3. fejezet: Különös új élet

"Új hely, új emberek, új élet. De vajon, mi is változunk?"

Hihetetlen, hogy ezen a helyen milyen lassan telnek a percek. Még mindig nem ment le a nap. Anya és Melissa pakoltak, apa olvasott, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Otthon mindig tévéztem vagy interneteztem, de most ezt sem tehettem meg. Úgyhogy olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Kimentem sétálni. Kora este volt, még csak most kezdett alkonyodni. Az ég vörös színben tündökölt, a lemenő nap fénye csodálatos pompával ajándékozta meg a tiszta nyári eget. Hatalmas birtok vette körül a kastélyt, nem messze a bejárattól egy kövezett ösvény vezetett egy kör alakú tó partjára, amit hatalmas fák vettek körbe. Jobb ötlet híján elindultam az úton, egészen a partig. Egy fából készült móló emelkedett ki pár lépésnyire tőle tőlem, és én félelem nélkül léptem rá. Anya persze jött volna a kiselőadással, hogy soha nem lépjek rá régi fából készült dolgokra, hiszen ki tudja, hogy milyen állapotban vannak, akár el is korhadhattak. De nem érdekelt, felnőtt voltam már. Csendben leültem inkább a mólón lévő padra és onnan néztem a vizet. Tiszta volt a tükre, szinte láttam a halakat úszkálni benne. Kitűnő horgászlehetőség, az apám imádni fogja. Számomra ez az elfoglaltság túl unalmas volt. Nem hozott lázba, hogy órákon át bámuljak egy botot, aztán kihúzzak a vízből egy büdös halat. Nem bírtam volna órákat csendben ülni egyhelyben. Meglehetősen hiperaktív voltam néha, tele voltam energiával. Legalábbis régebben. De most kivételesen megnyugtatott a tó bámulása.
Rebecca imádná ezt a helyet, bár ő sem bírná sokáig a város hiányát. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy pár napig ez lenne számára a mennyország. Nem igazán szerettem rá gondolni, mindig felidézte a múltat, és fájdalmat okozott. Ráadásul szánalmas éreztem magam, amiért ennyire nem tudom kezelni a gyászt. Gyökérként viselkedtem. Becky soha nem akarta volna, hogy így érezzem magam a halála után, de nem ment másképp, bármennyire is lehetetlen állapot volt. És valahogy nem tudtam elképzelni magam másik nővel, nem tudtam elképzelni magamon senkinek az érintését. Nem érdemeltem meg, hogy túléljem. Igaz, hogy nem sokon múlott, most mégis egészségesen ülök itt. Nem lett volna szabad, hogy így történjen. Az élet igazságtalan.

Hogy eltereljem a figyelmemet, a szellemlányra gondoltam. Ez volt az egyetlen dolog, ami éreztette velem, hogy talán mégsem lesz olyan unalmas ez a két hónap, mint ahogy eddig gondoltam. Az egész lényét valami különös rejtély lengte körül, ami nem is csoda. Hogyan ne lenne titokzatos valaki olyan, aki szellem? Egyáltalán léteznek szellemek vagy csak ő? Ez butaság. Ha ő létezik, másoknak is léteznie kell. De akkor mindenki szellemmé válik? A lelkem mélyén tudtam a választ: nem. Ha egy szellemet láttam, a többit is látnom kellett volna. Ha a barátaim tévelygő lelkek volnának, már láttam volna őket. De reméltem is, hogy nem jutottak ilyen szörnyű sorsra, soha senkinek nem kívánnék ilyet. Sok kísértetes filmet láttam már, és tudtam jól, hogy egyáltalán nem jó dolog testetlenül kóborolni. Ha én unalmasnak találom a helyet néhány óra után, milyen lehet valakinek hosszú évekig társaság nélkül? Bele se mertem gondolni. Én nem tudnám így elképzelni az életemet. Szörnyű lehet. Vajon, most hol lehet? Minél több mindent tudni akartam, túl kíváncsi voltam. De bűntudat kínzott, amiért egy olyan nő iránt érdeklődök, aki nem Becky. De aztán megnyugtattam magam. Csak a titok érdekel, nem a lány, és különben is sokkal idősebb, ki tudja mikor született és mikor halt meg. A másik, hogy halott volt. Igaz, hogy Becky is, de az más.

