19. fejezet: Sokk

Fogalmam sincs, hogy merre és hogyan mentem. Talán stoppoltam, vagy végig gyalogoltam? Kába voltam. Folyton csak őket láttam magam előtt. Nem figyeltem az útra, a lábaim automatikusan vittek valamerre. Ólmos fáradtságot éreztem az egész testemben, és közben reszkettem. Biztos kaptam még ajándékba egy kis Sherilyn-féle hideget, de csak miután belepiszkált az apám fejébe és hazaküldte őt.

Sötét volt. Fogalmam sincs, hogy mikor sötétedett be. Csak mentem és mentem. De nem tudtam, hogy hol vagyok. Körülnéztem.  Sehol semmi. Csak élettelen pusztaságok. Gondolatban gratuláltam magamnak, amiért ilyen helyzetbe sodortam magam. És még telefon sem volt nálam. Fantasztikus. Úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék, pedig egy kortyot se ittam.

Káromkodva ültem le a hideg földre, és csak néztem magam elé. Voltak dolgok, amiket fel kellett dolgoznom. Vajon, a valóságot láttam? Vagy ha nem, számít? Mert akár történhetett így is. És miattam történt az egész? Hogy én meghaljak? Akkor miért nem lehetett csak engem bántani? Miért kellett a barátaimat megölni? Az egész az én hibám. Sikerült az itt töltött idő alatt meggyógyítani magam, de most felszakadt bennem minden. Szégyenszemre sírni kezdtem. Ritkán sírtam, de ez most igazán fájt. Égetett belül. Olyan volt, mintha Sherilyn kitépett volna belőlem egy darabot. Csak néztem a sötétséget, és a néhány csillagot az égen. Talán most ők is odafent vannak és engem néznek. Talán szidnak, talán gyűlölnek. Már tudom, hogy nem igaz szerelem volt Becky-vel, de az első. Az első az ember soha nem felejti el, és történjék bármi az első mindig nyomot hagy bennünk. Az igazi Scarlette volt, de attól még hiányzott Becky. Egy év jutott nekünk. Egy gyönyörű év. Miért van úgy, hogy Rebecca meghalt, Scarlette pedig halott? Hol az igazság?

Miért okozta Sherilyn a balesetet? Miért akart már akkor is megölni engem, amikor az a fő baja, hogy itt vagyok. Ha nem lenne a baleset, soha nem jöttünk volna ide, legalábbis én biztos nem. Miért? Hol vannak a válaszok? Scarlette miért nem volt hozzám őszinte? Miért nem mondta el, hogy ki az anyja? Ez mindent megváltoztatott, még akkor is, ha végig az orrom előtt lebegett az információ, csak én nem vettem észre. Nem raktam össze a kirakós apró darabkáit. Akkor nem jöttem volna ide, ha tudtam volna. Vajon, aggódik értem? Mit mondhatott apám, hol vagyok? Talán, hogy felszedtem valakit? Te jó isten, ne… Nos, akkor nem keres senki. Scarlette utál, mert azt hiszi, hogy megcsaltam. Liss dühös, amiért ezért maradok el otthonról. Mira a csók miatt kiakad, és talán bevallja Tednek. Nos, ha ez tényleg így van, senki nem keres. Senki nem aggódik. Talán vissza se kéne mennem. Ha meghalnék Sherilyn boldog lenne, Melissának és a többieknek nem esne baja. De

Scarlette örökké szenvedne! Képes egy szív kétfelé húzni? Kit válasszak? Melyik tudattal tudnék együtt élni? Bár az utóbbival nem kéne, mert halott lennék.

Hogyan fogok hazamenni? Merre van az út? Merre keressem? A következő pillanatban felkaptam a fejem. Egy teherautó tűnt fel a távolban, és erre tartott. Talán megkérdezhetem, hogy merre van a kastély. Leintettem.

- Elnézést! Nem tudja, hogy merre van a kastély? – kérdeztem a volán mögött ülő ötvenes éveiben lévő férfitől.

- Milyen kastély? – dörmögte.

- Talán… Mayline.

- Ó, a Mayline-kastély? Hogy kerülsz ide? Az innen nagyon messze van. Gyere, szállj be. Egy darabon elvihetlek.

- Köszönöm! – hálálkodtam, és beszálltam. Az úton nem szólaltunk meg, a rádió szólt. Aztán megpillantottam a rémálmomat. Egy autó száguldott felénk, irányíthatatlanul. A mellettem ülő férfi felkiáltott, és megpróbálta félrerántani a kormányt, de akkor már mindegy volt.

Fékcsikorgás. Csattanás. Valami a fejemnek ütközik. Sherilyn ördögi nevetése valahol a közelben.

- Ő okozta – gondoltam, aztán elvesztem megint a sötétben.

Arra ébredtem, hogy valaki pofozza az arcomat. Esőcseppek hullottak az arcomba. Valaki kétségbeesetten ismételgette a nevemet. Kábán kinyitottam a szemem, és azt hiszem képzelődtem. Ugyanis Melissa ütögetett. Döbbenten pislogtam és nem éreztem a balesetnél szerzett sérüléseimet. Amikor felültem körülnéztem, és rájöttem. Csak az én fejemben volt baleset, még csak a teherautó sem jött erre. Csak betekintést nyerhettem, hogy milyen lehetett a másik oldalról.

- Aeron? – kérdezte Liss ijedten. Felnéztem rá. Értetlenül üresen. Mit keres ő itt? Most vettem csak észre Tedet és Mirát. Az utóbbi könnyes szemmel nézett rám, Ted csak aggodalmasan. Melissa pedig ijedten, főleg amikor a szemembe nézett. Nem tudom, hogy mit látott, de nagyon megijedt és sírni kezdett. – Aeron?

