30. fejezet: Vissza a városba

Scarlette és én nem találkoztunk többet. Egy hétig tartottak bent a kórházban, de nem tértem vissza a kastélyba, hiszen mire megtehettem volna, addigra már kiköltöztünk. Mira néhány nappal ezelőtt felébredt, és az orvosok szerint semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett. Csak pár nappal maradt tovább bent, mint én. Csak kétszer beszéltem vele, amikor felébredt, és amikor elbúcsúztam. Ő is hálálkodott, amitől még rosszabbul éreztem magam. Talán ezért bukott ki belőlem.

- Kérlek, ne köszönd meg – förmedtem a sápadt lányra. – Scarlette tette. Miattam. A csók miatt.

- Mi? – kérdezte döbbenten.

- Sajnálom. Nem szabadott volna beleszeretnem egy szellembe. Tudhattam volna, hogy ennek csak rossz vége lehet. Csak azt bánom, hogy ezt te is megszenvedted. Pedig te megmondtad, hogy ez lesz a vége.

- Ne hibáztasd magad – nézett rám kedvesen. – Ha te nem vagy, soha nem jövök rá, hogy a szerelem ott van az orrom előtt. És Ted után te vagy a legjobb barátom.

- Örülök, hogy a barátod lehettem – mosolyogtam rá.

- Különleges lány Scarlette, igaz? – kérdezte csendesen.

Némán bólintottam.

- A legkülönlegesebb. De soha nem bocsátom meg neki, hogy rátámadt a szeretteimre.

- Csak rám.

- Te a családom vagy, Mira. Mint egy testvér, emlékszel? – mosolyogtam, mire ő is felnevetett.

- Kár, hogy elmentek. Vigyázol magadra, ugye? Látjuk még egymást?

- Ebben egészen biztos vagyok. Teddel talán meglátogathatnátok a téli szünetben. Brendát is szívesen látjuk.

- Kihagyhatatlan ajánlat – kacsintott rám. Aznap azt az életvidám lányt hagytam magam mögött, akit megismertem.

Visszatérni a városi forgatagba különös volt. Mintha Scarlette előtt nem is lett volna életem. Hiányzott. Mégsem akartam visszatérni hozzá. Ő választott. Ellökött magától elég hatásosan. Az autóút hosszú volt és néma, csak Alma ugatása törte meg néha a csendet. Ugyanolyan, mint a nyár elején, azzal a különbséggel, hogy Liss izgatottan várta a találkozást a barátnőivel. Egész nyáron leveleztek, de az nem volt ugyanaz. Őt legalább volt, aki hazavárja, de nekem nem maradt senkim a városban. Scarlette-ről csak egy emlékem maradt, a kép, amit rólunk rajzolt a zsebemben lapult. A „balesetkor” is nálam volt. Szerencsére senki nem találta meg, nem kutatták át a zsebeimet. Legalább volt valamim, ami bebizonyította, hogy nem csak álom volt ez az egész. Hogy Scarlette tényleg létezett, létezik. Voltak szép pillanataink. Miért kellett mindennek így véget érnie?

A családom bántak  úgy bánt velem, mintha törékeny volnék. Azt se akarták megengedni, hogy én cipeljem a cuccaimat, de makacsul kitéptem az apám kezéből és megindultam a régi otthonom felé. Idegennek éreztem magam. Minden olyan városi volt. Furcsa volt egy lifttel menni felfelé egy nagyvárosi lakástömb negyedik emeletére. A feszült csend pedig rátett még egy lapáttal. Nem értettek, hogy mi bajom van. Nem is csoda, ők nem tudtak Róla. Csak azt látták, hogy pont olyan vagyok, mint mielőtt elmentünk volna a Mayline kastélyba. Láttam az arcukon, hogy így gondolják. Anyu és Lissi pont ugyanúgy néztek, mintha legalábbis ikrek volnának, csak a szemük színe különbözött. Apa arca csak szimplán feszült volt. Ő legalább nem kezelt időzített bombaként. Csak rosszkedvem volt. Annyira nem nagy dolog, előfordul. Általában a második pofon az élettől már nem fáj annyira, nincs miért aggódnom. Hamar túl leszek a szellememen. Hamar. Csak még néhány nap borús hangulat. Csak néhány nap.

A máskor barátságos, hangulatos lakásunk most olyan volt, mintha csak vendégségbe érkeztem volna. A szobám felé vettem az irányt, és csalódottan konstatáltam, hogy majdnem olyan mint egy kórházi szoba. Üres. Katonai rend uralkodott benne. Képes voltam egy ilyen szobában élni majdnem két hónapig? Megdöbbentett a felismerés. Szó nélkül indultam a tárolóhelyiségbe, ahol mindenféle lomot tartottunk és kerestem egy festékes dobozt. A szobámba cipeltem és sötét zöldre festettem a szobámat. Végre volt benne egy kis szín. Mikor festettem én ezt fehérre? A festés jól esett, bár tovább tartott, mint terveztem. Nem baj. Csak holnapután kell elkezdenem a sulit. Csak néhány napról maradok le. Nem kár érte. A barátaimtól már régen eltávolodtam. A baleset után tűnt csak fel, hogy csak négy igaz barátom volt. A többi csak silány utánzat, még a barát szó jelentésével sem voltak tisztában.

- Kész a vacsora – nyitott be Melissa, majd döbbenten nézett körbe. – Jéé… végre. Kezdtem unni azt az unalmas fehér színt. Amúgy Sharon és Betty is itt vannak. Légyszíves, ne légy bunkó. Tudod, hogy Sharon beléd van zúgva – nézett rám boci szemekkel.

- Nem terveztem lemenni. Nem vagyok éhes – vontam meg a vállam. – Úgysincs kedvem a barátnőidhez.

- Kérlek, tedd meg anyuért. A kedvencedet készítette – kérlelt, mire nagy nehezen rábólintottam. Nem akartam csalódást okozni anyának. Csak túlélek két nyafogós libát néhány percig.

Talán elhamarkodott kijelentés volt. Sharon majdnem felvisított mikor meglátott, mintha legalábbis valami jóképű híresség lettem volna. Nem tudtam nagyon leplezni a nemtetszésemet.

- Sziasztok – köszöntem cseppet sem barátságosan. Nem igazán kedveltem őket, és azt sem értettem, hogy Lissa miért barátkozik velük. De ő fel sem vette a megjegyzéseimet, sőt mellettük szinte kifordult önmagából. Sharon próbálta észrevétlenül megigazgatni szál egyenes hosszú szőke haját, míg Betty barna göndör fürtjeivel játszadozott. Csak a felszín számított az ő világukban. Nekem ez nem jött be. Még Rebecca előtt kinőttem az ilyen lányokból.

- Hallottam, a balesetről – szólalt meg Sharon. Szinte a levegő is megdermedt a levegőben, anya féltőn nézett rám, miközben a vacsorát tálalta. – Remélem, már jobban vagy.

- Igazi hős vagy – tette hozzá Betty álmélkodva. A reakcióm csak egy szemforgatás volt. Inkább elkezdtem enni. Melissa szerencsére elvonta rólam a figyelmet, mivel rákérdezett a nyári pletykákra. A következő néhány perc inkább egy bulvárlap szerkesztőségére emlékeztetett. Már nem is tudtam követni, hogy ki mikor kivel, kit hogyan csalt meg, kivel vagy kivel nem jött össze. Magamba erőltettem néhány falatot, majd szó nélkül felálltam és távoztam a szobámba.

Feltekertem a hangerőt és az ágyamba dőltem. Behunyt szemmel bámultam a plafont és megpróbáltam semmire sem gondolni. Nem voltam álmos. A szobámban sem találtam semmi olyat, amivel elfoglalhatnám magam. Már az internet sem vonzott, ez már tényleg a vég kezdete. A zene volt az egyetlen, ami nem változott. Történjék bármi, imádtam.

- Aeron? Bejöhetek? – hallottam egy magas hangot. Felnéztem és Sharon mosolygó arcát láttam meg az  ajtómban.

Megráztam a fejem. Tudom, hogy nem voltam túl kedves, de nem volt idegzetem most az emberekhez. Scarlette töltötte ki minden gondolatom. Miért tette ezt? Miért akart gyilkos lenni? Talán csak naiv voltam és ostoba. Hiszen tudhattam volna, hogy egy lidérc sem ártatlan és jóságos. Én mégis a kezébe adtam a szívem, és szinte megkértem, hogy törje össze. Kétszer voltam szerelmes életem tizenhét éve alatt, de mindig csak a szenvedés jutott. Hát akkor mit ér a szerelem? Túlbecsülik. Nem létezik. Soha többé nem akarok újra ebbe a hibába esni. Nem akarok többet szerelmes lenni, nem akarok többé közel kerülni egy nő lelkéhez sem. Életmód változtatás kellett nekem. Egyetlen egy éjszakák nem okoznak szívfájdalmat. Testi kielégítés, és mielőtt még fájna lelépsz. Talán ez a jobbik út, a fájdalom mentesebb.

- Minden rendben? – nézett rám Sharon zavartan. Talán azt hitte, hogy kell különösebb ok arra, hogy visszautasítsam. A húgom barátnője volt. És nekem már csak egy dologra kellettek a nők. Mától visszavonhatatlanul.

- Mit… szeretnél? – nyögtem ki viszonylag udvariasan. Pedig bunkó akartam lenni.

- Téged – felelte nagyot pislogva, mire felnevettem. Nem vettem komolyan őt. Tizennégy éves volt. Még maga sem tudta, hogy mit akar. Nem akartam kikezdeni vele. De a következő pillanatban megcsókolt. Nem olyan csók volt, mint Miráé, ami teljesen sokkolt. Ez nem ért annyira váratlanul. Inkább csak az lepett meg, hogy jól esett. Nem éreztem azt az ürességet, mint Miránál. Ő tényleg csak barát volt. Viszont szikrák sem voltak, mint Scary-nél. Ez a csók csak olyan átlagos volt. Hihetetlen, hogy a mai tizennégy évesek mennyire tapasztaltak tudnak lenni. Néhányan.  Eltartott egy kis ideig, amíg felfogtam, hogy el kéne tolnom magamtól. De nem akartam. Talán erre volt abban a pillanatban szükségem. Talán el  akartam követni azt a bűnt, ami miatt majdnem meghaltam. Talán csak kicsinyes bosszú volt. Egy bosszú, amiről csak én tudtam, ami csak nekem okozott örömet. Meg akartam engedni a gyerekességet. Csak egy kicsit. Ő is megtette. Azt hiszem, a gyilkossági kísérletét Mira ellen, szakításnak vehetem, annak ellenére, hogy nem is jártunk igazán.

Sharon elégedetten simított végig a testemen. Megremegtem. Kellemes volt. Lassan gombolni kezdte az ingemet. Közben pedig elszakadt az ajkaimtól és apró csókokat hintett a nyakamra. Jól esett, de nem hagyhattam tovább. Lissa soha nem bocsátaná meg.

