11. fejezet: Bonyodalmak

Még soha nem volt részem ilyesmiben, Scary csókja különbözött mindentől, amit eddig tapasztaltam. Egészen más dimenzió volt, a világ szinte felrobbant körülöttem és vágy öntötte el a testemet. Boldogságot éreztem, nagyon régen volt részem benne. Az ajkai puhák és finomak voltak, szinte már annyira valóságos volt, mintha tényleg a karjaimban tarthatnám. Bizarr látvány lehetett, de tudtam, hogy ez nem számít. Vágytam a csókjaira, nekem ő nem csak egy szellem volt. Annál sokkal több. Gyönyörű volt, miért ne lehetne az enyém? A mámor ezt súgta nekem, és én hittem neki, mert tökéletes volt ez a pillanat. Egészen addig, amíg véget nem ért.
- Aeron, mit művelsz?! – lökött el magától. A kezei átlebegtek a testemen, nem tudott messzebb tolni. Mikor erre rájött, hátralépett.
- Ne rontsd el a pillanatot – mormoltam halkan és folytatni akartam. De ő nem engedett.
- Mit művelsz?
- Vágyom rád – suttogtam halkan a szemeibe nézve. Könnyeket láttam. Megdermedtem. Még alkoholos állapotban is éreztem a visszautasítást. Neki talán nem kellettem. A felismerés leforrázott.
- Halott vagyok, Aeron – suttogta szomorúan.
- Számomra nem – tiltakoztam hevesen, de hiába kezdeményeztem, egyre inkább hátrált.
- És láthatatlan…
- Számomra nem. Én látlak! – ellenkeztem. Hiszen mit számított? Akartam őt. Annyira szép volt, annyira kedves. Még soha nem törődött velem senki ennyire, mint ő. Becky-t kivéve.
- Próbáld meg mással enyhíteni a testi vágyaidat! – csattant fel dühösen. Zaklatottnak tűnt. Én zaklattam fel. Pedig én csak… szeretni akartam. A felismerés szinte pofán vágott. Hátratántorodtam.
- Minden rendben? – enyhült meg a tekintete, úgy néztem rá, mintha most látnám először. Hirtelen mindent másképp láttam, minden megvilágosodott. Felébredtem. Alaposan végigmértem az egész testét, hibátlan volt. Az arca hófehér és bársonyos, könnyes szemei olyan kékek voltak, akárcsak az ég, vagy a vége láthatatlan tenger. A haja göndör hullámokban omlott a vállára, keretezve a világ legszebb arcát. Az alakja… tökéletesebb bárkiénél. Egyszerűen gyönyörű.
- Aeron?
- Szeretlek – suttogtam és egyenesen a szemeibe néztem. Láttam, ahogy az egész teste megmerevedik, és döbbenet suhan át az arcán. Ő is úgy nézett rám, mintha most látna először. De ő nem úgy, ahogy én az előbb. Mintha egy idegen lennék, mintha csak egy apró porszem lennék, vagy egyetlen csepp a tengerben.
- Sajnálom. Én nem szeretlek – suttogta hideg, metsző hangon, és eltűnt. A világ megfordult a tengelye körül. Megbotlottam valamiben és döbbenten estem le a földre. Hosszú ideig csak ültem és néztem magam elé. Annyi mindent éreztem abban a pillanatban. Különös fájdalom öntött el, olyan, amit már nagyon régen nem éreztem. Némán felálltam, az ágyhoz vánszorogtam és ledőltem rá. Aztán már aludtam is.

Mikor felébredtem, először semmire nem emlékeztem, aztán felderengett minden egyes pillanat.
- Francba – morogtam és felpattantam. – Scary? Scary? – kérdeztem a csendben, de nem történt semmi. Mi a fene ütött belém? Megcsókoltam majd szerelmet vallottam egy szellemnek! Francba… ezt aztán jól elrontottam. Elvesztettem egy barátot, megint. De miért tettem? Hiszen én Rebeccát szeretem. Ő számomra halhatatlan. De akkor miért? Miért önt el a vágy, ha arra a csókra gondolok? Miért fáj, ha arra gondolok, hogy elutasított? Mindent elrontottam.
- Ne haragudj! Scary? Kérlek! Scarlette… én nem gondoltam komolyan, amit mondtam. Beszélnünk kell. Kérlek – suttogtam, de nem érkezett válasz. Zajt csak a földszinten hallottam, a szüleim már felkeltek, és talán a húgom is. Nem volt kedvem hozzájuk, egyáltalán nem. Inkább a szobámban maradtam, csak enni mentem ki, de nem szóltam senkihez. Becky képe lebegett előttem. Elárultam őt. A képe vajon hol lehet? Még mindig nem találtam. Aztán eszembe jutott az az érzés, ami tegnap éjjel a fejembe szállt, és döbbenten tapasztaltam, hogy még mindig nem múlt el. Talán még nem ment ki belőlem teljesen az alkohol, talán még mindig hat rám. Még másnap is. Szédültem, de egyáltalán nem érdekelt. A csók és a tegnapi pletykák jártak a fejemben. Olyan hihetetlen ez az egész. A lidércek története, Scarlette múltja, Sherilyn… Miért érzem úgy, hogy minden, amit eddig átéltem kapcsolatban áll egymással?