- Hm? – morogtam.

- Úgy nézel… mint akkor… - suttogta megrendülten és egyből tudtam, hogy mi baja. A baleset utáni énemre emlékeztettem. Valójában úgy is éreztem magam. Felálltam, de megtántorodtam. Liss belémkarolt. Szörnyen fáradtnak éreztem magam, erőtlennek. Ó, Becky… Charlie… Emma… Miért? Nem érdemeltétek ezt meg! Annyi bűnötök volt, hogy ismertetek engem. Tompán éreztem, hogy Ted és Melissa besegít az autóba és elindulunk.

- Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – kérdeztem rekedten.

- Majd otthon megbeszéljük – suttogta Liss. Ő ült mellettem hátul. Remegtem. Most már nem a hidegtől. Mi van, ha belénk jön valami? És megint csak én élem túl? Magamhoz szorítottam a húgomat és behunytam a szemem. Minden nagyobb fékezésnél megremegtem és felpattant a szemem. Liss olyankor suttogott valamit. Tudta, hogy mi bajom, csak azt nem, hogy miért most. Hogyan jött elő. Sherilyn hibája minden. Átkozott Sherilyn!

Örökkévalóságnak tűnt, mire végre megállt az autó. Ted és Melissa kitámogatott és felvittek a szobámba. Nem éreztem a testemet. Hallottam, ahogy Scarlette rémülten kérdezi tőlem, hogy mi történt, mi a bajom. A többiek nem hallották, nem látták őt. Csak én. Mira nem jött fel, talán nem mert. Nem bántam. Nem volt erőm, megjátszani magam. Abban sem voltam biztos, hogy mi a valóság és mi a képzelet. Talán a baleset volt az igazi, és a kórházban fekszem. Vagy ez az igazi és az meg sem történt. Összezavarodtam. Melissa és Ted kimentek. Scarlette ült le mellém és szólongatott.

- Aeron? Kérlek…

- Ez most… valóság? – kérdeztem rekedt erőtlen hangon.

- Igen, miért? Pihenj, nagyon kimerültél. Mi történt veled? Fáj valamid?

- Csak a szívem – suttogtam feleletképp. – Láttam őket. Ahogy meghaltak. Emma és Charles rögtön meghaltak. Emma be sem csukhatta a szemét. Rebecca… ő lassan halt meg. Elvérzett. Én pedig túléltem. Pedig miattam történt az egész.

- Annyira sajnálom, de nem te tehetsz róla. Nyugodj meg – csitítgatott és átölelt.

- Miért nem mondtad el? Hazudtál nekem… hazudtál… - ismételgettem.

- Mit? – sápadt el, és megremegett a hangja.

- Hogy ki az anyád – nyögtem ki, majd elaludtam.

Amikor felébredtem, hétágra sütött a nap. Puha ágyban feküdtem, és egy testet éreztem magam mellett. Vagy inkább érzékeltem, mert nem volt kézzel fogható.

- Jó reggelt – suttogta mosolyogva. De láttam, hogy szomorú volt.

- Szia – köszöntem, és egy fokkal jobban éreztem magam, mint tegnap. Még mindig fájt, de már határozottan jobban éreztem magam.

- Hol találkoztál Sherilynnel? – kérdezte csendesen.

- Apa megkérdezte, hogy elmegyek-e vele találkozni a birtok tulajdonosával. Én pedig elmentem – feleltem. Láttam, hogy elsápad.

- Mit tett veled? Az apád vidáman jött haza, azt mondta, hogy te még ott maradtál… egy lány miatt… - csuklott el a hangja.

Keserűen felnevettem.

- Csak két nővel találkoztam, az anyáddal és a nővéreddel. Az utóbbi az apámat szórakoztatta, amíg Sherilyn engem… vett kezelésbe.

- Stefanie?! – kiáltott fel döbbenten. Aztán úgy nézett ki, mint akit arcon csaptak. – Elárult engem – suttogta.

- Lidérc. Vakon követi az anyád utasításait.  Sajnálom, Scar – simítottam végig az arcán.

- Mit csinált Sherilyn?

Sóhajtottam.

- Megmutatta a balesetet. Vagyis… a barátaimat holtan.

- Ó, te jó ég! – szörnyedt el és sajnálkozva nézett rám. – Akkor azért voltál ilyen állapotban.

- Aztán amikor hazafelé tartottam… azt képzeltette velem, hogy beszállok egy teherautóba és nekünk hajtanak. De honnan tudták a húgomék hogy hol keressenek?

- Tudtam, hogy történt valami. Éreztem. Írtam egy üzenetet a húgodnak névtelenül, hogy bajban vagy és keressenek meg.

- Írni? Te? Hogyan?

- Tudok mozgatni tárgyakat. A tollat is, ha nagyon akarom. Nem könnyű, de… most sikerült.

- Köszönöm.

- Nincs mentségem arra, hogy miért nem voltam hozzád őszinte. Talán ha megmutatom neked, hogy miken mentem keresztül, megértesz engem.

- Megmutatod nekem? Hogyan?

- Csak hunyd le a szemed és dőlj hátra.

18. fejezet: Nyílt fenyegetés

- Csaknem meglepődtél? Hát ez nem lep meg. Tudod, a két lányom közül nem hinnéd el, de Scarlette hasonlít rám a legjobban – nevetett fel, és intett egy szék felé, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Mit tehettem volna? Az apámmal ki tudja mi történne, ha magamra haragítom.

- Ez nem igaz – ellenkeztem dacosan. Még hogy Scar ilyen szörnyeteg legyen? Nevetséges. Ez a nő undorított. Áradt belőle a gonoszság. Lehet, hogy nem mondta ezt el nekem, de utólag belegondolva az igazság végig ott volt az orrom előtt.

