34. fejezet: Az igazság pillanatai I.

Hideg kövön ébredtem és szörnyen fáztam. A testem minden ízében remegett. A fogaim koccanása törte csak meg a dermesztő csendet. Bűntudat tombolt bennem Lissa és Mira miatt. Soha nem bocsátom meg magamnak, ha bajuk esik. Soha. Mégsem bírtam kinyitni a szemem, hogy bizonyságot szerezzek szorult helyzetemről. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és hol vagyok. Néha hallottam a hangokat, de a szavak jelentése nem ért el hozzám. Sokáig lebegtem álom és ébrenlét, próbálva tudomást sem venni arról, hogy mindenem fáj.

Aztán egy halk sírást hallottam.

- Aeron… Aeron… - suttogta egy halk, rekedten női hang. Felkaptam a fejem, de nem bírtam ülőhelyzetbe tornászni magam. Csak a fejemet fordítottam a hang irányába. Elszörnyedtem. Mirát pillantottam meg a falra láncolva. A ruhája szakadt és véres volt, a szemeiből folytak a könnyek. Még soha nem láttam ennyire törékenynek, még akkor sem, amikor kómában feküdt a kórházban. Próbáltam felállni, de visszazuhantam a földre. Kétségbeestem. Ki kellett innen jutnunk.

- Mira, minden… rendben lesz – nyöszörögtem reszelős hangon. Fájt a torkom. Egy vágás húzódott végig a nyakam alatt. Ha csak néhány centiméterrel odébb… már halott lennék. Fájt még levegőt vettem is, de hozzá kellett tennem még valamit. – Megígérem.

- Hát persze, hogy minden rendben lesz – nevetett egy fagyos hang. – A halál csendes és békés, miután megöltelek titeket nem fog fájni semmi sem.

- Mit… akarsz? – kérdeztem dühösen. Sherilyn magasodott néhány lépéssel előttem. Szinte ragyogott az elégedettségtől. Majd megjelent mellette egy fiatal nő, Scarlette ikertestvére is lehetett volna, annyira hasonlítottak külsőre, de én tudtam, hogy ki az. Stefanie. Scarlette hét évvel idősebb nővére. Az arcán nem látszott egy csepp sajnálat sem. Közönyös arccal mért minket végig. Némán néztem rá, de a tekintetem szinte kiabált. Ő volt az egyetlen reményem arra, hogy Mira élve túlélje ezt az egészet. Valaha Stefanie jólelkű volt. A jóság nem tűnhet el nyomtalanul. Várjunk csak…. Lissa is az autóban ült. Hol van ő?

- Hol van, Melissa? Hol a húgom? – kérdeztem rémülten. Mirára néztem, de a szemeiben a saját érzéseimet láttam. Ő sem tudta, ő is csak rettegett.

- Csak kettőtöket húztam ki a roncsok alól. Ő már halott volt, kedvesem – közölte gúnyosan. Egyetlen pillanatra a szívem megszűnt dobogni, de csak azért, hogy aztán őrült iramban verjen tovább. A fejem visszazuhant a kőpadlóra, csak meredtem egyenesen előre. A külvilágot hirtelen egy ezüstös fátyol takarta el. Döbbenten jöttem csak rá, hogy a könnyeim fátyola. Hallottam egy különös hangot, és csak mikor elcsendesedett fedeztem fel, hogy én adtam ki a különös hangot. Ritkán sírtam. De most összeomlott a világ. Az egyetlen húgom, akit mindennél jobban szerettem. Düh kezdte mardosni a lelkemet. Mardosó önvád, és gyűlölet Sherilyn iránt. Erőt adott. Behunytam a szemem és felálltam, nem törődve a végtagjaim, a sebeim sikolyaival. Remegő térdekkel, bizonytalan testtel, de bátran álltam meg előtte. Nevetve, fölényes gúnyos mosollyal az arcán nézett rám.

- Izgalmasabb lesz megölnöm téged, mint ahogyan azt bármikor is képzeltem volna. Hirtelen áttetsző alakok sokasága öntötte el a termet. Most vettem csak szemügyre a helyet. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Olyan volt, mint egy palota trónterme. Kristályok csillogtak a falakon, középen egy díszes emelvény állt, egy hófehér márványból faragott trónnal. A trón felett egy festmény függött a falon, Sherilyn fényképe. Távolabb több hasonló festmény foglalt helyet. A többi Lidércfény. Mindannyian szépek voltak, sokkal feltűnőbb szépségek, mint az emberek. Egyikőjük sem hasonlított Sherilynre, az ő tekintetükben nyomát sem láttam hidegségnek és gonoszságnak. A terem ajtaja nyitva, egy hatalmas kapun át láttam ki a szabadba.

Az áttetsző alakok szinte parancsszóra váltak láthatóvá. Emberi alakban álltak minket körbe. Láttam, hogy Mira szeme kerekre tágul. Sokkot olvastam ki a tekintetéből.

- Lidércek! Köszönöm, hogy eljöttetek. Ma különös dolog fog történni. Ez a fiú elárulta a népünket ennek a lánynak – mutatott Mirára. Én döbbenten figyeltem Sherilynt. Minden szava hazugság, mégis minden férfi és nő ámulva hitt neki. Nem kérdőjelezte meg őt senki, talán mert nem tehették meg. Talán mert féltették magukat az átoktól. – A fiú ember, egy Látó – folytatta Sherilyn, mire izgatott sustorgás indult útjára, mindenki rám szegezte a tekintetét. – De ez nem menti fel a bűn alól, amiért egy emberrel osztotta meg a titkot. A lánynak halállal kell lakolni.

- Ne! Nem mondtam neki semmit! Ő nem tudta! – kiáltottam kétségbeesve, de csak még több ellenséges tekintetet kaptam.

- Ne hazudj nekem, Aeron Redway – sziszegte Sherilyn. – Már figyeltelek egy ideje.

- Persze, mert meg akartál ölni. Minden szó, ami elhagyja a szádat, aljas hazugság. Megölted a lányodat, csak azért, hogy te maradhass a Lidércfény.

