6. fejezet: Dermesztő fagy

Egy kis olvasnivaló a hétvégére! Viszont most tényleg betartom, hogy 5 vélemény után jön a folytatás! :)

Rossz éjszakám volt. Este sokáig forgolódtam, állandóan a könyvön, Scarlette-n, és Mira szavain járt az eszem. A könyvet csak Scarlette vihette el. Ebben biztos voltam. És ezzel egyértelművé vált, hogy köze volt a görögökhöz, hiszen nem véletlenül vitte el a könyvet. Volt benne valami, amit nem akarta, hogy tudjak. De nem értettem, hogy mit. A kötet jóformán csak az istenek viszályairól, legendáiról szólt. Mi köze ennek hozzá? És hogyan lehet, hogy a házat évekkel ezelőtt is egy szellem lakta? Felrémlett amikor Scarlette utalt arra, hogy nem volt ember, de ez lehetetlennek tűnt. Hiszen volt családja, beszélt nekem róluk. Egész éjjel ezen agyaltam, amikor pedig végre elaludtam a régi barátaimmal és kedvesemmel álmodtam. Szemrehányásokat tettek, gyűlöltek, engem hibáztattak mindenért. Igazuk volt. Egész éjszaka vergődtem, és reggel izzadtan, rosszkedvűen és fáradtan ébredtem. De mindent összevetve örültem, hogy végre reggel van. Fogalmam sem volt, hogy mivel töltsem a mai napot.

- Minden rendben? – szólalt meg egy lágy, női hang az ágyam végéről. Kinyitottam a szemem és meg sem lepődtem, amikor egy áttetsző alakot pillantottam meg. Aggodalmasan figyelt.
- Persze – dörmögtem, és közben arra gondoltam, hogy hogyan lehet ilyen pofátlan, hogy meglop, aztán meg érdeklődik a hogylétem felől.
- Mit álmodtál? – kérdezte óvatosan. Úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné. Nem értette a hideg viselkedésemet, de nem érdekelt. Dühös voltam rá.
- Elloptad a könyvemet – mondtam a válasz helyett. Láttam az arcán, hogy ő volt, a tekintete felért egy beismerő vallomással.
- Mondtam, hogy ne kutass utánam – vonta meg a vállát, de nem nézett a szemembe.
- Miért? Mi közöd az istenekhez? – kötözködtem. – Mi adott okot, hogy meglopj?!
- Nem csak istenek voltak benne, és nem tűröm ezt a hangnemet. Semmi közöd hozzám, megértetted? – csattant fel dühösen. Nem értettem a hirtelen hangulatváltozást. – A saját könyvemet akkor veszem el, amikor csak akarom.
- És mit teszel velem, ha esetleg másképp beszélek veled? Csúnyán nézel rám? Adsz egy érezhetetlen pofont? – kérdeztem gúnyosan.
- Ne akard, hogy megmutassam! – sziszegte dühösen. – Fogalmad sincs, hogy ki vagyok én! És ne is akard megtudni.
- Ki az a Sherilyn Ellwood? – kérdeztem dacosan, a lenti festményre gondolva. Nem hatott meg a kitörése. Mit tud velem csinálni egy szellem?
Scarlette elsápadt, aztán még dühösebb lett.
- Semmi közöd hozzá. Ne akard megfejteni a titkaimat, mert megbánod. Fogalmad sincs, hogy mibe készülsz belekeveredni.
- Akkor talán elárulhatnád.
- Arról ne is álmodj. Még egyszer utoljára mondom: ne akard megtudni a titkomat, mert az életeddel fizethetsz, és nem csak a sajátodéval – sziszegte, majd elegánsan felállt és eltűnt a falon át.

Borzalmas napom volt. A pokoli éjszaka, a viharos reggel rátette a bélyegét a napomra. Apa nem ért haza tegnap, a városban ragadt és csak ma vagy holnap érkezik. Anya a plafonon volt az idegességtől és a méregtől. Nem értettem, hogy mi baja. Az autónak valami baja lett, na és? Jó persze, anya az utóbbi időben elég ijedős lett az autókkal kapcsolatban. Azóta, hogy majdnem elveszített.

Scarlette aznap nem mutatkozott. Melissa pedig egy könyvet olvasott, és szinte elveszett benne, nem tudta letenni. Soha nem értettem ezt a mániáját. Ha egyszer elkezdett egy könyvet, nem nyugodott addig, amíg be nem fejezte. Lőni is lehetett volna mellette, akkor se hagyta volna abba. Ilyenkor hozzá se lehetett szólni, se látott se hallott. De most legalább nem a telefonon lógott és nem kellett vele kimennem sehova. Legalábbis miatta nem. Ted hívott horgászni, de nemet mondtam. Utáltam a horgászatot. Egyszerűen nem hozott lázba. Mira pedig Brendának segített a ház körül. Unatkoztam és mindenkivel bunkó voltam. Nem tudtam kedves lenni. Belekötöttem Brenda főztjébe, belerúgtam Almába, amiért Melissa hatalmas hisztit csapott, és közönyös voltam a már amúgy is ideges anyámmal.

