10. fejezet: Pletykák

Hirtelen mindenkivel jóban lettem, eltűnt belőlem minden előítélet, és vidáman beszélgettem mindenről mindenkivel. Ted is hasonló állapotban volt. Köd uralta az elmémet, és minden olyan mulatságos lett. Nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam.
- Tényleg abban a kastélyban laktok? – kérdezte egy pasas érdeklődve. Nehezen forgott a nyelve, és az agyam se volt túl gyors, de azért felfogtam a kérdést. Hevesen bólogattam.
- Különös az a hely. Nem furcsa egy szellemtanyán élni? – kérdezte vigyorogva, de én lefagytam egy pillanatra. Szellemeket mondott?
- Tessék?
- Legendás az a hely a szellemekről. Még az a banya is terjesztette a pletykát, aki húsz évvel ezelőtt itt élt a lányaival – folytatta lelkesen, én pedig csüngtem a szavain. Húsz éve… Azt hiszem, ez jelent valamit. – Gyerek voltam, és rettegtünk a nőtől, a háta mögött csak banyának hívtuk. Mindig fáztam, amikor a közelembe jött, és mindig hirtelen bukkant fel mindenhol, mindig mindenről tudott. Aztán a lányai megszöktek valahova, és ő is elköltözött a szeretőjével. De a kastély mai napig kísérteties. Én mondom az a nő egy igazi boszorkány volt. Még a lányai is féltek tőle, nem csoda, hogy leléptek. Állítólag kínozta is őket.
Zavarodottan meredtem rá. Scary. Megkínozta az anyja? Hihetetlennek tűnt. Kívülről védtelennek tűnt, hiszen nő, de csakúgy sugárzott belőle az erő. Elöntött a düh. Milyen egy mocskos nő lehetett az anyja! Nem elég, hogy megölte a saját gyermekeit, de előtte kínozta is őket. Ember az ilyen? Nem… lidérc. De akkor is!
- Kínzás?

- Bizony ám! – kontrázott rá egy másik férfi. Tíz darab üres feles pohár hevert előtte az asztalon, de nem tűnt különösebben részegnek. – Stefanie, az idősebbik lány a barátnőm volt akkoriban, majdnem harminc évvel ezelőtt. Sok idő eltelt, de rá élesen emlékszem. Gyönyörű volt, és készségesen teljesítette a vágyaimat…
- Hé, Vendell! Nem vagyunk kíváncsiak a múlt századi hálószoba titkaidra! – szólt rá egy másik fickó, de én csak azt akartam, hogy folytassa. Mit tudhat még? A köd letisztult egy kicsit. Scary múltja még mindig ismeretlen volt.
- Szóval mindenki irigyelt érte, de ő szeretett. Na mindegy. Néha láttam rajta mindenféle sebeket, hegeket. Sose árulta el, honnan szerezte őket, de amikor szóba került az anyja, olyan rettegés ült ki az arcára, hogy azt soha nem tudtam kiverni a fejemből. De ez még langyos sztori ahhoz képest, amit még átélt a szerencsétlen. Egyszer sírva találtam rá, a banya szeretője megerőszakolta. Akkor láttam utoljára, a banya azt terjesztette, hogy megszökött egy másik férfival – mesélte, a hallgatóközönség a döbbenetes részeknél egy emberként kiáltott fel. Döbbenten hallgattam, elszörnyedtem a hallottaktól. Én persze tudtam, hogy nem szökött el sehova. Az anyja megölte. Talán azt hitte, hogy ő provokálta a férjét?

- És a kisebbik lány? – kérdeztem rekedten. Vendell réveteg tekintettel gondolkozott, hátha eszébe jut.
- Ó, a kis Scarlette – összerezzentem a névtől. – Rá nem igazán emlékszem. Bájos kislány volt, talán sokkal talpraesettebb, mint a nővére. Stefanie szörnyen féltette, azt mondta, hogy az anyja jobban gyűlöli a húgát, mint őt. Ennyire emlékszem, nem hiszem, hogy jobb sora lett volna.
Megrettentem. A nővérét megerőszakolták, mi az, ami rosszabb lehetne ennél? Az anyja jobban gyűlölte őt. Egy ilyen nőnél ez nem sokat jelent. Összeszorult a torkom, ökölbe szorítottam a kezem. Rettenetes. Jobban gyűlöltem Scary anyját, mint Sherilynt.

- Néha hallani különös zajokat a kastélyban – jegyezte meg Ted bekapcsolódva a témába akadozó nyelvvel.
- Takarítottam ott néhányszor – ült rá az asztalra egy kivetkőzött, idős nő cigarettával a kezében. – Úgy tekintett rám a banya, mint valami söpredékre. Talán azt hitte, hogy ő feljebbvaló mindenkinél. Ha egy porszem maradt utánam, elhordott mindennek, csakúgy villogott a szeme. Olyan volt, mint egy jégkirálynő. Szép, de rettentő fagyos és gonosz. A fiam mindennap sírni kezdett, ha meghallotta, hogy odamegyek. Hihetetlen, hogy mekkora félelmet tudott kelteni az a nő.
- Ennyire ijesztő volt? – röhögött Ted.
Vendell bólintott.

- Azt beszélték, hogy a férjét ő maga ölte meg. Russel, az akkori férje a harmadik volt neki, és nem hiszem, hogy a hagyományos válás mellett döntött volna. Remélem, nem fog kísérteni ott a banya, miután meghalt, mert akkor nektek végetek. Kiidegelne bennetek az biztos.
- Nem hiányzik oda semmilyen kiállhatatlan szellem – jegyezte meg Ted. Feszülten mosolyogtam. Scary igenis hiányzott volna onnan, nagyon is.
- Az a Russel pasi pedig egy igazi semmire kellő volt – nevetett Vendell rosszmájúan. – Úgy követte az asszonyt, mint valami palotapincsi, úgy ugrált, ahogy ő fütyült.
- Akkor azért valamit nagyon tudhatott a banya – jegyezte meg egy Bred nevű férfi pajzán röhögéssel. – Én is ismertem, kipróbáltam volna néhányszor az ágyban. Állítólag ott nagyon tüzes volt a mennyecske.