Napokig nem láttam ezután, pedig annyi kérdésem lett volna hozzá. De tudtam, hogy most mindent elrontottam. Hogy mondhattam akkora képtelenségeket? Még hogy én őt szeretni? Ő egy szellem. Csak azt nem értem, hogy ha ezt tudom is, miért hiányzik annyira, ha nincs velem. Már nem is akartam annyira hazamenni, pedig már csak egy hónapom volt itt hátra. Nagyjából, talán egy kicsit több. Mostanában kezdtem megváltozni. Egyre többet olvastam, és elkezdtek érdekelni a könyvek. Talán mégsem olyan értelmetlen hülyeség, mint hittem. Emellett Mirával és Teddel is egyre több időt töltöttem. Nem volt más szórakozásom, ráadásul remekül éreztem magam velük. Többet nevettem, mint eddig valaha, és Hópehely hátára is újra felültem. A múltkori baleset nem ismétlődött meg, Sherilyn se bukkant fel újra. Scarlette távolléte alatt minden annyira normális lett, eltűnt a misztikum érzése a levegőből és ez nyugtalanított. Kezdett olyan lenni, mintha Scarlette nem is lenne valóságos. Csak a földszinti képen nézhettem mozdulatlan vonásait. Senki nem értette, hogy miért nézem azt a képet. De minden este miután mindenki lefeküdt, leültem a kép elé és csak néztem. Meg akartam győzni magam, hogy nem csak képzeltem ezt az egészet.
- Mi olyan különleges ebben a képben? – kérdezte egy hang a hátam mögött. Megperdültem és Lissa kíváncsi tekintetével találkoztam. Sóhajtottam egyet. A balesetem óra annyira eltávolodtunk, és csak most éreztem, hogy tényleg semmit nem tettem ellene. Láttam mindent a szemeiben, ezt is.
- Nem tudom – feleltem őszintén. Mi volt olyan különleges abban a lányban? Számomra nem csak a titkai és lidércléte volt az, ami érdekelt. Ő maga volt a különleges. Talán mert a barátom volt, amíg el nem rontottam mindent. De tényleg csak barátság lenne, amit érzek, vagy annál valami több? Igaz lenne, amit részegen éreztem? Szeretem?
- Minden este őt nézed.
Meglepetten néztem rá.
- Láttalak – vonta meg a vállát. – Megváltoztál.
- Hogy érted?
- Nem tudom, de valami megváltozott. De tetszik az új bátyám – mosolygott rám. – Csak többet foglalkozhatna velem…
- Ne haragudj. És te? Miért kerültél miután….?
Lesütötte a szemét.
- Furcsa dolgokat mondtál – suttogta. – Nem tudtam, hogy mi ütött beléd. Apát teljesen kikészítetted, pedig a karjaiban hozott haza. Anya majdnem szívrohamot kapott amikor meglátott titeket. Azt hittem… azt hittem… meghaltál.
- Annyira sajnálom – válaszoltam bűntudatosan és hagytam, hogy hozzám bújjon, és szorosan átöleltem. Ő volt az én kicsi húgom és szerettem őt. Megvédeném, még ha egy egész hadsereggel kell is szembe szállnom. Bár talán ez előbb lesz, mint hinném. Egyre szebb és szebb lett. Nem kell sok idő, és nyugta sem lesz a férfiaktól.
- Különös ez a hely – szólalt meg hirtelen. Kérdőn néztem rá. – Voltam a könyvtárszobában, és láttam egy másik festményt. Hátborzongató volt. Azóta rémálmaim vannak – suttogta és láttam a szemeiben a félelmet. Összeszorult a torkom. Ebbe már a húgom is belekeveredett, muszáj beszélnem Scarlette-tel. Ez nem mehet így tovább. Ökölbe szorítottam a kezemet, de igyekeztem leplezni az ingerültségemet Melissa elől. Nem szabadott még nagyobb veszélybe kevernem.
- Ne gondolj arra a képre, Liss. Az tényleg elég ijesztő. És ha bármi baj van, csak szólj nekem, rendben? – néztem rá aggodalmasan. Mosoly jelent meg az arcán.
- Rendben, de nem vagyok buta. Elkomorodtál, és érzem, hogy több van emögött, mint amennyit én tudok. Múltkor hallucináltál, de te nem vagy őrült. Tudom. Szóval?
- Nem tudom miről beszélsz – hazudtam. – Agyrázkódásom volt, előfordul az ilyesmi.
- Így is lehet – vonta meg a vállát sóhajtva, és csalódottan nézett rám. Sajnos, ő még nálam is kíváncsibb volt. Ezt pontosan tudtam, és megijedtem. Nem hagyhattam, hogy ebbe belekeveredjen, túl veszélyes. Sherilyn a lidércfény, óriási hatalma van. Megborzongtam a hidegre gondolva, amit miatta éreztem.
- Most komolyan detektívesdit akarsz játszani?
- Nem, de ismerlek, Aeron. Titkolsz valamit. Nem bízol bennem? – nézett rám kiskutya szemekkel.
- Dehogynem, de ha egyszer nincs semmiféle titok? Higgy nekem.
- Na jó – bólintott, de nem igazán győztem meg. Hasonlítottunk ebben, nagyon is. Némán néztem, ahogy felmegy a lépcsőn, majd hallottam, ahogy becsukódott a szobájának az ajtaja. Cselekednem kellett. Liss nem véletlenül álmodik Sherilynnel, soha nem szokott rosszat álmodni. Meg kell tudnom, hogy pontosan mit álmodott, de előbb meg kell keresnem Scarlette-t. Elegem volt abból, hogy a sötétben kell tapogatóznom, amikor ő ismer minden sötét titkot. Éreztem, hogy valahol az épületben van. Már csak meg kellett keresnem.

10. fejezet: Pletykák

Hirtelen mindenkivel jóban lettem, eltűnt belőlem minden előítélet, és vidáman beszélgettem mindenről mindenkivel. Ted is hasonló állapotban volt. Köd uralta az elmémet, és minden olyan mulatságos lett. Nagyon régen nem éreztem ilyen jól magam.
- Tényleg abban a kastélyban laktok? – kérdezte egy pasas érdeklődve. Nehezen forgott a nyelve, és az agyam se volt túl gyors, de azért felfogtam a kérdést. Hevesen bólogattam.
- Különös az a hely. Nem furcsa egy szellemtanyán élni? – kérdezte vigyorogva, de én lefagytam egy pillanatra. Szellemeket mondott?
- Tessék?
- Legendás az a hely a szellemekről. Még az a banya is terjesztette a pletykát, aki húsz évvel ezelőtt itt élt a lányaival – folytatta lelkesen, én pedig csüngtem a szavain. Húsz éve… Azt hiszem, ez jelent valamit. – Gyerek voltam, és rettegtünk a nőtől, a háta mögött csak banyának hívtuk. Mindig fáztam, amikor a közelembe jött, és mindig hirtelen bukkant fel mindenhol, mindig mindenről tudott. Aztán a lányai megszöktek valahova, és ő is elköltözött a szeretőjével. De a kastély mai napig kísérteties. Én mondom az a nő egy igazi boszorkány volt. Még a lányai is féltek tőle, nem csoda, hogy leléptek. Állítólag kínozta is őket.
Zavarodottan meredtem rá. Scary. Megkínozta az anyja? Hihetetlennek tűnt. Kívülről védtelennek tűnt, hiszen nő, de csakúgy sugárzott belőle az erő. Elöntött a düh. Milyen egy mocskos nő lehetett az anyja! Nem elég, hogy megölte a saját gyermekeit, de előtte kínozta is őket. Ember az ilyen? Nem… lidérc. De akkor is!
- Kínzás?

- Bizony ám! – kontrázott rá egy másik férfi. Tíz darab üres feles pohár hevert előtte az asztalon, de nem tűnt különösebben részegnek. – Stefanie, az idősebbik lány a barátnőm volt akkoriban, majdnem harminc évvel ezelőtt. Sok idő eltelt, de rá élesen emlékszem. Gyönyörű volt, és készségesen teljesítette a vágyaimat…
- Hé, Vendell! Nem vagyunk kíváncsiak a múlt századi hálószoba titkaidra! – szólt rá egy másik fickó, de én csak azt akartam, hogy folytassa. Mit tudhat még? A köd letisztult egy kicsit. Scary múltja még mindig ismeretlen volt.
- Szóval mindenki irigyelt érte, de ő szeretett. Na mindegy. Néha láttam rajta mindenféle sebeket, hegeket. Sose árulta el, honnan szerezte őket, de amikor szóba került az anyja, olyan rettegés ült ki az arcára, hogy azt soha nem tudtam kiverni a fejemből. De ez még langyos sztori ahhoz képest, amit még átélt a szerencsétlen. Egyszer sírva találtam rá, a banya szeretője megerőszakolta. Akkor láttam utoljára, a banya azt terjesztette, hogy megszökött egy másik férfival – mesélte, a hallgatóközönség a döbbenetes részeknél egy emberként kiáltott fel. Döbbenten hallgattam, elszörnyedtem a hallottaktól. Én persze tudtam, hogy nem szökött el sehova. Az anyja megölte. Talán azt hitte, hogy ő provokálta a férjét?

- És a kisebbik lány? – kérdeztem rekedten. Vendell réveteg tekintettel gondolkozott, hátha eszébe jut.
- Ó, a kis Scarlette – összerezzentem a névtől. – Rá nem igazán emlékszem. Bájos kislány volt, talán sokkal talpraesettebb, mint a nővére. Stefanie szörnyen féltette, azt mondta, hogy az anyja jobban gyűlöli a húgát, mint őt. Ennyire emlékszem, nem hiszem, hogy jobb sora lett volna.
Megrettentem. A nővérét megerőszakolták, mi az, ami rosszabb lehetne ennél? Az anyja jobban gyűlölte őt. Egy ilyen nőnél ez nem sokat jelent. Összeszorult a torkom, ökölbe szorítottam a kezem. Rettenetes. Jobban gyűlöltem Scary anyját, mint Sherilynt.