Sherilyn felnevetett.

- Rágalom. Hogyan érte el a kislányom, hogy neki add a szíved? Nem mondta el neked, hogy képtelen a szeretetre? Hogy soha nem fog megtörni az átok, csak belerángat ebbe, hogy meghalj?

- Megtört az átok.

- Én vettem rá Ted barátodat arra a telefonra. Scarlette még mindig szellemként tengődik, bűnhődik bűneiért.

- Nem követett el semmit.

- Ezt mondta neked? És te elhitted? Megölte hidegvérrel Paul Jamest, őrületbe kergette Elena Derwust. Amíg ember volt elcsábította a férjemet, Russel Ellwoodot. Te ártatlannak neveznéd őt? Arról nem is beszélve, hogy kis híján megölt téged és Mirandát. Még mindig ártatlan a drága hölgy?

Döbbenten hallgattam. Erre nem készültem fel, erre nem számítottam. Lecsapott rám az érzés, hogy soha nem ismertem azt a nőt, akit szerettem.

- Elmondta neked, hogy mi az egyetlen módja az átok megtörésének?

Némán hallgattam, miközben Mira hisztérikusan zokogott.

- Az igaz szerelem. Az istennő, aki az átkot kitalálta szórakozás gyanánt szentimentális volt. Kijelentette, hogy csak akkor törik meg a lidércekre sújtott átok ha beleszeret egy emberbe és az ember tiszta szívvel őszintén viszont szereti őt. Vicces kedvében lehetett, mert mint tudjuk, az emberek nem látják a szellemeket. Te láttad őket, és igazán szerelmes is lettél. Akkor vajon, miért nem mondta el neked?

A felismerés fejbe vágott. Tudtam a válasz már azelőtt, hogy Sherilyn kimondta volna.

- Az átoknak meg kellett volna törnie, ha szeret téged. Ha őszinte hozzád és beléd szeret. De az átok nem tört meg. Scarlette soha nem szeretett téged, egyetlen egy percig sem.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy mindez csak igaz lehet, kivételesen nem hazudott. Hirtelen a lidércek szánakozva néztek rám. Megértettem. Átvert, becsapott. Soha nem jelentettem számára semmit sem. Csak szórakozott, unatkozott. Ugyanolyan romlott volt, mint az anyja.

- Az ítélet tehát a következő. A büntetésetek halál. Senki élő ember nem csöppenhet büntetlenül a világunkba. Scarlette tudta ezt, mégsem tett ellene semmit. Veszélybe sodortátok a népemet. Hiába lettünk többek pusztán elátkozott lényeknél, az istenek hatalma elől még mindig menekülnünk kell. Nem tudódhat ki a titkunk, mert az végünket jelentené. A pusztulást. Stefanie szedd le a lányt a falról – utasította a lányt, aki némán, engedelmesen tett eleget az akaratának.

Mira rám nézett. Még mindig sírt, hozzám lépett és átölelt.

- Ne haragudj, az én hibám – suttogtam. Minden barátom halálát én okozom. Megölni a barátokat, az élet legsúlyosabb bűne.

- Örülök, hogy a barátod lehettem, nem a te hibád. Nem haragszom rád – suttogta sírva, és egy láthatatlan erő szorította össze a szívemet. Még szorosabban öleltem át vékony, remegő testét. Egyek lettünk néhány teljes pillanatra. Hallottam, ahogy Sherilyn tovább beszélt, hallottam, ahogy kimondják a végleges szavakat, de én csak Mirára figyeltem. A legjobb barátomra. Akinek már csak percei vannak hátra. Csak a csoda menthetne meg. De én nem hittem a csodákban. Nem hittem, mert mindig elvesztettem.

- Köszönöm, hogy a barátod lehettem – feleltem halkan, és nem engedtem el őt többé. Hallottam, ahogy Sherilyn szinte követeli, hogy lépjek hátrébb, én mégsem tettem. Nem engedelmeskedtem. Nem voltam bábu, aki vakon teljesít minden parancsot, még a megölésére vonatkozóan is. Legalább a halálom előtti néhány pillanatban megőrzöm széttiport méltóságom elveszett darabjait.

A tekintetünk találkozott Mirával, szomorúan néztem a könnyes barna szemekbe, amik régen oly vidáman csillogtak. Éreztem, ahogy egy hűs, éles penge  a hátamon keresztül egyenesen a szívembe fúródik. Láttam még, ahogy Mira felsikolt, a teste ívbe feszül a fájdalomtól, majd visszanéz rám… és eltűnik a fény a tekintetéből. Szinte egyszerre zuhantunk a földre. A szívem dobbant még egy utolsót, majd megszűnt létezni a világ számára.

33. fejezet: A telefonhívás

Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam el végül a házunk ajtaja elé. Már jócskán estefelé járt az idő. Eddig észre sem vettem az időmúlását, szinte holdkórosként jártam az útszélén. Az autók némán haladtak el mellettem, még csak nem is lassítottak. Az emberek nem néztek rám, mintha ott sem lettem volna. Rebeccára gondoltam. Nem haragudott rám. Ez valami furcsa követ gördített le a hátamról. Még mindig fájt, de a seb szélei behegedtek. Most már meggyógyulhattam. Tovább léphettem. Már csak az irányt nem tudtam, hogy mégis merre menjek. Élnem kellett volna. Élni azt az életet, amit előtte. A felelőtlen, vidám, bulizós normális életet. Vajon, melyik fiú voltam én? Aki most vagyok, vagy aki annak előtte voltam? Régen megvetettem, azokat, akik ilyenek. És most én is azzá váltam. Talán a sors büntetése, amiért nem érdemeltem meg a sok jót az életemben. Talán mindennek van következménye, talán egyszer mindenért jár büntetés. Valakinek előbb, valakinek később.

