26. fejezet: Remény

Köszönöm a véleményeket!

(Aeron szemszöge)

- Ez volt az én életem – sóhajtotta még mindig behunyt szemmel. A mellkasomnak dőlt és úgy beszélt hozzám. A története valamit megváltoztatott bennem. Fogalmam sincs, hogy mit. Talán csak biztosabb lettem benne, hogy nem hagyhatom őt cserben. A szavai… amiket mesélt, elborzasztott. Szinte láttam magam előtt az egészet.

- Utána mi történt? – kérdeztem rekedten. Homályos tekintettel nézett rám.

- Lidérc lettem. Nimaréban ébredtem, ahol megismertették velem a város titkait. Aztán tárgyalás következett.

- Tárgyalás?

- Sherilyn megvádolt a férje elcsábításával és a nővérem meggyilkolásával – suttogta szomorúan. Alig hittem el, amit mondott. Csak meredtem rá elszörnyedve. Hogy tehették ezt ezzel a tiszta lénnyel, aki soha senkinek nem ártott volna?

- Ne foglalkozz vele, ez már a múlt – mondta és megpróbált úgy tenni, mintha nem fájt volna neki. De én átláttam rajta. Soha nem láttam még ennyire sebezhetőnek. Meg kellett védenem őt. – Csak most… rosszul esett, hogy Stefanie újra elárult. Mindennél jobban szerettem őt. Erre ő Sherilynt választotta helyettem. Azt az embert, aki állandóan bántotta, aki megölte őt. Meg kellett volna keresnie. Tudta, hogy mi történt velem, még sem keresett meg, érted?! – csattant fel dühösen. – Nyugodtan hagyja, hogy örökidőkre ebben a létben szenvedjek. Még segít is Sherilynnek, ellenem. Miért, Aeron, miért? – kérdezte fájdalmasan és a tenyerébe fektette a fejét. Az egész teste remegett a feldúltságtól. – Mindig mindenki mást választ helyettem. Mi a baj velem?

- Én mindig téged foglak választani bármi is történjék – suttogtam halkan, mire döbbenten felnézett. Egy könnycsepp folyt végig ezüstösen fénylő testén. Szívfacsaró látvány volt.

- Aranyos vagy- válaszolta meghatottan, majd keserűen elmosolyodott. – De ezt most csak mondod.

Ellenkezni akartam, de nem hagyott szóhoz jutni.

- Biztos vagyok benne, hogy most komolyan gondolod. Ebben nem kételkedem és nagyon aranyos vagy ezért. De te is mást fogsz választani helyettem. Pár hét múlva a családodat, aztán majd egy másik lányt, aki sokkal inkább hozzád való lesz, mint én. Nekünk nincsen jövőnk, és amikor majd erre rájössz… te is elmész, ahogy mindenki.

- Én tényleg szeretlek. Itt akarok maradni veled, együtt talán megtörhetnénk az átkot. Minden rendben lesz.

- Paul is azt mondta, hogy szeret – sóhajtotta keserűen és a tekintetében gyűlölet villant meg.

- Mi történt vele?

- Amikor Sherilyn megátkozott, összetörtem lelkileg. Láthatatlan lettem a világ számára. Mindent elvesztettem. Csak a magány maradt nekem. Egy nap… két héttel a halálom után meg akartam nézni a falut. Látni akartam a barátaimat és Pault. Nagyon hiányoztak és talán kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan reagáltak az eltűnésemre. Féltem, de hajtott a gondolat, hogy láthassam őket. Szellemként csak azokra a helyekre mehettem, ahol jártam életembe. Igazából most bántam csak meg, hogy olyan keveset mozdultam ki a kastélyból. De a falu nem okozott gondot. A régi megszokott ösvényen mentem végig nosztalgikus érzésekkel. Kora este volt, éppen alkonyodott, amikor a faluba értem. Az emberek nem láttak engem. Megálltam a kocsma előtt és csak néztem. Nem akartam bemenni. Inkább elindultam arra a helyre, amit még Paul mutatott nekem. Az a kettőnk helye volt. Egy hangulatos kis pad az erdő mellett, amit gyönyörű virágok vettek körül. Odaindultam. De ami ott fogadott az váratlanul ért. Két ember ült a padon egymásba gabalyodva. Egy férfi és egy nő. Mindketten ismerősek voltak, de nem akartam elfogadni, hogy ők azok. Paul izmos kezeivel Elena vékony testét ölelte szenvedélyesen és hosszú percekig nem szálltak ki egymás szájából. Megrökönyödve néztem a párost. A barátom és a barátnőm. Csak két hét telt el, és ők máris tovább léptek. Elena megcsalta Robertet, de ebben a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott. Mert úgy éreztem, hogy Paul engem csalt meg. Amíg én a poklok poklát éltem át, addig ő búfelejtett a barátnőmmel, aki a legjobb barátja barátnője csak úgy mellesleg. Attól a pillanattól kezdve csak gyűlöletet éreztem, ahogy rájuk gondoltam. Sokszor figyeltek őket azt követő években. A románcuk évek elteltével sem hűlt ki. Robert még csak nem is gyanakodott. Azt hiszem, hogy éppenséggel ő sem volt hűséges. De amint látod… Paul is mást választott helyettem. Ha nem így lenne, nem lépett volna olyan gyorsan tovább.

- Jézusom… én… erre nem is tudom, hogy mit mondjak – suttogtam megrökönyödve. Nem tudtam, hogy most mi az, amit tehetnék. Többet szenvedett az életében és a halála után, mint több tucat ember összesen. Hihetetlen dühöt éreztem Sherilyn, Paul, Russel és Stefanie után. Scarlette mindig is áldozat volt. Nem hagyhattam, hogy ez továbbra is így legyen. Fogalmam sincs, hogy mit tehetek ellene. Aztán szöget ütött a fejemben valami.

- Várj… Robert Derwusht mondtál. Ő…?

- Mira apja – húzta el a száját. – Elena Mira anyja, Brenda pedig a nagymamája, aki a tanítóm volt.

- Biztos furcsa lehet, hogy nem lát téged Brenda – mondtam óvatosan.

Bólintott.

- Nem volt könnyű, de elfogadtam. Sajnálom őt. Magányos, pedig nála jobb embert nem ismerek. Mindig kedves volt velem, sok mindent köszönhetek neki.

- Eddig miért nem mondtad, hogy ismered?

- Miért mondtam volna? – kérdezte értetlenül. – Nem gondoltam, hogy fontos lehet.

- És Elena és Robert? Együtt maradtak? Hol vannak most? És a többiek?

- Elena és Robert összeházasodtak, volt is néhány boldog évük. Aztán Elena talán megbánta, hogy annak idején megcsalta a barátját, és színt vallott a férjének. Akkor már Mira hároméves volt. Rob nem bocsátotta meg. Elhagyta a családját, de Brenda magukhoz fogadta őket, hogy ne legyenek egyedül. Itt laknak nem messze, de Elena néhány éve elment.

- Elment?

- A válás után már nem volt ugyanolyan. Én tudom, mert sokat figyeltem őket. Valamivel el kellett ütnöm az időmet. Magába roskadt. Összeveszett Paullal, aki szintén elhagyta a falut. Megbánta a tetteit. Ennek ellenére soha nem bocsátottam meg neki. Túlságosan fájt, amit tett. Tudod… engem soha sem hiányolt. Örültem, amikor elment.

- És Paul?

- Már családja van, amikor hazalátogatott, akkor magukkal hozta őket. Boldog családapa lett. Két gyerek és egy szép feleség. Gyűlölöm érte. Nekem nem lehetett se gyerekem, se férjem. Egyedül Vendell életét nem követtem nyomon. A nővérem miatt. Nem tudom, hogy mi történt vele.

- Találkoztam vele – vallottam be, mire felvonta a szemöldökét. – Amikor a kocsmában voltam. Azt hiszem, nem lett túl szép élete.

- Róla nem tudom, hogy hogyan vélekedjek. Soha nem ártott senkinek, de  ha nem viszi el  a nővéremet, sok minden máshogy alakult volna.

- Az egyetlen, akit okolnod kéne az Sherilyn és Russel.

- Még mindig házasok. Nimare városában élnek. Russel is lidérc. Akkoriban nem is gondoltam volna ezt róla. De ezek szerint ezért esett rá Sherilyn választása. Ezért nem hagyta el őt. Bárki mással megtette volna.

- Szeretlek, Scary – suttogtam lágyan és megpróbáltam végigsimítani az arcán. Szomorúan mosolygott rám, majd behunyta a szemét.

- Megpróbálom elképzelni az érintéseid. Csak bizsergést érzek, de azt hiszem, hogy te különleges vagy. Tudod… a te csókod volt életem legédesebb csókja, még ha nem is éreztem igazán. Tudom, hogy így van.

Nem kellett több biztatás, megcsókoltam. Óvatosan ízleltem a rózsaszín, testetlen ajkait. Én is megpróbáltam elképzelni. Biztosan lágy virágillata lenne selymes bőrének, az ajkai puhák és olyan édesek lehetnek, mint a méz. Kezeivel átölelné a nyakamat, majd érzékien a hajamba túrna. Aztán én feltérképezném a teste minden egyes gyönyörű pontját. Tökéletes lenne. Éreztem a bizsergést, szinte szikrázott a levegő. Majdnem valóságos volt, de messze állt tőle. Mégis… soha nem éreztem olyat, amit most. Kiröppent a fejemből minden nyomasztó gondolat. Nem voltam többé depressziós Sherilyn által látottak miatt, nem foglalkoztam néhány pillanatig Scarlette múltjával sem. Egy pillanatig a jelennek éltem. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Nem is voltam arra gondolni, hogy mi lesz majd, amikor el kell hagynom őt. Tudtam, hogy nem jöhet velem. De itt akartam maradni. Ha elmennék elveszteném, és ő is elvesztené önmagát. Túlságosan sebzett volt, féltettem benne a vele született jóságot, amit az élet igyekezett kiirtani belőle. Szerencsére nem sikerült neki.

- Gyönyörű vagy – szólaltam meg mosolyogva, amikor szétváltunk.