- Néha hallani különös zajokat a kastélyban – jegyezte meg Ted bekapcsolódva a témába akadozó nyelvvel.
- Takarítottam ott néhányszor – ült rá az asztalra egy kivetkőzött, idős nő cigarettával a kezében. – Úgy tekintett rám a banya, mint valami söpredékre. Talán azt hitte, hogy ő feljebbvaló mindenkinél. Ha egy porszem maradt utánam, elhordott mindennek, csakúgy villogott a szeme. Olyan volt, mint egy jégkirálynő. Szép, de rettentő fagyos és gonosz. A fiam mindennap sírni kezdett, ha meghallotta, hogy odamegyek. Hihetetlen, hogy mekkora félelmet tudott kelteni az a nő.
- Ennyire ijesztő volt? – röhögött Ted.
Vendell bólintott.

- Azt beszélték, hogy a férjét ő maga ölte meg. Russel, az akkori férje a harmadik volt neki, és nem hiszem, hogy a hagyományos válás mellett döntött volna. Remélem, nem fog kísérteni ott a banya, miután meghalt, mert akkor nektek végetek. Kiidegelne bennetek az biztos.
- Nem hiányzik oda semmilyen kiállhatatlan szellem – jegyezte meg Ted. Feszülten mosolyogtam. Scary igenis hiányzott volna onnan, nagyon is.
- Az a Russel pasi pedig egy igazi semmire kellő volt – nevetett Vendell rosszmájúan. – Úgy követte az asszonyt, mint valami palotapincsi, úgy ugrált, ahogy ő fütyült.
- Akkor azért valamit nagyon tudhatott a banya – jegyezte meg egy Bred nevű férfi pajzán röhögéssel. – Én is ismertem, kipróbáltam volna néhányszor az ágyban. Állítólag ott nagyon tüzes volt a mennyecske.

- Na de Bred, fogd vissza magad. Senki nem kíváncsi a perverzióidra – vihogott Vendell, és kilöttyent a kezében tartott üvegből egy kis sör.
- Vendell, ne pazarolj… ha nem bírod, szívesen megszabadítalak tőle…
- Milyen nagylelkű vagy.
- Én mindig.
Kezdett idegesíteni a társaságuk, kértem még egy pálinkát, és ezt is lehúztam. Annyira primitívek voltak, a kocsmában élték az életüket hosszú éveken át, ez volt nekik minden öröm. És úgy bűzlöttek, mint egy tucat borz. De a történetek érdekeltek. Úgy éreztem, minden egyes hírmorzsa többet árul el a szellememről.
- És te? – nézett rám Bred. – Mit keresel azon a helyen? Vonzottak a kísértetek?
Megráztam a fejem.
- Nyaralunk itt, elvileg. Az apám ismerőséé a ház.
Vendell kitágult szemekkel meredt rám. A sör szinte megállt a szájában. Mi rosszat mondtam? Kérdő tekintetem láttán összeszedte magát, lehúzott egy felest és magyarázkodni kezdett.

- Nem azért, kisfiú, de a kastély még mindig a banya tulajdona…
- Mi? – meredtem rá döbbenten. Az apám ismerné Scarlette anyját? És az a nő… még mindig él? Hacsak… lehet, hogy ő is lidérc. Ezt Scary egy szóval sem említette, de nem is tagadta. Csak így élhet. De hogyan került kapcsolatba az apámmal? Egyre furcsább ez az egész.
- A haverom rendőr, ő mondta. Azóta se adták el a birtokot.
- Sose találkoztam a tulajjal – vonta meg a vállát Ted. – A fizetésemet Brendától kapom. Öreg lehet már az a nő, nagyon. Hány éves volt, akkoribban?
- Fiatalos volt, nem mondtam volna többre húsznál, harmincnál, de negyven múlt, talán. Most már tényleg egy vén banya – röhögött.
- Mik ezek a komoly témák, uraim? – tipegett egy fiatal pincérnő felénk. A férfiak fütyülni kezdtek, egy ismeretlen nevű még a taperolásra is kísérletet tett. Csak a történetek tartanak itt, mondogattam magamban.
- Be kell avatni az újfiút a helyi történelembe – válaszolta Vendell, és kért még egy kört mindenkinek. – Mégis jobb, ha tudja, hogy hol él a nyáron.
- Talán hulla nincs sehol elásva – kotyogott közbe Bred nyersen, majd vad hahotába kezdett és azt hitte, hogy olyan nagyon vicces, mert csapkodni kezdte az asztalt. Néhányan vele nevettek, én nem. Nagyon nem találtam viccesnek, mert azok alapján, amiket hallottam… még igaz is lehet.
- Azért, fiú, ha a banya benézne hozzátok, szóljál már, hadd üdvözöljük a nénikét – mondta Vendell.
- Stefanie-ról azóta se hallottál? – kérdezte Bred.
A férfi megrázta a fejét.
- Eltűnt, mint a kámfor. Soha többet nem hallottam róla. Kár érte, csinos volt. Még egy kör?
- Naná!

- Meddig maradjunk? – kérdezte Ted felém fordulva. Megvontam a vállamat, nem igazán tudtam mit felelni. Reméltem, hogy nem felejtem el a mai estét, a sok alkohol ellenére sem. Muszáj beszélnem ezekről Scarlette-tel. Bár úgyse hiszem, hogy válaszol bármire is. De ilyen múlttal, nem is csodálkozom. Én sem büszkélkednék vele.
- Még iszok, aztán mehetünk – válaszoltam. Nem hinném, hogy van bármi, amit még mondanának. A téma teljesen más irányba terelődött. Ideje, hogy leigyam magam rendesen. A pénztárcám bánja, de nem számít. Jó sokat ittam még, meg kellett emésztenem a hallottakat. Gyűlöltem azt a nőt, pedig nem is ismertem.

Tednek úgy kellett kirángatnia a kocsmából, miután szédelegve elköszöntem mindenkitől. A visszaút valahogy sokkal hosszabbnak tűnt. Mintha minden lépésnél egyre messzebb és messzebbre kerültünk volna. Aztán végre átléptük a birtok határát, vagyis mondhatni átestem a küszöbön, de Ted támogatott. Együtt dülöngéltünk. Aztán én elindultam a szobámba, minden homályos volt. Scary ült az ágyamon. Pislogtam egyet, hátha rosszul látok. Aztán meglátott és felpattant.
- Hű… bűzlesz… - fintorgott.
- Érzel szagokat? – kérdeztem kíváncsian, de tapintatlanul.
- Muszáj volt ennyit inni? Most jobb? – kérdezte. Olyan szép volt. Még soha nem láttam ilyen szép arcot, ilyen formás testet. Bárcsak az enyém lehetne. Bárcsak átölelhetném, megcsókolhatnám. Miért is ne?
Közelebb léptem és mielőtt tiltakozhatott volna megcsókoltam.

Következő fejezet a véleményektől függően! :) Jelenleg a történet a 30. fejezetig van megírva, úgyhogy tényleg csak rajtatok múlik ;)

9. fejezet: Kiút

Sziasztok!
Nem tudom, hogy mennyire volt világos az előző fejezet vége. Annyi történt, hogy Aeron apja nem csalta meg az anyját, és ő mentette meg. A többiek (Mira, Ted, Lissa, stb) pedig zavarban voltak, nem tudták, hogy hogyan reagáljanak Aeron viselkedésére. Szóval annyi az egész, hogy nem volt a valóságban megcsalás és Adam Redway volt a megmentő :) Aeron csak képzelte a dolgokat.