Gyengéden lefejtettem a karjait, és óvatosan eltoltam magamtól. Csalódottan nézett rám, de a szemei még mindig az iménti buja vágytól fénylettek.

- Sajnálom, de… - kezdtem bele, bár nem tudom, hogy mit akartam mondani. Hogy túl fiatal? Hogy nem találom szimpatikusnak? Hogy túl van öltözve? Hogy ő Melissa barátnője? Hogy ő nem Scarlette? Azt hiszem, egyiknek sem örült volna. De nem kellett semmit sem mondanom. Némán megigazította magán a ruhát és minden szó nélkül távozott a szobámból. Egyedül az ajtócsapódás törte meg a csendet, ami a hangulatáról árulkodott.

Sóhajtottam. Hibának éreztem ezt. Mennyire más volt egy élő embert ölelni. Mennyire más volt érezni az illatát. Nem csak elképzelni. Nem csak nagyjából átélni.

Aznap éjjel Scarlette-tel álmodtam. De nem szellemként, mindketten emberek voltunk. Egymást öleltük boldogan és szerelmesen, nem állhatott semmi sem közénk. Hiú ábránd, de gyönyörű álom.

29. fejezet: Aggodalom

Zúgott a fejem, és valami pityegett a közelemben. A ködös elmémen át is azonnal rájöttem, hogy minden bizonnyal egy kórházi ágyban fekszem. Nem jutott eszembe, hogy miért. Még soha nem érzett fájdalmat éreztem. Mintha elárultak volna. De vajon ki? Aztán eszembe jutott. A falról leomló gerendák és a gurulás a lépcsőn. Scarlette volt az. A gondolat hihetetlen fájdalmat okozott. Hittem benne, de ő egy percig sem hitt bennem. Egyetlen félreértés miatt képes lett volna megölni valakit. Ez nem az a lány volt, akit megismertem. Ha rá gondoltam… fájó ürességet éreztem. Amiben reménykedtem, lehetetlen. Vakul elképzeltem őt valakinek, de az a lány már régen halott volt benne. Képzeletem szerelme soha nem tette volna meg ezt. Mira a barátom. Tudta jól, hogy mennyit jelentenek nekem a barátaim, hiszen mindet elvesztettem. És majdnem elvette tőlem az új barátomat is. Remélem, neki nem esett baja…

- Kisfiam – suttogta egy hang. Arra a napra emlékeztetett, amikor az előző alkalommal ébredtem fel egy baleset után. Nem mertem kinyitni a szemem. Nem mertem szembe nézni a valósággal. Nem mertem újra átélni, inkább gyáván elmenekültem. Nem voltam felkészülve arra, hogy Mira esetleg… Nem bírnám elviselni, ha még egy valaki halna meg csupán azért, mert én létezem. Inkább elmerültem újra a sötétségben. Nem akartam felébredni. Nem… nem akartam. Romokban hevert az életem. Képtelen voltam szembe nézni a darabjaival. És nem hinném, hogy kiszolgálna alkohollal a kórházi személyzet egy kis segítségképp. Hirtelen vágyni akartam a tavaszi önpusztító életmódomra. Olyankor elfeledhettem mindent. Csajozhattam minden elkötelezettség, minden árulás és szívfájdalom nélkül. Ihattam és feledhettem elcseszett életemet. Talán mégsem volt az olyan rossz, mint ahogy mostanában visszaemlékeztem rá. Részegként nincsenek áruló, gyilkos szellemek. Soha nem bocsátom ezt meg. Soha. Soha. Soha.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, csend vett körül. Óvatosan kinyitottam a szemem. Sötét volt, bizonyára éjszaka. Hány nap telhetett el? Ennyire nem sérülhetem meg. A fejemnél óvatosan kitapintottam egy vastag gézkötést. Talán mégis. Még szerencse, hogy nem szenvedtem agykárosodást, bár ez még nem bizonyított. Szerencsére a szobám üres volt, egy üres ágy volt velem szemben. Vajon, melyik városba hoztak? Hogyan tudhatnám meg, hogy mi lehet Mirával? Úristen, mi van ha nem csak mi ketten sérültünk meg? Mi van, ha Melissának baja esett? Vagy anyunak, Tednek, esetleg Brendának? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak. Hogy tehette ezt Scarlette? Mikor lett a gyerekes bosszúból életveszélyes fenyegetés, ami majdnem megölt engem? Érdekelné egyáltalán, ha meghalnék? Vagy csak jogos igazságszolgáltatás lenne.

- Mr. Redway, magához tért? – lépett be egy fiatal ápolónő. Bizonyára övé volt az éjszakai műszak. Ennek ellenére utáltam a hülye kérdéseket. Nyitva volt a szemem. Mégis mit gondolt? – Reggel megvizsgálja magát az orvos. Addig pihenjen. Hogy érzi magát?

- Más is megsérült? A barátom, Mira jól van? – kérdeztem félve. Kerestem az arcán a jeleket. Szemmel láthatólag elkomorult a kérdésem hallatán. A szívem a torkomban dobott. Tudtam, hogy mi következik… egy sajnálom.

- Sajnálom – kezdte és a szívem kihagyott egy ütemet. Legalábbis úgy tűnt. – De nem tudok semmi biztosat mondani. Bizonyára… felépül – mondta és nekem egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Mira élt.

- És mások…?

- Senki más nem sérült meg. Az édesanyja bizonyára meglátogatja önt reggel, az elmúlt másfél napban végig itt volt és fogta a kezét.

- Másfél nap?

Bólintott.

- Most pedig pihenj. Jó kezekben vagy – suttogta kedvesen és hagytam, hogy beállítsa a gyógyszeradagomat. Aztán újra álomba szenderültem.

Álmomban egy réten jártam. Ismeretlen volt, még soha nem láttam ezelőtt. Sötét baljós erdő vette körbe. Csendben sétáltam. Egy sikoly harsant a levegőbe és én rohanni kezdtem. Tudtam, hogy valami baj történt. Ekkor megbotlottam és arccal előre borultam a hervadt virágok közé. Leporoltam magam és megnéztem, hogy miben botlottam meg az imént. Elszörnyedtem.

- Liss – nyöszörögtem holtra váltan, de ő nem reagált. Megráztam a testét, de jéghideg és mozdulatlan volt. El akartam menni segítségért, de akkor megpillantottam a többi élettelen alakot. Anya, apa, Mira, Ted, Brenda… Felordítottam. Halottak voltak mindannyian.

Sherilyn nevetése harsant fel a csendben.

- Most az egyszer nem váltom valóra a rémálmod, nem ölöm meg őket. De csak, mert majdnem akkora fájdalmat okoztál Scarlette-nek, mint én....

Megremegtem, szóra nyitottam a számat, de a kép eltűnt, és én felébredtem.

A húgom meggyötört arca volt az első, amit megláttam. Szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta a nyitott szemeimet. Tizennégy éves létére néha úgy éreztem, hogy jóval idősebb a koránál. Nem az átlagos hisztis kislány volt.

- Jó reggelt – mondta kedvesen. – Hogy érzed magad?

- Úgy, ahogy kinézek – morogtam cseppet sem kedvesen és megpróbáltam feljebb tornászni magam, hogy legalább egy kicsit ülőhelyzetben legyek.

- Anya és apa az orvossal beszélgetnek.

- Csak én sérültem meg? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. Melissa zavartan harapta be az ajkát, mintha kényes témát érintettem volna. Tudtam a választ, hiszen az ápolónő már tájékoztatott, de a húgomtól akartam hallani. Biztos voltam benne, hogy többet tud mint egy éjszakai műszakos kórházi dolgozó.

- Igen – hazudta nekem szemrebbenés nélkül.

- Ne hazudj – sóhajtottam. – Hiába ez a nagy kötés a fejemen, még nem vagyok hülye. Hogy van Mira? Tulajdonképpen lelöktem a lépcsőn – tettem hozzá bűntudatosan.

- Megmentetted az életét. Ha nem avatkozol közbe, akkor meghalt volna. Csak az esésben sérült meg, de ha a gerenda is eltalálja, akkor már a temetőben lenne. Az orvosok is ezt mondták.

- Hogy van?

- Sajnos, így is beverte a fejét. Még nem ébredt fel – vallotta be félve a reakciómtól. Megdermedtem. Mindez miattam. Mert megcsókolt. Ha nem vagyok, Scarlette soha nem tett volna ilyet.

Felsóhajtottam.

- Szerelmes vagy belé?

- Nem – jelentettem ki határozottan. – De nem gondolod, hogy épp elég barátomat vesztettem el? A csók előtt… olyan volt, mintha lenne még egy testvérem.

- Sajnálom, erre nem is gondoltam.

Az a baj, hogy ő sem. Ebben a pillanatban utáltam Scart. Nem tudtam sajnálni őt. Neki kellett volna a legjobban tudni, hogy milyen elveszíteni valakit, akit testvéredként szeretsz. Tudnia kellett, hogy hány embert vesztettem már el. Arra pedig nincs mentség, hogy a szememben gyilkossá vált.

- Nem akarod megmutatni, hogy melyik szobában van? – kérdeztem, mire ijedten nézett rám.

- Még nem kelhetsz fel.

- Kérlek, Liss. Csak tudni akarom, hogy hogy van. Miattam esett baja.

- Hát te nem vagy normális, tönkreteszed magad – csóválta meg a fejét, majd felsóhajtott. – Na jó. De anyáék előtt kényszeríttettél engem, megértetted?

- Áll az alku – vigyorogtam rá, majd Liss segítségével kimásztam az ágyból. Szerencsére már nem volt hozzám semmi sem kötve. Miután felébredtem biztos levették rólam. Az infúziós állvány sem volt már az ágyam mellett. A fejsérülésemen kívül azt hiszem más bajom nem esett. Esetleg néhány zúzódás és rándulás, mert szinte remegtek a lábaim, amikor rájuk nehezedtem. Fájni kezdett mindenem. Melissa aggodalmas arccal hagyta, hogy rátámaszkodjak, a koordinációm még nem volt tökéletes.

Pechemre Mira szobája elég messze volt, az intenzíven. Most vettem csak észre, hogy én már nem ott vagyok. Lifteznünk is kellett, de legalább a szüleinkkel nem futottunk össze. Furán néztek ránk az emberek, bár inkább szánakozva. Kezdtem belejönni a járásba, de túl gyorsan fáradtam. Hiába egy súlyosabb agyrázkódás nem gyerekjáték.

- Ez az – mutatott Liss egy ajtóra. Mázlim volt, éppen nem állt előtte egy ápoló sem. A nővérpult üres volt. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Ted volt az első, akit megláttam. Aztán ahogy tovább mentem láttam meg egy vékony, sápadt Mirát. A testéből csövek lógtak ki és nem nézett ki túl jól.