- Te pedig elfogult – nevetett játékosan. A szemeiben újra láttam egy kis vidámságot. De még mindig ott lebegett a múlt sötét árnyéka. Mit nem adtam volna azért, hogy eltüntessem. – Mutatok neked valamit. Gyere utánam.

- Hova viszel? – kérdeztem incselkedve. Ő csak rám kacsintott, és keresztül lépett a csukott ajtón. Sóhajtva indultam utána, remélve, hogy a folyosón senkivel nem találkozom. Nekem kicsit bonyolultabb volt a közlekedés, mint neki. De nem számított. Bíztam benne. Nem tudom, hogy minek a hatására, de még az életemet is rábíztam volna. Szerettem őt, és a tudat, hogy elveszíthetem, vagy hogy el kell engednem, hihetetlen fájdalmat okozott. Követtem a kecses alakját és imádkoztam a jövőnkért…

25. fejezet: Véres tizenhét

Extra hosszú fejezet izgalmas részekkel :) Írnátok véleményt?

- Scarlette – suttogta Russel és letett az ágyra. Zokogtam megállíthatatlanul. Nem létezett vigasztalás. Stefanie meghalt. Elment. Végleg elhagyott. Elvették tőlem. Észre sem vettem a veszélyt, túlságosan maga alá temetett a bánat. Ez volt életem legszörnyűbb születésnapja. Mindent elvesztettem. De a legrosszabbat még csak nem is sejtettem. Hirtelen egy ölelést éreztem, és azon vettem észre magam, hogy Russel ölében fekszem, ő pedig a hajamat simogatja. El akartam húzódni, de visszarántott. Mosolygott. Kicsit úgy, mintha nem lenne teljesen középen.

- Majd én megvigasztallak – suttogta lágyan, és csókot hintett az ajkaimra. Megdermedtem. Ezt csak Paulnak engedtem. Csak ő csókolhatott meg. Ez nem az apák dolga, ebben biztos voltam. Pedig állandóan azt hajtogatta, hogy ezért tesz mindent. De én nem akartam, hogy hozzám érjen. Szerettem Pault. Nem simogathat más, nem érinthet más. Csak ő. Ezért próbáltam ellökni őt magamtól, de túl erős volt, hogy sikerüljön. Meglepetten vonta el a szemöldökét. Talán nem hitte, hogy a sarkamra állok. Talán azt hitte, hogy túl sebezhető vagyok az ellenálláshoz. Nem tudom, hogy mit hitt. De én dühös lettem. Nem volt még elég? Nem hiányzott még ő is a lelki állapotomhoz. Szinte remegtem a sokktól, a fájdalomtól.

- Nincs semmi baj, nyugodj meg – csitítgatott remélve, hogy megnyugszom. Úgy néztem rá, mint egy idegenre. Segédkezett a nővérem meggyilkolásában. Ó, hogy dőlhettem be eddig neki? Fanie most szégyellne engem. Fanie. Ha Russel nem segít Sherilynnek még élne.

- Hagyj békén – sziszegtem, mire meghökkent. Aztán elfelhősödött az arca.

- Hogy beszélsz velem?

- Ne érj hozzám. Megöltétek a nővéremet. Hagyj békén – folytattam határozottan a könnyeimen keresztül. Bárcsak ők ketten haltak volna meg helyette. Bárcsak Stefanie még mindig élne. Bárcsak én haltam volna meg inkább. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őt.

Ekkor csattant az első pofon az arcomon. Russel sötét szemei szinte szikráztak. Talán még soha nem mondtak neki nemet. Kivéve Sherilynt, de ellene esélye sem volt. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért volt az anyám ilyen félelmetes. De szerintem senki nem mert ujjat húzni vele. Visszatérve a jelenbe, a pofon nem fájt igazán. Csípett és égett, de a lelkemet nem überelte. Mégiscsak végignéztem egy gyilkosságot. Egy gyilkosságot, amelyen a testvéremet ölték meg. Ez semmi ahhoz képest. És amúgy sem ez volt az első pofon az életemben. Mindig az első pofon fáj a legjobban, aztán a többit lassan megszokod. Nem csak átvitt értelemben igaz. Hanem mindenben. Kihívó gyűlölettel néztem a szemeibe. Nem akartam, hogy megérintsen még egyszer. Nem voltam már szűz, Paul és én már túl voltunk az első néhány alkalmon, de attól még féltettem a testemet.

A következő pillanatban durván megcsókolt. Alig kaptam levegőt. Össze sem lehetett hasonlítani Paul gyengéd, de mégis szenvedélyes csókjaival. Még részegen is jobban csókolt ennél. Megpróbáltam ellökni magamtól. Még egyszer, hátha sikerrel járok. Aztán minden erőmet és dühömet beleadva kezdtem ütni a mellkasát. Mintha a páncélt vertem volna az öklömmel. Csak a kezem fájdult meg. Hogyan lehet ennyire izmos valaki? Ahogy vetkőztetni kezdett, úgy kezdtem pánikba esni. Valahogy tudtam, mi következik. Még soha nem ment ilyen messzire. Néha egy-egy intimebb simogatás, ölelés, egy-egy puszi, vagy csók, de nem tett velem semmi olyat, ami… megváltoztatta volna a Paul előtti állapotomat.

De ez most teljesen más volt. Nem akartam ezt. Nem tőle és nem ebben az állapotban. A körmeimet végig húztam az immár fedetlen bőrén. Felszisszent, és belém harapott. Megrándultam, de nem sikoltottam. Nem adhattam meg azt az örömet neki. Rugdalózni kezdtem, de minden hatástalan volt. Csak akkor váltak szét az ajkaink, amíg durván tépte le a ruhámat. Aztán végig csókolta a testemet. Olyan erősen haraptam meg a szám szélét, hogy éreztem, ahogy kicsordul a vérem. Russel észre sem vette.

Undorítóan nyögött fel.

Lassan időzött a testem minden egyes négyzetcentiméterén. Könnyektől fulladozva próbáltam megállítani, de gyenge voltam.

Már értem, hogy miért kell mindig óva inteni a nőket. Hisz a férfi egy állat, zabolátlan, élvezethajhász ösztönlény. Nem mindegyik. De a legtöbb csak eszköznek tekinti a nőt. Veszély. Abban a pillanatban ha a férfiakra gondoltam, csak ez jutott eszembe. Fanie egyszer az orromra kötötte, hogy ha majd nagyobb leszek, nagyon vigyázzak magamra. „Mert lesznek, akik primitívek és bántani akarnak majd. Lesznek, akiknek csak egy izgalmas játék leszel majd. Lesznek, akik összetörik majd a szívedet.” Akkor nem hittem neki. Én még sokáig hittem a hercegben, aki majd hófehér lovon jön el értem és szeretni fog örökkön örökké. A meséket csak a reménytelen álmodozók találtak ki, hogy legyen miben hinniük. Mert az emberek mindig kitalálnak valamit, hogy hihessenek. Mégis egymással olyan bizalmatlanok.

- Ne ellenkezz, Scarlette – suttogta és végigsimított a combomon. Egyre lejjebb haladt. Tudtam, hogy közel a vég. De nem akartam elfogadni. Vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Mint például a halál vagy a fájdalom. Vagy valakit elveszíteni, esetleg önmagadat is. Az élet erre készít fel. Tapasztaltan menj a halálba, mert ha nem szenvedtél eleget, soha nem is éltél.

- Ó, annyira vágyom rád. Már mióta… édes Scarlette – susogta a fülembe. Talán azt remélte, hogy ezzel teljesen elkábít. De tévedett. Nem nyugodtam meg és nem adtam oda magam önszántamból.

De elkéstem. Kéjes nyögés kíséretében belém hatolt, szinte szétfeszítve a testemet. Akkor először felsikoltottam. A saját hangom megijesztett, annyira… szomorú volt. Pedig már nem éreztem bánatot. Üres lettem. Csak meredtem magam elé és vártam, hogy vége legyen. De ő egyre ütemesebben mozgott bennem és közben átszellemült arccal nyögdécselt. Szánalmas látvány volt. Már csak megvetést éreztem. Semmi mást.

Ekkor mintha bomba rombolt volna. Az ajtó kicsattant. Közömbösen meredtem a zaj felé. Russel még nem vette észre. Sherilyn állt az ajtóban. Jobban hasonlított most egy bosszúálló fúriára, mint eddig valaha. Az arca vörös lett és kitágult szemekkel meredt a kettősünkre. Az egész teste remegett az indulattól és a szemeiben még soha nem láttam ilyen gyűlöletet.

Végre Russel is észre vette őt, és fellélegezhettem egy teljesen pillanatra. Vége. Felpattant, maga elé kapott egy takarót és sápadtan meredt a feleségére.

- Meg tudom magyarázni – hebegte zavartan. Majdnem felnevettem az arca láttán. Szánalmas volt. Én nem törtem magam. Csak feküdtem tovább meztelenül, élettelenül. Pedig csak a lelkem hevert darabokban.

- Nem hinném – sziszegte Sherilyn és rám szegezte a tekintetét. Farkasszemet néztünk, és fázni kezdtem. Hideg lett. Nagyon hideg. Mintha Sherilynből áradt volna. Még soha nem nézett rám ennyire gyűlölködve. Nem hittem, hogy létezik ekkora mértékű ellenszenv és utálat valakiben. Akaratlanul is megrezzentem.

- Drágám… - próbálkozott tovább Russel.

- Hogy érhettél ehhez a kis szukához?! – ordította cseppet sem nőiesen. Belém martak a szavai. Szuka. Mintha egy állat lennék. Legalább Fanie-nak nem mondott ilyeneket. Legalább őt nem szégyenítették így meg. Ennél megalázóbb helyzetet, mint amiben voltam, nehezen tudnék elképzelni.

- Én nem… Sherilyn… én…

- Hallgass. Tudom, hogy a kis fruska kezdett ki veled. De nem értem, hogy hogyan dőlhettél be neki. Miért volt ez jó neked? Megcsalni engem? Tudod, én nehezen viselem, ha elárulnak.