A lemenő nap fénye vöröses fénybe vonta a házunkat. Mintha csak az utat mutatná, az utat, melyet követnem kell. Itt voltak azok, akiknek még jelentettem valamit. Amint beléptem az ajtón, megláttam az anyám kivörösödött szemeit. Sírva nézett rám, de mielőtt megszólalhattam volna, fogta magát és szorosan magához ölelt. Távol állt ez tőlünk. Nagyon ritkán hagytam meg neki, hogy kifejezze az anyai szeretetét. Nagyon ritkán. De ahogy az előbb a szemeibe néztem, rájöttem, hogy neki erre most szüksége van. Hogy érezze, hogy itt vagyok és semmi bajom.

- Hol voltál, kisfiam? – kérdezte aztán. Sejtettem, hogy nem úszom meg a számon kérést. De mit mondhattam volna? Hogy láttam Rebeccát, ezért leittam magam? Aztán másnap azt se tudtam, hogy hol vagyok, majd találkoztam is vele? Mi lenne ehelyett a megfelelő válasz? Talán nem létezett.

- Én… sajnálom. Berúgtam tegnap és… ne haragudj.

- Hétköznap? Történt valami? Miért kell állandóan innod? Hányszor mondjam még el, hogy…

- Hiba volt, tudom – szóltam közbe. Ezentúl csak hétvégén iszom, tettem hozzá magamban. Azt nem tilthatta már meg. Néhány hónap és nagykorú leszek.

- Soha többet, ne tedd ezt velem, kérlek.

- Megígérem, jó? – mosolyogtam rá. Nem voltam dühös, de feszélyezett ez a beszélgetés. Szabadulni akartam. Egyedül lenni a szobámban, és összeszedni magam. Megkeresni a régi énemet.

- Rendben. Van egy meglepetésem – mosolygott rám hirtelen. Még mindig megviselt volt, de már nem volt olyan komor. – Menj fel nyugodtan a szobádba.

Kérdő tekintettel engedelmeskedtem. Fogalmam sem volt, hogy mégis milyen meglepetéssel szolgálhatnak ők nekem. Ami azt illeti, nem díjaztam mostanában a meglepetéseket.

A szobám elé érve halk nevetés ütötte meg a fülem. A szemöldökön ráncba szaladt, és azonnal kitártam az ajtómat. Meglepő látvány fogadott. Melissa és Mira ültek az ágyamon vidáman nevetgélve. Amikor megláttak, elhallgattak. Lissa a nyakamba vetette magát.

- Végre! Azt hittem már, soha nem találsz haza! Jól vagy? – kérdezte boldogan.

- Igen – feleltem, de továbbra is Mirát néztem meglepetten. Mit csinál ő itt? Mi folyik itt? – Mira, te…?

- Gondoltam, meglátogatlak. Még nem járok suliba, és nagyon unatkoztam. És bármit is mondasz, akkor is megmentetted az életem. Még egy barátom sem tett értem ilyesmit – felelte és ő is megölelt. Igazi baráti ölelés volt. Mintha csak néhány napig létezett volna az a Mira, aki megcsókolt.

- Jól tetted, és tényleg nem kell megköszönnöd semmit – mosolyogtam, és ahogy rájuk néztem jó kedvem támadt. Szerettem őket. Ők voltak az én testvéreim. – Meddig maradsz?

- Csak néhány napig. Ted hozott el, de neki vissza kellett menni. Azt hitte, azért, hogy itt leszel, na mindegy – kacsintott rám. – Merre jártál?

- Ha azt mondom, hogy fogalmam sincs, elhiszed?

- Neked? Belőled kinézem – nevetett. – Mi a holnapi program? Anyukád kiíratott a hétre, nem akart feltűnést, hogy eltűntél. Szóval nem kell suliba menned.

- Komolyan? – hüledeztem. Ez nem vallott anyámra. – Szuper! Akkor megmutatom a várost. Liss?

- Esetleg eljátszhatnám a beteget – vonta meg a vállát, és vigyorogva köhögött egyet.  – De akkor meg kell szöktetned.

- Ez a legkevesebb. Mit szeretnétek látni? Van valami vár a közelben, van néhány híresebb múzeum, van mozi a közelben, állatkert, vidámpark, a folyó is nagyon szép.

- A múzeum kivételével, felőlem bármit – felelte, majd megdobott egy párnával.

- Párnacsata! – kiáltott fel Liss nevetve, és ütlegelni kezdett egy párnával. Csak sajnos megszólalni se maradt időm, mert mind a ketten nekem támadtak. A létező összes párna a fejemen landolt. Aztán összeszedtem magam, és én győztem. Még ketten sem voltak elegek ellenem.

Liss volt az első, aki kidőlt. Ásítva kérte, hogy elég. Már laposakat pislogott.

- Szerintem feküdjünk le, holnap pedig irány a belváros – indítványoztam. – Mira, te hol alszol?

- A vendégszobában – felelte, majd elindult. Hamarosan egyedül maradtam, de a mosoly végig ott maradt az arcomon. Jókedvűen aludtam el, nem gondolva a rossz dolgokra.

Álmomban egy csodaszép helyen jártam. Egy lenyűgöző tó partján sétáltam, és a kezeim Scarlette vékony testét ölelték. Nem szellemként, emberként. Ragyogó mosollyal nézett rám, a szemeiben olyan boldogság csillogott, amilyet még sose láttam tőle.

- Szeretlek, Aeron – suttogta halkan azt a szót, amit soha nem mondott ki korábban. Soha. Talán mert nem szeretett, csak én akartam, hogy szeressen.

- Szeretlek, Scar – válaszoltam, és óvatosan megcsókoltam. A csók igazibb volt, mint bármelyik eddigi. Végre éreztem őt, a karomban tarthattam. Végre együtt voltunk.

Aztán felébredtem. A csalódás elemi erővel öntött el. Csak álom volt. Csak álom. Nem kellett törődnöm vele. Soha nem fog ez megtörténni. Megráztam a fejem és elmentem letusolni. Aztán felvettem egy egyszerű farmert és egy fehér inget. Próbáltam megszabadulni az álom emlékétől. Olyan jó volt. Jó lett volna, ha igazzá válik. De nem reménykedhettem, reménykedni általában a nők szoktak. Remélni a legrosszabb. Főleg amikor tudod, hogy hiába.