- Aeron? – nézett fel Ted meglepetten.

- Hogy van?

- Felébredtél? Hogy vagy? Mit csinálsz itt? Állítólag rosszabbul voltál, mint Mira… - hadarta zavartan. A szemei alatt sötét karikák sötétlettek.

- Élek. Mira?

- Fizikailag rendben van, csak nem ébred fel. Agyrázkódás, minden bizonnyal.

- Sajnálom – nyögtem ki. Nyomorultul éreztem magam.

- Én köszönöm – mondta hirtelen hálásan.

- Mi?

- Megmentetted az életét, és majdnem belehaltál. Ne haragudj a verekedés miatt, tudom, hogy nem vagy belé szerelmes. Mira elmondta, hogy valaki másé a szíved. Szóval… én sajnálom. Csak elborult az agyam.

- Mit mondott pontosan? – kérdeztem félve.

- Csak hogy reménytelenül beleszerettél valakibe, és hogy nem vagy hajlandó elengedni őt.

Sóhajtottam.

- Nos… a reménytelenül pont ideillő kifejezés.

- Sajnálom, haver – nézett rám szánakozva, de megráztam a fejem. Nem akartam most Scarlette árulásával foglalkozni.

Brenda lépett be hirtelen. Meghökkenten néztem rá. Még soha nem tűnt ennyire öregnek és megtörtnek. A szemei feldagadtak, vörösek voltak a sírástól és minden bizonnyal már napok óta nem aludhatott. Az egész testtartása megroggyant.

- Aeron? – nézett rám döbbenten. – Szent ég, mit keresel itt? Hogy vagy? Édesanyád mindenhol téged keres, a szívinfarktust hozod rá. Menjetek vissza gyorsan a húgoddal… - sopánkodott.

- Sajnálom, ami Mirával történt, Brenda.

- Én is, fiam. De te megtettél mindent, amit tudtál. Most menj – intett kifelé, és én szót fogadtam. Még vetettem egy utolsó pillantást Mirára, és fáradtan indultam kifelé, Lissára támaszkodva.

Brendának igaza volt, anya már a plafonon volt. Amikor meglátott felsikított és hisztérikus zokogással ölelt magához.

- Hol voltál? Ne csináld ezt velem még egyszer, drágám.

- Ne haragudj, anya – nyögtem ki halkan és egyre bágyadtabbnak éreztem magam. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.

- Szerintem fektessük le gyorsan, mielőtt összeesik – szólalt meg az apám aggodalmasan, én pedig hálásan engedtem, hogy az ágyhoz támogasson.

- Mi baja? – kérdezte Liss.

- Csak a gyógyszerek miatt gyorsan kifárad. Még pihennie kell.

Még hallottam, hogy anya kérdőre vonja Lissát, amiért segített nekem elhagyni a szobámat, majd álomtalan álomba merültem.

28. fejezet: Bosszú

Tedre néztem, mondani akartam valamit. Valamit, amivel csökkenthetném a bűnömet. Csak szomorúan néztem rá. Pedig azt akartam, hogy tudja, én nem akartam ezt. Nem akartam bajt. Hiba volt idejönni nyaralni. Scarlette és Ted soha nem bocsát meg nekem. Tudtam, hogy nem tettem semmit, de mégis bűntudatom volt. Nem szabadott volna engednem azt a csókot. Nem szabadott volna eltitkolnom előlük. Joggal haragszanak rám. Lehajtottam a fejem, és rekedt hangon próbáltam összehozni egy magyarázatfélét. Tartoztam ennyivel.

- Részemről Mirával csak barátok vagyunk. Én nem akartam ezt az egészet, soha nem akartalak megbántani. Mira csak össze volt zavarodva… de biztos vagyok benne, hogy nem szerelmes belém.

- Ezt el is kéne higgyem? – kérdezte bosszúsan. Bólintottam, de tudtam, hogy ez nem old meg semmit. Ekkor láttam meg Mirát. Rémülten szaladt felénk, és végigmérte, hogy mi történhetett. Amikor az arcomra tévedt a tekintete… elszörnyedt. Éreztem, hogy ég a bőröm, de nem hittem, hogy ennyire borzalmasan nézhetek ki. Egy-két ütés elég kemény volt. Nem szoktam hozzá, hogy engem ütnek, a régi életemben általában én keveredtem verekedésbe és én is kerültem ki sérülésmentesen belőle. Régen volt. Még Scarlette előtt, abban a nyomorúságos két hónapban a „baleset” után. Nagyon alvilági életet éltem.

- Ted? Aeron? – kérdezte bizonytalanul. Talán ő sem tudta, hogy mit kéne mondania. Talán nem értette Ted viselkedését, hogy miért kapta fel így a vizet.

Mindketten ránéztünk. Ted szomorú csalódottsággal. Mira pedig ő rá nézett és azt hiszem, hogy leesett neki a helyzet.

- Ó… - nyögte döbbenten, majd mikor felülkerekedett meglepetésén, megköszörülte a torkát. – Nem engedted, hogy végig mondjam. Az a csók… az én hibám volt. Aeron nem tehetett róla, egyből le is állított. Nem tudom, hogy mi ütött belém akkor. Nem vagyok szerelmes. Vagy legalábbis nem belé – vörösödött el. Most már tényleg nem értettem semmit. Akkor mégis mit akart tőlem? Miatta haragszik rám Scarlette! Dühös lettem a két hősszerelmesre. Elindultam a part felé. Nem néztem az aggodalmas Lissára sem. Még a szemem sarkából láttam, ahogy szenvedélyesen csókolózni kezdenek, aztán elindultam a kastély felé.

- Aeron! Aeron! Várj! – rohant utánam Melissa és a karom után nyúlt, de én durván ellöktem. Nem akartam beszélgetni. Meg kellett találnom Őt. Meg kellett magyaráznom. Nem akartam így elveszíteni. Rebecca után nem hittem, hogy szerelmes leszek még valaha. De megtörtént. Nem akartam őt is elveszíteni. Nem akartam, hogy ellökjön magától. Csak én láttam őt, szüksége volt rám. Hallottam, ahogy Melissa megtántorodik, és a földre esik. De szerencsére nem esett baja, csak dühös lett rám.

A bejárati ajtó nagyot csattant mögöttem. Anya jött ki a nappaliból, apa bizonyára dolgozni ment a városba. Döbbenten nézett rám, majd mikor meglátta az arcomat, ő is elszörnyedt.

- Kisfiam? – szólalt meg, de őt is válasz nélkül hagytam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és szinte beestem a szobám ajtaján. Scarlette az ablak előtt állt háttal nekem. Villámgyorsan kulcsra zártam az ajtót, és mély levegőt vettem.

- Scar… - suttogtam lágyan. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Aztán villámló szemekkel fordult felém. Most először jobban hasonlított Sherilynre, mint önmagára.

- Ne hívj így! Ne hívj sehogy! – sziszegte.

- Hallgass meg – könyörögtem. Még soha nem ereszkedtem erre a szintre. Egy nőnek sem könyörögtem. De ő több volt bárki másnál. Különlegesebb.

- Kiöntöttem neked a szívem, elmondtam, hogy hány módon árultak már el. Te eljátszottad velem ugyanazt, amit Paul. Elena lányával. Mit akarsz ezen megmagyarázni?

- Én nem… nem árultalak el. Mira és én barátok vagyunk.

- Volt csók, vagy nem? – nézett rám gunyorosan.

- Volt, de…

- De mi? A nyelvét a szádba erőszakolta és csomót kötött a nyelvedre, hogy ne mondd el nekem? – gúnyolódott hidegen.

- Szeretlek.

- Nem hiszek neked. De tudod mit? Ha játszani akarsz, játszhatunk. Nem kell azt hinned, hogy egy szerencsétlen kóbor szellem vagyok, akit meg kell védeni, és aki elég ostoba, hogy közben meg is lehet csalni.

- Ez nem igaz! – csattantam fel kétségbeesetten.

- Van négy napod. Ez alatt a négy nap alatt megmutatom, hogy nem kell féltened. Megmutatom, hogy nem játszadozhatnak velem többé megtorlás nélkül.

- Kérlek, ne csináld ezt. Nem tehettem arról a csókról!

- Akkor miért nem beszéltél róla? – szegezte nekem a kérdést, amire nem tudtam felelni. Magam sem tudom, hogy miért.

- Adj még egy esélyt.

- Minek? Négy nap és elmész. Amúgy meg nem mondtam volna? Én csak egy esélyt adok – mondta, majd egyszerűen eltűnt. Dühömben az ágyba rúgtam, de csak azt értem el, hogy most már a lábam is fájjon. Fel sem mértem igazán, hogy mire lehet képes Scarlette.

A következő nap maga volt a pokol. Scarlette gyerekes céltáblája lettem. Éjjel az üres ágyon kellett aludnom, mert ellopta az ágyneműimet. Nem említette, hogy ennyire szeret tárgyakat mozgatni. Majd megfagytam, mert természetesen az ablakot is kinyitotta nekem. Félóránként keltem fel, hogy becsukjam, de valami különös „véletlen” folytán mindig kinyílódott. Próbáltam kiengesztelni, de hogyan lehetne megbékíteni egy szellemet? Én még nem találtam meg a választ a kérdésre.

Rossz hangulatban kezdtem a napot, de ami meglepett, hogy Lissa még nyúzottabb volt, mint én.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mire duzzogva nézett fel rám.

- Mit érdekel? Amúgy nem igazán. Megint rémálmom volt – húzta el a száját, majd ásított. Megdermedten. Azonnal tudtam, hogy mi történt. Scarlette nem védte többé a húgomat Sherilyntől.

- Már csak három nap, ne aggódj – suttogtam neki, mire felvonta a szemöldökét. Nem reagáltam a kérdő arcára, inkább gyorsan megreggeliztem.

- Apa? – kérdeztem anyától, mivel nem láttam sehol. Ilyenkor már újságot szokott olvasni egy kávé kíséretében. Karikás szemekkel nézett rám.

- Bent kellett maradnia a városban – sóhajtotta. – Ne haragudj, de mennem kell. Egyedül kell csomagolnom mindent. Semmit nem találok, mintha minden máshol lenne, mint ahol hagytam…

Összeszorítottam a fogam. Ez valahogy tegnap óta velem is megesett. Felmentem a szobámba. Az első, amit megláttam néhány üvegszilánk volt. Aztán egy széttépett fénykép. Remegve nyúltam érte. Rebecca képe volt, ami eltűnt a lovas balesetem után. Felmordultam. Nem gondoltam, hogy Scarlette lopta volna el. De miért? Akkor még nem is ártottam neki.

- Hogy lehetsz ennyire gyerekes? – sziszegtem hangosan. Nem vártam a válaszra, mégis megérkezett.