Ui: Már nem csak a regisztrált felhasználók írhatnak véleményt! ;)


Az elkövetkező napok összefolytak, nem voltam ura önmagamnak, teljesen elvesztem a zavarodottságban. Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem. Minden Scary változatát támasztotta alá, de nehéz volt hinnem olyasmiben, ami ellentmond az emlékeimnek. Soha többet nem hozta fel ezt a témát, és én magamra maradtam lélekben. Éjjelenként már nem Rebeccával álmodtam, egyre kevesebbet gondoltam rá. Álmaimban Sherilyn és Scarlette szerepelt. Olyan dolgokat láttam, amiket nem értettem, és amiket nem tudtam felidézni. Fontosak voltak, de hiába törtem az agyam, tehetetlen voltam. A titkok felőrölték a mindennapjaimat, újra vágyni kezdtem az alkoholra és a drogokra, akárcsak a barátaim halála után. Meg akartam szabadulni néhány órára az életemtől, és csak egy kicsit érezni azt a mámort, amit olyankor érzek. A boldogsághoz fogható állapot. Sokáig nem volt más mentsváram, talán ezért vagyok most itt. Még hálás is lehetek, hogy nem az elvonóra vittek. Eddig nem hiányzott, nem voltam függő, ahogy hitték. De most amikor már a saját elmémben sem bízhattam, mindennél jobban vágytam rá.

- Ted… nézd… nem tudod, van a faluban kocsma vagy ilyesmi? – kérdeztem meg végül az egyik nap. Sok időt töltöttem velük, de nem említettem a téves emlékeimet. Ők sokkal könnyebben elfelejtették a kínos incidenst, mint a családom. Az apám haragudott rám, amiért azzal vádoltam, hogy hűtlen az anyámhoz, az anyám meg volt róla győződve, hogy nincs minden rendben a fejemben, de aztán az agyrázkódásnak tudta be. Melissa mintha érezte volna, hogy ez több annál, és még mindig furcsán viselkedett velem. Egyre inkább távolodott, én pedig nem vettem a fáradtságot a testvéri kapcsolatok ápolására. Rögeszmém lett, hogy megtudjak minden titkot, éberen figyeltem Scary minden egyes szavát, és igyekeztem minél többet megtudni Mirától, hiszen ő sokat beszélt, akaratlanul is mondhat olyat, ami közelebb visz a megoldáshoz.

- Nos… minden faluban van kocsma, természetesen itt is – válaszolta végül Ted, kirángatva a gondolataimból és közben tovább kertészkedett.
- Szuper! – kiáltottam fel igazi lelkesedéssel. Talán végre kikapcsolódhatok egy kicsit, talán végre megszabadulhatok mindentől egy kicsit. Egy kis vodka, egy kis pálinka… egy kis tequila. Mennyország. Szükségem volt rájuk.
- Ha gondolod, benézhetünk egyik este… - ajánlotta vigyorogva. – Úgyis régen voltam bármerre is. De a nő kínálattól ne várj túl sokat, nem nagyon vannak itt valamire való nők.
- Szívesen, amúgy sem terveztem, hogy felszedek valakit – nyeltem egyet. Nem erre tényleg nem vágytam. Nem kellett nekem egy nő se, nem, még biztos, hogy nem.
- Mi ez a sutyorgás? – hallottam egy kedves vidám lányhangot. Mira csatlakozott hozzánk. Hogy tud mindig ennyire jókedvű lenni?
- Férfi dolgok – vonta meg a vállát Ted, és láttam, hogy a tekintete Mira dekoltázsa felé pillant. Majdnem elnevettem magam. Jó páros lennének, de túl gyávák megtenni az első lépést.
- Ó, értem. Aeron, van egy jó hírem! – nézett rám boldogan mosolyogva, csillogtak a szemei. – Hópehely előkerült!
- Mi? Komolyan? Végre! – kiáltottam meglepetten. Hát mégsem esett baja a gyönyörű fehér lónak, az én hibámból. Már indultam volna, hogy megnézzem, hogy van, amikor Mira finoman a vállamra tette a kezét.
- Azt hiszem, ezzel még várnod kéne – kért csendesen. A tekintete könyörgött. Miért ne nézhetném meg a lovat? Hiszen miattam veszett el, ő volt velem, amikor kiborultam. Ő is látta Sherilynt. Muszáj volt legalább megnéznem.
- Miért?
- A szüleid kérése, hogy ne engedjünk az istálló közelébe. Még. Kérlek… Én… azt kell tennem, amit mondanak…
Komoran bólintottam. – Hát persze, én csak egy taknyos vagyok, aki semmit nem engedhet meg magának – sziszegtem dühösen. Nem a lányra voltam dühös, hanem a szüleimre. Gyerekként kezeltek és ez szörnyen dühített. Több mindent tapasztaltam, mint akármelyik idős ember. Csak pár hónap és betöltöm a nagykorúságot. De a szüleim szemében mindig egy kisfiú maradok, akinek mindent meg kell tiltani, természetesen mindent csak önmaga érdekében. Szuper. Támadt egy ötletem. Ted azt mondta, hogy valamelyik este. Miért nem lehetne a mai, az? Elegem van a szabályokból, szabadságra vágytam. Kiút kellett ebből a börtönből.
- Ted? Akkor amiről beszéltünk… ma este?
Meglepetten nézett rám, aztán megvonta a vállát.
- Miért is ne? Este tízkor gyere ki.
- Oké.
- Miről beszéltek? – kérdezte Mira aggodalmasan. Eszem ágában sem volt elárulni neki. Ez nem őrá tartozott. Kedveltem őt, de nem bíznám rá a titkaimat.
- Semmi érdekes. Semmi, amitől aggódnod kéne – nyugtattam meg, aztán elköszöntem. Végre történt valami érdekes. Elmegyek és iszok. A többit majd később kitalálom.

- Hova mész? – kérdezte este Scary, amikor indulásra készen tettem a kezem a kilincsre. Megfordultam, csak azután válaszoltam.
- Teddel kikapcsolódunk egy kicsit – vontam meg a vállam. Nem kellett pontosan tudnia mindent. Túl kíváncsi volt. De ő sem mondott el mindent, én miért tegyem?
- Azt hittem, hogy a nőkhöz vonzódsz – jegyezte meg gonosz hangon. Felszisszentem. Nem bírtam, ha megjegyzést tett bárki is a férfiasságomra. Undorodtam még a homoszexualitás gondolatától is.
- Nyugodtan közlöm, hogy még mindig a nőket szeretem, megkímélhetsz a hasonló epés megjegyzésektől.
- Akkor mit csináltok?
- Elmegyünk valahova, talán van valami probléma?
- Hova?
- Közöd? – csattantam fel. – Istenem, rosszabb vagy, mint az anyám. Ne aggódj, vigyázok magamra, nem dőlök be a cukros bácsinak, és nem megyek el E.T-vel, ha megkér, hogy kísérjem haza.
Scary felnevetett.
- Ne haragudj, csak aggódtam. Sherilyn miatt – vallotta be zavartan. Hirtelen olyan védtelennek és gyengédnek tűnt. Nem gondolkoztam azon, hogy mit is csinálok. Hirtelen közelebb léptem és átöleltem… a levegőt, ahol ő állt. Még mindig furcsa volt egy szellemet érinteni, de mégis éreztem őt. Visszaölelt. Percekig álltunk összefonódva, amikor végül lesütött szemmel hátrálni kezdett.
- El fogsz késni – suttogta, de nem nézett rám. Talán valami rosszat tettem? Nem kellett volna átölelnem. Talán félreértette, pedig egy nem volt több… barátságnál. Barát. Olyan furcsa.
- Igazad van. Megyek – köszörültem meg a torkomat és elindultam kifelé a szobámból, majd halkan leosontam a lépcsőn. Nem tarthattak volna vissza a szüleim, de nem akartam veszekedni, úgyhogy inkább titokban távoztam. De lassan beszélnem kell velük. El kell, hogy fogadják, felnőttem. Ezen nem változtathatnak.

