5. fejezet: Lovaglás az erdőben

- Aeron! – rázogatott valaki hevesen, miközben a nevemet ismételgette. Nyűgösen fordultam egyet, mire egy hang feljajdult, kiverve az álmot a szememből. Melissa húzta ki a kezét alólam, mert miközben fordultam ráfeküdtem.
- Mi van? – mormogtam álmosan. Idegesen körbenéztem. Szerencsére Scary nem látta az előbbi kínos jelenetet. Biztosan kinevetne. Pislogva néztem Lissre, aki várakozva bámult rám, de mikor rájött, hogy ettől úgysem kelek fel, inkább magyarázkodni kezdett.
- Apa beautózott a munkahelyére, anya a faluban van Brendával, és Mira mindjárt itt lesz Teddel, hogy kirángassanak innen – mondta el végül, mire megütközve meredtem rá.
- Ez komoly? Apa hazament és nem is szólt? Meg se kérdezte, hogy vele mennék-e? És még meg is szabják, hogy mit csináljak? – akadtam ki teljesen. Idegesen túrtam a hajamba, és dühösen káromkodtam egyet.
- Gondoltam szólok, hogy ne alsónadrágban fogadd őket, mert gondolom feljönnek. Én a helyedben igyekeznék.
- Én nem megyek veletek sehova – ellenkeztem. Kifogást kerestem, de semmit nem tudtam kitalálni. Csak a makacsságomra hivatkozhattam.
- Kérlek, bátyus – nézett rám aranyos kiskutya szemekkel.
- Nem.
- Csak most az egyszer, nem akarok egyedül lenni velük, mert azért mégiscsak idegenek. Kérlek!
- Most az egyszer – adtam be a derekam, annak reményében, hogy ezt még behajthatom rajta később. Boldogan rohant át a saját szobájába, én pedig felkeltem, hogy összeszedjem magam. Borotválkoztam, felöltöztem meg ilyenek. Fél órával később már lent vártak.

Vidáman köszöntek, Ted kissé tartózkodva, Mira viszont vidáman mosolygott rám. Melissa úgy viselkedett, mint egy tízéves, pedig már elvileg kinőtte a gyerekkort. Szokta mondani, de mindig eléri, hogy ezt senki ne higgye el. Még mindig bosszankodtam ezen az egészen, de már megígértem.
- Tudsz lovagolni, Aeron? – kérdezte Ted, mikor lemaradtak a csajok. Alma követett minket, Liss és Mira pedig igyekeztek visszaküldeni a kastélyba. De mi addig előre mentünk az istálló felé. Hihetetlen, hogy mekkora volt ez a birtok, eddig nem is tudtam, hogy lovak is vannak.
- Még soha nem ültem lovon – vallottam be kissé feszengve. – Majd én nézlek titeket – ajánlottam, esélyt keresve, hogy ne kelljen társaságban töltenem a napot. De pechemre Mira és Melissa beértek minket és meghallották a kibúvómat.

- Szó sem lehet róla! – ellenkezett Mira nevetve. – Megtanítjuk, nem nehéz. Itt vagy vidéken egy hatalmas birtokon jobbnál jobb lovak között és nem lovagolsz? Felejtsd el, azt nem teheted meg – kacsintott rám, de a hangja határozott, ellenkezést nem tűrő volt. Még hadakoztam vele, de pont mire odaértünk alulmaradtam a vitában.
- Ne vitatkozz Mirával, nem érdemes – súgta Ted a fülembe cinkos pillantással, de láttam, hogy milyen tekintettel figyeli a lányt. Én is így néztem régen Beckyre. Ted szerelmes volt Mirába, de nem tudtam, hogy viszonzott-e. Mira vidámsága elfedett minden érzelmet, amit a szíve rejtett. Nehezen megfejthető volt.
- És te Liss? – kérdezte Mira a húgomtól. – Tudsz lovagolni?
- Igen, imádom a lovakat – felelte és boldogan nézte őket. Hat ló volt az istállóban, és csak most tudtam meg, hogy a lovakkal is Ted foglalkozik a kertészkedés mellett, valamint hogy Mira sokat segít neki. Liss egyből az éjfekete lóhoz szaladt, és követelte, hogy arra ülhessen ő. Mind nevettünk, de persze fennállt a szabad választás joga. Mira és Ted egy-egy barna ló mellett döntöttek, elém pedig egy hófehéret vezettek.
Kérdőn néztem a lányra, hiszen egy igazán gyönyörű lovat vezetett elém.
- A neve Hópehely, most te lehetsz a szőke herceg fehér lovon – kacsintott rám, aztán a többiekhez fordult és Teddel megmutatták, hogy hogyan kell felnyergelni a lovat. Aztán követtem a példájukat és kivezettem a lovat. Fogalmam sem volt, hogy Liss ennyire ért a lovakhoz. De rutinosan csinált mindent, szinte pár másodperc alatt már fent is ült a nyeregben. Meglepetten figyeltem. Ted elismerően füttyentett, aztán mindenki rám nézett, és elkezdték magyarázni a lovaglással kapcsolatos tudnivalókat