- Talán, mert soha nem élem meg a felnőttkort – hallottam a hangját gunyorosan. Nem a szobámban volt, mégis hallottam. Igaza volt. De akkor is dühített ez az egész. Az ágyamon talált széttépett pólóm pedig csak adalék volt a „kicsattanó jókedvemhez”.

Halálra akart idegesíteni még ebben a pár napban. Egészen jól haladt vele. A következő pillanatban veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. Lesiettem a földszintre.

- Ez egy antik váza volt! – sopánkodott Brenda feldúltan és remegő kézzel próbálta felsöpörni a darabokra törött váza darabjait. Mira állt előtte.

- De hozzá se értem – csattant fel Mira feldúltan. Most vettem csak észre, hogy az ő szemei alatt is hatalmas karikák díszelegtek. – Esküszöm!

- Menj most a szemem elől – zsörtölődött Brenda. – Rámegy több havi fizetésem… Menj most innen…

Mira szomorúan sarkon fordult. Utána szóltam.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem feszülten. Muszáj volt tisztáznom néhány dolgot. Meglepetten nézett rám, a tekintetében égett a bűntudat a monoklim láttán. Végül bólintott. – Inkább az emeleten.

Némán indultunk felfelé a lépcsőn, én gyorsabban, minél előbb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen. A lépcső tetején megtorpantam, mert egy különösen nyikorgó hang ütötte meg a fülem. Ijedten néztem a hang irányába. A plafonon lévő gerendák megremegtek. A fejemben szinte hallottam Scarlette kárörvendő nevetését. Egy gerenda kezdett zuhanni egyenesen Mira felé. Gondolkodás nélkül cselekedtem.

- Vigyázz! – ordítottam, majd rohanni kezdtem a rémült lány felé, aki dermedten figyelte a felé közeledő fadarabokat. A derekánál fogva ragadtam meg és megpróbáltam odébb rángatni, de a fejemet éles ütés érte, és már csak azt fogtam fel, hogy mindketten gurulni kezdünk lefelé a lépcsőn. Amikor földet értünk még éreztem, ahogy Mira teste elernyed a karjaimban. Szinte éreztem a vér fémes szagát, és utolsó éber gondolatomban csak remélni mertem, hogy a saját vérem, és nem a kezemben tartott barátomé. Aztán elvesztettem az eszméletem.

27. fejezet: Elromlik minden

A kastély ezen részén még nem jártam. Erre minden csendes volt. Csak a lépteim hallatszottak a csendben. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Aztán végre megállt. Egy kopottas ajtó előtt. Majd eltűnt az ajtó mögött, miután intett, hogy bemehetek. Óvatosan a kilincsre tettem a kezem, és lenyomtam. Hangos nyikorgással nyílt ki és adott nekem szabad utat. Egy apró poros kis szobában találtam magam, ami meglepően barátságos volt. Egy baldachinos ágy volt a fal mellett, az ablak mellett pedig egy asztalka. Volt még egy festőállvány és egy kényelmesnek tűnő kanapé.

Kérdőn néztem az izgatott lányra előttem. Csak mosolygott. Ekkor tűntek fel a képek a falon. Az első, amelyiket megláttam egy portréfestmény volt, ami Stefanie-t ábrázolta. A képen nem tűnt többnek tizenhétnél, sokkal fiatalabb volt, mint a városban látott nő. Valahogy őszintébb és vidámabb. A szemei csillogtak a boldogságtól, az ajkai boldog mosolyra húzódtak.

- Én festettem néhány évvel ezelőtt. Látni akartam azt a Stefanie-t, akit szerettem. Most biztos arra gondolsz, hogy hogyan tudok festeni.

- Biztos mondtam, hogy ha nagyon akarok tudok mozgatni tárgyakat. Nekem ez nagyon nehéz, mivel már nem lidérc vagyok. De megéri az erőfeszítést. A többi képet is én festettem.

Most vettem csak észre Stefanie mellett Brendát, a többi képen pedig két kislányt, akik önfeledten játszanak. A két testvért.

- Ebben a szobában húzom meg magam. Ide senki nem jár fel. Kérdezted egyszer, hogy hol vagyok, amikor nem ott a szobádban. Hát ez a hely lenne a válasz.

- Nagyon barátságos és otthonos – mondtam mosolyogva. – Hogyhogy megmutatod ezt nekem?

- Három hét múlva elmentek innen.

- Én maradok – vontam meg a vállam, de ő szomorúan rázta meg a fejét.

- Nem. El kell menned. Nem fogom hagyni, hogy miattam tönkre tedd az életed. Másrészt… szeretnék neked adni valamit. Hogy mindig emlékezz majd rám. Nem nagy dolog – mondta zavartan és egy kép lebegett a kezembe. Egy fénykép méretű ceruza rajz volt, ami minket ábrázolt. Ölelkezve.

- Köszönöm – suttogtam döbbenten. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Csodálatos ajándék volt. Végre láthattam magunkat egymás mellett. Szerintem jól mutattunk a képen. – Csodásan rajzolsz.

- Köszönöm – köszönte meg zavartan. Csókot leheltem az ajkaira és a szemébe néztem.

- Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem – mondtam lágyan, mire a tekintete elhomályosodott, aztán szó nélkül megölelt. Tudtam, hogy már csak három hetünk volt. De kerestem a megoldást arra, hogy itt maradhassak. De egyelőre nem volt indok, amit felhozhattam volna indokként a szüleim előtt. Sajnos, csak néhány hónap múlva leszek tizennyolc éves.

A hetek gyorsan teltek. Scarlette és én szinte mindenidőnket együtt töltöttük. Vagyis… nem mindet. Muszáj volt Teddel, Mirával és Lissával foglalkoznom, mert gyanús lett volna ha az utolsó heteket „egyedül” töltöm. A Mirával való kapcsolatom különös lett. Nem nézett a szemembe, nem mert kettesben maradni velem. Senkinek nem tűnt fel, csak Melissának. Ted túl szerelmes volt, hogy észrevegye. Engem kérdezett, hogy mégis hogyan kéne szerelmet vallania a szeretett lánynak. Az ilyen beszélgetések mindig bűntudattal töltöttek el. Scary-vel sem mertem erről beszélni. Féltem, hogy többnek hinné, mint ami valójában. Ahogy közeledett a  nyár vége, úgy aludtam egyre kevesebbet. Hogy minél több időm legyen a szerelmemmel. Többet nem hozta szóba a búcsú napját, de azt sem tiltotta meg, hogy a könyvtárban kutakodjak Sherilyn gyengepontja után. Szerencsére Sherilyn nem bukkant fel újra, béke és nyugalom vett végre körül. Nem is sejtettem, hogy ez csak vihar előtti csend.

Egyik nap, az utolsó hét első napján észrevettem, hogy Scarlette szomorúan nézi Brendát, ahogy a konyhában tétlenkedik. Egyszer csak Brenda a nappaliba ment és megállt a szerelmem festménye előtt. Meghökkenten figyeltem szomorú sóhaját és megszólaltam.

- Ismerte őt? – kérdeztem halkan, de még így is majdnem a szívbajt hoztam rá. Amikor végre megnyugodott, akkor szólalt csak meg.

- Igen. Kedves lány volt, mindig is nagyon sajnáltam szegényt – sóhajtotta. Scarlette arca a szomorúságtól elfelhősödött. Brenda pedig révetegen nézte tovább a képet. – Különleges lány volt, nagyszerű tanítvány. Akkoriban tanár voltam. Alig hittem el, amikor az anyja közölte, hogy ő is megszökött. Ráadásul a szülinapján. Biztos vagyok benne, hogy nem önszántából ment el. Még tortát is sütöttem neki, és olyan hálás volt nekem. Nem ment volna el úgy, hogy még csak meg sem nézte. Kedveltem azt a lányt. Egy kicsit reméltem, hogy majd a fiam is hasonló barátnőt választ magának. De azt hiszem, hogy a fiamnál ő ezerszer jobbat érdemelt volna.

- Miért? – kérdeztem, holott tudtam a választ.

- Robert jó fiú volt. Rajongással szerette Elenát, Mira anyját, és még soha nem láttam olyan boldognak, mint az esküvőn. De amit Elena tett, nem tudta megbocsátani neki. Én sem, de szem előtt tartottam Mira jövőjét és jólétét. Robert nem. Csak úgy elment. Meg sem ölelt. Csak eltűnt az életemből. Mirának pedig az apja nélkül kellett felnőnie.

- És az anyja hol van?

- Néhány éve ő is elment. Igazából őt soha nem kedveltem. A felszínen kedves volt, de több arca volt, mint amit látni engedett. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy nincs-e köze a kis Scarlette eltűnéséhez.

- Hogy érti?

- Elena Scarlette barátjával csalta meg a fiamat. Ezt soha nem tudtam neki megbocsátani.

Láttam, ahogy Scary arca megfeszül Paul és Elena afférjának említésétől.

- Kár, hogy Scarlette nem ismert téged, Aeron. Ha egy korba születtek… szerintem remek pár lettetek volna – mosolygott rám. – Pont az a férfi vagy, akire ő a szíve mélyén vágyott. Ezt kereste Paulban is, de szerintem soha nem találta meg. Paul két nővel játszott, ami megbocsáthatatlan.

Zavartan mosolyogtam és arra gondoltam, hogy vajon Brenda mit szólna hozzá, ha tudná, hogy mennyire nem tévedett az előbb. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt…

Ekkor lépett be anya, apa és Melissa a nappaliba. A költözésről beszéltek, nekem pedig összeszorult a torkom. Nem akartam elmenni innen. Nem hagyhattam őt egyedül. Egyáltalán én boldogulnék nélküle?

- Aeron, négy nap múlva indulunk – mondta ki anyám az ítéletet. Négy nap. Csak négy nap maradt nekem. – Mi a baj? – kérdezte, amikor észrevette, hogy mennyire feldúlt a tekintetem. Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondani. Nem akartam elmenni innen.

- Muszáj…. elmenni? – kérdeztem rekedten, mire mindenki döbbenten nézett rám. Anyának még a szája is tátva maradt.

- Öm… igen. Azt hittem, hogy te fogod várni a legjobban, hogy hazamenjünk.

- Szeretek itt lenni – ellenkeztem.

- Jövő nyáron talán újra itt lehetünk – mondta vigasztalásképp. De nem nagyon hatott meg. Egy év alatt sok minden történhet. Sherilyn sok mindent tehet Scarlette ellen.

Elhúztam a számat. Majd némán elindultam kifelé. Scarlette és Melissa utánam jöttek. Leültem a tópartján. Melissa mellém telepedett.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – mondta biztatóan.

Bólintottam, de nem mondtam semmit.

- Vannak dolgok, amiket még akkor sem mondhatok el, ha akarok. Megérted ezt? – néztem rá szinte könyörögve.

Szomorúan bólintott.

- Mint például, hogy miért akarsz itt maradni?

- Igen – feleltem. Mondani akartam még valamit, de a következő pillanatban egy ordítás harsant a levegőben, és minden szó a torkomon akadt.