- A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Hallottad már ezt a mondást, kedvesem? Nem is számítottam másra, hiszen ha nem lennél hősszerelmes, már régen visszatértél volna a régi életedbe. Akkor nem is lenne ok erre a beszélgetésre.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem nyíltan. Nem akartam tovább játszani ezt a bájvigyoros szakaszt. Annyira átlátszó volt. Az arca elkomorodott a kérdésem hallatán.

- Azt hiszem, hogy ezt már elég egyértelművé tettem. Hogy van Melissa? Vagy inkább kérdezzem, hogy hogy vagy a szerencsétlen lovas baleseted után? Még mindig hallucinálsz?

- Mit akar tőlem? – ismételtem meg a kérdést és most néztem csak körbe az irodában. Teljesen átlagos volt. Egy fekete laptop az asztalon, bükk íróasztal, irathalmok, néhány festmény a falon és ennyi. De a festmény csodálatos volt, talán Nimarét ábrázolta. Pont olyan volt, mint amilyennek Scarlette leírta.

- Megölni, de előtte még szórakozok veled. Nem jelentesz rám veszélyt, ráérek.

- Miért? Ha jól tudom, én dönthetem meg a hatalmad, mint Lidércfény – szólaltam meg. Nem tudom, hogy honnan vettem hirtelen a bátorságot, de gyűlöltem ezt a nőt. Gyűlöltem az egész lényét, gyűlöltem, hogy veszélyben volt miatta a húgom, gyűlöltem, hogy bántotta a nőt, akit szeretek. Örök szenvedésre ítélte.

- Milyen tájékozott vagy, Látó. De nem eléggé. Scarlette mindig is sokat titkolózott. Ez okozta a vesztét, nem csodálom, hogy nem osztott meg veled dolgokat.

- Maga okozta a vesztét azzal, hogy megölte – csattantam fel mérgesen, de csak nevetett. – Mind a két lányát.

- Stefanie mindig is engedelmes gyermekem volt. Na jó, általában. Most is tudta, hogy soha nem késő a helyes utat választani.

- Azok után, hogy megölte őt?

- Korlátolt vagy, ember. Számunkra a halál egy új élet kezdete. A hatalom kezdete.

- Nem adott nekik választást. Miért ölte meg őket?

- Nos… ez nagyon egyszerű. Stefanie emberként nem szeretett engem, lidércként viszont a hasznát vehettem. Scarlette pedig mindig is ellenem volt, muszáj volt megölnöm, hogy megátkozhassam. Hát nem fantasztikus? Scarlette magának köszönhet mindent, te még nem ismered őt. Megkockáztatom, hogy sose fogod megismerni.

- Maga elmebeteg.

- Talán. Komolyan meghalnál érte? Mert ne legyen kétséged afelől, hogy ez lesz a sorsod. Addig élsz, amíg meg nem unlak. A játékszerem vagy. Nem tudom, hogy hallottad-e már, hogy volt néhány férjem. Velük is eljátszadoztam. És ha még mindig nem biztos vagy a védenced jóságában, kérdezd meg, hogy ő hogyan játszott el az egyik férjemmel. Russel a neve. Nem hinném, hogy mesélt volna róla.

- Aki megerőszakolta? – sziszegtem. - A falusiak mondták.

- Erőszak? – harsogva nevetett. – Nem volt ott erőszak, kisszívem. Kérdezd csak meg őt, hogy hogyan történt. De ne várd az igazságot, a hazudozást tőlem tanulta mesterfokon. Amint látom te nem. Minden az arcodra van írva, nyitott könyv vagy előttem. Ismerem a múltad, a családod, a barátaidat. Már akik még élnek. A még szócskán érezted a hangsúlyt?

- Most fenyeget? – kérdeztem feszülten. Nem tudtam, hogy hogyan tovább, miért vagyok itt, vagy hogy hogyan juthatnák ki innen. – Az apámmal mi van?

- Stefanie érti a dolgát, ne aggódj. Csak majd ne felejtsd levakarni a bájvigyort a kujon arcáról, amikor anyád elé kerül.

- Maga szemét – pattantam fel. Szóval Stefanie éppen elcsábítja őt, hogy még több balhét kavarjanak. – Miért nem hagyja végre békén a lányát? Vagy minket? Nem ártottam magának, a családom pedig még annyira se!

- Mondtam már, hogy Scarlette megfizet a bűneiért. És én irányítom, hogy meddig vezekel. Megkeserítem az életét. Ameddig csak él.

- Miért? Csak nem fél? Nem ő lenne a következő Lidércfény?

Az arca megrándult és egyből tudtam, hogy a gyenge pontjába tenyereltem. Hát ez az igazi ok. A hatalom fenntartása. Scarlette lenne az igazi örökös, de Sherilyn nem hajlandó lemondani róla. Csak erről szólt, semmi másról.

- Kiszámítható vagy, Sherilyn – jelentettem ki higgadtan, mire villant egyet a szeme. Nem kéne hergelni egy kígyót, de soha nem vontam megfontolt jó gyerek.

- Nos, azért vagy itt, mert adok neked egy utolsó lehetőséget. Jól fontold meg, mert ez az első és utolsó ilyen alkalom. Pakold fel a családod és tűnjetek el innen örökre. Felejtsd el a lányomat, és soha ne keresd meg. Ne keveredj bele a mi világunkba. Ez a helyes út. A másik… nos… az gyorsabb. Halállal végződik. De még az is lehet, hogy nem veled kezdem. Hiszen ott van a húgod. Imádod őt, nem igaz? Milyen érzés volna, ha miattad halna meg?

Nem tudtam megszólalni. Eltalálta a gyenge pontomat.

