Epilógus: Egy hónappal később

Sziasztok! És itt a vége... Köszönöm azoknak, akik bátorítottak és írtak véleményt! Nagyon sokat jelentett nekem mindegyik. Remélem, akik most ezt elolvassák írnak nekem még egy sort :) Köszönöm hogy itt voltatok! Még biztosan lesz mit olvasnotok tőlem, de nem biztos hogy mostanában :/ :)

Remélem tetszeni fog a fejezet Scarlette szemszögéből! 

Hűvös őszi nap volt, amikor Aeron már nem bírta tovább a titkolózást. Be akart mutatni a családjának. Én egy kicsit féltem. Mi van, ha felismernek a kastélyban látott fényképről? Vagy ha nem leszek nekik szimpatikus. Ha azt mondják, hogy a fiuk nálam sokkal jobbat érdemel.

Aeron bezzeg teljesen nyugodt volt. Azzal a mosolyával nézett rám, amivel tudta, hogy helyben elolvadok. De mégis… szívesebben álltam volna újra szemtől szemben Sherilynnel, minthogy kitegyenek a családi közutálatnak. Bár amíg nem tudják, nincs miért utálniuk. Na, majd akkor. Előbb utóbb Aeron kénytelen lesz nekik mindent elmondani, hogy miért nem fog soha megöregedni. Hogy miért nem lesz soha unokájuk, legalábbis Aeron részéről. Hiszen mi már erre képtelenek voltunk. Azok a lidércek, akik szülők voltak, még emberi életükben váltak azzá. Mi pedig már nem voltunk emberek.

- Készen állsz? – kérdezte Aeron vigyorogva. Nem mondhattam nemet. Már így is túl sok csalódást okoztam neki, és olyan boldog volt mostanában. Mintha a saját boldogságomat láttam volna a szemeiben. Végre elengedte a múltat, végre a jelenben élt. Mira halála megviselte, de ezúttal nem egyedül kellett szembenéznie vele. Itt voltam én. Nem hittem volna, hogy valaha újra szerelmes leszek. Főleg miután mindent elvesztettem az életemben.

Visszanéztem a szerelmem kék szemeibe és bólintottam.

- Igen, mehetünk – szólaltam meg, mire ő kinyitotta a bejárati ajtót. A nappaliban többen voltak, mint ahogy terveztük. Csodaszép lakás volt, tágas és barátságos. Narancssárga, családi képekkel borított falakat láttam meg elsőnek, aztán a lábaim puha, bolyhos fehér szőnyegbe süppedtek. Kellemes érzés volt. Egy sarokban egy tágas étkező asztal foglalt helyet, itt ültek Aeron szülei. Nem messze egy kényelmes fekete bőrkanapé, amin három lány trécselt vidáman. Az egyikükben Melissára ismertem, a másik kettő bizonyára a barátnői lehetettek. A tévében néztek valami valóság show-t és azt beszélték ki, egymás szavába vágva. A könyves polc a tévés szekrény mellett volt. Telis tele könyvekkel. Imádtam olvasni, és talán a vágyakozás kiolvasható volt a szememből, mert Aeron elmosolyodott. Aztán megköszörülte a torkát. Hirtelen mindenki észrevett minket, és meglepetten mértek végig. Zavartan elmosolyodtam.

- Jó estét, Mr. és Mrs. Redway – köszöntem elsőként Aeron szüleinek, majd a lányokhoz fordultam. – Sziasztok. Én Scarlette vagyok.

- Szia kedvesem – szólalt meg Mrs. Redway egy kis fáziskéséssel és kedvesen rám mosolygott. Majd mindenki köszönt. Lissa barátnői furcsa utálattal néztek rám, főleg a szőke. Talán tetszett neki Aeron? – Gyertek, üljetek le ide mellénk – udvariaskodott tovább, és kedvesen intett a maguk mellett lévő székekre. – Ne haragudj, nem számítottunk rád. Aeron nem is mondta - nézett neheztelően a fiára.

- Nem gondoltam, hogy be kell jelentenem, ha be akarom mutatni a barátnőmet – vonta meg Aeron a vállát vigyorogva. Mire a szőke lány felszisszent. – Scarlette, ők a szüleim, ő ott Melissa a húgom.

- Szia – mosolygott rám Lissa kedvesen. Ő szinte ragyogott a boldogságtól, hogy Aeron végre talált valakit. És gyanakodva nézett rám, mintha felismert volna. De nem tette szóvá.

- Ők pedig Lissa barátnői, Sharon és Betty – mutatott a szőke, majd a barna hajú lányra.