Ted már várt, bár egy kicsit idegesnek tűnt. Felém nem mutatta, de láttam rajta. A birtok határánál beszéltük meg a találkozót. Vidáman köszöntem rá és elindultunk. A falu nem volt olyan messze, mint ahogy azt gondoltam. Egy rövidebb erdei úton mentünk, és negyed óra múlva már meg is láttam az első házakat. Kis falu volt, de a kocsma természetesen itt sem maradt el. Messziről hallottam a kiszűrődő zajokat és elmosolyodtam. Alig figyeltem arra, hogy miről beszél Ted. Tapintatlan modoromat az izgalomnak és az alkohol iránti vágyamnak tudtam be. Bár talán alapból egy tahó bunkó vagyok. Ez is lehet. A hely elég lerobbant volt, alig láttam valamit a füsttől, és mindenütt részeg, büdös emberek voltak. Kivénhedt részeg nők illegették magukat, büdös férfiak itták liter számra a sört, a bort és a pálinkát. Szánalmasak voltak, még akkor is, ha én csak részeg akarok lenni. Az más. Legalábbis azt gondoltam. Tednek persze ezt nem említettem, bár eléggé kiismerte magát idebent. Egyenesen a pulthoz ment és egy sört kért, én pedig egy pálinkát. Nem akartam vesződni gyengébb dolgokkal.
- Nem aprózod el – vigyorgott Ted.
- Szeretem a pálinkát.
- Alkoholista – nevetett, de tudtam, hogy viccnek szánta. Vele nevettem, és miután egy húzásra kihúztam az apró italt, kértem még egyet, majd még egyet és még egyet. Minél többet ittam annál beszédesebb, és szórakoztatóbb lettem. Csak beszéltem és beszéltem, és elöntött a kellemes mámor. Végre.

8. fejezet: A lidércek története

Életem legborzalmasabb hete következett, nem kelhettem fel az ágyból, megállás nélkül köhögtem, hol rázott a hideg, hol tűzön égtem, ráadásul megölt az unalom. Vagyis csak majdnem. Scarlette velem volt. Nem értettem miért. Nem volt hajlandó válaszolni. Mintha a levegőnek tettem volna fel a Sherilynnel kapcsolatos kérdéseket. Soha nem láttam még ilyen makacs nőszemélyt. Főleg aki még ennyire kiismerhetetlen is lett volna. A másik kérdésem, amire nem válaszolt, az Rebecca képének az eltűnése volt. Mikor legelőször magamhoz tértem a lovas kaland után, már nem volt az éjjeli szekrényemen. De senki nem mondott semmit. Semmiről.

Anya nem engedte, hogy bármit is tudjak a lelkiállapotáról. Úgy tett, mintha mi sem történt volna. Néha komolyan azt hittem, hogy az egész meg sem történt, csak a szeme alatti fekete karikák árulkodtak. De azt arra fogta, hogy miattam aggódik. Az apám is hazaért, de ő is úgy tett, mintha mi sem történt volna. Nem bírtam idegekkel, nem bírtam az apámat látni se. De felmerült bennem, mi van ha csak én őrültem meg? Ha tényleg meg sem történt az egész, csak az agyrázkódásom okozott valamiféle hamis emlékfélét. Vajon, Sherilyn igazi volt?

Liss is furcsán viselkedett velem, mintha ő lenne az idősebb és nem fordítva. Távolságtartó és kedves volt. És hiába kértem meg, hogy szóljon Tednek és Mirának, annak két embernek, akiknek az életemet köszönhettem, egyszer sem látogattak meg. Én pedig nem mehettem sehova, és erről Scarlette gondoskodott. Valahányszor sétálásra adtam a fejem, hangzavart csapott, ledobált – kissé érdekes megfogalmazás, tekintve, hogy szellemről beszélünk, de valahogy ezt ő kezek nélkül is megoldotta - néhány dolgot a földre, és már jött is az anyám.

- Mi folyik itt? – csattantam fel ingerülten, amikor Scarlette belibbent a szobámba. Megtorpant és úgy nézett rám, mintha fogalma se lett volna, hogy miről beszélek. Nem tudtam tovább eltűrni ezt az egészet. Köhögni kezdtem, mire ráncba szaladt az arca az aggodalomtól. Ez is bosszantott. Mostantól valami kisgyerek leszek a szemében? Hát mindent elrontottam?
- Mire gondolsz? – kérdezte ártatlanul. Dühösen felültem, hogy közelebb kerüljek hozzá.
- Miért nem vagy képes legalább egyszer nem titkolózni? Az a nő csinált velem valamit, és ezt te is tudod. Nem tudom, hogy mit, és miért, de te tudod. Olyan volt, mint te. Ő volt a nő a képen. Nem a semmitől estem le a lóról és kaptam tüdőgyulladást. Szóval, hallgatlak…
- Aeron… - suttogta tiltakozva, de a dühös tekintetem elhallgatatta. – Én erről nem beszélhetek.
- Jó. Akkor megkeresem, és megkérdezem őt magát – csattantam fel, és már álltam is fel. Nem gondoltam komolyan, hiszen fogalmam sem volt, hogy hol kereshetném. De a rémület az arcán egyértelmű tette, hogy azt mondtam, amit mondanom kellett.
- Nyertél – sóhajtotta keserűen, a tekintete a távolba meredt. Nem nézett rám, inkább az ablakon át figyelte az üvegen végigpergő esőcseppeket. – De ülj le, mert hosszú történet lesz.
Szó nélkül megtettem, amit kért. Nem szólaltam meg, nem szakítottam félbe. Csak vártam.

- Valamikor a görög istenek fénykorában Héra, Zeusz felesége, megelégelte, hogy férje mindenkivel megcsalta, és elcsábított szórakozásképp egy halandót, hogy bosszantsa hitvesét - kezdett bele monoton hangon, én pedig meglepetten hallgattam. Nem értettem az összefüggést. – Héra és az ember románcából született egy eltitkolt fiú, de sajnos Zeusz tudomást szerzett róla. Nem örült neki, megvette Hérát és a gyermeket, de nem tett semmit, csak megtiltotta, hogy bárki is isteni erővel ruházza fel az isteni fattyút. Egy ideig béke volt közöttük, egészen addig, amíg Hetsis, félisteni voltáról nem tudva beleszeretett egy nőbe, aki Zeusz legújabb kiszemelt halandó szeretője volt.
A fiú nem tudott róla, hogy kit csábított el, egészen addig, amíg Zeusz haragra nem gerjedt és villámmal nem sújtotta őt, és az apját. Azonnal meghaltak. Héra bármennyire is tagadta nem volt olyan érzéketlen, mint ahogy azt a korabeli történetek mesélik. Nem foglalkozott a fiával, de titokban nyomon követte az életét és kedvelte őt. Megairához, a bosszúállás egyik istennőjéhez, és Hekatéhoz, az alvilág háromfejű, háromtestű istennőjéhez fordult, hogy bosszút álljon gyűlölt férjén. De nyíltan nem mert szembeszállni vele. Megaira és Hekate különös, eddig ismeretlen átkot szórtak Zeusz szeretőjére, Hetsis szerelmére. Amarante lidérc lett.