Késő délutánra sikerült elérnem, hogy mindenki dühös legyen rám. Fantasztikus. Már csak ez hiányzott. Mégsem kértem senkitől elnézést. Vannak az embereknek rossz napjaik, az enyém kétségkívül az volt. Zord hangulatomra még az időjárás is rátett. Az ég felhős volt, és csakúgy hirtelen leszakadt az ég, naponta többször. Ki sem mehettem kiszellőztetni a fejem. Úgy éreztem magam, mint a kihallgatáson egy hónappal ezelőtt. A rendőrség a baleset minden részletére kíváncsi volt. Nem foglalkozott senki a lelki állapotommal, úgy bántak velem, mint egy bűnözővel és kétségkívül annak is éreztem magam. Aztán végülis felmentettek. Megállapították, hogy a kocsi defektet kapott, és ha józan lettem volna se tudtam volna megakadályozni az ütközést. De persze a jogosítványomat elvették. Akkor még az sem érdekelt.
Bezárva éreztem magam, mindenkitől távol. Ahogy most is. Nem tudom, hogy mi okozta igazán ezt a hangulatot. A könyv és a veszekedések nem volt elég indok arra, hogy ennyire bunkó legyek a környezetemmel. Este döntöttem úgy, hogy ebből elég. Muszáj legalább a teraszra kimennem. Átvágtam a nappalin, de mikor megláttam az anyámat a fotelben összekuporodva zokogni, megtorpantam.

- Anyu? – kérdeztem ijedt aggodalommal. – Mi a baj? Történt valami? Apa jól van? – kérdeztem idegesen, de csak még inkább sírt. Odaléptem hozzá és átöleltem.
- Egy nő vette fel – zokogta kétségbeesett szomorúsággal. Döbbenten hallgattam. Az apám megcsalta volna az anyámat? Ezt nehéz volt elképzelnem. Az nem lehet! Képes lett volna lepasszolni a családját vidékre, hogy ő meg munka ürügyén csajozzon közben? Egy hete voltunk még csak itt.
- Az nem lehet – ráztam meg a fejem.
- Fogd csak apád pártját! – kiáltott rám hisztérikusan. – Miért ő a jó mindig? Én vagyok az, aki mindent megtesz érted, aki mindent elvisel!
Erre nem mondtam semmit, dühösen a telefonért nyúltam és tárcsáztam apám számát. Egyből felvette, mintha már várta volna a hívást.
- Szia, minden rendben? – kérdezte a telefonban, mire én elbizonytalanodtam. Aztán meghallottam a háttérben egy nő hangját, ahogy drágámnak nevezi. Vörös köd öntötte el az agyamat.
- Hogy lehetsz ekkora szemét?! – kérdeztem megvetően, és lecsaptam a telefont. Nem törődve semmivel kirohantam a szabadba. Nem foglalkoztam vele, hogy zuhog az eső, vagy hogy talán megfázok. Elegem volt ebből a napból, ebből a helyből, és nem bírtam nézni anya könnyeit. Mintha ütnének olyan érzés volt. Nem is tudom, hogy hogyan kötöttem ki az istállónál. Csak akkor eszméltem fel, amikor Hópehely érdeklődve lehelt az arcomba. Már tudtam, hogy mi nyugtatna meg. A sebesség. Az mindig segített. Némán, remegő kézzel felnyergeltem a gyönyörű lovat és elindultam az erdő felé. Nem éreztem az esőt, nem számított a sötét. Erre volt szükségem. Csak ez segíthetett. Hópehely tökéletes ló volt, mintha érezte volna, hogy mennyire feldúlt vagyok. Könnyebben engedelmeskedett, mint a múltkor, és csendben volt, fel sem nyerített, nehogy megzavarjon. Muszáj volt megnyugodnom ahhoz, hogy megvigasztaljam anyát. Az apám elárult minket. Ez fájt. Soha nem gondoltam, hogy képes ilyesmire. Örökre elásta magát a szememben.

Vágtázni kezdtem. Éreztem a hideg szelet az arcomon, ami segített kitisztítani a fejemet. Megborzongtam, de nem éreztem, hogy fáznék. Kellemes volt. Csak úgy szeltem a levegőt. Hópehely irányított, még csak figyelnem sem kellett. Behunytam a szemem, és csak a szélre és a sebességre összpontosítottam. Szépen lassan sikerült megnyugodnom, csak a keserű csalódottság maradt meg bennem. Talán gyakrabban kéne lovagolnom. Mindig azt hittem, hogy egyből lezuhannék, ha nyeregbe ülnék, ráadásul parasztos dolognak tartottam. De mihez kezdene az ember vidéken? Csakúgy suhantak a fák, azt sem tudtam, hogy merre tartunk. Az erdőben jártunk, ki tudja mióta. Nem érdekelt. Nem gondoltam, hogy eltévedhetek. Majd Hópehely hazavisz. Bízni kezdtem egy állatban. Nevetséges. Legszívesebben eltűntem volna ebből a világból, de nem tehettem. A következő pillanatban szinte megéreztem Hópehely rémületét. Felpattantak a szemeim és egy ezüstös áttetsző nőt pillantottam meg. De nem Scarlette volt az, hanem… a nő a másik festményről. Sherilyn Ellwood. Hópehely hirtelen hangosan felnyerített és két lábra állt. Váratlanul ért. Késő volt, hogy megkapaszkodjak. Zuhanni kezdtem hátrafelé és hatalmas csattanással találkoztam a földdel. Fekete pontok kezdtek cikázni a szemem előtt és éles fájdalom nyilallt a fejembe és a hátamba. Hallottam a nő nevetését, a fájdalom ködén még ránéztem és láttam, hogy a tekintetét egyenesen rám szegezi és a következő pillanatban olyan hideget éreztem, mint még soha. A fagyosság belém költözött. Vagy legalábbis így éreztem. Egyre halkabban hallottam Hópehely hangját és éber kábulatba zuhantam. A hideg nem engedte, hogy elveszítsem az eszméletemet, még a jótékony sötétséget is megtagadta tőlem. Minden ízemben remegtem, miközben még az eső is szakadt rám folyamatosan. Biztos voltam benne, hogy ez a vég, a fájdalom elviselhetetlen lett…