- Hiszen nem is volt olyan rég.

- Mi? – kérdeztem rekedten.

- Hogy meghaltak miattad. Tudod, nekem nagy hatalmam van. Tudok mindent. Nem haltak meg azonnal, legalábbis Rebecca nem. Mondták neked? Megmutassam?

Hirtelen megjelent előttem a sötét országút, és a felborult autó. Szörnyű állapotban volt, összeroncsolódott és füstölt. Összeszorult a torkom, amikor Sherilyn szavaira gondoltam. Tudtam, hogy mit akar mutatni. Hogy igaz vagy sem, elvesztette a jelentőségét. Nem számított, nem, ebben a pillanatban nem. Ahogy egyre közeledett a kép úgy éreztem egyre rosszabbul magam. Ott feküdtünk mind a négyen a roncsok között. Eszméletlenül és véresen. Emma szeme nyitva volt, tágra meredten bámult egyenesen előre Charles élettelen karjaiból. Charles nyakából dőlt a vér, az arca hófehérré sápadt, és ernyedten feküdt. A mellkasa nem emelkedett és nem süllyedt. Ha a pokoltüzén égetnének el, az sem fájna ennyire, mint ez. A két legjobb barátom. Charlie szinte a testvérem volt. Mindig mindenben mellettem állt, ha bajba kerültem, biztos lehettem benne, hogy ő kihúz belőle, kivéve amikor éppen ő kevert bele. Emma maga volt a megtestesült kedvesség. Szelíd és vidám volt, de néha előbújt belőle az ördög. Olyankor alig ismertünk rá, de még akkor is imádnivaló volt. Olyankor nevetett a legtöbbet, és akkor mászott rá a legtöbbet Charlie-ra. Imádták egymást. Fél év. Ennyi jutott nekik.

De nem ez fájt a legjobban. Megpillantottam a vezető és az anyósülést. Véres kezeim Rebecca kicsavarodott lábán hevertek. A hasán egyre nagyobb vértócsa gyülekezett egy szilánkos üvegdarab miatt, ami beléállhatott, amikor kitört az ablak. Könnyes szemmel néztem őt. Még lélegzett. Fájdalmasan és szaggatottan vette a levegőt és máskor rózsaszín szépséges arcán folytak a könnyek. A halántéka nézett ki a legrosszabbul. Valószínűleg súlyosan beverhette, talán belső vérzései is lehettek. Magánál volt. Felszisszenve fordította oldalra a fejét, a fájdalomtól majdnem felkiáltott. Engem nézett. Csak azt látta, hogy nem nyitom ki a szemem. Rajtam nem volt komolyabb sérülés, csak egy súlyosabb agyrázkódás. Én megúsztam ennyivel, Becky bezzeg elvérzett.

- Aeron – suttogta remegve akadozó halk hangon. Törékeny véres testét rázta a zokogás. Azt hitte, meghaltam. Bár tényleg így lenne. – Kérlek… csak… mondj… valamit – nyöszörögte és behunyta a szemét. Egy pillanatra azt hittem, hogy többé nem nyitja ki, de még mindig volt elég ereje. Könnyfátyolon át láttam őt. Soha még nem éreztem ilyen fájdalmat. – Miért… van… így… vége? Szeretlek, tudod? Soha nem… mondtam el… igazán. Emma… Charles… Valaki! Kérlek! Aeron… ne csináld ezt… ne....

Most már leplezetlenül zokogott, és megszorította a lábán fekvő kezemet. De én tudtam már, hogy hiába. Nem ébredtem fel akkor még, csak amikor már késő volt. Ő elmondta nekem, én nem tehettem. Soha nem tudta meg, mennyit jelentett nekem. Lassan és fájdalmasan halt meg. Miattam.

- Annyira fáj. Most meghalok? – kérdezte rekedten és kábán. – Nem érzem, hogy… élnék. Csak a fájdalom. Éget. Annyira… fáj. Élni akarok. Veletek.

Bárcsak én haltam volna meg helyette. Megérdemelte volna az életet. Jobban bárkinél. De nekünk csak az jutott, hogy csendben végignézhettem, ahogy még  az utoljára elsuttogott szó, a nevem, az ajkára forr, majd az egész teste elernyed és örökké kialszik a fény a szemeiből. Néztem őt. Sokáig még, elveszett az idő. A szemeit néztem, de azok többé nem láttak engem.

Hirtelen rántott vissza Sherilyn a valóságba. Kellett egy kis idő, amíg visszarázódtam a valóságba. Nevetett a könnyeimen, de nem tehettem róla, ez szíven ütött. Pár hónappal ezelőtt belerokkantam volna, ha ezt látom. Most csak pokoli fájdalmat okozott. Olyat, amit a halálukkor éreztem. Amikor felébredtem a kórházban. Sokáig nem beszéltem. Azt hitték, hogy a sokk megőrjített. Pedig csak fájt, és nem akartam megosztani a kínt. A szavaktól az érzés mindig elveszti az igazi értékét.

- Azt akarod, hogy Melissa is erre a sorsra jusson? Könnyen megtörténhet. Csak egy véletlen baleset az egész és el van intézve. Ha gondolod, majd azt is végig nézheted. Hogyan nézel majd édesanyád szemébe? Vagy apádéba? Hogyan mondod el nekik, hogy azért történt, mert beleszerettél egy láthatatlan nőbe? Tűnj el innen, világos? Neked nincs keresnivalód ebben a világban. Csak ennyit akartam ma tőled.

Szó nélkül felálltam, és indultam az ajtó felé, nem állított meg.