- Lidérc?
- Nos… ő inkább hasonlított egy szellemre, mint egy lidércre.
- Mi a különbség?
- A szellemek az emberek nyughatatlan testetlen lenyomatai, a lidérc ennél sokkal több. Képes választani az emberi és a szellemi lét között. Alakot változtat, valamint különleges hatalma van. A szellem viszont csak egy egyszerű kísértet. Nos… Amarante a kettő ötvözete volt, az átok nem úgy sült el, ahogy tervezték. Ráadásul állapotos volt Hetsistől, amikor az átok utolérte. Arról nincsenek történetek, hogy hogyan hozta a világra a gyermekeit, a lidérceket, de ők már rendelkeztek az alakváltás, a fagy és a gondolati erő képességével. Amarante belehalt a szülésbe, testetlen lelke kínok között elenyészet, és a három ikergyermek egyedül maradt a világon egyedülálló lényekként. Az Olimposz megtagadta őket, még Héra is. Amarante utódai a mai napig abban a házban élnek, ahol egykor ő eltávozott. A lidércek évszázadok alatt egyre többen és többen lettek. Mivel volt bennük egy kis emberi, csak a haláluk után váltak lidérccé és csak is azok, akik féltek meghalni. Megalapították a lidércek városát, és ott éltek. Amarante nőutódjai lettek az uralkodók, a lidércfények.
A lidércfény feladata eldönteni, hogy kiből legyen halála után lidérc, és hatalmában állt megátkozni az árulókat, hűtleneket. Őket egy különös átokkal sújtotta. Megfosztotta őket az alakváltás jogától, csak lidércként, testetlenül létezhettek, láthatatlanul az emberek előtt és csak azokra a helyekre látogathattak, amelyeket ismertek emberi életük során. Megfosztotta őket minden tisztelettől, kiközösítették a lidércek rejtett városából, Nimaréből. A Lidércfény hatalmasabb és veszedelmesebb minden lénynél, de általánosságban a jóság megakadályozza, hogy visszaéljenek a hatalmukkal. Jobb esetben.
- Sherilyn is ilyen… lidércfény?
Scarlette bólintott.
- Ő a legrosszabb fajta, nem hajlandó lemondani a hatalmáról és mindent megtesz, hogy még hatalmasabb legyen. Hihetetlen erővel rendelkezik. Minél többet hallottam ezt a történetet, annál biztosabb vagyok benne, hogy az istenek átka nem éppen úgy sült el, ahogy tervezték.
- Téged Sherilyn átkozott meg, te is lidérc vagy – jöttem rá hirtelen az összefüggésre, olyan egyszerűnek tűnt. Olyan kézenfekvőnek.
Scarlette szomorúan bólintott.
- Mit keres a festménye a könyvtárszobában? – kérdeztem, mire gyanúsan félrenézett.
- Mivel ő a társadalmam vezetője, és a szüleim akkoriban tisztelték őt. De nem akarok erről beszélni, Aeron. Nem azért van az a kép ott, mert szeretném, hogy ott legyen.
- Örökre így maradsz? – Valahogy fájt a gondolat, hogy örökre ilyen létre legyen ítélve, mert ez szörnyű lehet.
- Igen.
- Nincs semmilyen lehetőség?
Habozott.

- Lehetséges lehetőség nincs – felelte rejtélyesen. - Az emberek nem látják a se a lidérceket, se a megátkozott lidérceket. Felkeltetted Sherilyn érdeklődését, azzal, hogy látsz minket, hogy látsz engem. Meg akar ölni, és meg is fog – közölte hirtelen ridegen, mire hátrahőköltem. Kész tényként közölte, mintha aláírták volna a halálos ítéletemet, vagy mintha máris halott lennék.
- Hát… köszönöm a biztatást – nyögtem ki, mire ökölbe szorította a kezét.
- Neked tényleg fogalmad sincs, hogy mibe keveredtél? Hogy lehetsz ennyire idióta?
- Miért akar megölni?
- Mert ő Sherylin, ne hidd, hogy létezik olyan lény, aki ismerné az észjárását – tért ki a válasz alól. Éreztem, hogy hazudik. Nem tudom, honnan, de tudtam. Már megint nem mondott el mindent. Új témába kezdtem, ami szintén nem hagyott nyugodni.
- Miért ilyen velem mindenki? Távolságtartó és rideg?
- Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül, mintha nem tudná, mintha nem lenne egyértelmű.
- És miért nem engedsz felkelni? Miért nem látogat meg Mira és Ted? Miért csinál úgy az anyám, mintha az apám nem csalta volna meg és nem kapta volna rajta? Miért csinál úgy az apám, mintha nem ő miatta rohantam volna el? Miért ilyen idegen Melissa?
Scarlette rémülten, és döbbenten meredt rám, hosszú percekig csak a saját kitörésem okozta zihálásom hallottam.
Óvatosan beszélt hozzám.
- Aeron… azért ilyenek veled, mert nem tudnak veled most mit kezdeni. A baleset előtt mindenért balhéztál mindenkivel, kiállhatatlan voltál. Délután elmentél lovagolni és Sherilyn megtámadott. Az apád akkor ért haza és ő talált rád, majd hozott haza. Nem csalt meg senkit, fogalmam sincs, hogy miről beszélsz, és azt hiszem, hogy ők sem.
- Mi van?!

7. fejezet: Kiszolgáltatva

Nem volt erőm kiáltani sem, nem láttam mást csak sötétséget. Nem éreztem mást csak hideget és fájdalmat. Zúgott a fejem, lüktetett a testem, és remegtem. Meg akartam halni, csatlakozni Rebeccához, vagy akár együtt kísérteni Scarlette-vel. Ennél még az is jobb lett volna. Soha nem találnak rám, hiszen magam sem tudtam, hogy hol vagyok. Felelőtlen voltam, amikor csakúgy elvágtattam a kastélyból. És igaza van Scarlette-nak. Fogalmam sem volt, hogy mibe keveredtem. Nem hinném, hogy unalomból tette ezt velem az a nő. Az okot nem tudtam, de ilyen hasogató fejfájással nem is csodálom. Csak feküdtem élettelenül és képtelen voltam megmozdulni. Az ajkaim sem engedelmeskedtek, pedig igazán jól esett volna egy ordítás. De így csak némán szenvedtem. Anyára gondoltam először, egy nap alatt tudja meg, hogy csalja a férje, és hal meg a fia. Bele fog rokkanni. És ott van Melissa. Nem akartam neki se fájdalmat okozni.
Egy sikoltás. Én voltam vagy valaki más? Nem igazán tudtam megállapítani. Fáztam, de belülről a kín égetett. Mikor múlik már el? Mikor halok már meg?
- Aeron? Úristen, Aeron! – kiabálta valaki. Egy női hang talán. Kinyitottam a szemem. Homályosan láttam egy ezüstösen fénylő áttetsző arcot fölém hajolni.
- Scar – nyöszörögtem halkan, nem is tudom, hogy mennyire tudtam kimondani a nevét. Csak egy erőtlen nyögésnek hangzott az egész. – Fázom – panaszkodtam gyengén, de tudtam, hogy ő nem ölelhet át. Olyan meggyötört arcot vágott. De miért? Most legalább nem fogja senki sem zaklatni, és nem fog senki a múltja után nyomozni.
- Mi történt veled? – kérdezte rémülten. Megérintette az arcomat, és én azt képzeltem, mintha érezném. Tényleg olyan volt, mintha megérintett volna. Bizseregni kezdett azon a ponton a bőrön, és ez jól esett. De a remegést nem tudtam abbahagyni. Kíváncsi leszek hány ujjal halok meg, és hány fagy le, amíg eljutok odáig. – Hogyan hozhatnék segítséget? – gondolkozott lázasan. De hiszen reménytelen volt. Nem volt teste, nem tudott elhurcolni a házig, és nem látta őt senki, szólni sem tudott senkinek. De mellettem volt, és ez jól esett. Nem voltam egyedül.
- Szép vagy – mosolyodtam el, mire még rémültebben nézett rám. Kék szemeiben vakfélelmet láttam. Mintha veszélyes lennék. Ez vicces. Fel akartam nevetni, de nem ment. Csak fájdalmat okozott a mozdulat. De ezt el kellett mondanom. Mégse látta már férfi évtizedek óta, én voltam az egyedül, aki látta őt, úgyhogy el kellett ezt neki árulnom. Csak ne fáznék ennyire. Nem tudtam megmozdulni. Megpróbáltam megemelni a kezem, de annyira remegett és annyira gyenge voltam, hogy vissza is zuhant a földre. A világ sötétedni kezdett, újra. Scarlette megpróbált visszarángatni a valóságba.
- Ne add fel! Nem adhatod fel! – kérlelt kétségbeesetten. – Könyörgöm, húsz éve te vagy az egyetlen normális társaság! Aeron! – bosszankodott. Elmosolyodtam gondolatban. Jól estek a szavai. Tudtam, hogy az önzőnek tűnő mondat mögött kedvesség rejtőzik.
Ugatás. Vagy csak képzelem? De mintha egyre közelebbről szólna.
- A kutya! Ez az! – ujjongott Scar. Végigsimított az arcomon. Csak gondolatban éreztem, de biztonságot adott. Talán mégis túlélhetem. Talán egyszer eltűnik a hideg és a fájdalom. – Kiabálj, Aeron. Itt vannak közel, Mira és Ted. Kiabálj! Szedd össze magad! Addig megpróbálok jelet adni nekik – buzdított lelkesen, és hallottam egy puffanást valahol. Közben vettem egy mély levegőt, a torkomba még több hideg vándorolt és beleadtam minden erőmet.
- Segítség! Valaki… itt… vagyok! – kiabáltam, de nem sikerült igazán hangosnak lennem. De meghallották. Mira a nevemet sikoltotta és éreztem, ahogy Alma megnyalja az arcomat. Rám találtak.