- Kész a reggeli – hallottam anyu hangját a konyha felől. Vetettem még egy utolsó pillantást a szobámra. Furcsán éreztem magam. Balsejtelem szorította össze a torkomat.

Valami történni fog – suttogta egy hang a fejemben. Mintha csak a paranoia uralkodott volna el rajtam. Talán megártott valami. Talán előbb utóbb megőrülök. Megráztam a fejem, és elhessegettem a bennem egyre növekvő rossz érzést. Majd elindultam a konyha felé. Mindenki lent volt. Apa szokás szerint kávét ivott, és közben újságot olvasott. Anya a tányérokat vitte az étkezőben lévő asztalokra, ahol Mira és Melissa már felöltözve vártak rám. Csodálkoztam, hiszen a nőkre mindig várni kell, órákon át készülődnek egy semmiségre is. Most mégis megelőztek. Talán csak Liss ennyire örült, hogy ő is velünk jöhet. Még anya is elengedte.

- Jó reggelt – köszöntem vigyorogva mindenkinek, és úgy döntöttem, hogy nem hallgatok a megérzésemre, semmi baj nem történhet, hiszen végre minden a legnagyobb rendben.

A reggeli után úgy döntöttünk, hogy elsőnek az állatkertet, aztán a vidámparkot nézzük meg. Biztos voltam benne, hogy másra már nem is marad idő, de nem bántam. Nem egy nap az élet. Annyi időnk van még. Hová sietnek mindig az emberek? Sietve vesztik el a legtöbb idejüket.

Kiérve a szabadba, ragyogó napsütés fogadott minket. A lányok már fel is vették a napszemüvegeiket, és úgy ültek be hátra. A sofőr én voltam. Ez valahogy kellemetlen érzés volt a baleset óta. Megutáltam az autókat, a vezetést és a jogosítványomat is. De nem ronthattam el egy ilyen jó napot.

Az állatkert még mindig ugyanolyan volt. Végig néztük az állatokat, valamelyiknél többet, valamelyiknél kevesebbet időztünk. Az oroszlánok nyugtalanul járkáltak körbe és körbe, néha felbődültek. Olyankor mindenki hevesen kattogta a fényképezőgépét. Lissi is fotózott, mire végig értünk az állatkertet, már legalább háromszáz képet csinált. Imádta az állatokat. Ennek csak az volt a hátránya, hogy nagyon lassan végeztünk, hiszen mindenhol meg kellett állni, és megvárni őt. Ezt leszámítva remek nap volt. Szerencsére a vidámparkra is maradt idő, minden veszélyesre felültünk. Olyanok voltunk, mint a kisgyerekek. Nevettünk, szórakoztunk és kipróbáltunk mindent. Csak néha fordult fel a gyomrom, nem bírtam, amikor fejjel lefelé száguldott a hullámvasút. Az valahogy kikészített, de szerencsére minden bennem maradt.

Már lement a nap, mire újra kocsiba ültünk. De mielőtt indítottam volna a kocsit, megcsörrent a telefonom.

- Aeron? Hé, szia. Ted vagyok – szólalt meg egy ismerős hang a telefon túloldalán.

- Ted, helló! – köszöntem én is vigyorogva. – Mi újság?

- Semmi különös. Veletek?

- Most jövünk a vidámparkból és az állatkertből.

- Te jó ég, hány évesek vagytok ti? – nevetett. – Kár, hogy vissza kellett jönnöm. Jó buli lehetett. Egyébként azért hívlak titeket, vagyis inkább Mirát, csak nem vette fel, mert valami Scarlette nevű nő szeretne beszélni vele.

- Hogy mondtad? – kérdeztem dermedtem. – Hogy ki?

- Scarlette Mayline, a tulaj lánya – felelte Ted, én pedig döbbenten meredtem magam elé.

- Aeron, baj van? – kérdezte Mira hátulról, de nem bírtam figyelni rá.

- Az nem lehet… te… találkoztál vele? – nyögtem ki, a nyelvem nehezen forgott.

- Persze. Az anyja küldte néhány papír miatt. Mivel Mira is a kastélyban dolgozott, ezért neki is ki kell tölteni valamit. De nagyon durva, mert ez a lány van az egyik festményen is… Aeron? Ott vagy? – szólongatott. De nem bírtam válaszolni neki. Az agyam kiürült, a világ megszűnt. Öntudatlanul nyomtam ki a telefont.

- Szálljatok ki – kiáltottam hátra hirtelen. Megismételtem, de ők csak aggodalmas kérdéseket tettek fel. De nekem muszáj volt mennem. Vissza a kastélyba. Látnom kellett őt. Muszáj volt látnom. Muszáj. Muszáj. Lebénult tudatom a gázra taposott. Reméltem, hogy kiszálltak, nem bírtam rájuk is figyelni. De mennem kellett, különben szétszakadok. Mennem kellett. Rutinosan, robotszerűen vezettem. Nem szegtem meg egyetlen közlekedési szabályt sem. De nem is voltam teljesen magamnál. Sokkot kaptam, talán. Vagy tényleg megőrültem. Kétesélyes ez a dolog.

Az eső zuhogni kezdett, úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Alig láttam az utat, de mégis tudtam, hogy merre kell mennem. Hozzá. Aztán megláttam a rémálmomat. Sherilyn állt előttem az út közepén. Pánikba esve tapostam a fékre, a kocsi pörögni kezdett, csúszkálni.

- Aeron! – sikította egy hang. Most tudatosult bennem, hogy a lányok nem szálltak ki a kocsiból. Végig bent ültek. Kétségbeesetten ordítottam fel. Nem okozhattam az ő halálukat is! De már késő volt, megint mindent elrontottam. Az autó felborult...

