyobb kegyetlenség? Az én anyám az életét adná értem, az övé pedig elvette. Kegyetlenebb volt mindennél, amit eddig hallottam.

Aznap este nem feküdtem le korán aludni. Mikor a kastély elcsendesedett, a kis könyvtárszoba felé vette
m az irányt. Tudtam, hogy merre van, Melissa szeretett olvasni és láttam, hogy merre kereste. Zseblámpával a kezemben léptem be a kis szobába, nem akartam, hogy a szüleim felébredjenek, nem akartam magyarázkodni. Kutatni kezdtem a könyvek között, de közben észrevettem még egy festményt. Egy nőt ábrázolt, nem volt sokkal idősebb nálam, de valami különös elegancia, hatalom áradt belőle, ami idősebbé tette. Porcelánfehér arca, világító kék szemei, élénk vörösre kikent szája, feltűzött sötét haja hideg hatást kölcsönzött. Fagyos szépség, szokták az ilyen nőkre mondani. Közelebb léptem. Meg is találtam a nevet. Sherilyn Ellwood. Ki lehet ő? Elgondolkozva figyeltem, de biztos voltam benne, hogy még soha nem láttam ezelőtt. Scarlette anyja nem lehetett, ahhoz túl fiatal volt és a kép akkoriban készült, mint a másik. Megvontam a vállam és inkább kutatni kezdtem a könyvek között. Minden érdekelt, aminek köze volt a szellemekhez. Rengeteg könyvet találtam. Szellemtörténetek, Rémtörténetek, Kísértetkastélyok. Egyik se hiszem, hogy a segítségemre lehetne.

„Szellem: Fizikai testtel nem, csak tudattal rendelkező lények. Egy részük korábban ember volt. A médiumok kapcsolatba tudnak velük kerülni.”

Én nem voltam médium, ebben biztos voltam. Be is csuktam a könyvet és egy másik után nyúltam. Valami használhatót kerestem,

„Egy kísértet egy halott személy (ritkábban állat) állítólagos megnyilvánulása. Az általános elképzelés szerint a kísértet az elhunyt személy testetlen szelleme vagy lelke, ami a Földön marad a halál után. Némely hagyomány szerint a kísértet csak az illető személyiségének maradványa és nincs közvetlen kapcsolatban szellemmel vagy lélekkel. A világ valamennyi kultúrája hordoz kísértetekről szóló történeteket, de különböznek az elképzeléseik arról, hogy pontosan mik is ők és hogy mennyiben valóságosak vagy csak a képzelet szülöttei. Olyan lények, melyek normális emberként élve élősködnek a még nem elhunyt emberek között. Állítólag tudnak átformálódni, emberi szemnek láthatatlanná, de a gépeket(például fényképezőgép, kamera) nem tudja becsapni. Egy régi fotós egy kastélyt próbált lefényképezni, aminek a históriájában egy nő halt meg. A fotós vissza hívatta a kémiai fotót és látott rajta egy félig átlátszó szoknyás nőt. A kép felvételekor a fotós nem látott semmit.”

Valahogy semmi nem illett Scarlette-re. A szellem és a kísértet leírás általános dolog volt, de úgy éreztem, hogy ezek nem az igazságot írják. Csak egy megérzés volt, amit nem értettem. Nem olyan volt, mint egy szellem a filmekben. Több volt annál. Nem kísértett senkit, nem zavarta az emberek életét, csak egyszerűen létezett. Sóhajtottam egyet. Hajnalodott. Felkaptam az utolsó kinézett könyvet és elindultam a szobámba. Halkan osontam a lépcsőkön, hogy ne hallja meg senki a lépteimet. De mikor beléptem egy dühös Scar-rel találtam szemközt magam.
- Te nyomozol utánam? Szellemekről olvasol az éjszaka közepén? Mi közöd hozzám? Nem akartalak a könyvtárban meglepni, de mégis hogy képzeled?
- Csak olvasok. Miért baj az?
- Mi az a könyv a kezedben? – sziszegte mérgesen.
- Az nem rólad szól. Görögökről – feleltem. Tényleg így volt. Rossz könyvet hoztam el, de már nem fordulhattam vissza. De mindig is érdekelt a görög mitológia. Misztikus és izgalmas volt. – Hercules meg ilyenek.
- Oh, az más – nyögte zavartan. – Ne haragudj – suttogta halkan, majd eltűnt. Elgondolkozva néztem utána. Vajon, miért baj ha utánanézek, hogy mi is ő? Hogy mik is pontosan a szellemek? Jogomban állt kutatni egy kicsit. Tudnom kellett, hogy hogyan lehetséges ez. Mégis csak a jelenlegi otthonomban élt. De mégis… felhagytam a kutatással, úgysem találtam semmi használható dolgot. Inkább kinyitottam a görög mitológiás könyvet, és olvasni kezdtem.