A következő néhány kínkeserves órát álom és ébrenlét között töltöttem. Ted és Mira cipeltek haza nehézségek árán. Azon panaszkodtak, hogy mi van ha eltörött valamim és csak tovább rontanak az állapotomon. De ez volt az egyetlen esélyem, ezt ők is pontosan tudták. Közel jártam a halálhoz.
- Tarts ki! – kérlelt Mira és Scarlette egyszerre. Ted pedig folyton-folyvást káromkodott, hihetetlen, hogy milyen gazdag volt ezen a téren a szókincse. Ha nem lennék ennyire kiütve, talán még meg is jegyeznék párat.
- Mi történhetett vele? – kérdezte Ted komoran. Vajon, messze volt még a kastély?
- Hópehely nélküle tért vissza, biztos leesett. De mitől fázik ennyire? Jéghideg teste, mintha halott lenne – válaszolta Mira panaszos hangon. Nem akartam őket sem megijeszteni. Már szinte a barátaim voltak. Barátok. De furcsa. Utoljára mikor barátaim voltak meghaltak miattam. De most ők mentenek meg. Furcsa az élet. És hideg. Határozottan nagyon hideg.
- Aeron? Ne engedj a hidegnek, gondolj szép dolgokra. Ez nem egyszerű hideg, hallod, amit mondok? – szólalt meg hirtelen Scarlette. Kinyitottam a szemem. Mellettünk jött ő is. Az arcán pánik volt. Rémültebb volt, mint korábban. Talán rájött, hogy Sherilyn tett velem valamit. Gondoljak szép dolgokra? Valahogy nem jutott semmi ilyen az eszembe.
- Egészen kék az arca, sietnünk kell. Bírod a tempót, Mira?
- Persze, csak siessünk – felelte a lány. Alma is velünk tartott. Tényleg okos kutya volt. Ha túlélem, talán kedvesebb leszek vele. Hallottam, ahogy csahol. Eszembe jutatta Melissát. Láttam magam előtt, ahogy vidáman rám nevet, vagy ahogy rám veti magát, amiért megmentettem az életét. Amikor a kórházban először meglátogatott. Nem szólt semmit, csak könnyes szemmel rám mosolygott, megszorította a kezemet és azt mondta: Én mindig itt leszek. A hideg egy kicsit enyhébb lett. Felidéztem Scarlette nevetését, a kíváncsi arcát, amikor a világ dolgairól faggatott. Aztán az anyám ölelését, amikor féltett és aggódott. Az apámat, amikor még nem árult el és boldoggá tette az anyámat, valamint támogatott és szeretett engem. Eszembe jutott az első nap a tóparton Mirával, aztán a lovaglás. A hideg enyhülni kezdett, és a következő pillanatban végre elvesztettem az eszméletem.

Rebecca szobája mindig is tiszta és gyönyörű volt. Az övéről alkották az igényes és hangulatos szobák fogalmát. Ahogy beléptem egyből éreztem a kellemes fahéj illatot, és egyből megpillantottam, ahogy a szerelmem az ágyon alszik. Úgy festett, akárcsak egy angyal. Szőke haja fátyolként terült el körülötte, bársonyos arcán békesség uralkodott. Törékeny testét egy puha pléd takarta el előlem. Halkan közelebb léptem, és leültem az ágy szélére. Gyönyörű volt, ahogy alszik. Mindig elöntött a nyugalom ha rágondoltam. Lágyan végigsimítottam az arcán, és közben mosolyogva figyeltem, ahogy álmosan pislogva rám néz és a tekintetét elönti a boldogság.
- Aeron! – suttogta halkan, boldogan, aztán ásított egyet.
- Jó reggelt, szerelmem – csókoltam meg az ajkait. – Jobban vagy? – kérdeztem aggódva, hiszen beteglátogatóban voltam.
Bólintott.
- Szeretlek – suttogta. – Annyira jó, hogy itt vagy.
- Én is téged.
- Bárcsak mindig így ébrednék, melletted – mondta, majd megcsókolt. Óvatosan átöleltem és magamhoz szorítottam.
- Mindig veled leszek.
- Remélem is. Nem vagyok hajlandó valaki másnak adni, a rabom vagy – nevetett.
- Jajj nekem… - tetettem rémületet, mire egy párna csattant az arcomon. Nevetni kezdtem, és kezdeményeztem egy vad és szenvedélyes csókcsatát. Minden tökéletes, volt, aztán valami megváltozott. Becky ellökött magától és lángoló tekintettel meredt rám. Gyűlölettel, megvetéssel, fájdalommal.
- Mi a baj?
- Hogy mi a baj? Megöltél, te rohadék! A te hibád a halálunk! – ordította és a teste halványodni kezdett. A levegőbe emelkedett és ott lebegett előttem. Döbbenten néztem rá. – Hiba volt, hogy megismertelek! Életem utolsó és legnagyobb hibája! – A szoba sötétedni kezdett, a fahéj illat eltűnt, helyette a vér kellemetlen szagát és benzinfüstöt éreztem. A lakás eltűnt, az autóm roncsai jelentek meg előttem. Kiemelték Becky, Emma majd Charles élettelen testét…
- Gyűlöllek! – köpte felém a szavakat szellem-Becky. – Gyilkos!
- Megöltél minket! – jelent meg mellette szellem-Charles izzó haraggal.
- Elvetted az életünk! – zokogta szellem-Emma szomorúan, de amikor rám nézett, színtiszta megvetést láttam.
- Ne… én nem… én nem akartam… nem… ne… nem akartam – ismételgettem kétségbeesetten. De nem hittek nekem. Egyre hátrébb és hátrébb léptek, miközben egyre csak azt ismételgették, hogy: gyilkos.
- Ne… nem akartam…