- Na de Bred, fogd vissza magad. Senki nem kíváncsi a perverzióidra – vihogott Vendell, és kilöttyent a kezében tartott üvegből egy kis sör.
- Vendell, ne pazarolj… ha nem bírod, szívesen megszabadítalak tőle…
- Milyen nagylelkű vagy.
- Én mindig.
Kezdett idegesíteni a társaságuk, kértem még egy pálinkát, és ezt is lehúztam. Annyira primitívek voltak, a kocsmában élték az életüket hosszú éveken át, ez volt nekik minden öröm. És úgy bűzlöttek, mint egy tucat borz. De a történetek érdekeltek. Úgy éreztem, minden egyes hírmorzsa többet árul el a szellememről.
- És te? – nézett rám Bred. – Mit keresel azon a helyen? Vonzottak a kísértetek?
Megráztam a fejem.
- Nyaralunk itt, elvileg. Az apám ismerőséé a ház.
Vendell kitágult szemekkel meredt rám. A sör szinte megállt a szájában. Mi rosszat mondtam? Kérdő tekintetem láttán összeszedte magát, lehúzott egy felest és magyarázkodni kezdett.

- Nem azért, kisfiú, de a kastély még mindig a banya tulajdona…
- Mi? – meredtem rá döbbenten. Az apám ismerné Scarlette anyját? És az a nő… még mindig él? Hacsak… lehet, hogy ő is lidérc. Ezt Scary egy szóval sem említette, de nem is tagadta. Csak így élhet. De hogyan került kapcsolatba az apámmal? Egyre furcsább ez az egész.
- A haverom rendőr, ő mondta. Azóta se adták el a birtokot.
- Sose találkoztam a tulajjal – vonta meg a vállát Ted. – A fizetésemet Brendától kapom. Öreg lehet már az a nő, nagyon. Hány éves volt, akkoribban?
- Fiatalos volt, nem mondtam volna többre húsznál, harmincnál, de negyven múlt, talán. Most már tényleg egy vén banya – röhögött.
- Mik ezek a komoly témák, uraim? – tipegett egy fiatal pincérnő felénk. A férfiak fütyülni kezdtek, egy ismeretlen nevű még a taperolásra is kísérletet tett. Csak a történetek tartanak itt, mondogattam magamban.
- Be kell avatni az újfiút a helyi történelembe – válaszolta Vendell, és kért még egy kört mindenkinek. – Mégis jobb, ha tudja, hogy hol él a nyáron.
- Talán hulla nincs sehol elásva – kotyogott közbe Bred nyersen, majd vad hahotába kezdett és azt hitte, hogy olyan nagyon vicces, mert csapkodni kezdte az asztalt. Néhányan vele nevettek, én nem. Nagyon nem találtam viccesnek, mert azok alapján, amiket hallottam… még igaz is lehet.
- Azért, fiú, ha a banya benézne hozzátok, szóljál már, hadd üdvözöljük a nénikét – mondta Vendell.
- Stefanie-ról azóta se hallottál? – kérdezte Bred.
A férfi megrázta a fejét.
- Eltűnt, mint a kámfor. Soha többet nem hallottam róla. Kár érte, csinos volt. Még egy kör?
- Naná!

- Meddig maradjunk? – kérdezte Ted felém fordulva. Megvontam a vállamat, nem igazán tudtam mit felelni. Reméltem, hogy nem felejtem el a mai estét, a sok alkohol ellenére sem. Muszáj beszélnem ezekről Scarlette-tel. Bár úgyse hiszem, hogy válaszol bármire is. De ilyen múlttal, nem is csodálkozom. Én sem büszkélkednék vele.
- Még iszok, aztán mehetünk – válaszoltam. Nem hinném, hogy van bármi, amit még mondanának. A téma teljesen más irányba terelődött. Ideje, hogy leigyam magam rendesen. A pénztárcám bánja, de nem számít. Jó sokat ittam még, meg kellett emésztenem a hallottakat. Gyűlöltem azt a nőt, pedig nem is ismertem.

Tednek úgy kellett kirángatnia a kocsmából, miután szédelegve elköszöntem mindenkitől. A visszaút valahogy sokkal hosszabbnak tűnt. Mintha minden lépésnél egyre messzebb és messzebbre kerültünk volna. Aztán végre átléptük a birtok határát, vagyis mondhatni átestem a küszöbön, de Ted támogatott. Együtt dülöngéltünk. Aztán én elindultam a szobámba, minden homályos volt. Scary ült az ágyamon. Pislogtam egyet, hátha rosszul látok. Aztán meglátott és felpattant.
- Hű… bűzlesz… - fintorgott.
- Érzel szagokat? – kérdeztem kíváncsian, de tapintatlanul.
- Muszáj volt ennyit inni? Most jobb? – kérdezte. Olyan szép volt. Még soha nem láttam ilyen szép arcot, ilyen formás testet. Bárcsak az enyém lehetne. Bárcsak átölelhetném, megcsókolhatnám. Miért is ne?
Közelebb léptem és mielőtt tiltakozhatott volna megcsókoltam.

Következő fejezet a véleményektől függően! :) Jelenleg a történet a 30. fejezetig van megírva, úgyhogy tényleg csak rajtatok múlik ;)