- Ne haragudj. Nem is tudom, mit gondolhattam – felelte. Hogy is remélhettem, hogy elmondja neki, hogy nem én akartam?! Még a feltételezés is nevetséges volt. Még hogy én kezdtem ki vele.

Lassan felültem, hogy gyorsan magamra kapjak valamit. Sherilyn nem akadályozott meg benne. Talán nem akarta továbbra is, hogy meztelen legyek előtte. Soha nem engedte. Remegő kézzel, ingatag lábakkal öltöztem fel. Fekete pontok környékeztek, de nem ájultam el. Még tartogattam az energiatartalékaimat. Felvettem egy barna hosszujjú felsőt, és egy sötétkék csőszabású farmert, valamint belebújtam a földön heverő fekete cipőmbe.

Nem figyeltem a veszekedésre, egészen addig, amíg újra nem kerültem képbe.

- Megnémultál, te átkozott? – sziszegte és megragadta a kezem. – Russel, kifelé.

- Sherilyn, kérlek – könyörgött a férfi mély hangon. – Ne tégy olyat, amit később megbánsz.

Sherilyn felnevetett.

- Már régen nem bántam meg semmit. Emiatt ne aggódj – felelte, mire Russel nagyot sóhajtva kiment. Ketten maradtunk. Ugyanolyan gyűlöletet éreztem, mint ő. Csak nekem volt okom rá.

Nem lepődtem meg azon, hogy felpofozott. Nem is fájt igazán. Hagytam magam egy ideig, miközben válogatott szitkokat vágott a fejemhez. Csak egyetlen szó jutott el hozzám. Nem tudom, hogy minek a kapcsán, de elkövette a hibát. Megemlítette a nővéremet. Felhördültem. Ezen annyira meglepődött, hogy abbahagyta az ütésemet.

- Ne. Merd. A szádra venni. Stefanie nevét – mondtam lassan és most a dühtől kezdtem remegni. Pusztító gyűlöletet éreztem. Azt kívántam, hogy bárcsak ő is ugyanolyan halott lenne, mint a nővérem.

Egyetlen pillanat önuralomvesztés volt az egész, de egy egész lavinát indított el. Elvakultam Sherilynnek ugrottam és fojtogatni kezdtem a nyakát. Meghökkent a tettemen. Erőteljesen szorítottam a kezeim közé, és megpróbáltam belőle kiszorítani az életet. Amikor túllépett a kezdeti döbbeneten, elmosolyodott. Aztán olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve.

A teste áttetszővé vált, és már nem volt mit szorítanom. Ott volt, de mégsem. Átláttam rajta. Döbbenten hátráltam, mire ő kacagni kezdtem. Keserűen. Gonoszan. Kárörvendően.

- Azt hitted, hogy megölhetsz? Engem, aki a világra hozott? – nevetett. Mintha tényleg bolond lennék. Bár a jelen pillanatban inkább ő tűnt annak. Beszélni kezdett. Lidércekről. Különleges lényekről, akik a görög istenek átkának a hatására születtek meg. Hitetlenkedve meredtem rá. Rég kinőttem a mesékből, de hittem neki. Nem hazudott.

- Joggal kérdezhetnéd, hogy miért gyűlöllek mindennél jobban. Amellett, hogy egy szánalmas kis gyenge senki vagy, te tetted tönkre az életem.

- Én? – nyögtem ki döbbenten.

- Két okból. Egyrészt, amiért Stefanie-t se szerettem soha. Az utódaim voltatok. Amikor megfogantatok még fogalmam sem volt, hogy mivel jár ez. Én vagyok az Uralkodó, a Lidércfény. Egy utód, sőt kettő… a hatalmam bukásával egyenértékű. De sajnos Stefanie újra megszökött itthonról, és véletlenül soha nem jött vissza.

- Tessék?

- Nem gondoltad, hogy bárki is megtudja, hogy megöltem őt? Ennyire ostoba még te sem lehetsz?! Minden a te hibád. Mindent elvettél tőlem. A hatalmamat nem engedem. Csak az maradt nekem. Azt az egyet nem veheted el tőlem. Eldönthettem, hogy melyik gyerekem örököl. Téged választottalak, mert te fiatalabb vagy.  Egy év és te lennél az új Lidércfény. Nem engedhetem meg. Arról nem is beszélve, hogy elcsábítottad a férjemet. Megint elvetted tőlem a szeretett férfit. Nos… meg kell, hogy öljelek…

Tényszerűen közölte, de mintha egyetlen egy pillanatig fájdalom uralta volna az arcát. Csak egyetlen pillanat volt, talán igaz sem volt. Talán csak a kába képzeletem játszott velem. Hiszen neki nem volt szíve. Nem volt ember. Tényleg egy szörnyeteg volt.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá némán. Tudtam, hogy megteszi. Nem hinném, hogy esélyem lenne a védekezésre. A teste újra emberi lett, már nem volt áttetsző. De hirtelen előrántott valamit a ruhája alól.

Kés – villant át az agyamon, majd felém mozdult vele. Éles fájdalom hasított kétszer a mellkasomba, majd a hasamba.

Velőtrázóan sikítottam fel, majd a földre zuhantam. Furcsa köd ereszkedett az elmémre, de még nem haltam meg.

Csak feküdtem némán, az óra szépen lassan kattogott. Néhány perc múlva már alig éreztem a testemet. Fájdalom. Azt az egyet tisztán éreztem. Más nem is létezett. A szemembe valami különös fény világított. A mellkasom ordítozva lüktetett. Néha még kinyitottam a szemem. Néha még hallottam a kiabálást a fejem felett.

- Miért kellett ezt? Megölted mindkét lányodat! – kelt ki magából Russel értetlenül.  Nem értettem, hogy miért jött vissza. Nem értettem, hogy miért véd. Nem értettem, hogy miért áll ki mellettem. A hangjától szégyen öntött el. Még éreztem ahogy… belém hatol.

- Még te kérded, te áruló?! Hát megtetszett a lányom, netán mindkettő? Nem azt mondtam, hogy szeresd meg őket, hanem hogy kínozd őket. Üsd őket. Kémkedj utánuk. Erre te? Lefekteted?!

- Sajnálom – sóhajtotta.

- Sajnálhatod is. Hát tessék. Nézd végig, hogy hogyan száll ki az élet megbecstelenített testéből. Csak nézd, hogy már annyira gyenge, mint a harmat. Elvett tőlem, hát én meg az életét vettem el.

- Nem vett el tőled. A tiéd vagyok – szólalt meg határozottan Russel. – Scarlette csak…

Megrezzentem, ahogy kimondta a nevemet. Egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából, amit sok másik követett. A szívem egyenetlenül dobogott, néha lassan, néha gyorsan. Már nem sok volt hátra. Paul és Stefanie arca lebegett a szemem előtt. Aztán felrémlett Brenda, Elena, Robert és a többiek arca is. Már soha nem látom őket. Csak a nővéremet a túlvilágon, ha létezik olyan. És a többiek? Vajon, mit terjeszt majd el Sherilyn? Elhisznek neki mindent? Hiányolnak majd? Hány évig jegyzik meg a nevemet és mennyi idő után veszek el a végtelen feledésben? Nem tudhattam. Ez volt életem legutolsó és egyben legszörnyűbb szülinapja. Nem akartam így meghalni. A barátaimmal akartam lenni, tisztára mosni a nővérem nevét, megbosszulni a halálát, élni még egy kicsit. Igen, élni akartam. Csak még egy kicsit. De hiába. Sem az élet, sem a halál nem kívánságműsor. Minden elcsendesedett, elsötétedett.

24. fejezet: A tékozló nővér

(A képen Stefanie)

Egy év telt el az első csókom óta. Azóta rengeteg minden történt velem. Paul és még mindig együtt voltunk, bár nem tudom, hogy mit szeretett bennem. Ennek ellenére boldogok voltak. Sherilyn gyakran megvert, ha későn értem haza, de soha nem mondtam igazat, csak azért sem. Nem akartam veszélybe sodorni Pault. Sherilyn maga volt az ördög, egy igazi lidércnyomás. Egyre jobban gyűlöltem őt. De csendben maradtam, már csak egy évet kellett várnom a nagykorúságomig. Utána Paul úgyis elvesz feleségül és boldog életem lesz. Scarlette James. Nem is rossz.

Miután megkaptam Stefanie címét, írni akartam neki. De végül minden levelemet megsemmisítettem, néhány héttel ezelőttig. Paul biztatott, hogy küldjem el. Elmondtam neki az igazságot, és megértett engem. Támogatott. A hatására végre elküldtem egy levelet, de úgy remegett a kezem írás közben, hogy én magam is alig tudtam elolvasni.

„Fanie!

Remélem, hogy boldog vagy Vendellel. Remélem, hogy teljesült  minden álmod. Csak nem értem, hogy miért mentél el minden szó nélkül. Nélküled minden más. Dühös akarok lenni rád, gyűlölni akarlak, de csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy… mindegy. Még csak nem is írtál, pedig csak egy levél lett volna. Honnan kellett volna tudnom hogy élsz-e még? Remélem megérte. Elárultál, pedig megígértük, hogy soha nem tesszük ezt meg. Rengeteg levelet kezdtem el írni, de végül csak ezt az egyet küldöm el. Ez az én búcsúm tőled. Nem reménykedem benne, hogy visszajössz, talán igazad is van. Sherilyn nagyon dühös lenne. Nem várlak többé. Csak akartam, hogy ezt tudd. Remélem, hogy épp olyan boldog életed lesz, mint amilyet elképzeltél. Vigyázz magadra!

Egy elfeledett testvér:

Scarlette”

Könnyekkel küzdve adtam fel a levelet a postán, és még Paul sem tudott felvidítani. Hiába ölelt meg, nem tudtam boldogságot érezni. Végleg elvesztettem a nővéremet. Elengedtem a reményt, ami eddig kínzott. Mert megtanultam, hogy hiába remélni kínzóbb minden csalódásnál. Vendell képes volt tartani a kapcsolatot Roberttel, akkor a saját nővérem velem miért nem? Mindegy. Már nem  számít. Elengedtem őt. Ő már huszonnégy éves volt, talán már feleség, talán már anya. Nem illettem az életébe. Hét év. Hét éve vagyok egyke. Egy levél ezen nem változtat, eddig is az voltam, most is az vagyok.

