7. fejezet: Kiszolgáltatva

Nem volt erőm kiáltani sem, nem láttam mást csak sötétséget. Nem éreztem mást csak hideget és fájdalmat. Zúgott a fejem, lüktetett a testem, és remegtem. Meg akartam halni, csatlakozni Rebeccához, vagy akár együtt kísérteni Scarlette-vel. Ennél még az is jobb lett volna. Soha nem találnak rám, hiszen magam sem tudtam, hogy hol vagyok. Felelőtlen voltam, amikor csakúgy elvágtattam a kastélyból. És igaza van Scarlette-nak. Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredtem. Nem hinném, hogy unalomból tette ezt velem az a nő. Az okot nem tudtam, de ilyen hasogató fejfájással nem is csodálom. Csak feküdtem élettelenül és képtelen voltam megmozdulni. Az ajkaim sem engedelmeskedtek, pedig igazán jól esett volna egy ordítás. De így csak némán szenvedtem. Anyára gondoltam először, egy nap alatt tudja meg, hogy csalja a férje, és hal meg a fia. Bele fog rokkanni. És ott van Melissa. Nem akartam neki se fájdalmat okozni.
Egy sikoltás. Én voltam vagy valaki más? Nem igazán tudtam megállapítani. Fáztam, de belülről a kín égetett. Mikor múlik már el? Mikor halok már meg?
- Aeron? Úristen, Aeron! – kiabálta valaki. Egy női hang talán. Kinyitottam a szemem. Homályosan láttam egy ezüstösen fénylő áttetsző arcot fölém hajolni.
- Scar – nyöszörögtem halkan, nem is tudom, hogy mennyire tudtam kimondani a nevét. Csak egy erőtlen nyögésnek hangzott az egész. – Fázom – panaszkodtam gyengén, de tudtam, hogy ő nem ölelhet át. Olyan meggyötört arcot vágott. De miért? Most legalább nem fogja senki sem zaklatni, és nem fog senki a múltja után nyomozni.
- Mi történt veled? – kérdezte rémülten. Megérintette az arcomat, és én azt képzeltem, mintha érezném. Tényleg olyan volt, mintha megérintett volna. Bizseregni kezdett azon a ponton a bőrön, és ez jól esett. De a remegést nem tudtam abbahagyni. Kíváncsi leszek hány ujjal halok meg, és hány fagy le, amíg eljutok odáig. – Hogyan hozhatnék segítséget? – gondolkozott lázasan. De hiszen reménytelen volt. Nem volt teste, nem tudott elhurcolni a házig, és nem látta őt senki, szólni sem tudott senkinek. De mellettem volt, és ez jól esett. Nem voltam egyedül.
- Szép vagy – mosolyodtam el, mire még rémültebben nézett rám. Kék szemeiben vakfélelmet láttam. Mintha veszélyes lennék. Ez vicces. Fel akartam nevetni, de nem ment. Csak fájdalmat okozott a mozdulat. De ezt el kellett mondanom. Mégse látta már férfi évtizedek óta, én voltam az egyedül, aki látta őt, úgyhogy el kellett ezt neki árulnom. Csak ne fáznék ennyire. Nem tudtam megmozdulni. Megpróbáltam megemelni a kezem, de annyira remegett és annyira gyenge voltam, hogy vissza is zuhant a földre. A világ sötétedni kezdett, újra. Scarlette megpróbált visszarángatni a valóságba.
- Ne add fel! Nem adhatod fel! – kérlelt kétségbeesetten. – Könyörgöm, húsz éve te vagy az egyetlen normális társaság! Aeron! – bosszankodott. Elmosolyodtam gondolatban. Jól estek a szavai. Tudtam, hogy az önzőnek tűnő mondat mögött kedvesség rejtőzik.
Ugatás. Vagy csak képzelem? De mintha egyre közelebbről szólna.