- Szia – köszöntek nem túl barátságosan, majd visszafordultak a tévé felé, amiben egy nagyon értelmes műsor ment. Biztos nem bírnám végig nézni.

- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Aeron apja.

- Pár hete – feleltem a jól megbeszélt hazugságot. – Nemrég költöztünk ide a városba a nővéremmel. Csak néhány hete iratkoztam be abba az iskolába, ahova Aeron is jár. Ott ismerkedtünk meg.

Aeron anyja boldognak tűnt. Mintha már ezer éve várt volna erre a jelenetre. Azonnal megkedveltem őt, bár azt nem mondhattam, hogy én már mindent tudtam róluk. Nem mondhattam, hogy együtt töltöttük a nyarat, csak akkor én még szellem voltam. Szerintem kényszerzubbonyban szállítottak volna el.

- Nagyon örülök nektek. Tudod mit? Szólíts csak Evának – kacsintott rám, én pedig bólintottam. Nem esett nehezemre. Hiszen voltam annyi idős, mint ő. De ő még ezt sem tudhatta. Ki is akadt volna.

- Mi most felmegyünk. Megmutatom Scarnek a szobámat – szólalt meg Aeron és rám kacsintott. Elpirulhattam, mert Melissa felnevetett. Szó nélkül követtem Aeront, és mikor végre kettesben maradtunk magához vont, és megcsókolt. Egyik kezemmel átöleltem a nyakát, majd a másik kezemmel a hajába túrtam. Nem tudom, hogy meddig csókolóztunk, de a szenvedély és a kábulat minden mást eltüntetett. Még érzékeltem, hogy együtt dőlünk az ágyra és szépen lassan megszabadulunk a ruháinktól, majd a külvilág elcsendesedett. Együtt indultunk a boldogság felé. Nem számít, hogy mi lesz később, nem számít, hogy nem élhetünk örökké az emberek között, de itt az ideje, hogy legalább egy-két évig úgy tegyünk, mintha lehetne normális életünk. Mintha normálisak lennénk, és nem szerencsés különlegesek.

Sok mindent éltem át az életem során, de egy dolgot megtanultam. Soha nem szabad feladni. Az élet sokszor megtört, tönkretett, és úgy éreztem, hogy nincs értelme tovább élni. Nem volt senkim, aztán mikor lett, mindent elvesztettem. De amit az élet elvett, azt vissza is adja. Nekem visszaadta. Újra meg lett mindenem, és én lettem a legboldogabb a világon. Többé nem hagyom, hogy elveszítsem. Hiszen én szerencsés vagyok. Kevés embernek jut az igazi, viszonzott szerelemből. Én a mázlista kiválasztottak közé tartozom, mert Aeron itt van nekem. Én szeretem, és ő szeret. Csak ez számít.

35. fejezet: Az igazság pillanatai II.

Utolsó előtti fejezet :( Köszönöm a véleményeket Rebecca D'Angelo-nak és Vivának! <3

Hangokat hallottam. Voltak, amik egészen közelről, de voltak, amik rettentő távolról szóltak. Mint egy rossz rádión. Lebegtem a semmiben, a békés feketeségben. Magam előtt pergett az életem. Végig néztem minden egyes képkockát, és valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy mi az, ami tönkretette az életem. Két dolog. A fájdalom és a titok. Mert a világon mindent fájdalom itat át. Csak nézz körül, nézz szét a világban. Csak nézz meg egy arcot, nem látsz rajta semmit. De ha a szemébe, ha a lelkébe nézel, látod azt a hatalmas fájdalmat, ami az egész életét irányítja. Ha még mélyebbre is ellátsz, láthatod a titkokat, amiket mélyen igyekszik eltemetni, és amik miatt nem képes maga mögött hagyni a múltat. Csak a jelen számít, mondják a bölcsek. De mindent a múlt titkai, s fájdalmai, és a jövő félelmei irányítanak. Nincsen igazság hazugság nélkül, nincsen boldogság szenvedés nélkül. Csak nézz egy mosolygó arcra, és meglátod mögötte a világ minden egyes emberének a problémáját: a fájdalmat és a titkokat.