- Csakhogy higgy nekem. Én okoztam a balesetet, hogy meghalj. Miattad történt, csak azért, mert megszülettél. Csakhogy tudd – mondta még, majd az ajtó bezáródott mögöttem. Én pedig döbbent és sokkos állapotban tántorogtam kifelé, minél messzebbre akartam jutni. A kocsink viszont nem várt a parkolóban.

- Az apád már hazament! – kiáltotta utánam Stefanie, és végül egyedül maradtam. Leroskadtam. Gyenge voltam.

17. fejezet: A Banya

Nem tudtam Mira csókját kiűzni a fejemből. Nem azért, mert beleszerettem volna, hanem mert gyötört a bűntudat. Én nem voltam belé szerelmes, de Mira egy nagyon jó barátom volt. Hát mégis igaz lenne, hogy fiú és lány között nem lehet barátság? Nem akartam elveszíteni ezt a barátságot, még ősszel sem. Abban reménykedtem, hogy majd levelezem velük és meghívom őket valamelyik szünetben hozzánk. De most minden összeomlott. Ted szerette őt, és nem csak Scarlette lett elárulva, hanem ő is. Néhány perc alatt tört meg egy barátság, és árultam el egy másik barátot valamint a szerelmem. Képtelen voltam visszamenni és Scary szemébe nézni. Vagy találkozni Teddel. Nem akartam visszamenni, erre valahogy most nem voltam képes. Alkonyodott, de mégis úgy döntöttem, hogy kilovagolok Hópehellyel, legalábbis amíg kiszellőztetem a fejem. Hiszen amúgy is hozzájöttem. Elindultam az istállóba, nagyon örült nekem. Gyorsan felnyergeltem és felültem rá. Aztán pedig elindultam az erdő felé. A múltkori baleset óta nem tettem ilyet, de most szükségem volt rá, és amúgy sem éreztem magam veszélyben. Valahogy megnyugtatott. Vágtatni kezdtem, és csak némán élveztem, ahogy az arcomba fúj a szél. Kellett egy kis csend. Én nem akartam ezt. Miért kellett ezt pont most, amikor kezdtem egy kicsit boldog lenni a sok természetfeletti esemény mellett? Miért van az, hogy ami elromolhat, az el is romlik?

Mira mellett sokkal egyszerűbb lenne az életem, ebben igaza volt. Nem kellene egy őrült lidércfényt elviselnem, nem kellene azon aggódnom, hogy a szerelmemet örökké csak én láthatom és amikor öreg vén trotty leszek, ő még mindig ugyanígy fog kinézni. Mira mellett egyszerű és kellemes életem lenne. Bonyodalommentes házasság, boldog család, idilli hangulat, aranyos gyerekek és békés nyugdíjas évek. De vele mégsem tudtam ezt az egészet elképzelni, csakis Scary-vel. Ő az, akivel lennem kell. Hiszen én sem vagyok egészen a hagyományos értelemben véve ember. Látó vagyok. És bár nem tudom, hogy mit jelent ez, de tudtam, hogy a sorsom örökké meg van pecsételve. Nem kezdhetek normális emberekkel. És Mira mellett hol lenne a szerelem és a szenvedély? Hol lenne az igazán felemelő boldogság? Mira nem illik hozzám, Tedhez annál inkább. Miért nem tudott a megfelelő emberbe beleszeretni?

Hópehely barátságosan felnyerített és én elmosolyodtam. Ideje visszaindulnom, bármennyire is nem akartam. Szembe kellett néznem a helyzettel. Nem mondhattam el senkinek, és igaz, ami igaz, nekem nem jelentett semmit. Legalábbis semmi pozitív dolgot. Scarlette nem értené meg. Ennyire már ismertem őt. Kényes helyzet.

A házba érve, csak anyuval és Brendával futottam össze. Kellemesen csevegtek és közben teáztak. Anyára mosolyogtam, mert nem akartam, hogy észrevegye, hogy milyen zaklatott vagyok.

- Aeron? – lépett be apa a szobába és rám nézett. – Beszélhetnénk? – intett a szomszéd szoba felé. Megvontam a vállam és követtem. Fogalmam sem volt, hogy miről akar beszélni.

- Mi az? – kérdeztem.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap beugornánk a városba? Csak a közeli kisvárosba, egy kis apa-fia program, na?

- Persze, oké. De… van valami más ok is? – gyanakodtam. Apa furcsán viselkedett.

- Nos… látom jól ismersz. Tegnap beszéltem telefonon a kastély tulajdonosával – mondta, én pedig lefagytam. Apa beszélt Scary anyjával? Hát igaz? Tényleg, övé még a ház? – És felvetette, hogy itt nyaralhatnánk a következő nyáron is. Mit szólnál hozzá?

- Pe-persze – nyögtem ki.

- Viszont ebben az esetben már most meg kéne írnunk a szerződést. Holnapra beszéltünk meg egy időpontot az irodájában. Velem jössz, ugye? – nézett rám lelkesen. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem sok választásom volt. Az a nő egy gyilkos volt. Hidegvérrel megölte a saját lányait. Nem engedhettem, hogy apa kettesben legyen vele. Nem történhetett ez meg. Próbáltam leplezni az idegességem, és egyből tudtam, hogy íme még egy titok Scarlette előtt. Most már tényleg nem nézhetek a szemébe. De ha elmondom neki, megakadályozott volna. De nem tehettem ki az apámat ekkora veszélynek. Ha minden igaz, Scar anyja is egy lidérc és veszélyes. Vagy nem? Lehet, hogy csak egy egyszerű öregasszony. Talán csak menthetetlenül paranoiás lettem.

- Persze. És ki a tulajdonos? Fiatal vagy idősebb? Nő vagy férfi?