- A kutya! Ez az! – ujjongott Scar. Végigsimított az arcomon. Csak gondolatban éreztem, de biztonságot adott. Talán mégis túlélhetem. Talán egyszer eltűnik a hideg és a fájdalom. – Kiabálj, Aeron. Itt vannak közel, Mira és Ted. Kiabálj! Szedd össze magad! Addig megpróbálok jelet adni nekik – buzdított lelkesen, és hallottam egy puffanást valahol. Közben vettem egy mély levegőt, a torkomba még több hideg vándorolt és beleadtam minden erőmet.
- Segítség! Valaki… itt… vagyok! – kiabáltam, de nem sikerült igazán hangosnak lennem. De meghallották. Mira a nevemet sikoltotta és éreztem, ahogy Alma megnyalja az arcomat. Rám találtak.

A következő néhány kínkeserves órát álom és ébrenlét között töltöttem. Ted és Mira cipeltek haza nehézségek árán. Azon panaszkodtak, hogy mi van ha eltörött valamim és csak tovább rontanak az állapotomon. De ez volt az egyetlen esélyem, ezt ők is pontosan tudták. Közel jártam a halálhoz.
- Tarts ki! – kérlelt Mira és Scarlette egyszerre. Ted pedig folyton-folyvást káromkodott, hihetetlen, hogy milyen gazdag volt ezen a téren a szókincse. Ha nem lennék ennyire kiütve, talán még meg is jegyeznék párat.
- Mi történhetett vele? – kérdezte Ted komoran. Vajon, messze volt még a kastély?
- Hópehely nélküle tért vissza, biztos leesett. De mitől fázik ennyire? Jéghideg teste, mintha halott lenne – válaszolta Mira panaszos hangon. Nem akartam őket sem megijeszteni. Már szinte a barátaim voltak. Barátok. De furcsa. Utoljára mikor barátaim voltak meghaltak miattam. De most ők mentenek meg. Furcsa az élet. És hideg. Határozottan nagyon hideg.
- Aeron? Ne engedj a hidegnek, gondolj szép dolgokra. Ez nem egyszerű hideg, hallod, amit mondok? – szólalt meg hirtelen Scarlette. Kinyitottam a szemem. Mellettünk jött ő is. Az arcán pánik volt. Rémültebb volt, mint korábban. Talán rájött, hogy Sherilyn tett velem valamit. Gondoljak szép dolgokra? Valahogy nem jutott semmi ilyen az eszembe.
- Egészen kék az arca, sietnünk kell. Bírod a tempót, Mira?
- Persze, csak siessünk – felelte a lány. Alma is velünk tartott. Tényleg okos kutya volt. Ha túlélem, talán kedvesebb leszek vele. Hallottam, ahogy csahol. Eszembe jutatta Melissát. Láttam magam előtt, ahogy vidáman rám nevet, vagy ahogy rám veti magát, amiért megmentettem az életét. Amikor a kórházban először meglátogatott. Nem szólt semmit, csak könnyes szemmel rám mosolygott, megszorította a kezemet és azt mondta: Én mindig itt leszek. A hideg egy kicsit enyhébb lett. Felidéztem Scarlette nevetését, a kíváncsi arcát, amikor a világ dolgairól faggatott. Aztán az anyám ölelését, amikor féltett és aggódott. Az apámat, amikor még nem árult el és boldoggá tette az anyámat, valamint támogatott és szeretett engem. Eszembe jutott az első nap a tóparton Mirával, aztán a lovaglás. A hideg enyhülni kezdett, és a következő pillanatban végre elvesztettem az eszméletem.

Rebecca szobája mindig is tiszta és gyönyörű volt. Az övéről alkották az igényes és hangulatos szobák fogalmát. Ahogy beléptem egyből éreztem a kellemes fahéj illatot, és egyből megpillantottam, ahogy a szerelmem az ágyon alszik. Úgy festett, akárcsak egy angyal. Szőke haja fátyolként terült el körülötte, bársonyos arcán békesség uralkodott. Törékeny testét egy puha pléd takarta el előlem. Halkan közelebb léptem, és leültem az ágy szélére. Gyönyörű volt, ahogy alszik. Mindig elöntött a nyugalom ha rágondoltam. Lágyan végigsimítottam az arcán, és közben mosolyogva figyeltem, ahogy álmosan pislogva rám néz és a tekintetét elönti a boldogság.