- TE SZEMÉT! – ordította Ted felém rohanva. Döbbenten próbáltam reagálni a jelenetre, de csak álltam sokkosan. Scarlette rémülten nézett rám, közbe akart avatkozni, de alig észrevehetően intettem, hogy ne tegye. Közben Ted elém ért. De nem állt meg. Egyenesen nekem ugrott és mindketten hatalmas csobbanással zuhantunk bele a tóba. De a dühös fiút még ez sem állította meg. A víz alatt próbált minél több ütést bevinni. A víz miatt, nem tudtam szóhoz jutni, nem akartam megfulladni. Nem értettem, hogy mi a baja. Vissza sem ütöttem. Nem akartam bántani őt, a barátomnak tartottam. De egyre keményebbeket ütött. Próbáltam a felszínre küzdeni magam több kevesebb sikerrel.

Messziről hallottam, hogy Liss a parton sikoltozik, és könyörög Tednek, hogy hagyja abba. Egyszer csak megremegett és egy kicsit enyhült a szorítása. Ezt kihasználva lelöktem magamról és a felszínre löktem magam. Megkönnyebbülten kapkodtam levegő után. Láttam Lissa könnyes szemét, de a következő pillanatban Ted is feljött a víz alól. Az arca még mindig vörös volt. Egész testében remegett. Nem értettem, hogy mi ütött belé.

- Megőrültél? Meg akarsz ölni? – krákogtam döbbenten. Úgy nézett rám, mint egy űzött vad. Gyűlölködve, elárultan.

- Hogy tehetted?! – kérdezte megbántottan.

- Mit?

- Tudtad, hogy szeretem Mirát! Tudtad, hogy ő jelent számomra mindent! – kiabálta remegve. Scarlette holtsápadtan figyelte a kettősünket. – Elmondta, ne is tagadd! Elvetted őt tőlem!

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem. Hogy érti, hogy elvettem? – Az a csók nem miattam történt! – magyaráztam, de hibát követtem el. Láttam, ahogy Scarlette arca hogyan megy át ezernyi változáson. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd dühödt csalódottsággal nézett rám. Szívszorító látvány volt.

- Elárultál – suttogta halkan és elrohant. Néztem, ahogy egyre távolodik és furcsa üresség költözött belém. Mindent elrontottam.

26. fejezet: Remény

Köszönöm a véleményeket!

(Aeron szemszöge)

- Ez volt az én életem – sóhajtotta még mindig behunyt szemmel. A mellkasomnak dőlt és úgy beszélt hozzám. A története valamit megváltoztatott bennem. Fogalmam sincs, hogy mit. Talán csak biztosabb lettem benne, hogy nem hagyhatom őt cserben. A szavai… amiket mesélt, elborzasztott. Szinte láttam magam előtt az egészet.

- Utána mi történt? – kérdeztem rekedten. Homályos tekintettel nézett rám.

- Lidérc lettem. Nimaréban ébredtem, ahol megismertették velem a város titkait. Aztán tárgyalás következett.

- Tárgyalás?

- Sherilyn megvádolt a férje elcsábításával és a nővérem meggyilkolásával – suttogta szomorúan. Alig hittem el, amit mondott. Csak meredtem rá elszörnyedve. Hogy tehették ezt ezzel a tiszta lénnyel, aki soha senkinek nem ártott volna?

- Ne foglalkozz vele, ez már a múlt – mondta és megpróbált úgy tenni, mintha nem fájt volna neki. De én átláttam rajta. Soha nem láttam még ennyire sebezhetőnek. Meg kellett védenem őt. – Csak most… rosszul esett, hogy Stefanie újra elárult. Mindennél jobban szerettem őt. Erre ő Sherilynt választotta helyettem. Azt az embert, aki állandóan bántotta, aki megölte őt. Meg kellett volna keresnie. Tudta, hogy mi történt velem, még sem keresett meg, érted?! – csattant fel dühösen. – Nyugodtan hagyja, hogy örökidőkre ebben a létben szenvedjek. Még segít is Sherilynnek, ellenem. Miért, Aeron, miért? – kérdezte fájdalmasan és a tenyerébe fektette a fejét. Az egész teste remegett a feldúltságtól. – Mindig mindenki mást választ helyettem. Mi a baj velem?

- Én mindig téged foglak választani bármi is történjék – suttogtam halkan, mire döbbenten felnézett. Egy könnycsepp folyt végig ezüstösen fénylő testén. Szívfacsaró látvány volt.

- Aranyos vagy- válaszolta meghatottan, majd keserűen elmosolyodott. – De ezt most csak mondod.

Ellenkezni akartam, de nem hagyott szóhoz jutni.

- Biztos vagyok benne, hogy most komolyan gondolod. Ebben nem kételkedem és nagyon aranyos vagy ezért. De te is mást fogsz választani helyettem. Pár hét múlva a családodat, aztán majd egy másik lányt, aki sokkal inkább hozzád való lesz, mint én. Nekünk nincsen jövőnk, és amikor majd erre rájössz… te is elmész, ahogy mindenki.

- Én tényleg szeretlek. Itt akarok maradni veled, együtt talán megtörhetnénk az átkot. Minden rendben lesz.

- Paul is azt mondta, hogy szeret – sóhajtotta keserűen és a tekintetében gyűlölet villant meg.

- Mi történt vele?

- Amikor Sherilyn megátkozott, összetörtem lelkileg. Láthatatlan lettem a világ számára. Mindent elvesztettem. Csak a magány maradt nekem. Egy nap… két héttel a halálom után meg akartam nézni a falut. Látni akartam a barátaimat és Pault. Nagyon hiányoztak és talán kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan reagáltak az eltűnésemre. Féltem, de hajtott a gondolat, hogy láthassam őket. Szellemként csak azokra a helyekre mehettem, ahol jártam életembe. Igazából most bántam csak meg, hogy olyan keveset mozdultam ki a kastélyból. De a falu nem okozott gondot. A régi megszokott ösvényen mentem végig nosztalgikus érzésekkel. Kora este volt, éppen alkonyodott, amikor a faluba értem. Az emberek nem láttak engem. Megálltam a kocsma előtt és csak néztem. Nem akartam bemenni. Inkább elindultam arra a helyre, amit még Paul mutatott nekem. Az a kettőnk helye volt. Egy hangulatos kis pad az erdő mellett, amit gyönyörű virágok vettek körül. Odaindultam. De ami ott fogadott az váratlanul ért. Két ember ült a padon egymásba gabalyodva. Egy férfi és egy nő. Mindketten ismerősek voltak, de nem akartam elfogadni, hogy ők azok. Paul izmos kezeivel Elena vékony testét ölelte szenvedélyesen és hosszú percekig nem szálltak ki egymás szájából. Megrökönyödve néztem a párost. A barátom és a barátnőm. Csak két hét telt el, és ők máris tovább léptek. Elena megcsalta Robertet, de ebben a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott. Mert úgy éreztem, hogy Paul engem csalt meg. Amíg én a poklok poklát éltem át, addig ő búfelejtett a barátnőmmel, aki a legjobb barátja barátnője csak úgy mellesleg. Attól a pillanattól kezdve csak gyűlöletet éreztem, ahogy rájuk gondoltam. Sokszor figyeltek őket azt követő években. A románcuk évek elteltével sem hűlt ki. Robert még csak nem is gyanakodott. Azt hiszem, hogy éppenséggel ő sem volt hűséges. De amint látod… Paul is mást választott helyettem. Ha nem így lenne, nem lépett volna olyan gyorsan tovább.

- Jézusom… én… erre nem is tudom, hogy mit mondjak – suttogtam megrökönyödve. Nem tudtam, hogy most mi az, amit tehetnék. Többet szenvedett az életében és a halála után, mint több tucat ember összesen. Hihetetlen dühöt éreztem Sherilyn, Paul, Russel és Stefanie után. Scarlette mindig is áldozat volt. Nem hagyhattam, hogy ez továbbra is így legyen. Fogalmam sincs, hogy mit tehetek ellene. Aztán szöget ütött a fejemben valami.

- Várj… Robert Derwusht mondtál. Ő…?

- Mira apja – húzta el a száját. – Elena Mira anyja, Brenda pedig a nagymamája, aki a tanítóm volt.

- Biztos furcsa lehet, hogy nem lát téged Brenda – mondtam óvatosan.

Bólintott.

- Nem volt könnyű, de elfogadtam. Sajnálom őt. Magányos, pedig nála jobb embert nem ismerek. Mindig kedves volt velem, sok mindent köszönhetek neki.

- Eddig miért nem mondtad, hogy ismered?

- Miért mondtam volna? – kérdezte értetlenül. – Nem gondoltam, hogy fontos lehet.

- És Elena és Robert? Együtt maradtak? Hol vannak most? És a többiek?

- Elena és Robert összeházasodtak, volt is néhány boldog évük. Aztán Elena talán megbánta, hogy annak idején megcsalta a barátját, és színt vallott a férjének. Akkor már Mira hároméves volt. Rob nem bocsátotta meg. Elhagyta a családját, de Brenda magukhoz fogadta őket, hogy ne legyenek egyedül. Itt laknak nem messze, de Elena néhány éve elment.

- Elment?

- A válás után már nem volt ugyanolyan. Én tudom, mert sokat figyeltem őket. Valamivel el kellett ütnöm az időmet. Magába roskadt. Összeveszett Paullal, aki szintén elhagyta a falut. Megbánta a tetteit. Ennek ellenére soha nem bocsátottam meg neki. Túlságosan fájt, amit tett. Tudod… engem soha sem hiányolt. Örültem, amikor elment.

- És Paul?

- Már családja van, amikor hazalátogatott, akkor magukkal hozta őket. Boldog családapa lett. Két gyerek és egy szép feleség. Gyűlölöm érte. Nekem nem lehetett se gyerekem, se férjem. Egyedül Vendell életét nem követtem nyomon. A nővérem miatt. Nem tudom, hogy mi történt vele.

- Találkoztam vele – vallottam be, mire felvonta a szemöldökét. – Amikor a kocsmában voltam. Azt hiszem, nem lett túl szép élete.

- Róla nem tudom, hogy hogyan vélekedjek. Soha nem ártott senkinek, de  ha nem viszi el  a nővéremet, sok minden máshogy alakult volna.

- Az egyetlen, akit okolnod kéne az Sherilyn és Russel.

- Még mindig házasok. Nimare városában élnek. Russel is lidérc. Akkoriban nem is gondoltam volna ezt róla. De ezek szerint ezért esett rá Sherilyn választása. Ezért nem hagyta el őt. Bárki mással megtette volna.

- Szeretlek, Scary – suttogtam lágyan és megpróbáltam végigsimítani az arcán. Szomorúan mosolygott rám, majd behunyta a szemét.