32. fejezet: Nem haragszom rád

- Becky? Tényleg, te vagy az? – nyögtem ki rekedten. Az ég hatalmasat dörrent, az eső pedig mintha soha nem akart volna elállni. Autók fékeztek a füstölő fa láttán, amibe az előbb belecsapott a villám, de aztán inkább hajtottak tovább. Én csak az Ő arcát fürkésztem. Nem szólalt meg, nem mondott nekem semmit. Csak nézett rám olyan végtelen bánattal, hogy szinte belehasadt a szívem.

Aztán pedig egyetlen szó nélkül eltűnt, én pedig zihálva meredtem arra a pontra, ahol az előbb még őt láttam.

- Becky? Becky! – ordítottam kétségbeesetten. Látni akartam, megérinteni, beszélni vele. Megkérdezni, hogy mégis mi történt vele, amiért itt van. A bocsánatáért könyörögni, amiért meghalt, az én hibámból. Lelki szemeim előtt láttam a Sherilyn által átélt képeket. Becky halálát. A halott barátaimat. Megrázkódott a testem az emlékre, aztán dühösen rúgtam a járdaszegélyébe. Hát nekem nem lehet normális életem? Kiabálni támadt kedvem, de csendben maradtam. Csak álltam ökölbe szorított kézzel és pokolba kívántam az életem. Nem értettem már semmit. Ezer kérdés suhant át az agyamon, de nem láttam át a zűrzavaron. Becky nem lehetett lidérc, halott volt. De akkor hogyan láttam őt? Egyáltalán ez valóság vagy ezt is képzelem?

Az emberek furcsán néztek rám, és odébb húzódtak az utamból. Én csak mentem előre, nem törődve semmivel. Becky arca lebegett a szemeim előtt, és csak arra vágytam, hogy újra lássam őt, hogy válaszokat kapjak. Fájt a gondolat, hogy olyan sorsra jusson, mint Scary. Fájt a gondolat, hogy szenvedni lássam. Bár már nem voltam szerelmes belé, de szerettem Rebeccát.

- Jól van, fiatalember? – kérdezte egy öregasszony, amikor elmentem mellette. Nem figyeltem, nem érdekelt.

Észre sem vettem, hogy mikor értem a Félszemű Kalóz elé. Csak azt tudom, hogy gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt és indultam el a pult felé. Láttam egy-két ismerős arcot, intettem is nekik, de inkább csak a pulthoz ültem. A csaposra néztem, aki nem győzte kiszolgálni a vendégeket, annak ellenére, hogy hétköznap volt. Kértem egy pálinkát, aztán húzóra meg is ittam. Határozottan jól esett. A gyomromban lévő görcs egy kicsit, mintha feloldódott volna. Kértem még egyet, majd még egyet és így tovább. El akartam felejteni mindent. Lebegni akartam az édes öntudatlanságban, ahogy csak régen. Hiszen nekem nem lehet normális életem. Sorsom, hogy halott nőket lássak. Scary… ó, miért árult így el? Talán együtt megtaláltuk volna a megoldást, talán megtörhettük volna az átkot. De ő gyilkos akart inkább lenni. Elárult…

- Hé, Aeron, ülj le mellénk – kiáltott nekem oda egy velem egyidős srác, de a neve hirtelen nem jutott eszembe. Vigyorogva ültem le melléjük, és hagytam, hogy nekem is rendeljenek egy kör tequilát. Hamar kiüresedett az aprócska pohár, és egyre bódultabb és felszabadultabb lettem.

Folyamatosan nevettem, szinte minden kimondott mondaton. Aztán énekelni kezdtünk. Mindenféle hamisabbnál hamisabb dalokat. Már nem is gondoltam a gondjaimra. Voltak egyáltalán? Már abban sem voltam biztos. Inkább kértem még egy kört. Talán ha nem ittam volna le magam, akkor észrevettem volna, hogy az egyik srác valami fehér port szór mindegyik pohárba…

A következő pillanatban képszakadás.

Az első, amit érzékeltem magam körül az a hideg nedves föld volt alattam. A fejem zúgott, az egész testem sajgott, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Kinyitottam a szemem, de azonnal meg is bántam, ugyanis a világ úgy kezdett forogni körülöttem, mint egy őrült körhinta. Felnyögtem, és a szemem elé kaptam a kezem. Gondolkozni kezdtem, de semmire nem jutottam. Nem emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem ide. Arra sem, hogy hol vagyok és mi történt velem. Az utolsó emlékem, hogy iszok egy tequilát is a rengeteg pálinka után. Aztán semmi.

Káromkodva ülőhelyzetbe tornáztam magam, és most néztem csak körül. Egy árokban feküdtem, még hozzá egy ismeretlen kihalt környéken.

- Francba – szólaltam meg rekedt hangon. Még soha nem történt meg velem ilyesmi. Szinte biztos voltam benne, hogy nem csak alkohol került a poharamba. Idegesen túrtam a hajamba, és ötletem se volt, hogy mihez kezdjek. Idegesen túrtam bele a zsebembe, de a mobilomon nem volt pénz. Ennek ellenére láttam, hogy tele van nem fogadott hívásokkal. Anyától, apától, és Lissától. Az irataim nem voltak nálam, és nem tudtam, hogy hol veszthettem el őket. Tántorogva felálltam, de kellett néhány másodperc, amíg megtaláltam az egyensúlyom. A ruhámra nézve elhúztam a számat. Enyhén szólva mocskos volt. Vajon, mit művelhettem az elmúlt éjszaka? Az égre nézve, nagyjából dél körül lehetett, úgyhogy sikerült ellógnom mindjárt a második napomat. Bele se merek gondolni, hogy anyáék mennyire aggódhatnak.

Gondoltam egyet és elindultam az út mellett az egyik irányba. Ahogy megdörzsöltem az égő karomat, észrevettem, hogy valami nagyon nem stimmel. Egy kötés volt a kezemen. Bosszankodva jöttem rá, hogy pont úgy néz ki, mint azok a kötések, amiket a tetoválásokra raknak. Hihetetlen. Én többet nem iszom. Meggondoltam magam. Ez így határozottan nem poén, remélem, hogy nem valami gáz dolgot varrattam magamra az éjjel.