Később már mindannyian lovagoltunk. Liss ügetett, Ted pedig követte, hogy figyeljen rá.
- A húgod nagyon ügyes – szólalt meg Mira. – Nem is tudtam, hogy a városiak is így tudnak bánni a lovakkal. Ez nagyon ritka.
Bólintottam és fáradtan ásítottam egyet. Az éjjeli kutatásom és a reggeli ébresztés miatt csak pár órát sikerült aludnom.
- Fáradt vagy?
- Sokáig olvastam az éjjel – hazudtam könnyedén, bár félig-meddig igaz volt. De erre meglepetten vonta össze a szemöldökét.
- Szoktál olvasni? És mit?
- Nem mondhatni, hogy szoktam, sőt… a görög mitológiáról.
- Ó, azt én is nagyon szeretem. Olyan izgalmasak azok a történetek, és az isteneik annyira egyediek. Zeusz és Héra állandó viszályai, az a sok törvénytelen gyerek, meg minden, imádok róluk olvasni.
- Én is, bár én nem szeretek olvasni.
- Azt tudtad, hogy ezt a kastélyt egy görög tervező tervezte? Nincsenek meg a görög vonások sajnos, de éppolyan fenséges, mint az isteneik.
- Görög tervezte a kastélyt? Milyen régen?
- Azt hiszem, hogy nagyon rég. Azóta persze rengetegszer felújították, talán ezért nincsenek meg a görög vonások. Évszázadok, sőt talán évezredek óta itt áll, ezen a birtokon.
- Az lehetetlen – hüledeztem. Több ezeréves kastélyban élnék ezen a nyáron? És még nem dőlt össze?
- Egyáltalán nem. Még a dédnagymamám mesélte, hogy a kastély sokáig kísértetkastélyként volt ismert. Azt beszélték, hogy él itt egy szellem, valami fiatal görög nő, akit megátkoztak a görög istenek.
Dermedten néztem rá, és megálltam a lovammal.
- Mi az? – kérdezte értetlenül. Fogalma sem volt, hogy mit mondott az imént. Egy szellem évezredekkel ezelőtt ebben az épületben? Egy szellem a szobámban? Különös véletlen. De mielőtt megszólalhattam volna egy sikoly harsant a levegőbe. Liss sikolya. A lova az ég felé ágaskodott, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott. Ted túl messze volt, előre vágtázott. Gondolkodás nélkül vágtatni kezdtem felé, hogy segítsek neki. Mira utánam kiáltott, és követett, de Hópehely gyorsabb volt.