- Megpróbálom elképzelni az érintéseid. Csak bizsergést érzek, de azt hiszem, hogy te különleges vagy. Tudod… a te csókod volt életem legédesebb csókja, még ha nem is éreztem igazán. Tudom, hogy így van.

Nem kellett több biztatás, megcsókoltam. Óvatosan ízleltem a rózsaszín, testetlen ajkait. Én is megpróbáltam elképzelni. Biztosan lágy virágillata lenne selymes bőrének, az ajkai puhák és olyan édesek lehetnek, mint a méz. Kezeivel átölelné a nyakamat, majd érzékien a hajamba túrna. Aztán én feltérképezném a teste minden egyes gyönyörű pontját. Tökéletes lenne. Éreztem a bizsergést, szinte szikrázott a levegő. Majdnem valóságos volt, de messze állt tőle. Mégis… soha nem éreztem olyat, amit most. Kiröppent a fejemből minden nyomasztó gondolat. Nem voltam többé depressziós Sherilyn által látottak miatt, nem foglalkoztam néhány pillanatig Scarlette múltjával sem. Egy pillanatig a jelennek éltem. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Nem is voltam arra gondolni, hogy mi lesz majd, amikor el kell hagynom őt. Tudtam, hogy nem jöhet velem. De itt akartam maradni. Ha elmennék elveszteném, és ő is elvesztené önmagát. Túlságosan sebzett volt, féltettem benne a vele született jóságot, amit az élet igyekezett kiirtani belőle. Szerencsére nem sikerült neki.

- Gyönyörű vagy – szólaltam meg mosolyogva, amikor szétváltunk.

- Te pedig elfogult – nevetett játékosan. A szemeiben újra láttam egy kis vidámságot. De még mindig ott lebegett a múlt sötét árnyéka. Mit nem adtam volna azért, hogy eltüntessem. – Mutatok neked valamit. Gyere utánam.

- Hova viszel? – kérdeztem incselkedve. Ő csak rám kacsintott, és keresztül lépett a csukott ajtón. Sóhajtva indultam utána, remélve, hogy a folyosón senkivel nem találkozom. Nekem kicsit bonyolultabb volt a közlekedés, mint neki. De nem számított. Bíztam benne. Nem tudom, hogy minek a hatására, de még az életemet is rábíztam volna. Szerettem őt, és a tudat, hogy elveszíthetem, vagy hogy el kell engednem, hihetetlen fájdalmat okozott. Követtem a kecses alakját és imádkoztam a jövőnkért…

25. fejezet: Véres tizenhét

Extra hosszú fejezet izgalmas részekkel :) Írnátok véleményt?

- Scarlette – suttogta Russel és letett az ágyra. Zokogtam megállíthatatlanul. Nem létezett vigasztalás. Stefanie meghalt. Elment. Végleg elhagyott. Elvették tőlem. Észre sem vettem a veszélyt, túlságosan maga alá temetett a bánat. Ez volt életem legszörnyűbb születésnapja. Mindent elvesztettem. De a legrosszabbat még csak nem is sejtettem. Hirtelen egy ölelést éreztem, és azon vettem észre magam, hogy Russel ölében fekszem, ő pedig a hajamat simogatja. El akartam húzódni, de visszarántott. Mosolygott. Kicsit úgy, mintha nem lenne teljesen középen.

- Majd én megvigasztallak – suttogta lágyan, és csókot hintett az ajkaimra. Megdermedtem. Ezt csak Paulnak engedtem. Csak ő csókolhatott meg. Ez nem az apák dolga, ebben biztos voltam. Pedig állandóan azt hajtogatta, hogy ezért tesz mindent. De én nem akartam, hogy hozzám érjen. Szerettem Pault. Nem simogathat más, nem érinthet más. Csak ő. Ezért próbáltam ellökni őt magamtól, de túl erős volt, hogy sikerüljön. Meglepetten vonta el a szemöldökét. Talán nem hitte, hogy a sarkamra állok. Talán azt hitte, hogy túl sebezhető vagyok az ellenálláshoz. Nem tudom, hogy mit hitt. De én dühös lettem. Nem volt még elég? Nem hiányzott még ő is a lelki állapotomhoz. Szinte remegtem a sokktól, a fájdalomtól.

- Nincs semmi baj, nyugodj meg – csitítgatott remélve, hogy megnyugszom. Úgy néztem rá, mint egy idegenre. Segédkezett a nővérem meggyilkolásában. Ó, hogy dőlhettem be eddig neki? Fanie most szégyellne engem. Fanie. Ha Russel nem segít Sherilynnek még élne.

- Hagyj békén – sziszegtem, mire meghökkent. Aztán elfelhősödött az arca.

- Hogy beszélsz velem?

- Ne érj hozzám. Megöltétek a nővéremet. Hagyj békén – folytattam határozottan a könnyeimen keresztül. Bárcsak ők ketten haltak volna meg helyette. Bárcsak Stefanie még mindig élne. Bárcsak én haltam volna meg inkább. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őt.

Ekkor csattant az első pofon az arcomon. Russel sötét szemei szinte szikráztak. Talán még soha nem mondtak neki nemet. Kivéve Sherilynt, de ellene esélye sem volt. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért volt az anyám ilyen félelmetes. De szerintem senki nem mert ujjat húzni vele. Visszatérve a jelenbe, a pofon nem fájt igazán. Csípett és égett, de a lelkemet nem überelte. Mégiscsak végignéztem egy gyilkosságot. Egy gyilkosságot, amelyen a testvéremet ölték meg. Ez semmi ahhoz képest. És amúgy sem ez volt az első pofon az életemben. Mindig az első pofon fáj a legjobban, aztán a többit lassan megszokod. Nem csak átvitt értelemben igaz. Hanem mindenben. Kihívó gyűlölettel néztem a szemeibe. Nem akartam, hogy megérintsen még egyszer. Nem voltam már szűz, Paul és én már túl voltunk az első néhány alkalmon, de attól még féltettem a testemet.

A következő pillanatban durván megcsókolt. Alig kaptam levegőt. Össze sem lehetett hasonlítani Paul gyengéd, de mégis szenvedélyes csókjaival. Még részegen is jobban csókolt ennél. Megpróbáltam ellökni magamtól. Még egyszer, hátha sikerrel járok. Aztán minden erőmet és dühömet beleadva kezdtem ütni a mellkasát. Mintha a páncélt vertem volna az öklömmel. Csak a kezem fájdult meg. Hogyan lehet ennyire izmos valaki? Ahogy vetkőztetni kezdett, úgy kezdtem pánikba esni. Valahogy tudtam, mi következik. Még soha nem ment ilyen messzire. Néha egy-egy intimebb simogatás, ölelés, egy-egy puszi, vagy csók, de nem tett velem semmi olyat, ami… megváltoztatta volna a Paul előtti állapotomat.

De ez most teljesen más volt. Nem akartam ezt. Nem tőle és nem ebben az állapotban. A körmeimet végig húztam az immár fedetlen bőrén. Felszisszent, és belém harapott. Megrándultam, de nem sikoltottam. Nem adhattam meg azt az örömet neki. Rugdalózni kezdtem, de minden hatástalan volt. Csak akkor váltak szét az ajkaink, amíg durván tépte le a ruhámat. Aztán végig csókolta a testemet. Olyan erősen haraptam meg a szám szélét, hogy éreztem, ahogy kicsordul a vérem. Russel észre sem vette.

Undorítóan nyögött fel.

Lassan időzött a testem minden egyes négyzetcentiméterén. Könnyektől fulladozva próbáltam megállítani, de gyenge voltam.

Már értem, hogy miért kell mindig óva inteni a nőket. Hisz a férfi egy állat, zabolátlan, élvezethajhász ösztönlény. Nem mindegyik. De a legtöbb csak eszköznek tekinti a nőt. Veszély. Abban a pillanatban ha a férfiakra gondoltam, csak ez jutott eszembe. Fanie egyszer az orromra kötötte, hogy ha majd nagyobb leszek, nagyon vigyázzak magamra. „Mert lesznek, akik primitívek és bántani akarnak majd. Lesznek, akiknek csak egy izgalmas játék leszel majd. Lesznek, akik összetörik majd a szívedet.” Akkor nem hittem neki. Én még sokáig hittem a hercegben, aki majd hófehér lovon jön el értem és szeretni fog örökkön örökké. A meséket csak a reménytelen álmodozók találtak ki, hogy legyen miben hinniük. Mert az emberek mindig kitalálnak valamit, hogy hihessenek. Mégis egymással olyan bizalmatlanok.

- Ne ellenkezz, Scarlette – suttogta és végigsimított a combomon. Egyre lejjebb haladt. Tudtam, hogy közel a vég. De nem akartam elfogadni. Vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Mint például a halál vagy a fájdalom. Vagy valakit elveszíteni, esetleg önmagadat is. Az élet erre készít fel. Tapasztaltan menj a halálba, mert ha nem szenvedtél eleget, soha nem is éltél.

- Ó, annyira vágyom rád. Már mióta… édes Scarlette – susogta a fülembe. Talán azt remélte, hogy ezzel teljesen elkábít. De tévedett. Nem nyugodtam meg és nem adtam oda magam önszántamból.

De elkéstem. Kéjes nyögés kíséretében belém hatolt, szinte szétfeszítve a testemet. Akkor először felsikoltottam. A saját hangom megijesztett, annyira… szomorú volt. Pedig már nem éreztem bánatot. Üres lettem. Csak meredtem magam elé és vártam, hogy vége legyen. De ő egyre ütemesebben mozgott bennem és közben átszellemült arccal nyögdécselt. Szánalmas látvány volt. Már csak megvetést éreztem. Semmi mást.

Ekkor mintha bomba rombolt volna. Az ajtó kicsattant. Közömbösen meredtem a zaj felé. Russel még nem vette észre. Sherilyn állt az ajtóban. Jobban hasonlított most egy bosszúálló fúriára, mint eddig valaha. Az arca vörös lett és kitágult szemekkel meredt a kettősünkre. Az egész teste remegett az indulattól és a szemeiben még soha nem láttam ilyen gyűlöletet.

Végre Russel is észre vette őt, és fellélegezhettem egy teljesen pillanatra. Vége. Felpattant, maga elé kapott egy takarót és sápadtan meredt a feleségére.

- Meg tudom magyarázni – hebegte zavartan. Majdnem felnevettem az arca láttán. Szánalmas volt. Én nem törtem magam. Csak feküdtem tovább meztelenül, élettelenül. Pedig csak a lelkem hevert darabokban.

- Nem hinném – sziszegte Sherilyn és rám szegezte a tekintetét. Farkasszemet néztünk, és fázni kezdtem. Hideg lett. Nagyon hideg. Mintha Sherilynből áradt volna. Még soha nem nézett rám ennyire gyűlölködve. Nem hittem, hogy létezik ekkora mértékű ellenszenv és utálat valakiben. Akaratlanul is megrezzentem.

- Drágám… - próbálkozott tovább Russel.