Sehol nem volt senki. Csak én gyalogoltam egyedül a kihalt országúton a tűző napon. Hát, nem pont erről álmodtam, ráadásul a telefonom is lemerülőben volt. A következő pillanatban szólalt meg a telefonom. Melissa neve villogott a kijelzőn.

- Szia – köszöntem bele, a hangom még mindig elég rekedt volt. Égett a torkom, és iszonyatos hányinger kínzott.

- Hol a fenében vagy? – sipította egy hang. Meglepődtem. Lisst még soha nem hallottam káromkodni, mindig megmaradt az aranyos kis jó kislány szerepében.

- Kettőt és könnyebbet…

- Anya már félholt az aggodalomtól, mi történt? Hol vagy? Miért nem jöttél haza? Jól vagy?

- Liss, nyugi. Élek, meg vagyok. Per pillanat én sem tudom, hogy hol és hogyan, de…

- Mi?!

- Nyugi. Majd megoldom valahogy – nyugtatgattam, de nem sok sikert értem el. A hangja egyre kétségbeesettebb lett.

- Mi történt?

- Félszemű kalózba voltam és egy kicsit túllőttem a célon.

Felhorkant.

- Hogy én miért nem lepődöm meg? Neked muszáj mindig leinnod magad? Még hétköznap is?

- Ne reagáld túl, mondd meg anyának, hogy… - kezdtem bele, de a telefonom hosszan sípolt, majd a képernyő elsötétült. Fantasztikus. Dühösen indultam tovább, és reméltem, hogy előbb vagy utóbb erre hajt majd egy autó.

- Aeron? – szólalt meg mögöttem egy lágy női hang. Megdermedtem. Tágra nyílt szemekkel fordultam meg és néztem a gyönyörű kék szemekbe.

- Becky – suttogtam a nevét, és a torkom összeszorult. Ugyanúgy nézett ki, mint a baleset napján. Ugyanabban a ruhában állt előttem, amit aznap este majdnem lehámoztam róla. Még ott sötétlett rajta a vére. Talán meg kellett volna ijednem. Talán el kellett volna futnom. Ezt reagálná egy normális ember, ha meglátna egy vérbefagyott szellemet. De én csak megbabonázva meredtem rá, és azt kívántam, hogy bár meg sem történtek volna az elmúlt hónapok. Volt egy boldog életem. Meg volt mindenem, mégsem értékeltem soha. Az emberek mindig akkor jönnek rá, hogy mijük volt, amikor már elvesztették. Ezt történt velem is. Nem becsültem az életem, nem becsültem Rebeccát, majd nem becsültem igazán Scarlette-et sem.

- Ne tedd tönkre magad – suttogta halkan. Tudtam, hogy mire gondol. Arra, ahogy másnaposan festettem. Hogy leittam magam. Hogy már nem az vagyok, aki voltam.

- Hogyan lehetsz most itt? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Annyi mindent mondtam volna, de nem bírtam volna épp ésszel, ha örökre szenvednie kéne.

- Tudod, néha a halottak köztetek vannak. Élnek tovább a szívetekben és bár ti nem látjátok, gyakran meglátogatnak.

- Én látlak.

- Te is tudod, hogy ki vagy. Hiába tagadod. Látó vagy, ezért látsz most engem – mosolygott szomorúan. Én mindig csak vidáman láttam őt. Ő volt az örök mosoly az életemben. – Kérlek, vigyázz magadra.

- Ne… ne menj még.

- Hiába fordítottál hátat a természetfelettinek, aki egyszer belekeveredik abba a világba, soha nem szállhat ki.

- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy soha nem leszel biztonságban, mindig meg akarnak majd ölni.

- Sherilyn?

Becky bólintott.

- Annyira sajnálom, Becky – suttogtam halkan és az arcom egyetlen fájdalmas grimasszá torzult. – Nekem kellene halottnak lennem. Mindenről én tehetek, ha jobban figyelek…

- Te is tudod, hogy nem baleset volt.

- De miattam volt. Mert megszülettem. Az egyetlen bűnötök, hogy megismertetek engem.

- Ha azt mondod, hogy hiba volt, én azt mondom, hogy akkor életem legszebb hibája volt – mosolygott rám. – Ne hibáztasd magad. Mi döntöttünk úgy, hogy szeretünk téged. És én voltam a kocsiban a gaz csábító, aki elterelte a figyelmed – nevetett rám, de a szemeiből örökre kihalt a boldogság.

- Tudnod kell, hogy…

- Tudom, hogy szerettél, ahogy én is téged – vágott a szavamba. – Tudom, hogy mennyire fáj, de engedj el minket. Tudom, hogy már részben megtetted.

- Én…

- Jól tetted. Én is továbbléptem volna, ez így volt helyes. Talán ő az igazi. Engem engedj el, és ne őt.

- Ez bonyolult.

- Csak annyira bonyolult, amennyire azzá teszed. Most mennem kell. Csak… muszáj volt figyelmeztesselek. Vigyázz magadra, jó?

Bólintottam. A szemeim égni kezdtek.

- Bocsáss meg magadnak, én nem haragszom rád. Egyikünk sem – suttogta még, majd eltűnt.

Egyedül maradtam zűrzavaros gondolataimmal.

31. fejezet: Vihar

A következő nap hamar eltelt, és azon kaptam magam, hogy elérkezett az első nap, amikor iskolába kell mennem. Az ébresztőóra hajnalban keltett fel, amikor azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kellett néhány perc, amíg magamhoz tértem. Apa felajánlotta, hogy elvisz engem is, ahogy Lissát, de én elutasítottam az ajánlatot. Inkább sétáltam egyet. Még érezhető volt a nyári meleg kellemes utóhatása. Nem szerettem autóval közlekedni, és legalább magamba szívtam egy kis napsugárzást. Nem tudtam, hogy hogyan fogadnak majd. A múlt tavasz kissé érdekesen alakult. Áprilisi balesetem után, csak májusban mentem suliba és nem álltam szóba senkivel. Bunkó és rideg voltam, hogyha valaki hozzám szólt. Évvégére már mindenki messzire elkerült. Még az állítólagos haverok is. Nem tudtam, hogy most mire számítsak tőlük. De nem is nagyon érdekelt. Nem adtam már senkinek sem a véleményére, azok az idők már régen elmúltak.