- Aeron! – suttogta halkan, boldogan, aztán ásított egyet.
- Jó reggelt, szerelmem – csókoltam meg az ajkait. – Jobban vagy? – kérdeztem aggódva, hiszen beteglátogatóban voltam.
Bólintott.
- Szeretlek – suttogta. – Annyira jó, hogy itt vagy.
- Én is téged.
- Bárcsak mindig így ébrednék, melletted – mondta, majd megcsókolt. Óvatosan átöleltem és magamhoz szorítottam.
- Mindig veled leszek.
- Remélem is. Nem vagyok hajlandó valaki másnak adni, a rabom vagy – nevetett.
- Jajj nekem… - tetettem rémületet, mire egy párna csattant az arcomon. Nevetni kezdtem, és kezdeményeztem egy vad és szenvedélyes csókcsatát. Minden tökéletes, volt, aztán valami megváltozott. Becky ellökött magától és lángoló tekintettel meredt rám. Gyűlölettel, megvetéssel, fájdalommal.
- Mi a baj?
- Hogy mi a baj? Megöltél, te rohadék! A te hibád a halálunk! – ordította és a teste halványodni kezdett. A levegőbe emelkedett és ott lebegett előttem. Döbbenten néztem rá. – Hiba volt, hogy megismertelek! Életem utolsó és legnagyobb hibája! – A szoba sötétedni kezdett, a fahéj illat eltűnt, helyette a vér kellemetlen szagát és benzinfüstöt éreztem. A lakás eltűnt, az autóm roncsai jelentek meg előttem. Kiemelték Becky, Emma majd Charles élettelen testét…
- Gyűlöllek! – köpte felém a szavakat szellem-Becky. – Gyilkos!
- Megöltél minket! – jelent meg mellette szellem-Charles izzó haraggal.
- Elvetted az életünk! – zokogta szellem-Emma szomorúan, de amikor rám nézett, színtiszta megvetést láttam.
- Ne… én nem… én nem akartam… nem… ne… nem akartam – ismételgettem kétségbeesetten. De nem hittek nekem. Egyre hátrébb és hátrébb léptek, miközben egyre csak azt ismételgették, hogy: gyilkos.
- Ne… nem akartam…

- Nincs semmi baj, Aeron. Nyugodj meg – hallottam valahol Melissa hangját a ködön keresztül. A barátaim eltűntek, és én kinyitottam a szemem. Reszkettem és Melissa arcát láttam, ahogy fölém hajol. Borogatást tett a homlokomra, és vizes ronggyal törölgette az izzadtság cseppeket a testemről. Most már nem fáztam, melegem volt. Mintha a világon minden tűz körülöttem égett volna, mintha a nap egyenesen csak engem melegítene.
Felnyögtem. Nem ő volt egyedül mellettem. Az ágyamban feküdtem, és az anyám kisírt szemmel tördelte a kezeit az ágyam végében. Scarlette pedig szomorúan figyelt minket a fal mellől. Gyönyörű volt. Még soha nem láttam ilyen szépet.
- Aeron? – kérdezte az anyám, és közelebb jött. – Hogy érzed magad, kisfiam?
- Jól – hazudtam nyöszörögve és rettenetesen szégyelltem magam. Gyenge voltam. Scarlette most bizonyára kisfiúként tekint rám. Megaláztam magam. Visszavonhatatlanul.
- Drágám, tüdőgyulladást kaptál odakint. Az orvos mindjárt visszajön. Ráadásul agyrázkódásod van és megrándult a hátad – közölte anyám kissé kíméletlenül, de legalább tudtam, hogy mire számítsak. Annyira nem volt vészes. – Annyira sajnálom – szipogta bánatosan. Én is.
Kinyitottam a számat, de vissza is csuktam. Álmosság öntött el, és ólomsúlyú lett a szemhéjam.
- Ne beszélj még, pihenj – suttogta Scar és én néhány pillanat alatt már el is aludtam. Ezúttal nyugodt, álomtalan álmom volt.