- Te vagy Aeron? – hallottam meg egy barátságos hangot. Egy barna hajú alacsony lány állt meg mögöttem. Meg se hallottam, hogy idejött, annyira elmerültem a gondolataimban. Nem ismertem őt, de határozottan élt. Megnyugodtam. Egy kísértet is elég volt egy napra, nem hiányzott több.
- Igen, és te ki vagy? – kérdeztem érdeklődve. Átlagos lány volt, nem volt ronda, de nem tűnt volna ki egy tömegből sem. Volt benne valami szép, de nem volt Rebeccához fogható.
- Miranda Derwush, szólíts csak Mirának – mosolygott rám barátságosan. – Brenda néni unokája vagyok, a nyáron besegítek a birtok körül.
- Ki az a Brenda?
- Hát a házvezetőnő, még nem is találkoztatok? – kérdezte meglepetten. Megráztam a fejem, nem tartózkodtam sokat odabent. Nem is gondoltam bele, hogy személyzet is van itt, de kézenfekvőnek tűnt. Nem tűnt valószínűnek, hogy apám bármelyik ismerőse saját kezűleg takarítson egy ekkora épületet.
- Erre felé laksz? – kérdeztem inkább, nem akartam faragatlannak tűnni.
- Nem messze, a faluban. De ne vágj ilyen elnyúlt képet, nem olyan szörnyű ez a hely – nevetett Mira vidáman. Szórakoztatta a városi viselkedésem. Talán ezért volt ennyire átlagos a külseje, nem volt kisminkelve és nem a legújabb divat szerint öltözködött. A ruhája egyszerű farmer és minta nélküli felső volt, a haját pedig laza lófarokba kötötte. Egy városban talán különös lenne a megjelenése, de itt valahogy természetesnek tűnt. Ideillett.
- És mit lehet itt csinálni?
- Rengeteg mindent, hidd el a városon kívül is van élet. Ne várj csodákat az első napon, de biztos vagyok benne, hogy nem tart sokáig, amíg megszereted. Csodálatos ez a hely. Teddel minden nyáron elvagyunk, ha gondolod valamelyik nap csatlakozz hozzánk.
- Ki az a Ted?
- A kertész – magyarázta. – Majd megismered. Tavaly előtt vonult nyugdíjba az elődje, és bár nem sokkal idősebb nálam, de felvették ide, hogy kertészkedjen nyári munkaként. Egyetemre gyűjt, bár szerintem ez még nem most fog neki összejönni, ahhoz rengeteg pénz kell.
- Hát igen – adtam neki igazat, és meglepett a fecsegése. Nem is ismert, mégis úgy beszélt velem, mintha már hetek óta itt volnék. Nem okozott nehézséget számára az ismerkedés, erre egyből rájöttem. De nekem ez nem volt ilyen egyszerű. Túl közvetlen volt. És féltem, hogy a barátságával is megsértem Rebecca emlékét.
- Jössz vacsorázni? Brenda néni biztosan valami különlegeset főzött nektek, már nagyon várta, hogy megérkezzetek. És már a nap is mindjárt lemegy, még a végén eltévedsz a sötétben – nézett rám gunyorosan.
- Ha-ha. Nincs is messze az épület.
- Ki tudja manapság, hogy mi számít messzinek egy városinak – nevetett, majd elindult a kövezett úton, én pedig követtem. Nem akartam összeveszni megint a szüleimmel, és amúgy is kezdtek támadni a szúnyogok. Nem akartam megvárni a totális inváziót. Másrészt kíváncsi voltam, hogy Scary a házban lesz-e. Látnom kellett, hogy megbizonyosodjam a létezéséről. Tehát követtem. Már mindenki az étkezőben ült, és vidáman beszélgettek. Csak Melissa ült csendesen, Alma pedig álmosan feküdt a széke lábánál. Megpillantottam egy idős asszonyt az asztal körül sürgölődni, egyből gondoltam, hogy ő nem lehet más, mint Brenda, Mira nagymamája. Szó nélkül ültem le Melissa mellé, Mira pedig a másik oldalamon foglalt helyet.