- Egy húsz-harminc körüli nő. Mi ez a sok kérdés? Ms. Lin-ként mutatkozott be. Többet én sem tudok. Amikor először jöttünk csak az ismerősöm beszélt vele. De nem kell aggódnod, kedvesnek tűnt és végre kimozdulhatsz innen. Bár meg kell hagyni, nagyon jól bírod. Nem hiányzik a városi élet?

- Néha igen, néha nem – feleltem elgondolkozva. Ebbe még bele se gondoltam.

Aznap este nem sokat beszélgettem Scary-vel. Észrevette, hogy valami megváltozott, de azt hitte, hogy csak a holnapi város látogatástól vagyok ideges. Olyan kedves volt velem, hogy belém hasított a bűntudat. Nem tudtam a szemébe nézni, inkább gyorsan úgy tettem, mint aki alszik.

Másnap reggel egyenesen a konyhába indultam, hogy megreggelizzek. Brenda már szokás szerint sürgött-forgott, és mosolyogva szolgált ki engem. Lassan megjöttek a többiek is. Liss duzzogott, hogy ő nem jön velünk, de megrémített a gondolat, hogy találkozzon a Banyával. Ő persze nem tudta, hogy ez a fő program.

- Aeron, nem láttad Mirát? – kérdezte Ted hirtelen. Nagyot nyeltem, és közben majdnem félrenyeltem a reggelimet. Zavartan néztem rá, de ő semmit nem vett észre az idegességemből. Lissa viszont összevonta a szemöldökét.

- Nem… miért? – nyögtem ki végül.

- Nem tudom… mindegy. Biztos csak elaludt. Csak mostanában furcsán viselkedik. De ne is figyelj rám, biztosan tévedek – mosolygott én pedig egy utolsó rohadéknak éreztem magam, hogy ezt teszem a barátommal. De mégis mit tehettem volna? Hogy nem tudom hol van, de tegnap megcsókolt?! Nem ezt nem mondhattam, inkább csendben maradtam, és gyorsan befejeztem az evést. Apára néztem, aki már a kávéját itta egy újság felett.

- Mehetünk? – kérdeztem feszülten.

- Persze – lepődött meg. Biztos nem hitte, hogy én leszek az, aki előbb indulni akar. De aztán azt gondolta, hogy a városi légkör vonzz. – Akkor menjünk! Sziasztok, akkor mi este jövünk! – köszönt el a többiektől, majd én is követtem a példáját. Melissa csalódottan nézett utánunk.

A legközelebbi város csak kétórányira volt. Hamar odaértünk. Idegennek éreztem a helyet, már megszoktam a vidéki csendet. Furcsa volt újra része lenni a nyüzsgésnek.

- Először benézünk Miss Linhez, oké? – kérdezte apa furcsa álmodozó hanghordozással, ami nagyon nem tetszett. Remélem, nem akarja, hogy megtetsszen neki egy lidérc. Mert most már biztos voltam benne, hogy csak is az lehet. Már ha igazak a pletykák és tényleg a ház tulajdonosa a Banya. Reméltem, hogy nem. Az egy kellemetlen találkozás lenne.

Egy hatalmas irodaháznál álltunk meg. Fájni kezdett a fejem, amit nem tudtam mire vélni. Erőltetett lelkesedést varázsoltam az arcomra, de apa semmit nem vett észre. Döbbenten vettem észre, hogy milyen gyermeki ámulat van az arcán. Gyanakodva követtem. Teljesen összezavarodtam.

Az irodaházba könnyen bejutottunk, de különös érzésem volt. Mindenki végig nézett rajtunk. Az apámra fölényesen, rám pedig ellenségesen tekintettek. De biztosan csak beképzelem. Hiszen miért lenne így? Nem is ismertek. Mindenki furcsa volt, és egyre jobban hasogatott a fejem. Végre megérkeztünk Miss Lin titkárnőjéhez, aki mosolyogva közölte, hogy pár perc és fogad minket. Nekem ez az egész nem tetszett.

- Mr. Redway, tudna nekem segíteni? Egy perc az egész – szólalt meg a titkárnő könyörögve. Megütközve meredtem rá, míg az apám lenyűgözve. Egy darabig nem terveztem, hogy szóba állok vele ezekután.

- Te-te-természetesen – dadogta, mint egy kisiskolás és szó nélkül magamra hagytak. Kissé sértetten sóhajtottam. Ez az egész nem tetszett nekem.

- Mr. Redway, befáradna? – kérdezte egy csilingelő hang az ajtó felől, és úgy pördültem meg, mintha zsinóron rángattak volna. Egyből tudtam, hogy ki ez a nő. De nem akartam elhinni. Döbbenten meredtem rá.

- Ejnye, illik válaszolni, nem igaz? – vigyorgott most már leplezetlenül.

- Mit keres maga itt? És hol a Banya?

- Banya? – nevetett fel. – Még mindig így hívnak a falusiak? Bókol a tudat, hogy még mindig foglalkoznak velem. De befáradnál végre? Itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást, nem? Eddig csak futólag találkoztunk.

- Mit csinált az apámmal? Hova vitte az a nő? – kérdeztem dacosan és közben kerestem a menekülési utakat.

- Stefanie csak körbe vezeti, amíg mi ketten elbeszélgetünk.

- Stefanie? – kérdeztem döbbenten. Ismerős név volt, és azt is tudtam, honnan.