Egy héttel a levél feladása után kiültem a tópartjára. Aznap volt a szülinapom. A tizenhetedik. Magányosan kezdtem a napot, Paul csak estére hívott meg, szervezett valami meglepetést. Arra nem gondolt, hogy így egyedül töltöm a szülinapomat. Sherilynt persze hidegen hagyta a dolog. Utoljára kilencévesen köszöntött meg. Azóta egyszer sem. Fanie ilyenkor mindig izgatott és vidám volt. Körülzsongott. Már kora reggel nem volt nyugtom tőle. Egyenesen az ágyamba vetette magát és én kisebb szívroham kíséretében ébredtem fel.

- Boldog szülinapot, Miss Mayline – hallottam magam mögött egy hangot és felkaptam a fejem. Brendát pillantottam meg mosolyogva.

- Ó, köszönöm – hebegtem zavartan. Nem is gondoltam, hogy felköszönt. Meglepett. Annyira, hogy megöleltem. Meghatottan ölelt vissza.

- Sütöttem egy tortát, a konyhában van. Nem tudtam, hogy milyet szeretsz.

- Köszönöm, Brenda – hálálkodtam meghatva. Miért tett ennyit értem? Csak egyszerű közepes képességű tanítvány voltam. Még csak kedves se voltam mindig.

- Sajnos, Mrs. Ellwood rám parancsolt, hogy ha lehet takarítsak is. Úgyhogy mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy remek szülinapod lesz. A fiúk már nagyban szervezkednek – kacsintott rám búcsúzóul, majd elindult vissza az épületbe. Sokkal jobb kedvem lett. Visszaültem a fapadra és mosolyogva néztem a víztükörre. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy követ és a vízre dobtam. Pattant párat a víztükrén, majd elsüllyedt. A kacsák ijedten rebbentek szét.

Megreccsent egy ág valahol mögöttem. Megrémültem. A fiúk a múltkor rémtörténetekkel ijesztgettek és a képzeletem által szült képek felrémlettek előttem. Nagy lendülettel fordultam hátra, de aztán mikor felfedeztem a zaj forrását, eltátottam a szám döbbenetemben.

- Letti… - suttogta a látomás a nővérem hangján. Én még mindig megkövülten néztem rá. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy ez igaz legyen. Tudtam, hogy minden bizonnyal megőrültem és képzelődöm. De nem a régi Fanie állt előttem. Hanem egy felnőtt nő, akin meglátszott az elmúlt hét év. Fiatal és szép volt, de eltűnt róla a gyermeki ártatlanság. A szemei is megváltoztak. Régen boldogtalan volt, most pedig… boldog. Könnyek folytak le az arcán.

- Ne haragudj – suttogta remegő hangon. Én még mindig csak néztem. Nehezen találtam a szavakat. Ennyi év után jött volna vissza? Miután már lemondtam róla? Amikor már elengedtem és nem tekintettem a testvéremnek?

- Stefanie? – találtam meg a hangom. – Visszajöttél?

Bólintott.

- Boldog szülinapot, húgi – suttogta és tett egy esetlen mozdulatot felém, hogy átöleljen. Nem léptem hátrébb, de vissza se öleltem. Előttem volt az összes szenvedés, amin miatta mentem keresztül. A pusztító magány, ami néha felemésztett.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem rekedten.

- Hiányoztál – felelte és megpróbált egy mosolyt. Rosszul tette.

- Ennyi? Hét év után? – kérdeztem keményen.

- Én… nem tudom, hogy mi ütött belém. Ki akartam törni innen. El akartam menni messze, Vendell megkérte a kezem, ez volt az egyetlen lehetőségem.

- Azért… talán egy elköszönést kaphattam volna.

- Féltem. Féltem, hogy akkor Sherilyn még többet fog bántani. Reméltem, hogyha téged is váratlanul ér a távozásom, akkor rád nem fog haragudni.

- Ez elég gyenge. És levelet miért nem küldtél?

- Én küldtem! – csattant fel. – De te egyre se írtál vissza.

- Mert nem kaptam egyet se. Sherilyn – csaptam a homlokomra dühösen.

- Elvette volna a leveleimet? – kérdezte csodálkozva. – Én megkaptam a leveled. Ezért jöttem. Nem hagyhattam ennyiben a dolgokat. Nem felejtettelek el, Scar. Szörnyen hiányoztál.

- Te is nekem – sírtam el magam és a nyakába vetettem magam. Sírva öleltük egymást és sirattuk az elmúlt éveket.

- Gyere üljünk le – intett  a padunkra. – Beszélgessünk. Mi történt veled mióta utoljára láttalak?

Felnevettem.

- Hét év.

- Megnőttél. Egy kishúgot hagytam itt, és egy nő van a helyeden. Gyönyörű lettél.

- Akárcsak te. Hasonlítok rád.

- Igen,  ezt én is észrevettem. Sherilyn milyen veled…?

Elhúztam a számat.

- Ezen a téren semmi nem változott. De este velem kell jönnöd.

- Hova? – kérdezte meglepetten.

- A faluban. Paul meglepetést szervez nekem. Alig várom, hogy megismerjen téged. Persze, ha túléljük Sherilyn haragját. Tényleg, mi van Vendellel? Tényleg összeházasodtok? Ugye meghívsz? Talán Paul is elvesz majd engem. Lehetnél a koszorúslányom majd…

- Hé, hé… állj – kiáltott fel nevetve. – Lassabban. Nem értek semmit. Paul? Milyen Paul?

- Paul James.

Meghökkent.

- Mi közöd neked hozzá?

- Hogy érted? Ő a barátom – feleltem és meglepett a hideg hangnem.

- Nem igazán kedvelem őt, ne haragudj. Vendell a városban maradt. Én is csak hozzád jöttem, és utána megyek vissza. Nem akarok anyával találkozni.

- Értem – sóhajtottam csalódottan. Csak beugrott egy villámlátogatásra. Nemsokára újra elmegy, és én újra egyedül leszek. Akkor minek töröm magam? Most hét évet kéne bepótolnunk néhány óra alatt? És legközelebb? Vajon, mikor látogat meg újra? Talán soha.

- Haragszol? – kérdezte félve.

- Emlékszel még a vérszerződésre? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Láttam, hogy elvörösödik. Szégyellte magát.

- Az csak… egy gyermeki dolog volt.

- Talán. Nekem nem az számított, hanem a szeretet, ami rávett arra, hogy megígérd. „Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged, én mindig itt leszek neked!” Ismerős neked?

Stefanie szomorúan bólintott.

- Mi értelme elmesélnem hét évet? Legközelebb talán tízet kell. Talán többet nem is látlak. Sok minden történt velem, és nem voltál itt, hogy elmeséljem. Utólag akarsz mindent tudni?

- Scar…

- Hihetetlenül ragaszkodtam hozzád. Nem is értem, miért. Még ma elmész, nem? Elengedtelek. Azért jöttél vissza, hogy ellebegtesd előttem a mézesmadzagot? Van fogalmad róla milyen hármasban élni Sherilyn és Russel mellett?

- Bántottak? – kérdezte színtelenül. Óvatosan feljebb húztam a pólómat, és látható vált egy vágás, amit néhány hete szereztem, de a heg nem tűnt el. Stefanie elsápadt. – Annyira sajnálom. De én nem vagyok olyan, mint te. Félek tőle, érted? Ha most megtudja, hogy itt vagyok… nem is tudom, mit reagál. Te sokkal erősebb vagy, mint én.

Felnevettem.

- Ne keress mentséget, mert nem érdekel. Dicsérj csak, hátha attól kisebb lesz az, amit tettél.

- Szükségem volt rád. Tudom, hogy mit tettem és erre nincs bocsánat. De… kétségbe voltam esve. Hiányoztál. És azt akartam, hogy te tudd meg először. Még Ved sem tudja.

- Mit?

- Állapotos vagyok – mosolyodott, de még mindig sírt. Döbbenten meredtem rá, majd a még lapos hasára néztem. Semmi nem látszott rajta. Megöleltem. Hirtelen elfelejtettem a sérelmeimet.

- Ez… csodálatos – nyögtem ki.

- Mindig neked mondtam el mindent először. Most sem lehetett másképp. Már a leveled előtt is jönni akartam. Meg persze tudni akartam, hogy mi van veled. Szeretlek, Scarlette.

- Milyen megható – csattant fel egy hideg hang, mielőtt válaszolhattam volna. Sherilyn lépett elő a fák közül. Stefanie ijedten markolta meg a kezemet. Én pedig nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy mire kéne számítsak. A tekintete lángolt. Dühödten meredt a nővéremre.

- Szégyent hozol rám, megszöksz, mint egy utolsó bűnöző. Megtagadod, azt amit adtam neked? Elmész egy utolsó senkivel és még fel is csináltatod magadat?! Ez a hála, amiért felneveltelek? – kiabálta.

- Csak életet kaptam tőled. Semmi mást. Soha nem szerettél. Pokollá tetted az életemet. Ha élni akartam, el kellett mennem. Nem hagyhattam, hogy mindent tönkretegyél, Sherilyn.

- Szégyellem, hogy valaha úgy gondoltam, hogy nem vagy reménytelen eset. Te voltál a legkedvesebb lányom – mondta és közben vetett rám egy megvető pillantást. – Mindent megadtam neked. Ne gyere a szeretettel. Azt hiszed, hogy létezik? Azt hiszed az a ficsúr szeret téged? A férfiak soha nem szeretnek, édesem. Ahogy senki más sem. Az emberek csak rohannak az érzés után, de soha nem szeretnek senkit. Ezt akartam megtanítani nektek. Hogy ne kövessétek el a hibáimat.

- Russel – kiáltotta hirtelen, mire kilépett mögülem az említett férfi. Észre sem vettem, hogy itt van. – Fogd és vidd. Tudod, mi a dolgod – mondta neki, mire két erőteljes kar megragadott.

Sikítottam és kapálózni kezdtem. De erős volt.