Most már túl mindenen csak gyűlöletet és szeretetet éreztem. Két ellentétes érzés tombolt bennem, készen arra, hogy elpusztítsák egymást. Szeretet a családom iránt, a barátaim iránt és gyűlölet a szerelem iránt. Én soha nem vágytam szerelemre, de mielőtt még megtapasztaltam volna, nem sejtettem, hogy milyen hatalmas. Fegyvert ad a szeretett lény kezébe, csak azért, hogy tönkretegyen téged. Öl, pusztít, és nyomorba dönt, hogyha hagyod. Én hagytam, és ez volt életem legrosszabb döntése. Nem szabadott volna, ha újrakezdhetném… nem akarnám meg ismerni sem Rebeccát, sem Scary-t. Bár talán mégis. Újra elrontanék mindent, ahelyett, hogy szórakozva élném az életem egyéjszakás kalandokban. Az ember mazohista, szereti kínozni magát a szerelem nevű halálos betegséggel. Újra elkapja, és elfelejti, hogy mennyire fájt, mekkora csalódás érte, amikor elárulták. Ezt éreztem. És mérhetetlen gyászt. Miattam halt meg annyi ember. Becky, Charles, Emma, Mira, Lissa. A barátaim, a testvérem, a szerelmem. Mindenki meghalt miattam. De vajon, én halott vagyok? Annak kéne lennem. Meghaltam. Akkor miért érzek? Miért tudok gondolkodni? Vajon, mit érez most anyu és apu? Talpra állnak valaha is? Elvesztették mind a két gyermeküket. Gyűlölnek most engem, amiért elvettem Lissát? Gyűlöl most Ted, amiért elvettem Mirát? Gyűlölniük kell. Úgy ahogy én  magamat és Scarlette-et. Miatta vesztettem el most őket. Ha ő nincs, Sherilyn soha nem szúr ki magának. Ha nem hazudik, minden máshogy alakul.

- Engedd el! – kiáltotta egy hang kétségbeesetten. Ismerős volt. Annyira nagyon ismerős. Hányszor ábrándoztam erről a hangról, utoljára akkor hallottam, amikor majdnem megölt. Feltámadt a szél, éreztem magamon a hideget. Nem haltam meg. Az ég villámlását is hallottam. Kinyitottam a szemem. Sherilyn volt mellettem elégedett arckifejezéssel, nem messze tőlem pedig Scarlette. Olyan régen láttam, hogy már szinte elfelejtettem, hogy milyen gyönyörű. De azt nem, hogy mennyire gyűlölöm. Ez a gyűlölet talán az arcomra is kiült. A testem furcsán bizseregni kezdett és mintha eltűntem volna. De nem, mert ott voltam. A kezemre néztem. Ezüstösen fénylett, áttetsző volt. Tényleg meghaltam, és lidércként tértem vissza.

- Köszönj a vendégünknek, kedvesem – szólalt meg Sherilyn mézes-mázosan, majd a lányára nézett. – Üdv, Lidércfény.

A nép felszisszent, mindenki döbbenten kapott levegő után. Tudtam, hogy ebben a pillanatban dőlt meg néhányak hite Sherilynben. Ennek örültem, de furcsán éreztem magam. Mintha nem is én lennék. Mintha valaki más lenne a testemben. Csak meredtem magam elé üresen. Nem szólaltam meg továbbra sem. Nem láttam értelmét. Nem tudtam, mit mondhatnék. Próbáltam feldolgozni a változásokat. Nem voltam többé ember.

- Mit tettél vele? – sziszegte Scarlette dühösen, de végig engem nézett. Nem tudom, hogy mit látott a tekintetemben, de az megijesztette. Már nem volt szellem. Lidérc volt. De már az sem érdekelt, hogy hogyan csinálta.

- Megöltem – felelte Sherilyn higgadtan. – Ellenvetés?

- Miért gyűlölsz engem? Miért bünteted ezért őt? – kérdezte halkan, a hangja fájdalommal telt meg. Ismertem ezt a tekintetet. Ezzel a kifejezéssel az arcán mesélt nekem a múltjáról.

Sherilyn felkacagott, de mintha az ő arcán is fájdalom suhant volna végig.

- Mert tönkretetted az életem.

- Én?! – kérdezte döbbenten.