- Hogy érhettél ehhez a kis szukához?! – ordította cseppet sem nőiesen. Belém martak a szavai. Szuka. Mintha egy állat lennék. Legalább Fanie-nak nem mondott ilyeneket. Legalább őt nem szégyenítették így meg. Ennél megalázóbb helyzetet, mint amiben voltam, nehezen tudnék elképzelni.

- Én nem… Sherilyn… én…

- Hallgass. Tudom, hogy a kis fruska kezdett ki veled. De nem értem, hogy hogyan dőlhettél be neki. Miért volt ez jó neked? Megcsalni engem? Tudod, én nehezen viselem, ha elárulnak.

- Ne haragudj. Nem is tudom, mit gondolhattam – felelte. Hogy is remélhettem, hogy elmondja neki, hogy nem én akartam?! Még a feltételezés is nevetséges volt. Még hogy én kezdtem ki vele.

Lassan felültem, hogy gyorsan magamra kapjak valamit. Sherilyn nem akadályozott meg benne. Talán nem akarta továbbra is, hogy meztelen legyek előtte. Soha nem engedte. Remegő kézzel, ingatag lábakkal öltöztem fel. Fekete pontok környékeztek, de nem ájultam el. Még tartogattam az energiatartalékaimat. Felvettem egy barna hosszujjú felsőt, és egy sötétkék csőszabású farmert, valamint belebújtam a földön heverő fekete cipőmbe.

Nem figyeltem a veszekedésre, egészen addig, amíg újra nem kerültem képbe.

- Megnémultál, te átkozott? – sziszegte és megragadta a kezem. – Russel, kifelé.

- Sherilyn, kérlek – könyörgött a férfi mély hangon. – Ne tégy olyat, amit később megbánsz.

Sherilyn felnevetett.

- Már régen nem bántam meg semmit. Emiatt ne aggódj – felelte, mire Russel nagyot sóhajtva kiment. Ketten maradtunk. Ugyanolyan gyűlöletet éreztem, mint ő. Csak nekem volt okom rá.

Nem lepődtem meg azon, hogy felpofozott. Nem is fájt igazán. Hagytam magam egy ideig, miközben válogatott szitkokat vágott a fejemhez. Csak egyetlen szó jutott el hozzám. Nem tudom, hogy minek a kapcsán, de elkövette a hibát. Megemlítette a nővéremet. Felhördültem. Ezen annyira meglepődött, hogy abbahagyta az ütésemet.

- Ne. Merd. A szádra venni. Stefanie nevét – mondtam lassan és most a dühtől kezdtem remegni. Pusztító gyűlöletet éreztem. Azt kívántam, hogy bárcsak ő is ugyanolyan halott lenne, mint a nővérem.

Egyetlen pillanat önuralomvesztés volt az egész, de egy egész lavinát indított el. Elvakultam Sherilynnek ugrottam és fojtogatni kezdtem a nyakát. Meghökkent a tettemen. Erőteljesen szorítottam a kezeim közé, és megpróbáltam belőle kiszorítani az életet. Amikor túllépett a kezdeti döbbeneten, elmosolyodott. Aztán olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve.

A teste áttetszővé vált, és már nem volt mit szorítanom. Ott volt, de mégsem. Átláttam rajta. Döbbenten hátráltam, mire ő kacagni kezdtem. Keserűen. Gonoszan. Kárörvendően.

- Azt hitted, hogy megölhetsz? Engem, aki a világra hozott? – nevetett. Mintha tényleg bolond lennék. Bár a jelen pillanatban inkább ő tűnt annak. Beszélni kezdett. Lidércekről. Különleges lényekről, akik a görög istenek átkának a hatására születtek meg. Hitetlenkedve meredtem rá. Rég kinőttem a mesékből, de hittem neki. Nem hazudott.

- Joggal kérdezhetnéd, hogy miért gyűlöllek mindennél jobban. Amellett, hogy egy szánalmas kis gyenge senki vagy, te tetted tönkre az életem.

- Én? – nyögtem ki döbbenten.

- Két okból. Egyrészt, amiért Stefanie-t se szerettem soha. Az utódaim voltatok. Amikor megfogantatok még fogalmam sem volt, hogy mivel jár ez. Én vagyok az Uralkodó, a Lidércfény. Egy utód, sőt kettő… a hatalmam bukásával egyenértékű. De sajnos Stefanie újra megszökött itthonról, és véletlenül soha nem jött vissza.

- Tessék?

- Nem gondoltad, hogy bárki is megtudja, hogy megöltem őt? Ennyire ostoba még te sem lehetsz?! Minden a te hibád. Mindent elvettél tőlem. A hatalmamat nem engedem. Csak az maradt nekem. Azt az egyet nem veheted el tőlem. Eldönthettem, hogy melyik gyerekem örököl. Téged választottalak, mert te fiatalabb vagy.  Egy év és te lennél az új Lidércfény. Nem engedhetem meg. Arról nem is beszélve, hogy elcsábítottad a férjemet. Megint elvetted tőlem a szeretett férfit. Nos… meg kell, hogy öljelek…

Tényszerűen közölte, de mintha egyetlen egy pillanatig fájdalom uralta volna az arcát. Csak egyetlen pillanat volt, talán igaz sem volt. Talán csak a kába képzeletem játszott velem. Hiszen neki nem volt szíve. Nem volt ember. Tényleg egy szörnyeteg volt.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá némán. Tudtam, hogy megteszi. Nem hinném, hogy esélyem lenne a védekezésre. A teste újra emberi lett, már nem volt áttetsző. De hirtelen előrántott valamit a ruhája alól.

Kés – villant át az agyamon, majd felém mozdult vele. Éles fájdalom hasított kétszer a mellkasomba, majd a hasamba.

Velőtrázóan sikítottam fel, majd a földre zuhantam. Furcsa köd ereszkedett az elmémre, de még nem haltam meg.

Csak feküdtem némán, az óra szépen lassan kattogott. Néhány perc múlva már alig éreztem a testemet. Fájdalom. Azt az egyet tisztán éreztem. Más nem is létezett. A szemembe valami különös fény világított. A mellkasom ordítozva lüktetett. Néha még kinyitottam a szemem. Néha még hallottam a kiabálást a fejem felett.

- Miért kellett ezt? Megölted mindkét lányodat! – kelt ki magából Russel értetlenül.  Nem értettem, hogy miért jött vissza. Nem értettem, hogy miért véd. Nem értettem, hogy miért áll ki mellettem. A hangjától szégyen öntött el. Még éreztem ahogy… belém hatol.

- Még te kérded, te áruló?! Hát megtetszett a lányom, netán mindkettő? Nem azt mondtam, hogy szeresd meg őket, hanem hogy kínozd őket. Üsd őket. Kémkedj utánuk. Erre te? Lefekteted?!

- Sajnálom – sóhajtotta.

- Sajnálhatod is. Hát tessék. Nézd végig, hogy hogyan száll ki az élet megbecstelenített testéből. Csak nézd, hogy már annyira gyenge, mint a harmat. Elvett tőlem, hát én meg az életét vettem el.

- Nem vett el tőled. A tiéd vagyok – szólalt meg határozottan Russel. – Scarlette csak…

Megrezzentem, ahogy kimondta a nevemet. Egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából, amit sok másik követett. A szívem egyenetlenül dobogott, néha lassan, néha gyorsan. Már nem sok volt hátra. Paul és Stefanie arca lebegett a szemem előtt. Aztán felrémlett Brenda, Elena, Robert és a többiek arca is. Már soha nem látom őket. Csak a nővéremet a túlvilágon, ha létezik olyan. És a többiek? Vajon, mit terjeszt majd el Sherilyn? Elhisznek neki mindent? Hiányolnak majd? Hány évig jegyzik meg a nevemet és mennyi idő után veszek el a végtelen feledésben? Nem tudhattam. Ez volt életem legutolsó és egyben legszörnyűbb szülinapja. Nem akartam így meghalni. A barátaimmal akartam lenni, tisztára mosni a nővérem nevét, megbosszulni a halálát, élni még egy kicsit. Igen, élni akartam. Csak még egy kicsit. De hiába. Sem az élet, sem a halál nem kívánságműsor. Minden elcsendesedett, elsötétedett.

24. fejezet: A tékozló nővér

(A képen Stefanie)

Egy év telt el az első csókom óta. Azóta rengeteg minden történt velem. Paul és még mindig együtt voltunk, bár nem tudom, hogy mit szeretett bennem. Ennek ellenére boldogok voltak. Sherilyn gyakran megvert, ha későn értem haza, de soha nem mondtam igazat, csak azért sem. Nem akartam veszélybe sodorni Pault. Sherilyn maga volt az ördög, egy igazi lidércnyomás. Egyre jobban gyűlöltem őt. De csendben maradtam, már csak egy évet kellett várnom a nagykorúságomig. Utána Paul úgyis elvesz feleségül és boldog életem lesz. Scarlette James. Nem is rossz.

Miután megkaptam Stefanie címét, írni akartam neki. De végül minden levelemet megsemmisítettem, néhány héttel ezelőttig. Paul biztatott, hogy küldjem el. Elmondtam neki az igazságot, és megértett engem. Támogatott. A hatására végre elküldtem egy levelet, de úgy remegett a kezem írás közben, hogy én magam is alig tudtam elolvasni.

„Fanie!

Remélem, hogy boldog vagy Vendellel. Remélem, hogy teljesült  minden álmod. Csak nem értem, hogy miért mentél el minden szó nélkül. Nélküled minden más. Dühös akarok lenni rád, gyűlölni akarlak, de csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy… mindegy. Még csak nem is írtál, pedig csak egy levél lett volna. Honnan kellett volna tudnom hogy élsz-e még? Remélem megérte. Elárultál, pedig megígértük, hogy soha nem tesszük ezt meg. Rengeteg levelet kezdtem el írni, de végül csak ezt az egyet küldöm el. Ez az én búcsúm tőled. Nem reménykedem benne, hogy visszajössz, talán igazad is van. Sherilyn nagyon dühös lenne. Nem várlak többé. Csak akartam, hogy ezt tudd. Remélem, hogy épp olyan boldog életed lesz, mint amilyet elképzeltél. Vigyázz magadra!

Egy elfeledett testvér:

Scarlette”

Könnyekkel küzdve adtam fel a levelet a postán, és még Paul sem tudott felvidítani. Hiába ölelt meg, nem tudtam boldogságot érezni. Végleg elvesztettem a nővéremet. Elengedtem a reményt, ami eddig kínzott. Mert megtanultam, hogy hiába remélni kínzóbb minden csalódásnál. Vendell képes volt tartani a kapcsolatot Roberttel, akkor a saját nővérem velem miért nem? Mindegy. Már nem  számít. Elengedtem őt. Ő már huszonnégy éves volt, talán már feleség, talán már anya. Nem illettem az életébe. Hét év. Hét éve vagyok egyke. Egy levél ezen nem változtat, eddig is az voltam, most is az vagyok.