- Scarlette! – kiáltotta a nővérem kétségbeesve és tett felénk egy tétova mozdulatot. Russel a vállára dobott és úgy vitt a kastély felé. Továbbra is láttam, hogy mi történik a tó partján. Aztán már csak egy vérfagyasztó sikolyt hallottam. Aztán egy puffanás. Stefanie teste a földre zuhant és egy kés állt ki a hasából. Eszméletlen volt. Sikítozni kezdtem. Követeltem, hogy vigyen vissza hozzá. De még szorosabban fogott és nem kellett bizonyíték, hogy tudjam. Éreztem a szívemben, hogy most már tényleg nincs testvérem. Fanie meghalt, és az anyám, Sherilyn ölte meg.

„Én adtam az életed, hát én is veszem el” – hallottam még a fejemben Sherilyn rideg szavait, és elmerültem a fájdalomban.

23. fejezet: Legszebb éjszaka

Sherilyn gyakran ment el napokra otthonról, olykor hetekig haza sem jött, nem is telefonált. Volt amikor Russel is vele ment, de volt amikor otthon maradt. Olyankor mindig kopogtatott a szobámon esténként. Próbáltam úgy tenni, mintha már aludnék. Néha bejött, de néha nem. Mellém feküdt és átölelt. Végigsimította a testemet. Ettől mindig lebuktam, ugyanis kirázott tőle a hideg. De mégsem ellenkeztem, hiszen azt mondta, hogy minden apa ezt csinálja és én már kezdtem megszokni. Nem csináltam belőle ügyet. De az érintései egyre követelődzőbbek lettek. Nem szabadott volna engednem, de naiv voltam.

Aznap délután amikor készülődtem a faluba is otthon volt. Egész nap kerültem őt, hogy még véletlenül se kapjon rajta. Előző este már úgy is meglátogatott. Ma nem hinném, hogy eszébe jutnék. De ettől függetlenül óvatos voltam. Még soha nem öltöztem így ki, de még emlékeztem, hogy Stefanie hogyan öltözött ehhez hasonló alkalmakkor. Végre elmondhattam magamról, hogy jól nézek ki. Egyszerű volt kiosonni a kastélyból, és nem telt néhány percbe, hogy a faluba vezető ösvényen találjam magam. Ez a nagy otthonok fő előnye.

Nem nagyon ismertem a járást, de még emlékeztem a nővérem útmutatására. Felidéztem a hangját és követtem. Fájt emlékeznem. Lassan hat éve. Nem adott magáról egyetlen életjelet sem. Aggódhattam volna, de nem tettem. Tudtam, hogy életben van. Néha amikor csendben Sherilyn dolgozószobájához osontam hallottam a hangját. Nyomozott a nővérem után. Nem élt tőlünk messze, abban a városban élt, ahonnan Vendell jött. Együtt éltek, de nem házasodtak össze. Időszakos munkákon éltek mindketten. Fanie a kis távolság ellenére sem keresett meg. Erről mindig az ígérete jutott eszembe. És néhány évvel ezelőtt megtanultam: az ígéretek nem jelentenek semmit. Talán egy pillanatig komolyan gondolják, talán be is akarják tartani, de úgysem fogják. Mert ilyenek vagyunk. Hazudunk, és eláruljuk azt, aki szeret.

Minden eszembe jutott az út során. Amikor a faluval kapcsolatos dolgokat mesélte nekem, a tóparton ültünk. Csak néztük a vizet, néha beledobtunk néhány kavicsot, és néztük, hogy hogyan fodrozódik a víztükör. Néha kacsákat etettünk a tópartján, és nevetve figyeltük őket. Ahogyan leküzdve félelmüket harcolnak a néhány falat ételért. És mindeközben Fanie mesélt nekem. Az életről. Amit az emberek odakint élnek. A faluról. A minket körülvevő emberekről, akiket szinte nem is ismertem. Néha az apánkról is, de ez fájdalmas téma volt mindkettőnknek. Nem került gyakran szóba.

Lassan megérkeztem az első házakhoz. Paul az út mellett várt engem, egy kerítésnek támaszkodva. Már messziről vigyorgott rám. Ez kellően zavarba hozott és megizzadt a tenyerem. Próbáltam megnyugtatni magam, természetesen kellett viselkednem. Még ha ilyen hatást is váltott ki belőlem második találkozásra.

- Szia – köszönt. – Reméltem, hogy eljössz.

- Szia. Megszöktem – vontam meg a vállam, mire nevetni kezdett.

- Tudtam én, hogy a szíved mélyén belevaló vagy – kacsintott rám. – Gyere, a többiek már ott vannak… - intett és amikor elég közel értem, átkarolta a vállamat és úgy folytattuk az utunkat. Nem volt ellenemre az érintése, egyáltalán nem. Kellemes volt. Megfordult a fejemben, vajon, milyen érzés lehet egy csók? Milyen lenne Paul csókja? Még soha nem volt részem ilyesmiben, és ez rendkívül kínos volt. Nem vallottam be volna soha. Sem neki, sem másnak. Ez maradjon az én sötét titkom. Változtatni akartam ezen. Amint csak lehet. Más akartam lenni, mint aki voltam. Egy szürke gyámoltalan kisegér voltam.

A kocsmában rengetegen voltak. Paul óvatosan vezetett át a tömegen, hogy még véletlenül se lökjenek fel vagy sodorjanak el. Egy nagy létszámú asztalhoz ültünk le. Csak Robert volt ismerős, a többiek idegenek voltak. Vagy mondjuk úgy, hogy név szerint voltak idegenek. Látni már láttam őket néha, amikor nagy ritkán a faluban jártam. Egy valakiről pedig már hallottam. A lányról, aki Robert kezét fogta és szerelmesen mosolygott rá. Ő Elena.

Amikor odaértünk, felnéztek. Meglepetten néztek rám, néhányan hidegen, néhányan barátságosan. Elena volt az első, aki rám mosolygott.

- Szia, Scarlette! Ülj csak le mellénk! Elena vagyok, Robert barátnője – mondta kedvesen, és maga mellé intett. Mindenki a nevét mondta, de túl nagy volt a zaj, hogy mindet megértsem. Paul és Elena között ültem, Paul keze a derekamon pihent. Jól esett.

Ahogy teltek az órák, egyre idegenebbnek éreztem magam. Fáradt lettem, de mintha rajtam kívül mindenki éber lett volna. Nevettek és beszélgettek. Én nem igazán tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Paul egyre felszabadultabb lett, és a kezei egyre merészebbek, minden újabb pohár elfogyasztása után.

- Igyál te is, meghívlak- kiabálta a fülembe, de a hangja nem hallatszott többnek a suttogásnál. Nem mondhattam nemet, nem akartam udvariatlannak tűnni. Mégis csak örülhettem, hogy itt vagyok.

- Oké – mosolyogtam rá, mire elégedettség jelent meg az arcán. Azonnal felpattant, hogy elinduljon a pult felé, de megtántorodott.

- Jól vagy? – kérdeztem ijedt aggodalommal. Sokat ivott. Nem akartam, hogy valami nagy baja legyen. Sherilyn mindig is megvetette az alkoholt, csak rosszat hallottam róla.

- Persze – vigyorgott rám, majd folytatta az útját. A többiek csak nevettek. Robert arra fogadott valakivel, hogy vajon, visszaér-e úgy, hogy nem töri össze a poharam és nem önti ki az italomat. Meg sem kérdeztem, hogy mit hoz. De mindegy is volt. Nem ismertem az alkohol fajtákat, egyiket sem ittam még. Úgyhogy mindegy volt. Csak azt reméltem, hogy nem a legerősebbet hozza majd.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Elena mosolyogva. Végre elvált Rob ajkaitól. Vidáman nézett rám, alkoholtól mámorosan. Én pedig tudtam, hogy mit kell mondanom. Máskor is akartam jönni. Csak közös téma kéne, hogy jól érezzem magam. Semmi más.

- Jól! – hazudtam tehát. Hitt nekem.

- Engedd el magad nyugodtan. Ne légy ilyen feszült. Biztos vagyok benne, hogy igazán jó fej vagy, csak engedd el magad – kacsintott rám. Igaza volt. De könnyű volt ezt mondani. Nehéz volt egy teljesen új társaságban lenni, olyan emberek közt, akiknek teljesen más élete van. Nem illettem közéjük, de mindent megtettem volna, hogy ez ne így legyen. Tennem kell valamit ellene. De az idegenek mellett való oldott hangulat mindig is a gyengém volt. Idegennek éreztem magam, mint egy bogár, aki véletlenül rossz házba tévedt. Egy rossz mozdulat és vége. Én is így éreztem magam. Hogy egy rossz szó, és többet nem akarnak látni. Gondosan készítettem elő minden mondatot, nehogy égő legyek, de mire összeszedtem volna magam, már máshol járt a beszélgetés.

Paul visszatért az italommal, és sikerült egy darabban átadnia. Még csak ki sem borult az égő folyadék.

- Húzóra – kacsintott  rám. Bizonytalanul méregettem az apró kis poharat. Nem tűnt soknak, de tudtam, hogy az alkohol esetében ez csak látszat. Még soha nem ittam. Nem a részegségtől féltem, hanem az ismeretlentől. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Stefanie régen ivott néhányszor, mindig nagyon jó kedve volt olyankor.

„Mit veszíthetek?” – gondoltam, rámosolyogtam és magamba döntöttem. Egyáltalán nem volt rossz. Sőt… ízlett. Kellemesen égette a torkomat. Paul elégedett vigyorral nézett rám, és én visszavigyorogtam.

- Hozol még egyet? – kacsintottam rá. Meglepődött, de szó nélkül teljesítette a kérésemet. Néhány srác elismerően füttyentett és ők is kértek egy kört, hogy koccinthassak velem. Máris jobban éreztem magam. Minden kör után egyre jobban. Már nem zavart Paul egyre tolakodóbb érintése, odaadóan simultam a karjaiba. Végre bekapcsolódtam a beszélgetésbe, az alkohol megoldotta a nyelvem, megszüntette a gátlásaimat, aminek most nagyon örültem. Bárcsak mindig ilyen laza lennék. A többieket szemmel láthatólag megleptem, de mintha jól érezték volna magukat velem.