Egy sötétkék farmer volt ma rajtam, és egy fehér ing. Nem akartam kilógni túlságosan a sorból. De beolvadni sem akartam. Egy dologért szerettem ebbe az iskolába járni. Nem volt egyenruha. Ez volt az egyetlen előnye.

Az épület előtt már rengeteg álltak, beszélgettek, kisebb csoportokba gyűltek. A lányok szoknyában virították barnára sült lábaikat, a fiúk pedig a nyári élményeiket mesélték. Hiába telt már el három nap a tanévkezdés óta, még mindig nem unták meg a történeteket. Én is ilyen voltam. Egyszer régen. Még emlékszem azokra az időkre. Mintha az az ember lettem voltam én, és nem az, aki most vagyok. Nem találtam a helyem.

A lányok többsége elismerően nézett rajtam végig, de nem hozott lázba egyikük sem. Csak egyetlen lány volt, akit látni szerettem volna. De rá dühös voltam. Nagyon dühös. Ennek ellenére szerettem. Ebben egyetlen percre sem kételkedtem.

- Aeron? – csapott valaki hátba, majd egy ismerős arc vigyorgott a képembe. Brandon az évfolyamtársam volt, rengeteg órára jártunk együtt, meg általában együtt ittuk el a maradék agysejtjeinket.

- Brandon, hé! – köszöntem vidáman. Talán még ő volt az egyetlen, aki úgy ahogy normális volt májusban. – Mi újság?

- Meg vagyok, na és te? Hallottam, hogy száműztek a nyárra valami tanyára. Túl lehetett élni? – vigyorgott. Láttam az arcán, hogy milyen szörnyűnek tekinti az információt. Nemrég még én is.

- Túléltem – válaszoltam az igazsághoz hűen. Brandon nem is sejthette, hogy miken mentem keresztül. Lidércek, bosszúálló anyák, szerelmek. Nem unatkoztam. Életem legizgalmasabb nyara volt. Ez nem is kétség. Csak olyan furcsa volt visszatérni a hétköznapi életbe, ahol nyoma sem volt a természetfeletti világnak.

Megdermedtem.

Hiszen én is a része voltam. Soha nem osztottam meg ezt az információt Scarlette-tel. Tudnia kellett volna róla, hogy mi vagyok. Hogy Látó vagyok. Ezért látom őt. El kellett volna mondanom. Hogyan feledkezhettem meg erről?  A világába tartoztam. Csak ő ezt nem tudta. Talán minden máshogy alakul, ha elmondom neki.

- Aeron? Aeron? – szólongatott Brandon furcsa ábrázattal. Voltak, akik nevetve mentek el mellettem, de volt egy-két lány, aki megjegyezte, hogy kifejezetten aranyosan tudok bambulni. Megráztam a fejem és az előttem álló fiúra néztem. Nem szabad foglalkoznom ezzel a Látó dologgal. Nem jelent semmit. Már nem akarok Őhozzá tartozni. Már nem. Nem vagyok olyan, mint ő. Én nem lennék képes féltékenységből ölni. Én ember vagyok, és az is akarok maradni. Nem tudom, mit jelent Látónak lenni pontosan, de jobb, ha nem is foglalkozom vele. Itt a való élet. Nem menekülhetek mindenféle természetfeletti világba. Az életemmel kell foglalkoznom, a sajátommal. Helyre kell hoznom, ami elromlott.

- Tessék? – kérdeztem. Nem akartam, hogy bolondnak könyveljen el. Be kell újra illeszkednem ide, ez az utolsó évem. Érettségi, ballagás és továbbtanulás. Te jó ég… milyen régen gondoltam erre a dolgokra. Pedig régen egyetemet tervezgettem. Nem volt konkrét tervem… de valahogy az egyetemi féktelen élet olyan csábítónak tűnt. Furcsa volt az életem a hétköznapi dolgok kérdései nélkül, és furcsa volt újra belecsöppenni. Itt legalább nem voltak olyan gondjaim, hogy hogyan győzzek le egy gonosz lidércet. Megmentenem sem kellett senkit. Bár… ha elképzeltem Scary-t, ahogy örökidőkre szellemként bolyong a kastélyban… egyedül és magányosan… állj… állj… állj. Elárult. Nem érdekel. Már nem. Nem érdekel.

- Minden rendben? Mintha itt sem lennél – nézett rám. Bólintottam és megpróbáltam úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne. Rávigyorogtam és inkább őt kezdtem kérdezhetni a nyaráról. Szerencsére bejött a téma elterelés.  Vidáman kezdte újságolni a nyári bulikat, a féktelen vad éjszakákat, gyönyörű könnyűvérű lányokat.

- Képzeld… el sem hinnéd, de a stréber Mariah is ott volt a bulikon.

- Mariah? – kérdeztem döbbenten. Ismertem őt évek óta, hiszen évfolyamtársak voltunk, de valahogy sose elegyedtünk szóba. Csendes és távolságtartó lánynak ismertem meg, aki fontosnak tartja a tanulást és mindig csak a legközelebbi barátnőinek a társaságában láttam.

Brandon vigyorogva bólintott, mintha élvezné a meglepettségemet.

- Úgy rázta a clubban, mint egy igazi könnyűvérű lány. Először nem is hittem, hogy ő az. Csak amikor felkértem táncolni, akkor döbbentem rá, hogy ismerem. Vagyis inkább, hogy mennyire nem. És a csókja… egyszerűen isteni. Nem is tudom, hogy hogyan nem vettem észre ezt a lányt.