- Ó, bizony. Csak kicsit belepiszkáltam az agyadba, hogy ne ismerd fel azonnal. Lenyűgöző, hogy mennyire hasonlít Scarlette-re, legalábbis külsőre. Nem engedhettem, hogy azonnal rájöjj a dolgokra. Ó, még be sem mutatkoztam tisztességesen. A nevem Sherilyn Mayline Ellwood – nyújtotta a kezét, de annyira döbbent voltam, hogy csak néztem rá és nem találtam a szavakat. Scarlette elárult engem. Végig hazudott. Sherilyn az anyja volt, de ezt a lényegtelen információt elfelejtette közölni velem…

16. fejezet: A csók

Csend és hideg vett körül, ez volt az első, amit érzékeltem. Mikor kinyitottam a szemem, a felhős égboltot pillantottam meg, de még mindig éreztem a virágok bódító illatát. Oldalra fordítottam a fejem, és elszörnyedtem. Az apám élettelen teste hevert mellettem.

- Apa! – kiáltottam és felpattantam. De ahogy körbenéztem, megszédültem. Megláttam anyut, Lisst, Mirát, Tedet, Brendát… holtan. Mindenki holtan és élettelenül feküdt a tisztáson.

Hozzájuk szaladtam, de mindegyik szeretett test jéghideg volt. A szemük élettelenül meredt előre, üvegesen. Már nem láttak semmit sem. Sírni kezdtem. Szégyen ez egy férfinál, de kimondhatatlan fájdalmat éreztem. Felordítottam. Most vesztettem el mindent. Igaza van volt Scary-nek, olyan gyorsan kellett volna innen menekülnöm, ahogy csak tudok. Mindenkit elvesztettem. Mint Rebeccát, Charlest, és Emmát. Most pedig a családomat és az új barátaimat.

- A perceitek meg vannak számlálva, Látó – susogta egy jéghideg ismerős hang Nimare romjai felől…

Pofonok csattantak az arcomon, felszisszentem a hirtelen jött égető érzéstől az arcomon. Valaki megkönnyebbülten sóhajtott, én pedig kábán nyitottam ki a szemem. Már nem a réten voltunk, hanem az erdőben. Az apám arca volt az első, amit megpillantottam. Összezavarodva néztem fel rá. Határozottan élt, és a többiek is. Hallottam a hangjukat.

- Aeron? Jól vagy? – kérdezte apa aggodalmas hangon. Erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy felhúzzon ülő helyzetbe, majd mikor anya a kezembe nyomott egy ásványvizes üveget, jól meghúztam. Most vettem csak észre, hogy milyen szomjas vagyok. Majdnem mind kiittam. Csak utána néztem fel a többiekre, mindenki engem nézett. Liss szipogott, biztos megijesztettem. Mira is sápadt volt és láttam rajta, hogy mennyire aggódott.

- Mi történt, kisfiam? – kérdezte anya sápítozva.

Elgondolkoztam. Mi történt?

- Nem tudom – feleltem. – Talán… talán csak keveset ittam, vagy leesett a vérnyomásom. Vagy valami allergia.

- Amint visszaértünk a városba, kivizsgáltatlak – sóhajtotta, de én megdermedtem.

- Szeptemberben? – kérdeztem.

Bólintott, mire megkönnyebbültem. Addig még van három hét. Te jó ég! Három hetem van Scarlette-tel. Hirtelen nehéznek éreztem a mellkasomat, de mosolyt erőltettem az arcomra és felpattantam. Egy kicsit szédültem, de igyekeztem nem mutatni.

- Na merre tovább? – kérdeztem vidámnak szánt hangon.

- Haza – jelentette ki az apám határozottan és a kis csapatunk szó nélkül indult vissza a kastélyba. Sajnáltam, amiért elrontottam ezt a remek napot, mégis a gondolataim teljesen máshol jártak. Az álmaimban. Amiket álmodtam, amíg eszméletlen voltam. Látó? Mit jelent ez rám nézve? És miért álmodtam Amarantéről és a görög istenekről? Sherilynről? Mit  jelent ez az egész?

- Biztos minden rendben? – kérdezte Melissa komor arccal.

- Persze, miért?

- Egyszer csak minden előzmény nélkül elfehéredtél és összeestél. Utána pedig meg se moccantál. Negyed óráig keltegettünk, mire magadhoz tértél. És még mindig rémisztően fehér vagy…

- Ne aggódj, Lissa. Tényleg minden rendben van velem, oké? – mondtam, és átkaroltam a vállát.

- Oké. Még soha nem mondtam, de én büszke vagyok rád, bátyus.

- Mi? Miért? – kérdeztem döbbenten. Mi haladtunk leghátul, senki nem figyelt ránk.

- Amiért ilyen erős vagy, és túl tetted magad az autóbaleseten.

Elkomorodtam, majd bólintottam.

- Köszönöm. De tudod… soha nem felejtem el őket. Emlékszel, amikor egyszer nagyon összevesztem anyuékkal? Akkor Charles befogadott arra a pár napra, és mindent megtett, hogy jobb kedvem legyen. Akkor ismertem meg Rebeccát jobban. Előtte csak egy lány volt a sok közül, de akkor ő lett a lány. Ráébresztett, hogy hiába minden nézeteltérés a család mindennél fontosabb.

- Kedveltem őket.

- Igen, én is – mosolyogtam és végre nem csak fájdalommal tudtam rájuk gondolni. Hanem szeretettel és vidáman nosztalgiáztunk az út hátralévő részében Lissával.

Amint beléptem a szobába Scarlette a nyakamba vetette magát. Felnevettem, és ő is velem nevetett. Különös érzés volt egy szellemet tartani a karomban. Vagy egy lidércet szellem alakban. Mindegy.

- Na milyen volt a kirándulás? – kérdezte Scarlette mosolyogva, de én válasz helyett megcsókoltam és bezártam az ajtót. Nem kellett, hogy bárki is rajta kapjon, ahogy a levegőt csókolom. Boldogan szorítottam magamhoz, egyszerűen szükségem volt a közelségére, még mindig teljesen össze voltam zavarodva. Mégsem mondtam semmit neki. Nem tudtam. Azzal teljesen a földig rombolnám ezt az idillikus állapotot. De mégis.. tudtam, hogy nem titkolhatok el mindent, mert akkor dühös lenne.