Egy héttel a levél feladása után kiültem a tópartjára. Aznap volt a szülinapom. A tizenhetedik. Magányosan kezdtem a napot, Paul csak estére hívott meg, szervezett valami meglepetést. Arra nem gondolt, hogy így egyedül töltöm a szülinapomat. Sherilynt persze hidegen hagyta a dolog. Utoljára kilencévesen köszöntött meg. Azóta egyszer sem. Fanie ilyenkor mindig izgatott és vidám volt. Körülzsongott. Már kora reggel nem volt nyugtom tőle. Egyenesen az ágyamba vetette magát és én kisebb szívroham kíséretében ébredtem fel.

- Boldog szülinapot, Miss Mayline – hallottam magam mögött egy hangot és felkaptam a fejem. Brendát pillantottam meg mosolyogva.

- Ó, köszönöm – hebegtem zavartan. Nem is gondoltam, hogy felköszönt. Meglepett. Annyira, hogy megöleltem. Meghatottan ölelt vissza.

- Sütöttem egy tortát, a konyhában van. Nem tudtam, hogy milyet szeretsz.

- Köszönöm, Brenda – hálálkodtam meghatva. Miért tett ennyit értem? Csak egyszerű közepes képességű tanítvány voltam. Még csak kedves se voltam mindig.

- Sajnos, Mrs. Ellwood rám parancsolt, hogy ha lehet takarítsak is. Úgyhogy mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy remek szülinapod lesz. A fiúk már nagyban szervezkednek – kacsintott rám búcsúzóul, majd elindult vissza az épületbe. Sokkal jobb kedvem lett. Visszaültem a fapadra és mosolyogva néztem a víztükörre. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy követ és a vízre dobtam. Pattant párat a víztükrén, majd elsüllyedt. A kacsák ijedten rebbentek szét.

Megreccsent egy ág valahol mögöttem. Megrémültem. A fiúk a múltkor rémtörténetekkel ijesztgettek és a képzeletem által szült képek felrémlettek előttem. Nagy lendülettel fordultam hátra, de aztán mikor felfedeztem a zaj forrását, eltátottam a szám döbbenetemben.

- Letti… - suttogta a látomás a nővérem hangján. Én még mindig megkövülten néztem rá. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy ez igaz legyen. Tudtam, hogy minden bizonnyal megőrültem és képzelődöm. De nem a régi Fanie állt előttem. Hanem egy felnőtt nő, akin meglátszott az elmúlt hét év. Fiatal és szép volt, de eltűnt róla a gyermeki ártatlanság. A szemei is megváltoztak. Régen boldogtalan volt, most pedig… boldog. Könnyek folytak le az arcán.

- Ne haragudj – suttogta remegő hangon. Én még mindig csak néztem. Nehezen találtam a szavakat. Ennyi év után jött volna vissza? Miután már lemondtam róla? Amikor már elengedtem és nem tekintettem a testvéremnek?

- Stefanie? – találtam meg a hangom. – Visszajöttél?

Bólintott.

- Boldog szülinapot, húgi – suttogta és tett egy esetlen mozdulatot felém, hogy átöleljen. Nem léptem hátrébb, de vissza se öleltem. Előttem volt az összes szenvedés, amin miatta mentem keresztül. A pusztító magány, ami néha felemésztett.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem rekedten.

- Hiányoztál – felelte és megpróbált egy mosolyt. Rosszul tette.

- Ennyi? Hét év után? – kérdeztem keményen.

- Én… nem tudom, hogy mi ütött belém. Ki akartam törni innen. El akartam menni messze, Vendell megkérte a kezem, ez volt az egyetlen lehetőségem.

- Azért… talán egy elköszönést kaphattam volna.

- Féltem. Féltem, hogy akkor Sherilyn még többet fog bántani. Reméltem, hogyha téged is váratlanul ér a távozásom, akkor rád nem fog haragudni.

- Ez elég gyenge. És levelet miért nem küldtél?

- Én küldtem! – csattant fel. – De te egyre se írtál vissza.

- Mert nem kaptam egyet se. Sherilyn – csaptam a homlokomra dühösen.

- Elvette volna a leveleimet? – kérdezte csodálkozva. – Én megkaptam a leveled. Ezért jöttem. Nem hagyhattam ennyiben a dolgokat. Nem felejtettelek el, Scar. Szörnyen hiányoztál.

- Te is nekem – sírtam el magam és a nyakába vetettem magam. Sírva öleltük egymást és sirattuk az elmúlt éveket.

- Gyere üljünk le – intett  a padunkra. – Beszélgessünk. Mi történt veled mióta utoljára láttalak?

Felnevettem.

- Hét év.

- Megnőttél. Egy kishúgot hagytam itt, és egy nő van a helyeden. Gyönyörű lettél.

- Akárcsak te. Hasonlítok rád.

- Igen,  ezt én is észrevettem. Sherilyn milyen veled…?

Elhúztam a számat.

- Ezen a téren semmi nem változott. De este velem kell jönnöd.

- Hova? – kérdezte meglepetten.

- A faluban. Paul meglepetést szervez nekem. Alig várom, hogy megismerjen téged. Persze, ha túléljük Sherilyn haragját. Tényleg, mi van Vendellel? Tényleg összeházasodtok? Ugye meghívsz? Talán Paul is elvesz majd engem. Lehetnél a koszorúslányom majd…

- Hé, hé… állj – kiáltott fel nevetve. – Lassabban. Nem értek semmit. Paul? Milyen Paul?

- Paul James.

Meghökkent.

- Mi közöd neked hozzá?

- Hogy érted? Ő a barátom – feleltem és meglepett a hideg hangnem.

- Nem igazán kedvelem őt, ne haragudj. Vendell a városban maradt. Én is csak hozzád jöttem, és utána megyek vissza. Nem akarok anyával találkozni.

- Értem – sóhajtottam csalódottan. Csak beugrott egy villámlátogatásra. Nemsokára újra elmegy, és én újra egyedül leszek. Akkor minek töröm magam? Most hét évet kéne bepótolnunk néhány óra alatt? És legközelebb? Vajon, mikor látogat meg újra? Talán soha.

- Haragszol? – kérdezte félve.

- Emlékszel még a vérszerződésre? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Láttam, hogy elvörösödik. Szégyellte magát.

- Az csak… egy gyermeki dolog volt.

- Talán. Nekem nem az számított, hanem a szeretet, ami rávett arra, hogy megígérd. „Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged, én mindig itt leszek neked!” Ismerős neked?

Stefanie szomorúan bólintott.

- Mi értelme elmesélnem hét évet? Legközelebb talán tízet kell. Talán többet nem is látlak. Sok minden történt velem, és nem voltál itt, hogy elmeséljem. Utólag akarsz mindent tudni?

- Scar…

- Hihetetlenül ragaszkodtam hozzád. Nem is értem, miért. Még ma elmész, nem? Elengedtelek. Azért jöttél vissza, hogy ellebegtesd előttem a mézesmadzagot? Van fogalmad róla milyen hármasban élni Sherilyn és Russel mellett?

- Bántottak? – kérdezte színtelenül. Óvatosan feljebb húztam a pólómat, és látható vált egy vágás, amit néhány hete szereztem, de a heg nem tűnt el. Stefanie elsápadt. – Annyira sajnálom. De én nem vagyok olyan, mint te. Félek tőle, érted? Ha most megtudja, hogy itt vagyok… nem is tudom, mit reagál. Te sokkal erősebb vagy, mint én.

Felnevettem.

- Ne keress mentséget, mert nem érdekel. Dicsérj csak, hátha attól kisebb lesz az, amit tettél.

- Szükségem volt rád. Tudom, hogy mit tettem és erre nincs bocsánat. De… kétségbe voltam esve. Hiányoztál. És azt akartam, hogy te tudd meg először. Még Ved sem tudja.

- Mit?

- Állapotos vagyok – mosolyodott, de még mindig sírt. Döbbenten meredtem rá, majd a még lapos hasára néztem. Semmi nem látszott rajta. Megöleltem. Hirtelen elfelejtettem a sérelmeimet.

- Ez… csodálatos – nyögtem ki.

- Mindig neked mondtam el mindent először. Most sem lehetett másképp. Már a leveled előtt is jönni akartam. Meg persze tudni akartam, hogy mi van veled. Szeretlek, Scarlette.

- Milyen megható – csattant fel egy hideg hang, mielőtt válaszolhattam volna. Sherilyn lépett elő a fák közül. Stefanie ijedten markolta meg a kezemet. Én pedig nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy mire kéne számítsak. A tekintete lángolt. Dühödten meredt a nővéremre.

- Szégyent hozol rám, megszöksz, mint egy utolsó bűnöző. Megtagadod, azt amit adtam neked? Elmész egy utolsó senkivel és még fel is csináltatod magadat?! Ez a hála, amiért felneveltelek? – kiabálta.

- Csak életet kaptam tőled. Semmi mást. Soha nem szerettél. Pokollá tetted az életemet. Ha élni akartam, el kellett mennem. Nem hagyhattam, hogy mindent tönkretegyél, Sherilyn.

- Szégyellem, hogy valaha úgy gondoltam, hogy nem vagy reménytelen eset. Te voltál a legkedvesebb lányom – mondta és közben vetett rám egy megvető pillantást. – Mindent megadtam neked. Ne gyere a szeretettel. Azt hiszed, hogy létezik? Azt hiszed az a ficsúr szeret téged? A férfiak soha nem szeretnek, édesem. Ahogy senki más sem. Az emberek csak rohannak az érzés után, de soha nem szeretnek senkit. Ezt akartam megtanítani nektek. Hogy ne kövessétek el a hibáimat.

- Russel – kiáltotta hirtelen, mire kilépett mögülem az említett férfi. Észre sem vettem, hogy itt van. – Fogd és vidd. Tudod, mi a dolgod – mondta neki, mire két erőteljes kar megragadott.

Sikítottam és kapálózni kezdtem. De erős volt.

- Scarlette! – kiáltotta a nővérem kétségbeesve és tett felénk egy tétova mozdulatot. Russel a vállára dobott és úgy vitt a kastély felé. Továbbra is láttam, hogy mi történik a tó partján. Aztán már csak egy vérfagyasztó sikolyt hallottam. Aztán egy puffanás. Stefanie teste a földre zuhant és egy kés állt ki a hasából. Eszméletlen volt. Sikítozni kezdtem. Követeltem, hogy vigyen vissza hozzá. De még szorosabban fogott és nem kellett bizonyíték, hogy tudjam. Éreztem a szívemben, hogy most már tényleg nincs testvérem. Fanie meghalt, és az anyám, Sherilyn ölte meg.

„Én adtam az életed, hát én is veszem el” – hallottam még a fejemben Sherilyn rideg szavait, és elmerültem a fájdalomban.