- Csaknem megtetszett? – vigyorogtam kajánul, mire felnevetett. Aztán bólintott. A továbbiakban arról kérdeztem, hogy hogyan alakul a kapcsolatuk. Irigyelni kezdtem őket.

Főleg mikor megjelent az említett. Tényleg más volt. Más, mint ahogy élt az emlékeimben. Sokkal szebb és nyíltabb volt. Erről az a szenvedélyes csók is árulkodott, amit abban a pillanatban váltottak, amikor azt hitték, hogy nem figyelek. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy néztem őket. Felrémlett előttem az első csók, amit részegen loptam Scarlette-től. Ökölbe szorított kézzel indultam az épület felé, és mintha az idő is az én gondolataimat tükrözte volna, ugyanis megdörrent az ég. Beléptem az ódon régi unalmas falak közé, és elindultam az osztálytermünk felé, hogy megkérdezzem az órarendemet.

A következő folyosón Lissába botlottam, aki vidáman nevetve köszönt rám, de amikor nem viszonoztam az örömittas hangját, aggodalmas szaladt ráncba a szemöldöke.

- Minden oké?

- Persze – feleltem. – Ha bármi baj van, szólj nyugodtan – tettem hozzá automatikusan, mire az ajkába harapott és elfelhősödött a tekintete.

- Liss? – kérdeztem meglepetten. Láttam, hogy titkol előlem valamit. Már majdnem megnyílt, mikor Sharon jelent meg mögötte. A húgomba karolva kezdett sipákolni valami nagyon fontos dologról, ami miatt Lissnek vele kellett mennie.

- Bocs, Aeron. Majd találkozunk később – szólt hátra Lissa, mikor megindult a Sharon által vezetett irányba. Sóhajtva néztem utána, és próbáltam nem gondolni arra, hogy akkor nézett rám utoljára így, amikor Sherilynnel álmodott.

Megráztam a fejem, hiszen ez csak üldözési mánia lehetett. Nem kell vele foglalkoznom. Normális életet kell élnem. Határozott léptekkel indultam el a tanterem felé, és felkészültem a rám váró egész napos unalomra.

Nem is tévedtem. Semmi érdekeset nem hallottam. Végig szenvedtem egy történelem, egy matek, egy biológia, egy irodalom, egy francia és egy spanyol órát. Már szinte nyitott szemmel aludtam, amikor megszólalt a megváltó csengő. Úgy ugrottam fel, mintha az életem múlna rajta, de nem én voltam a leggyorsabb. Néhányan már ki is viharzottak a bosszús tanár mellett.

- Aeron! Mit csinálsz péntek este? – kérdezte Brandon, miközben mellém ért.

- Semmit, miért?

- Bulizni megyünk páran, benne vagy? Régen ittunk egyet. Emlékszel még azokra az estékre? – kérdezte és rám kacsintott. Természetesen emlékeztem, hogy voltak ilyenek, de a pontos események mindig alkohol hatásának a homályába vesztek. Ennek ellenére bólintottam. Nem terveztem belehalni az unalomba hétvégén is. Kellett egy kis kikapcsolódás.

- Hova?

- A Félszemű Kalózba. Kilenckor találkozunk a szokott asztalunknál. Ha gondolod, hozhatsz valakit, nem probléma.

Mégis kit vihetnék? – kérdeztem magamtól, de ezt hangosan nem mondtam ki.

- Majd meglátjuk, de szerintem egyedül megyek. Akkor majd még beszélünk, még van néhány keserves nap a suliból – mondtam neki, majd elköszöntem.

- Még mindig Rebeccát szereted? – kiáltott utánam, mire megpördültem és visszanéztem rá. Válaszolni akartam, de nem tudtam felelni erre a kérdésre. A szívem mélyén tudtam a választ. Már régen nem őt szerettem szerelemmel. De mégsem mondtam semmit, mert képtelen voltam rá. Nem akartam részletezni az érzelmi világom. Inkább szavak nélkül indultam el a kijárat felé, majd hazaindultam a szakadó esőben.

Nem futottam, nem siettem, és ráérősen gyalogoltam az út mellett hagytam, hogy teljesen elázzak. Hatalmas villámok szelték át időnként az eget, de én soha nem féltem a viharokról. Elmosolyodtam az emlékre, amikor régen Melissa hozzám jött át az éjszaka közepén, mert annyira félt a vihartól. Mindig megvigasztaltam, és megnyugtattam, hogy biztonságban van. A vihar kint van, mi meg bent. Ez valahogy mindig megnyugtatta, valamiért mindig is bízott bennem.

Néhányan esernyővel kínlódtak, de a vihar szinte kicsavarta a kezükből az esernyőt. A szél is fújni kezdett. A fák csakúgy hajladoztak az erejétől. Az eső pedig megállíthatatlanul ömlött az égből. Jól esett ez. Jó érzés volt magamon érezni a hűvös esőcseppeket.

Felszabadultan nevettem fel, de a következő pillanatban a mosoly az arcomra fagyott.

Nem messze tőlem a villám nagyot csapott bele egy hatalmas tölgyfába, és a fénye megvilágított egy régen látott női arcot néhány méterrel előttem. Rajta nem látszott meg az időjárás, egyáltalán nem volt vizes a ruhája. Áttetsző arcán könnyek csillogtak, és egyenesen engem nézett. Fölbe gyökerezett lábakkal pislogtam feléje, és a közelben lángoló fa sem érdekelt. A távolból feltűnő tűzoltó sziréna se. Semmi nem tűnt abban a pillanatban elég fontosnak ahhoz, hogy elfordítsam a tekintetemet. A ruháján vöröslő vérfoltok láttán elborzadtam. Szóra nyitottam a számat, de hangok nem hagyták el a torkomat. Csak mikor a nevemet suttogta, vettem elég erőt magamon. A régen látott arcot nézve egyetlen szó hagyta el kiszáradt ajkaimat.

- Becky?