Hirtelen Paul felállt és felém nyújtotta a kezét.

- Szabad egy táncra? – hajolt meg nevetve.

- Persze! – feleltem és odaadtam a kezem, engedve, hogy felhúzzon. Lassú szám ment a bakeliten, aminek nagyon örültem. Nem volt konkrét tánctér, hiszen egy kocsmában voltunk, de azért ellehetett férni. Nem hittem volna néhány nappal ezelőtt, hogy egy kocsmában fogok táncolni egy jóképű férfival. Ráadásul mindenki minket nézett. Hallottam, ahogy a férfiak elismerően vélekednek a testi adottságaimról. Nem érdekelt. Én csak élveztem az estét, az éjszakát. Aznap este elkezdődött valami új. Valami különleges. Boldogan ringatóztam a lágy dallamokra és nem csak az arcom mosolygott, hanem a szívem is. Talán még soha nem éreztem ilyet. Felnéztem Paulra, engem nézett. Aztán hirtelen az ajkai egyre közeledtek és én tudtam, hogy mi következik. Behunytam a szemem és életemben először megcsókoltak. Hihetetlen érzés volt. Csodálatos. Mintha az egész világ megremegett volna, mintha a testem azért működne, hogy Pault csókolja. Azt hiszem, szerelmes lettem. Néhány gyönyörű percig tartott, amit sok másik követett. Nem foglalkoztam a többiekkel, a világ megszűnt.

Még legalább fél óráig táncoltunk, csak utána ültünk vissza a nevető többiekhez. Volt, aki már alig bírta nyitva tartani a szemét az alkohol hatásától. Rob már rég visszaért az asztalhoz, és mikor ránéztem, rám kacsintott. Elpirultam. Hiszen mindenki látta az első csókomat. Vagy csókjaimat. Talán arra is rájöttek, hogy az első volt. Kínos volt egy kicsit. Hogy tereljem a témát, rákérdeztem az előző beszélgetés témájára.

- Kiről van szó?

- Csak egy barátomról – vonta meg a vállát. - Vendell Monroe, emlékszel még rá? – nézett a barátnőjére, aki bólintott. Szerencsére nem látta, hogy megdermedtem a szavaira.

- Nem ő az, aki lelépett a barátnőjével? – kérdezte Paul mellettem.

Rob bólintott, és én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

- Az a lány, nem a nővéred? – kérdezte Elena meglepetten, mintha csak most kapcsolt volna. Rob egy kicsit zavarba jött.

- De – sóhajtottam egy gombóccal a torkomban. – Jól vannak? – kérdeztem Robtól kissé idegesen.

- Persze, nagyon boldogok. Talán végre összeházasodnak. Nem mondta Stefie neked?

- De persze – hazudtam, mert nem akartam bevallani, hogy a nővérem, akit ő Stefie-nek nevez, még csak fel sem vette velem a kapcsolatot. A jó hangulat szertefoszlott, csak az vigasztalt, hogy Fanie jól van. Boldog. Ez jó dolog, velünk soha nem volt az. De mindent megadtam volna, hogy mellettem legyen. Ma éjjel vidáman kacagva mesélhetném az első csókom történetét.

- Csak elvesztettem a címét, megadod? Már várja a válaszom, nem akarom, hogy aggódjon.

Rob nem sejtett meg semmit. Bólintott és azonnal felírta egy papírlapra, majd a kezembe adta. Hevesen dobogott a szívem. Zavartan megköszöntem és próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék zaklatott.

- Ideje lenne mennem – szólaltam meg egy kis idő múlva. Paul meglehetősen fáradtnak tűnt. Csukott szemmel bólintott és valamit hümmögött, amit nem értettem. Egyből rájöttem, hogy nem számíthatok hazakísérésre, és elköszöntem mindenkitől. Meghívtak legközelebbre, aminek nagyon örültem. Stefanie említése még se tette még rosszabbá az estét.

Fáradt voltam. Az alkohol rám is hatott sajnos. Nem voltam részeg, csak rettentően álmos, így a hazaút nagyon hosszúnak tűnt a sötétben. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Sherilyn nem vehetett észre. Mennyi az esély arra, hogy ne bukjak le? Tudtam jól, hogy nem sok, de azért én reménykedtem.

A kastélyba érve halkan osontam a folyosókon. Minél halkabbnak és nesztelenebbnek kellett lennem. De nem voltam elég óvatos. Hirtelen fénybe borult a nappali, jóformán megvakítva fáradt vörös szemeimet. Ahogy felnéztem, azonnal tudtam, hogy mi történt. Sherilyn állt előttem szikrázó szemekkel, a kezeit csípőre téve. Félelmetes hatást keltett, és hideg áradt szét a testemben. Megremegtem.

- Hol voltál? – kérdezte félelmetesen fagyosan. Nyeltem egyet. Őszinte nem lehettem.

- Sétáltam, nem tudtam aludni – hazudtam könnyedén.

- Hazudsz – jelentette ki. – Erre neveltelek én, te szégyentelen? Szégyent hozol a nevemre! Hogy mersz hazudni a saját anyádnak? Bűzlesz az alkoholtól! Kocsmatöltelék lettél! Hogy mertél így megalázni engem? – üvöltötte hirtelen, és én megijedtem.

- Sé… sétáltam – hazudtam tovább, mire hozzám lépett és lekevert egy pofont. Megtántorodtam, de nem estem el. Égő érzés fogadott az arcomon. Szinte lüktetett a keze nyoma. Aztán mikor továbbra sem szólaltam meg, hogy színt valljak, a falnak lökött és kíméletlenül pofozni kezdett. Felkiáltottam a fájdalomtól. Nem tudom, hogy meddig tartott, de mikor ököllel támadt nekem, tényleg megijedtem. De ököllel nem az arcomra célzott, mert az túl feltűnő lett volna. Beleöklelt a gyomromba. Egyszer, kétszer, háromszor, majd belém rúgott.

- Hazudsz még nekem? – üvöltötte. – Kivel voltál?

- Senkivel – sírtam keservesen, mire hátrahúzta a hajamnál fogva a fejemet. Fájt. A könnyeim lágy patakként folytak az arcomon.

- Ezt talán elhiszem. Hiszen ki akarna veled  lenni? Hiszen még én sem szeretlek, és kiderült, hogy a drága nővéred sem. Akkor ki más szeretne? Na… takarodj a szobádba, holnap estig nem kapsz enni. Természetesen ki sem jöhetsz. Na, lódulj – lökött meg és én sírva, szédelegve indultam vissza a saját szobámba, a személyre szabott börtönömbe.

Nagy árat fizettem ma éjszaka, de egy percig sem bántam. Végre éltem, végre szórakoztam és gondtalanul jól éreztem magam. Megkaptam életem első csókját, beszélgethettem másokkal és szerelmes lettem. Életem legszebb éjszakája volt.

22. fejezet: Új ismerősök

 (A képen Paul James)

Stefanie elment. Még csak el sem búcsúzott tőlem. Annyit se mondott nekem, hogy szia. A hiánya… összetört engem. Egyedül maradtam. Neki ott volt Ved, de nekem senkim sem volt. Nem feleseltem többet Sherilynnel, mégsem szállt le rólam. Élvezte a szenvedésem. Ha nem tetszett neki valami rajtam, akkor egy napig nem adott se enni, se inni. Ahogy teltek a hónapok egyre jobban bírtam. Nem mentem többet a faluba, egyedül a magántanáraimmal érintkeztem. Iskolába nem járhattam, Sherilyn nem engedte, hogy érintkezzek az „aljanéppel”.  Utáltam érte, de nem szólaltam meg. Néha napokig. Még Russel sem tudta felolvasztani a páncélomat. Nem bíztam többé senkiben. Gyűlölni kezdtem mindenkit, amiért én nem kellettem senkinek. Valami megváltozott bennem. Egyetlen ember volt, akit szerettem. De ő elárult engem. Elment minden szó nélkül egy férfi miatt. Russel is férfi volt, őt is gyűlölni kezdtem. Ennek ellenére némán tűrtem az érintéseit. Nem akartam, hogy Sherilyn dühös legyen rám.

Sokat olvastam. Erről szólt szinte az életem. Untam az egészet. Sherilyn aljas tetteit, az égő ütéseket az arcomon, a néma megaláztatást valamint Russel egyre erőszakosabb öleléseit. Nem találtam a fényt. Elveszett. Akárcsak én.

Soha nem mutattam ki az érzelmeim. Most sem tettem másként. Elrejtőztem egy üres érzéketlen maszk mögé. Nem beszélgettem, hisz nem volt kivel. Hazudnom sem kellett, de ha tehettem, mégis megtettem. Ha volt rá okom, hazudtam és titkolóztam. Mert senki nem érdemelte meg, hogy őszinte legyek. Annyira jól megjátszottam a jégkirálynőt, hogy néha én magam sem tudtam, hogy mit érzek. Az összes emléket elrejtettem, ami a nővéremhez kötött. A fényképeket és hasonló tárgyakat egy dobozba rejtettem. Nem akartam őt látni. El akartam őt éppúgy felejteni, ahogy ő engem. Nem igazán sikerült, hiszen ő volt az egyetlen barátom. Mégis próbálkoztam.

- Miss Mayline, bejöhetek? – kopogtatott egy nő az ajtómon. Ő volt az új tanárom. Érdektelenül néztem fel rá, de ő nem olyan volt, mint a többiek. Kedvesen mosolygott rám. Nem gúnyosan, nem lenézve, nem utálkozva. Kedvesen. Ettől sikerült valami mosolyfélét az arcomra erőltetnem.

- Persze… Miss?

- Miss Derwush. De szólíts csak Brendának, idén leszek harmincöt. Az még nem olyan sok, nem igaz? Van egy nálad nem sokkal idősebb fiam, Robert a neve. Most is biztos Paullal lóg. Nem ismered őket?

Értetlenül néztem rá. Miért mondja ezt nekem?

Megráztam a fejem.

- Talán jobb is, a szép lányoknak mindig óvatosnak kell lenniük. És te még fiatal vagy ezzel foglalkozni. Hány éves vagy?