- Szervusz, Aeron – mosolygott rám Brenda. – Látom, megismerkedtél az unokámmal. – Mira megforgatta a szemeit, majd Melissát kezdte faggatni Almáról. – Vegyél nyugodtan – szólalt meg újra Brenda a tálakra bökve, én pedig igyekeztem minél illedelmesebben bólogatni. Most vettem csak észre, hogy egy fiatal srác is ül az asztalnál, bizonyára ő Ted, Mira barátja. A szüleimmel beszélgetett. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy kihez kéne szólnom. Feszélyezve éreztem magam a társaságban. Ez új volt nekem, régebben a társaság középpontja voltam. De a végzetes nap és az azt követő hosszú lábadozásom óta minden teljesen más lett, jobb ha ezt elfogadom. Nem érdemlek jobbat.
- Milyen a tó, Aeron? – nézett rám anya kedvesen, megpróbálva bevonni a beszélgetésbe. Megvontam a vállam. Mit is mondhatnék?
- Vizes és nedves – feleltem végül, mire anya elhúzta a száját. Ted nevetni kezdett, bár ezt tényleg nem gúnyolódásnak szántam, pedig tényleg úgy jött le. Mindegy. Nem volt hangulatom a társasághoz. Sok volt mára. Megköszöntem Brendának a vacsorát, aztán hátra se nézve indultam az emeletre, a szobámba.

A szoba semmit nem változott. Nem tudom, hogy mit vártam. Scary nem volt itt, és ez csalódást okozott. Túl kíváncsi voltam, mint mindig. Gyakran mondták rám, hogy mindenbe beleütöm az orrom, igazuk volt. De nem hagyott nyugtot egy titok sem. A szellemlányét is tudni akartam, ha már egy kastélyban laktunk. Hogyan halt meg? Hogy lehet itt? Ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben kezdtem kipakolni a táskámból, be a szekrénybe. Régies volt maga a szoba is, de valahogy misztikus. Nem volt vészes. Nagyot sóhajtva dobtam le magam az ágyra és azon gondolkoztam, hogy miképpen kéne megoldanom a tusolást. Ki tudja mikor bukkan fel Scary, nem akartam, hogy meglásson. Ciki ha egy lánynak van bejárása a szobádba a falakon át, és nem neked. Ez is csak velem történhet meg.
- Nem molesztállak, menj csak tusolni – szólalt meg egy gunyoros hang és megpillantottam őt. Nem képzeltem. Ugyanolyan volt, mint ahogy néhány órával ezelőtt.
- Honnan…?
- Öt perce bámulod a fürdőt és közben kutatva körbe nézel. Halott vagyok, de nem hülye – nézett rám egy fensőbbséges fél mosollyal.
- Hogyan haltál meg? – tettem fel talán a legudvariatlanabb kérdést, amit csak feltehettem. Megrándult az arca. Tudtam, hogy talán nem pont így kellett volna indítanom. Ezt jól megcsináltam.
- Hogyan láthatsz engem? – válaszolt kérdéssel, én pedig megvontam a vállam.
- Más nem lát téged?
Megrázta a fejét.
- Akkor nem tudom – válaszoltam, remélve, hogy ő is válaszol a kérdésemre. De hallgatott.
- Mások is vannak? Olyanok, mint te? – tettem fel a következőt.
- Igen, vannak.
- Mindenki?
- Nem, de sokan. Nem vagy túl kíváncsi? – bosszankodott. De láttam rajta, hogy hiányzott már neki a társalgás.
- Láttam a festményedet a nappaliban – közöltem, mint egy megállapítást.
- Sejtettem. Miért költöztetek ide?
- Mert… majd megmondom, ha te is megmondod, hogy hogyan haltál meg – alkudoztam hirtelen. Jó ötletnek tűnt. Ha van olyan kíváncsi, mint én, akkor nyert ügyem van.
- Annyira nem érdekel – nevetett. A hangja szinte csilingelt, akárcsak egy igazi zene.
- Hány éves vagy?
- Biológiailag tizenhét, te sem tűnsz többnek.
- Tizenhét vagyok.
- Még soha nem látott engem senki, ki vagy te, hogy te mégis? – kérdezte értetlenül. Elgondolkozva nézett rám, mintha a testemre lennének írva a megoldás szavai. Nem tudtam, mit felelni neki. Én sem értettem. Soha nem számított jónak valaki olyat látni, akit mások nem láttak. Ez soha nem volt jó jel. De Scary kétségkívül létezett. Ez biztos.
- Még soha nem láttam szellemet, nem hiszek benne tulajdonképpen – vallottam be, de kinevetett.
- Hát látod. Az emberek azt hiszik mindent tudnak a világról. Meg tudják mondani, hogy mi létezik és mi nem, de a valóság soha nem tűnik fel előttük, mert vakok és ostobák. Korlátoltak.
- Hé… Amúgy meg te is ember voltál.
- Biztos vagy benne? – kérdezte kirívó arccal, majd egyszer csak eltűnt. Bosszankodva meredtem utána, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön, elindultam a fürdőszoba irányába.

5 vélemény után folytatás!