- Az apád szeretett engem. Igaz szerelem volt a miénk. Soha nem is voltam boldogabb. Enyém volt életem férfija, a családom támogatott, és ígéretes jövő állt előttem. Minden az enyém volt. Aztán megszületett Stefanie. Ha lehetett még boldogabb lettem. Tökéletes férj, tökéletes élet, tökéletes gyermek. Aztán megint terhes lettem. A világ kibillent a helyéről. A terhesség miatt elkaptam egy betegséget, legyengültem, és veszélyeztetett terhes lettem. Féltem, rettegtem, hogy meghalok veled együtt. Gyűlölni kezdtelek, ha te nem lennél minden tökéletes lenne. Michael végig mellettem volt és támogatott. Szeretett és féltett, de előttem erősnek mutatta magát. Aztán császármetszéssel kellett szülnöm és az orvosok hibája miatt belehaltam. Csak téged mentettek meg. Elvettél tőlem mindent. A családomat. A szüleim belerokkantak. Michael veletek maradt, egészen, míg lidércként nem mentem vissza hozzátok. Nem kellettem már neki. Félni kezdett tőlem, szörnyetegnek nevezett. Észre vette a gyűlöletem irántad, és elszántan igyekezett megvédelmezni. Feláldozta az életét, azt mondta, hogy csak a testén keresztül érhetek hozzád. Téged választott, téged szeretett. Még a kis Stefanie is félt tőlem. Az apját ölelte át és nem engem. Sírt, amikor meg akartalak ölni. De komolyan gondoltam, akkor már úgy voltam vele, hogyha Michael nem lehet az enyém, akkor másé se legyen. Akkor miért akadály megölnöm őt, ha utána téged is megölhetlek? De aztán mégsem öltelek meg. Adtam egy esélyt neked, de nem olyan voltál, aki megérdemelte Michael helyett az életet. Egyedül a Lidércfény hatalom volt, ami erőt adott. Megkaptam, miután meghaltam. És ti ezt is elvettétek volna tőlem. Nem engedhettem.

Döbbent csend ereszkedett a kastélyra. Nimare legszebb termében most minden apró neszt hallani lehetett volna. Ha lett volna ilyen. De még levegőt sem mert senki sem venni. Mindenki Sherilynt nézte, akinek a szemében őrült fény lobogott és éppen most vallott be mindent.

- És mi köze Aeronnak ehhez?

- Nem gondoltad, hogy engedem, hogy szeressen téged? Most már örökké gyűlölni fog, és te pedig szenvedni. Képes volt szeretni egy szellemet, de vajon, képes lenne szellemként is veled sínylődni? Főleg azok után, amit tettél? Michael sem tette meg értem.

- Együtt kísértenénk, nem gáz – hallottam meg a hangomat. Felálltam, és ahogy összeszedtem magam jöttem csak rá, hogy Scarlette csak azért lehet most itt lidércként, mert szeret engem. Csak én törhettem meg az átkot. A többi dolog csak Sherilyn műve volt. Őt kellett gyűlölnöm.

Scarlette meglepetten nézett rám, könnyek jelentek meg kék szemeinek sarkában.

- Szeretlek – suttogta halkan. A szó, mely eddig még soha nem tört utat a levegőbe, most úgy hagyta el ajkait, mintha megőrülne, ha nem szabadulhatna azonnal. A világ egyetlen szótól teljesen más megvilágításba került. A szerelem, mint valami aljas alattomos kór újra megtámadott. Az egész testembe beférkőzött, kitöltve a megüresedett, fájdalmas részeket. Egésznek éreztem magam, újra teljesnek, és erősnek. Mintha a testem szétesett darabjai most kerültek volna csak a helyükre.

- De ő gyűlöl – nevetett Sherilyn elégedetten. – Hogyan szerethetne téged bárki is, Scarlette?

- Én is szeretlek, Scar – találtam meg a hangom, és végre kimondtam. Sherilynnek az arcára fagyott a mosoly, az elégedettség úgy tűnt el az arcáról, mintha elfújták volna. Döbbenten meredt rám. Scarlette viszont szinte felragyogott. Mintha eddig nem is láttam volna igazán. Az arca kivirult, a szeme boldogan csillogott. Csodálatosan szép volt. Mintha a nap is kisütött volna, legalább is erre utalt az ablakon beszűrődő fény. A mennydörgés, amit néhány perccel ezelőtt hallottam, teljesen elhalt.

- Nem! – rikoltotta Sherilyn kétségbeesetten. – Nem szeretheted! Megöllek, te fattyú! – üvöltötte, és Scarlette-re vetette magát. Odaugrottam, hogy segítsek, nem engedhettem, hogy Scary-nek baja essen. De valaki félrelökött. Valaki, aki pont olyan átlátszó volt, mint én. A földre zuhantam és már csak azt láttam, ahogy egy kard áll ki Sherilyn mellkasából, majd holtan zuhan a földre. Mellette pedig Stefanie áll zihálva.

- Fanie? – találta meg a hangját Scarlette döbbenten. Stefanie sírva ölelte át, és egymás vállán zokogtak. A pillanat örökké az emlékezetembe vésődött, mosolyogva néztem, ahogy a két testvér végre egymásra talál.