- Tizenhat leszek.                                            

- Akkor még van pár nyugodt éved – mosolygott. – Hogy állsz a történelemmel?

Elhúztam a számat, mire Brenda felnevetett. Nem igazán szerettem tanulni.

- A görögöket szeretem – vallottam be végül. A mitológiájuk mindig is vonzott bennem valamit. De a többi ország történelme, az a sok értelmetlen halál és háború nem érdekelt. Csupán megdöbbentett, hogy mire képesek az emberek. Pusztán koholt indokok miatt ítélnek több millió embert halálra. Mennyi kettétört élet, mennyi tönkretett család, mennyi kín és szenvedés. Ez lenne az ember? Egy lény, mely önmaga érdekében átgázol mindenen? Ennyit ér az emberélet? Ez volt a véleményem a történelemről. Röviden és tömören. De ezt nem mondtam ki hangosan, megtartottam magamnak.

- A mitológiára gondolsz? – kérdezte kedvesen. Nem szidott le, hogy nem én döntöm el, hogy mit szeretek és mit nem. Sherilyn mindig ezt mondta.

Bólintottam.

- Az istenek izgalmasak – tettem hozzá. Valóban így volt. Mindig is álmélkodva olvastam a történeteket róluk. A nagy Zeusz, aki a villámokat uralja, Héra, a féltékeny feleség. Aphrodité a szépség, Pallasz Athéné a bölcsesség, a tudás. Nem is tudom, hogy kire akartam hasonlítani az utóbbi kettő közül. Tudás vagy szépség? Számomra mindkettő fontos volt.

- Én is mindig szerettem őket. Misztikusak, de egyben veszedelmesek. Azt hiszem, hogy bár rajongok értük, nem akarnám, hogy valóban létezzenek.

- Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Mert olyan szeszélyesek, mint az időjárás. Unatkoznak, és egymás bosszantásán élik ki a mindennapjaikat. Vagy ha már Zeusznál tartunk, a mitológia azt is elmeséli, hogy ember nőket tett magáévá, és sajnos nem egyet akaratán kívül. Héra pedig sok embert megölt, a bosszú istennőit csak ne is említsük. Apollón pedig, amit szegény Kasszandrával művelt… botrányos. De azt hiszem, hogy nem velük kéne kezdeni, hanem a történelem elején. Először az ember keletkezésével, majd az őskorral kéne foglalkoznunk, csak utána az ókorral.

Elhúztam a számat, mire rám mosolygott.

- A történelem az a része is elviselhető. Nem hagyhatjuk ki. Gondolj csak bele. Nézzünk egy regényt példának. Általában nem a történet eleje a legizgalmasabb, de mi lenne, ha nem lenne eleje? Ha azt csak úgy kihagynád és nem olvasnád el?

- Nem lenne értelme…

- Pontosan – bólintott és belekezdett a tananyag legelejébe. Legnagyobb meglepetésemre remek tanárnak bizonyult. Azon vettem észre magam, hogy figyelek rá és igyekszem megjegyezni a szavait. Már nem is utáltam annyira a történelem többi részét.

Egy őszi nap Brenda azzal az ötlettel állt elő, hogy tartsunk egy rendhagyó órát. Ne görnyedjünk a könyvek felett a poros szobában, hanem inkább sétáljunk egyet a szabadban. Örültem ennek az ötletnek. Szerettem kimozdulni régebben, de egyedül nem tettem meg. Így szinte a kastély rabja voltam. Gyönyörűen sütött a nap, és majdnem olyan meleg volt, mint nyáron. Jó volt még utoljára kiélvezni a nap lágy sugarait és magamba szívni a friss kellemes levegőt. Brenda persze a séta közben is a történelemről beszélt, de olyan dolgokat, érdekességeket is elárult, amik nem szerepeltek a tankönyvekben. Azt mondta, hogy csak a megfelelőben kell keresni. A tó parton ültünk le a rozoga fapadra. Régen szinte ezen éltem az életem.

- Anya! – kiáltotta egyszer csak egy vidám férfi hang valahonnan és két férfi sétált felénk. Az egyikük bizonyára Brenda fia volt, a másik pedig a barátja. Brenda arca kivirult a fia láttán.

- Robert! – ölelte magához szeretetteljesen. Furcsa jelenet volt. Akkor értettem meg igazán, hogy nem minden anya olyan, mint az enyém. Mindkét fiú helyes volt, főleg a másik tetszett, aki vigyorogva nézett rám. Közelebb lépett és udvariasan kezet csókolt.

- Paul James. Hogy hívnak szépségem? – kérdezte mosolyogva. Vissza mosolyogtam rá, és közben elpirultam. Még soha nem hívtak így. Még soha nem nézett rám elismerően egy férfi. Russel apai szeretetére emlékeztetett. De ez valahogy természetesebbnek tűnt.

- Scarlette Mayline – feleltem, és közben udvariasan biccentettem Brenda fiának is, aki csak most figyelt fel rám.

- Robert Derwush – mutatkozott be ő is kedvesen, de ő tartotta a távolságot. Már biztos volt barátnője. Egyáltalán nem bántam. Nem igazán akartam egyikőjüktől sem semmit. Túl tapasztalatlan voltam még ehhez, az alig tizenhat évemmel. De Paul szemérmetlenül méregetett, és amikor Brenda már hallótávolságon kívül volt tett csak fel egy kérdést. Talán tudta, hogy neki nem tetszene. De annyit nevettem az elmúlt néhány órában velük, hogy ez szinte felhatalmazta őt erre a meghívásra.

- Szombat este baráti összejövetelt tartunk a falu kocsmájában. Velünk tartasz? – kérdezte mosolyogva és kérlelően nézett.

- Én… - haboztam.

- Kérlek. Nagyon jól fogod magad érezni. Biztos nagyon unatkozol itt – jegyezte meg, és ezzel az elevenembe talált. Igaza volt. Itt volt a lehetőség, amire annyira vártam. Kitörni az unalmas magányból, ami lépten nyomon körülvett. Beszélgethettem velem egykorú lányokkal, és fiúkkal. Szórakozhattam. Elszabadulhattam innen, legalább egy estére. Még akkor is megérte, ha Sherilyn dühös lesz. Igent kellett mondanom. Mégis féltem. Furcsa befogadni a változásokat. De muszáj.

- Igen, ott leszek – mosolyogtam, mire boldog elégedettség jelent meg az arcán.

- Nem bánod meg, ígérem – kacsintott rám. – Sétálunk egyet a tó körül?

Bólintottam és életem egyik legszebb estéje következett. Többet nevettem, mint eddig bármikor. Később Robert is csatlakozott hozzánk és megtudtam, hogy a barátnőjét Elenának hívják. Már hónapok óta együtt voltak.

- Hány éves vagy, Scarlette? – kérdezte Robert.

- Tizenhat leszek, és ti?

- Tizenhat? – kérdezte Paul meglepetten. – Legalább tizennyolcnak néztelek volna, a visszafogott ruháid ellenére is. – Én húsz vagyok.

- Én pedig huszonegy. Az anyád nagyon borzasztó?

Nevetve bólintottam. Igaza volt. Miért kellett volna megvédenem őt?

- Ha tudnád – tettem hozzá. Utána az magukról meséltek. Mindketten városban éltek ezelőtt, főleg arról meséltek nekem. Hitetlenkedve hallgattam az életüket. Az enyém semmi nem volt ehhez képest. Egy burokban léteztem, távol a világ pezsgésétől. Nem bántam meg, hogy igent mondtam a hívásukra. Végre élhettem egy kicsit. Én  is vágytam a szórakozásra. Stefanie kitörhetett egy egész életre, én is megérdemlek egyetlen estét.

Fogalmam sem volt, hogy ez a döntés milyen hatással lesz a jövőmre. Egyetlen apró dolog alapjaiban változtathat meg egy életet. A sors apróságok egymásból következő sorozata, minden egy láncreakció. Én pedig elindítottam azt a folyamatot, ami végül a halálomhoz vezetett.

(Robert Derwush)

(Brenda Derwush)

21. fejezet: Vérszerződés

Fanie végül betartotta az ígéretét, és elvitt az egyiknap magával. Bár nem tudom, hogy ezt mennyiben befolyásolta a tegnapi esti veszekedés Sherilyn és Fanie között. Én a szobámban voltam, de még oda is felhallatszott. Mostanában egyre többet kiabáltak egymással. Olyankor mindig elhatároztam, hogy befogom a fülem, hogy ne halljam, de mindig az a vége, hogy lábujjhegyen az ajtóhoz osonok és hallgatózom. Túlságosan kíváncsi voltam mindig is, de csak szófoszlányokat sikerült kivennem.

- A barátod is ott lesz? – kérdeztem kíváncsian. Stefanie zavartan elpirult és bólintott. Én pedig örültem, hogy végre megismerhetem. Talán ha megkedvel, Fanie majd több időt tölt velem. Újra. Nagyon reméltem. Hiányoztak a vele töltött vidám délutánok.

A falu éppoly barátságos volt, mint mindig, bár az emberek néha megijesztettek. Olyan gyűlölködve néztek rám az öregasszonyok, hogy nyelnem kellett egyet, ha nem akartam nyomban elsírni magam. A többi ember is olyan távolságtartó, rideg volt velünk. Nem csak velem, a nővéremmel is. Nem igazán értettem, de már régóta így volt. Nem ez volt az első eset, hogy észrevettem.

- Miért utálnak? – kérdeztem csendesen.

- Nem minket utálnak, hanem anyát. Nem ugyanaz. Csak azt hiszik, hogy mi is olyanok, vagyunk, mint ő – magyarázta meg kedvetlenül.

- De hát nem! Ezért nincsenek barátaink?

- Anya miatt, igen – sóhajtotta türelmetlenül. Néha idegesítő lehetett számára egy hét évvel fiatalabb kistestvér. – Még szerencse, hogy Ved a városból jött, ő előbb ismert meg, csak utána hallotta meg a pletykákat. Kérlek, ne legyél… idegesítő és nyafogós, oké? – nézett rám könyörögve.

- Miért az vagyok? – néztem rá sértetten. – Nem leszek, megígérem.