- A romoknál voltunk – szólaltam meg halkan, mire megmerevedett.

- Milyen romoknál?

- Nimare romjainál. Mi az a hely? Tényleg, a ti városotok? Tényleg, tűntek el ott emberek?

- Nimare a lidércek városa, valóban. A menedékünk. Csodálatos egy hely. Soha nem láttál még olyan szép helyet, mint az a város. Ott szabadon élhetünk, úgy élünk, mint itt vagy bárhol máshol az emberek. De itt nem kell rejtőzködnünk. Amarante lánya teremtette nagyon-nagyon régen. Egyedül a bátyja volt, akit nem nyűgözött le a szépsége, de ő más volt, mint mi. A pletykák szerint beleszeretett egy jósnőbe, Kassandrába. Nekünk többieknek Nimare olyan, mint a Mennyország. Mindenhol csodálatos virágok, saját tervezésű házak, dallamosan éneklő madarak, csörgedező patakok, mesés vízesések. Legalábbis ilyen volt régen. Sherilyn előtt.

- Miért? Mit tett?

- Ma már Nimare elvesztette a báját. A lidércek sem szeretnek már ott élni, mert minden hideg lett. Nem az a kellemes hideg, amit mindannyian szeretünk, hanem Sherilyn fagyos dermesztő hidege. A virágok megfagytak, a madarakat kiirtotta és ő uralkodik mindenki felett. Teljesen elveszett a szabad akarat. Nagyjából úgy képzeld el, mint nálatok egy kőkemény diktatúrát.

- De miért őrültek meg nálatok az emberek? Akik arra tévedtek?

- Nem mindenki, olyan erős, mint te. Amint megláttak minket, ahogy átlátszóvá válunk megőrültek. Nekünk támadtak. És… hát a lidércek utálják az embereket. Nem elég, hogy betörtek az otthonunkba, de még meg is támadtak. A bosszú nem maradt el. Nézd egy átok érdekes következményei vagyunk, szóval nem mi vagyunk a jó tündérek, oké?

Bólintottam. Valamilyen szinten érthető volt, mégis kegyetlennek éreztem. De megértettem őket.

- Gondolom, hogy te nem léphetsz be a városba.

Scary szomorúan megrázta a fejét. Vigasztalóan átöleltem és percekig így maradtunk.

- Hogyan lehet megtörni az átkodat?

- Van egy módszer, de az lehetetlen. Soha nem fog valóra válni. Legyen ennyi elég, oké?

Sóhajtottam, tiltakozni akartam, de a következő pillanatot kopogás zavarta meg. Zavartan nyitottam ajtót, Mira állt előttem.

- Aeron, hé! – köszönt zavartan. – Hópehely furcsán viselkedik, nem értem, hogy mi baja. Aggódom. Velem jönnél megnézni? – kérdezte idegesen. Mi baja lehet Hópehelynek? Nem haboztam. Azonnal követtem, tudtam, hogy Scarlette meg fogja érteni. Kedveltem azt a lovat.

Egyenesen az istálló felé tartottunk, és Mira olyan ideges volt, hogy ez megijesztett. Komoly baja lehet. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem torpant. Semmit nem értettem. Miért álltunk meg? Mirának ütköztem, és ő nem bírta meg tartani a súlyomat, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat és a lányra estem.

- Bocsi! Ne haragudj – mentegetőztem rögtön, és azonnal le akartam mászni róla, de a tekintete meglepett. Vágyakozó volt. A következő pillanatban megcsókolt. Váratlanul ért, mint egy villámcsapás. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem tiltakozni is. A karjait körém fonta és szorosan magához ölelt. Amikor végre rádöbbentem, hogy mi is folyik itt, elhúzódtam. Finoman lefejtettem a karjait a testemről és felálltam. Némán felsegítettem, és minden szó nélkül elindultam a kastély felé. Aztán mégis visszafordultam egy pillanatra. Mira könnyes szemekkel figyelt.

- Hópehelynek nincs is semmi baja, igaz? – kérdeztem szemrehányóan, mire könnyezve bólintott. Dühösen hagytam faképnél, de utánam kiáltott.

- Várj! Kérlek, ne haragudj. Csak azt akartam, hogy tudd. Scarlette mellett örökké boldogtalan leszel és te nem ezt érdemled. Csak meg akartam mutatni, hogy van más lehetőséged is. Mindig lesz. Nem kell feláldoznod magad egy láthatatlan nőért.

- Még valami? – kérdeztem hidegen. Tudtam, hogy igaza van, de én szerettem Scary-t.  Ő olyan dolog volt az életemben, amit csodának nevezhetnék. Boldoggá akartam őt tenni. Szeretni őt. Megvédeni minden szenvedéstől és fájdalomtól. Szerelmes voltam. Erősebb érzéseim voltak, mint Rebecca iránt. Scarlette volt az igazi, ebben biztos voltam.

- Szeretlek, Aeron. Nagyon megijedtem ma, és egy pillanatig azt hittem, hogy ezt többé nem árulhatom el neked. Csak azt akartam, hogy tudd. Szeretlek – suttogta sírva, majd elrohant. Én pedig döbbenten meredtem utána.

Időpont

Sziasztok!
Ezentúl rendszeresen frisselni fogok szerdán és szombaton! Sajnos, a könyvkiadás nem jött össze, a magánkiadásba pedig ilyen kevés emberrel nem merek belevágni, minimum 50 fő kellene hozzá. Szóval.. akkor várlak titeket szerdán, remélem, hogy még nem felejtettétek el a történetet!!
Puszi:
Ginewra