- Liss! – kiáltottam rémülten. A ló rohanni kezdett vele, megijedt a sikoltásától, én pedig egyenesen utánuk siettem. Hópehely okosabb ló volt, mint hittem, nem ijedt meg se a saját pánikomtól, se a többiekétől és engedelmeskedett minden mozdulatomnak.
Melissa hirtelen megragadta egy fa ágát, a ló pedig elvágtatott alóla. Villámgyorsan alávágtattam és elkaptam.
- Aeron – zokogta rémülten, és kétségbeesetten kapaszkodott belém. Megnyugtatásképp simogatni kezdtem a haját, és megállásra késztettem Hópehelyt.
- Css… semmi baj – csitítottam halk, megnyugtató hangon. Közben a többiek is beértek minket, de gyalog, hogy Hópehely meg ne ijedjen.
- Úristen, Melissa jól vagy? – kérdezte Ted rémülten, Mira pedig kitágult szemekkel zihált. Ebből arra következtettem, hogy ilyen nem fordul elő gyakran. Liss könnyes szemekkel bólintott és lassan lehiggadt.
- Ted lesegítenéd? – kértem meg, hiszen nem mertem én cselekedni. Már így is messzire mentünk Hópehely tűrőképességével. Ennek ellenére nem panaszkodott, pedig két ember is ült a hátán. Ted gyorsan leemelte Lisst, és én is leszálltam. Megpaskoltam a ló nyakát néma köszönetképp. A következő pillanatban Melissa a nyakamba ugrott és hálálkodni kezdett.
- Köszönöm, köszönöm! Megmentetted az életemet! Szeretlek, bátyus! – temette a fejét a mellkasomba, miközben szorosan ölelt. Én is szerettem őt, de nem tudtam kimondani, a torkomban gombóc keletkezett. Utoljára a baleset napján mondtam ilyet, azóta kerültem ezt a kifejezést.
- Hálából megfojtasz? – nevettem fel idegesen, de senkinek nem tűnt fel a hangom különös éle. Mira bevezette a lovakat az istállóba, Ted pedig elindult megkeresni Ébent, azt a lovat, ami kis híján Lissa balesetét okozta. Én a húgomat átkarolva a kastély felé vettem az irányt. Alma talán megérezve a majdnem balesetet, alighogy beléptünk a gazdájához szaladt, aki hevesen megölelgette őt is. Anya és Brenda már a nappaliban kávéztak.

- Aeron, megjöttetek? – mosolygott rám anya vidáman. – Képzeld, Brendával bejártuk a falut, meseszép ez a hely! Nem is olyan kihalt, mint hittem. Van egy két bolt is, be is vásároltunk… - mesélte lelkesen, de mikor Melissa belépett könnyes szemmel, a torkára forrtak a szavak.
- Ne ijedj meg – szólaltam meg higgadtan.
- Mi történt?
- Lovagoltunk, és Liss lova kissé megbokrosodott… - magyaráztam, mire anya szörnyülködni kezdett, és faggatni kezdte, hogy nem esett-e baja. Közben pedig jól megölelgette. Általában túlreagálta a dolgokat, ahogy most is.
- Nincs semmi baj, anyu. Aeron megmentett.
- De hát nem is tudsz lovagolni – nézett rám döbbenten. Zavartan megvontam a vállam. Ezt én sem értettem. Tényleg nem tudtam. De abban a pillanatban, hogy a húgom felsikoltott minden átértékelődött. Eszembe se jutott, hogy életemben először ültem lovon és hogy nem értettem hozzá. Ösztönösen cselekedtem. Talán még sem olyan nehéz a lovaglás.
- Büszke vagyok rád, Aeron – ölelt meg anyu, de én zavartan hátrébb léptem. Nem kellett ekkora drámát csinálni ebből az egészből. Liss jól volt, és nem kellett dicsérgetni engem. Az élete nem volt veszélyben, nem vágtatott olyan gyorsan a ló. Miért kell ekkora ügyet csinálni?
- Anyu, nem csináltam semmit, jó? Állj le – hárítottam, és tudtam, hogy kissé megbántottam a hanghordozásommal, de nem akartam, hogy hősként ünnepeljen. Amúgy meg máskor sem voltam kedvesebb. Nem mondott semmit, én pedig felmentem a szobámba átöltözni és lezuhanyozni. Nem akartam ló szagú ruhában vacsorázni.
Amikor késő este, Scary távozása után a könyvért nyúltam, hogy olvasgassak, hiányérzetem támadt. A könyv eltűnt…