- Szuper – mosolygott. Megálltunk egy padnál és vártunk. Néhány arra járó kíváncsian figyelt minket. Megigazgattam magamon a ruhát.

- Na! Itt is jön! – szólalt meg a nővérem izgatottan és felpattant. Szégyenlősen végig simított a haján és megigazította a szoknyáját. Egy férfi tartott felénk magabiztos léptekkel, mosolyogva. Megigézve nézte a nővéremet, még soha nem láttam ilyen aranyos jelenetet. Szinte egymás nyakába ugrottak, mint a mesékben, amiket a könyvtárban talált könyvekben olvastam. Az aranyos rész addig tartott, amíg nem kezdték el falni egymást. Undorító volt.

Megköszörültem a torkom, mire azonnal szétváltak. A férfi rám nézett. Talán húszéves lehetett. Jóképű volt, a testvéremnek jó ízlése volt. Sötét barna haját mintha még soha nem fésülte volna meg. Talán egy fejjel lehetett magasabb Fanie-nál.

- Szia! Vendell Monroe vagyok, de inkább csak Ved. Utálom a nevem – húzta el a száját. Kedves volt.

- Szia – mosolyogtam rá. – Scar vagyok.

- Sétáljunk – ajánlotta a nővérem, majd Vedbe karolt. Én pedig felesleges harmadikként kullogtam utánuk. Állandóan egymás szájában lógtak. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy velük akarom tölteni az időmet. Ennél még egyedül is jobb.

Aznap este egyedül kellett visszalopóznom a szobámba. Stefanie és Ved még együtt maradtak. Nekem kellett csak visszajönnöm, hogy falazzak. Nem akartak lebukni. Én pedig mit tehettem volna? Nem szívesen tettem volna ki őket Sherilyn haragjának.

- Hol van a nővéred? – kérdezte egy síri hang hirtelen. Ijedten néztem körbe, és csak most vettem észre az anyámat, ahogy a falnak támaszkodva szegezi rám jéghideg tekintetét. Megborzongtam. Sokkal hidegebb lett, fázni kezdtem. Gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta, hogy megremegtem. Valahogy ő szerette a hideget. Nekem se volt vele bajom, de nem szerettem különösebben. Sherilyn olyan rémisztő volt. Kiskoromban rengeteg rémálmomnak volt a főszereplője. Igen, a saját anyám.

- Már felment aludni – hazudtam félve, de a hangom nem remegett meg. Mégsem hitt nekem. Láttam a szemén.

- Hazudsz! Az imént voltam bent nála, és ő sehol! Merre van és kivel? – kérdezte kiabálva, de makacsul hallgattam. Ígéretet tettem néhány évvel ezelőtt, hogy mindig kitartunk a másik mellett, bármi történjék. Soha nem áruljuk el egymást.

Napsütéses nyári nap volt akkor is. A nővéremmel az erdő mellett fogócskáztunk, és szinte mindig én nyertem. Kettőnk közül én voltam a gyorsabb. Nevettünk, vidámak voltunk.

De Stefanie szomorú volt. Nem értettem, hogy mi baja van. Egyszer csak leült a tó mellé és a lábát a vízbe lógatta. Csatlakoztam hozzá és vártam, hogy megszólaljon.

- Én mindig melletted leszek, ugye tudod? – nézett rám szomorú szemekkel. Nem értettem, de bólintottam. – Bármi történjék, én mindig szeretni foglak, húgi.

- Én is téged, örökké. Még ötven év múlva is egymással fogunk kergetőzni – vigyorogtam. Felnevetett. – Megígérem, hogy soha nem hagylak cserben. Most már elárulod mi a baj?

- Semmi, igazán. Talán csak hallani akartam. Fogadjuk meg, oké? Mint a mesékben a testvérek. Kössünk vérszerződést!

- De mi már testvérek vagyunk! – nevettem.

- Nem baj, benne vagy? Kéne egy esküszöveg is. Megvan! De előbb vágjuk meg a kezünk! – lelkendezett, és elővett egy éles kődarabot, majd végighúzta az ujján, kiserkent egy vércsepp. Majd ezt megtette velem is. Összeérintettük a két ujjunkat és egymásra néztünk.

- Mondd utánam, Letti – kezdte ünnepélyesen. - Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged. Én mindig itt leszek neked!

- Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged. Én mindig itt leszek neked!

Egymásra mosolyogtunk és én átöleltem. Komolyan gondoltam a fogadalmam és soha nem szegtem meg.

- Még egyszer kérdezem, Scarlette. Hol van Stefanie?

- Az előbb ment fel az emeletre – hazudtam makacsul. Nem mondhattam el az igazat.

- Hazudsz! A szemembe mersz hazudni?! Hogy mered te istenek átka, te?! – üvöltötte, majd durván megragadta a karom. Felszisszentem. A levegőbe emelt és úgy nézett rám szikrázó szemekkel.

- Hol van a nővéred? Mondd meg nekem!

- Az emeleten valahol – suttogtam ijedten, mire dühödten ellökött magától és a falnak csapódtam. Egy pillanatig kiszorult a mellkasomból a levegő és halkan sírni kezdtem.

- Hol van?

- Az emeleten – kiáltottam hisztérikusan. Sherilyn megindult felém és hatalmas pofon csattant az arcomon.  Aztán még egy, és még egy. Halkan sírtam. Minden egyes ütés fájt. Nem a testem kiáltott igazán, hanem gyermeteg naiv lelkem. Halkan, csendesen és kétségbeesetten. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy engem ez a nő soha nem szeretett. A gondolat maga árvává tett. Fájt. Égetett. Akár csak a pofonok az égő arcomon.

- Azt hiszem, hogy ideje a kezembe vennem a nevelésedet, mielőtt teljesen elkésnék. Takarodj a szobádba és egy teljes napig be leszel zárva. Nem ehetsz, nem ihatsz. Megtanítom én neked, hogy soha ne hazudj nekem. Érthető voltam?

Reszketve bólintottam. Fájt mindenem. Megpróbáltam felállni, de annyira reszkettem, hogy a lábaim összecsuklottak.

Sherilyn türelmetlenül csóválta meg a fejét.

- Russel! – kiáltotta, mire az említett megjelent az ajtóban. Döbbenten nézett végig rajtam. – Russel! Végre! Kapard fel a kis csitrit és zárd be a szobájába. Nem jöhet ki, és ami a legfontosabb Stefanie nem mehet be hozzá. Eridj!

- Rendben, drágám – sóhajtotta, majd óvatosan, mintha egy apró tollpihe volnék vett a karjaiba, majd elindult velem felfelé a lépcsőn. A könnyem megállíthatatlanul özönlöttek, de jól esett a kedvesség. Russel óvatosan az ágyamra fektetett és homlokon csókolt.

- Nagyon fáj? – suttogta halkan. Hangjából együttérzés, sajnálat áradt. Szipogva bólintottam egyet. – Hol?

Először az arcomra, aztán a mellkasomra mutattam jelképezve a szívemet. Elmosolyodott. A kezét óvatosan a mellkasomra fektette, és lágy puszit lehelt égő, véres arcomra. Végül pedig megcsókolta a felrepedt ajkam szélét. Kellemetlen volt.

- Mit csinálsz?

- Csak ápollak. Tudod, ahogy az apák a lányukat.

- Akkor miért nem védtél meg?

- Ez bonyolult. Most muszáj bezárnom az ajtódat, de holnap hozok neked valamit enni, rendben? De anyádnak egy szót se. Nem tudhatja meg. Megígéred nekem?

- Megígérem.

- Akkor jó. Nekem úgy tűnt, hogy mindig tartod magad az adott szavadhoz. Ez tetszik. Erős jellemre vall. Jobb vagy az anyukádnál, ugye tudod? És talán valahol nagyon mélyen szeret téged.

- Nem hiszem, gyűlöl engem – ellenkeztem bánatosan.

- Nos… nem tudom. De tudod mit? Majd én szeretlek helyette is! Stefanie és én szeretünk téged.

- Igen, tudom. De nem kérheted, hogy áruljam el őt. Soha. Rendben van így? – kérdeztem bátortalanul. Mire ő bólintott. Aztán kiment, becsukta az ajtót, és kulcsra zárta. A szobám rabja lettem.

Nyughatatlan álomba sírtam magam, de szinte óránként felébredtem. Mindenhol Sherilynt láttam felém közelíteni. Majd magam előtt láttam Ved és Fanie kettősét, ahogy egymással ölelkeznek, és nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Zokogva ébredtem. Szörnyen szomjas voltam. A sírástól teljesen kiszáradtam, és megkellett volna látogatnom sürgősen a fürdőszobát. De nem tehettem. Rab voltam.

- Letti! Letti! – dörömböltek hirtelen az ajtómon, majd kiabálás zaja ütötte meg a fülemet. Az ajtóhoz osontam. Szerencsére éppen az ajtóm előtt vitatkoztak.

- Miért ne akarna látni?

- Nem tudom. Talán egyszerűen csak nem kíváncsi rád.

- Tudod mit? Elegem van a játékaidból! Nem tilthatod meg, hogy találkozgassak Vendellel!

- Csak figyeld – sziszegte Sherilyn.

- Jó. Elég volt! Vendellhez költözöm, most azonnal. Nem állíthatsz meg. Nem vagyok a foglyod.

- Valóban – szólalt meg gúnyosan. – De ha most átléped azt a küszöböt, akkor soha nem lépheted át újra! Megértetted? Nem leszel többé a lányom. Egy anyátlan, apátlan árva leszel a vakvilágban. Mióta ismered ezt a fiút? Egy hete? Talán kettő?

- Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem.

- Akkor menj és vissza se nézz!

- Megyek is! – kiabálta, majd hallottam, ahogy felkapja az úti poggyászát és a léptei lassan elhaltak. Sírva roskadtam az ajtó tövébe. Fanie elhagyott engem. Elárult. Megszegte a vérszerződést, amit egymásnak fogadtunk. Még hallottam, ahogy Sherilyn kegyetlenül súg valamit Russelnek.

- Ha visszajönne, tudod, hogy mit kell tenned.

Vendell Monroe