- Kérlek, ne haragudj!

Miközben ők egymást ölelték, én Mira testéhez léptem. Komor arccal óvatosan lehajoltam, és a kezemmel lágyan lecsuktam a szemeit. Békésnek tűnt. Ha nem lett volna a ruhája véres, akkor azt mondtam volna, hogy csak alszik. De nem aludt. Ő is csak meghalt miattam. Ki kell vinnem őt innen. El kell temetni. De vajon, mit mondok majd Tednek, Brendának? Te jó ég! Brenda… teljesen össze fog törni. Neki nem volt senki más, akit szerethetett volna. Már elvesztett mindenkit.

- Jól vagy? – kérdezte Scarlette csendesen. Most vettem csak észre, hogy mögém lépett és a kezeit a vállamra tette. Jól esett az érintése, ismeretlenül ismerős volt.

- Nem tudom – feleltem és fanyarul elmosolyodtam. Szó nélkül átölelt. Percekig csak így álltunk, összeölelkezve. Magamhoz szorítottam és nem akartam többé elengedni.

- Ne hibáztasd magad – suttogta halkan. – Megint.

- Miattam haltak meg. Ezúttal Mira és Melissa… én nem tudom, én nem…

- Lissa? – kérdezte Scary sápadtan.

- Sherilyn mondta.

Megnyugodva fújta ki a levegőt, amit nem értettem.

- Akkor ne aggódj. Mielőtt ideértem volna, nálatok kerestelek. Melissa akkor még jól volt.

- Él? – kérdeztem kiszáradt torokkal.

Scarlette mosolyogva bólintott. – De azt hiszik, hogy ti meghaltatok.

- Mihez kezdünk most? – kérdeztem tanácstalanul. – Jól hiszik, tényleg meghaltunk.

- Mit szeretnél? Az lesz, amit csak szeretnél. De azt tudnod kell, hogy ezentúl egy nappal sem leszel idősebb. Két lehetőséged van. Vagy nem mész vissza hozzájuk és hagyod, hogy halottnak higgyenek…

- Vagy? Mi a másik lehetőség?

- Beavatod őket.

- De azt nem lehet.

- Ha a Lidércfény megengedi, akkor igen – mosolygott. Kérdőn néztem vissza rá, majd a nővérére. Nem tudtam, hogy mégis melyikük lesz az.

- És ki?

- Úgy döntöttünk, hogy mindketten. Már ha a többi lidérc is beleegyezik. Elég a hagyományokból és így legalább nem fordul elő még egyszer, ami Sherilynnél.

- Gratulálok, Lidércfény – mosolyogtam és vidáman fejet hajtottam.

- Amikor azt kérdeztem, hogy mit szeretnél… nem kérdeztem meg mindent. Az is érdekelt, hogy mi lesz… mi lesz velünk. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem. Csak megijeszteni akartam Mirát, de túl erősre sikerült az egész. Nem akartam, hogy bajotok essen és hogy…. hogy meghaljatok – csuklott el a hangja és bűnbánóan nézett rám. – Nem volt okom erre az egészre, csak elborult az agyam. Életemben két férfi volt. Az első megcsalt Mira anyjával, Elenával a hátam mögött, és én azt hittem…

- Én nem vagyok Paul. Nem mondtam neked, hogy szeretlek? De te akkor még nem szerettél… azért lehetsz így itt?

- Lidércként? Igen. Sokat gondolkoztam miután elmentél. Csak későn jöttem rá, hogy amit én színjátéknak hittem, az valójában valódi. Amikor rájöttem, hogy szeretlek, akkor tört meg az átok. Azért mondtam, hogy lehetetlen, mert nem hittem volna, hogy valójában szeretsz. Azt hittem, hogy tévedsz, ez csak valami fellángolás vagy egy kis felejtés Becky után… nem hittem… nem bíztam benned.

- Tudod, én csak normális életet szeretnék. Tudom, hogy már nem tehetem meg. De talán még maradt pár év, amíg gyanú nélkül fiatal lehetek. Mi lenne ha… te nem akarnál pár évig normálist játszani? Suli, barátok, bulizás, tanulás, meg minden?

- De igen. Veled?

- Velem – feleltem, majd megcsókoltam. Annyira más volt, mint az eddigi néhány tiltott érintkezés. Ez a csók annyira valódi volt, hogy az egész világ kibillent a helyéről, nem forgott tovább. Csak mi léteztünk.