- Nincs semmi baj, Aeron. Nyugodj meg – hallottam valahol Melissa hangját a ködön keresztül. A barátaim eltűntek, és én kinyitottam a szemem. Reszkettem és Melissa arcát láttam, ahogy fölém hajol. Borogatást tett a homlokomra, és vizes ronggyal törölgette az izzadtság cseppeket a testemről. Most már nem fáztam, melegem volt. Mintha a világon minden tűz körülöttem égett volna, mintha a nap egyenesen csak engem melegítene.
Felnyögtem. Nem ő volt egyedül mellettem. Az ágyamban feküdtem, és az anyám kisírt szemmel tördelte a kezeit az ágyam végében. Scarlette pedig szomorúan figyelt minket a fal mellől. Gyönyörű volt. Még soha nem láttam ilyen szépet.
- Aeron? – kérdezte az anyám, és közelebb jött. – Hogy érzed magad, kisfiam?
- Jól – hazudtam nyöszörögve és rettenetesen szégyelltem magam. Gyenge voltam. Scarlette most bizonyára kisfiúként tekint rám. Megaláztam magam. Visszavonhatatlanul.
- Drágám, tüdőgyulladást kaptál odakint. Az orvos mindjárt visszajön. Ráadásul agyrázkódásod van és megrándult a hátad – közölte anyám kissé kíméletlenül, de legalább tudtam, hogy mire számítsak. Annyira nem volt vészes. – Annyira sajnálom – szipogta bánatosan. Én is.
Kinyitottam a számat, de vissza is csuktam. Álmosság öntött el, és ólomsúlyú lett a szemhéjam.
- Ne beszélj még, pihenj – suttogta Scar és én néhány pillanat alatt már el is aludtam. Ezúttal nyugodt, álomtalan álmom volt.

Újabb díjak

Köszönöm a díjakat Vámpítnek! <3

Szabályok:
Tedd ki a logót a blogodra!
Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!
Írj magadról 7 dolgot!
Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

Magamról:
1. Nem szeretek magamról írni, kicsit erőltetett és fogalmam sincs mit írjak magamról.
2. A Lidércfény eddig a kedvencem a történeteim közül.
3. Az írás nálam teljesen hangulatfüggő. Ha van kedvem írok, és semmi máshoz nincs kedvem, ha nincs kedvem, akkor nincs semmi, ami rávenne. Ilyenkor szoktam olvasgatni a véleményeket, és általában ettől kedvet kapok :)
4. Az első történetem egy négyfejezetes Harry Potter fanfiction volt, amire nem vagyok túl büszke.
5. Alkottam eddig Harry Potter, Twilight történeteket és saját történeteket.
6. Kedvenc sorozataim: The Vampire Diaries, Gossip Girl, Így jártam anyátokkal
7. Szeretek magyar feliratos angol filmeket nézni, jobban mint szinkronnal.

Akiknek tovább küldöm:
1. Zoe Henderson - http://afarkashercegnoje.blogspot.com/
2. Alice656 - http://aliceinwonderland-alkonyat.blogspot.com/
3. Cloee - http://twilightficlittlebella-bycloee.blogspot.com/
4. Drusilla - http://lapushvampirja.blogspot.com/
5. Evcu - http://angels1996.blogspot.com/
6. Musafan - http://twilightfanfic-ms.blogspot.com/
7. Alexis Diamond - http://alaszka-egyujkezdet.blogspot.com/



Tudom, hogy szinte mindig ugyanazoknak küldöm, de bevallom őszintén, hogy nem sok történetet olvasok, túl válogatós vagyok. :)

6. fejezet: Dermesztő fagy

Egy kis olvasnivaló a hétvégére! Viszont most tényleg betartom, hogy 5 vélemény után jön a folytatás! :)

Rossz éjszakám volt. Este sokáig forgolódtam, állandóan a könyvön, Scarlette-n, és Mira szavain járt az eszem. A könyvet csak Scarlette vihette el. Ebben biztos voltam. És ezzel egyértelművé vált, hogy köze volt a görögökhöz, hiszen nem véletlenül vitte el a könyvet. Volt benne valami, amit nem akarta, hogy tudjak. De nem értettem, hogy mit. A kötet jóformán csak az istenek viszályairól, legendáiról szólt. Mi köze ennek hozzá? És hogyan lehet, hogy a házat évekkel ezelőtt is egy szellem lakta? Felrémlett amikor Scarlette utalt arra, hogy nem volt ember, de ez lehetetlennek tűnt. Hiszen volt családja, beszélt nekem róluk. Egész éjjel ezen agyaltam, amikor pedig végre elaludtam a régi barátaimmal és kedvesemmel álmodtam. Szemrehányásokat tettek, gyűlöltek, engem hibáztattak mindenért. Igazuk volt. Egész éjszaka vergődtem, és reggel izzadtan, rosszkedvűen és fáradtan ébredtem. De mindent összevetve örültem, hogy végre reggel van. Fogalmam sem volt, hogy mivel töltsem a mai napot.

- Minden rendben? – szólalt meg egy lágy, női hang az ágyam végéről. Kinyitottam a szemem és meg sem lepődtem, amikor egy áttetsző alakot pillantottam meg. Aggodalmasan figyelt.
- Persze – dörmögtem, és közben arra gondoltam, hogy hogyan lehet ilyen pofátlan, hogy meglop, aztán meg érdeklődik a hogylétem felől.
- Mit álmodtál? – kérdezte óvatosan. Úgy tűnt, mintha tényleg érdekelné. Nem értette a hideg viselkedésemet, de nem érdekelt. Dühös voltam rá.
- Elloptad a könyvemet – mondtam a válasz helyett. Láttam az arcán, hogy ő volt, a tekintete felért egy beismerő vallomással.
- Mondtam, hogy ne kutass utánam – vonta meg a vállát, de nem nézett a szemembe.
- Miért? Mi közöd az istenekhez? – kötözködtem. – Mi adott okot, hogy meglopj?!
- Nem csak istenek voltak benne, és nem tűröm ezt a hangnemet. Semmi közöd hozzám, megértetted? – csattant fel dühösen. Nem értettem a hirtelen hangulatváltozást. – A saját könyvemet akkor veszem el, amikor csak akarom.
- És mit teszel velem, ha esetleg másképp beszélek veled? Csúnyán nézel rám? Adsz egy érezhetetlen pofont? – kérdeztem gúnyosan.
- Ne akard, hogy megmutassam! – sziszegte dühösen. – Fogalmad sincs, hogy ki vagyok én! És ne is akard megtudni.
- Ki az a Sherilyn Ellwood? – kérdeztem dacosan, a lenti festményre gondolva. Nem hatott meg a kitörése. Mit tud velem csinálni egy szellem?
Scarlette elsápadt, aztán még dühösebb lett.
- Semmi közöd hozzá. Ne akard megfejteni a titkaimat, mert megbánod. Fogalmad sincs, hogy mibe készülsz belekeveredni.
- Akkor talán elárulhatnád.
- Arról ne is álmodj. Még egyszer utoljára mondom: ne akard megtudni a titkomat, mert az életeddel fizethetsz, és nem csak a sajátodéval – sziszegte, majd elegánsan felállt és eltűnt a falon át.

Borzalmas napom volt. A pokoli éjszaka, a viharos reggel rátette a bélyegét a napomra. Apa nem ért haza tegnap, a városban ragadt és csak ma vagy holnap érkezik. Anya a plafonon volt az idegességtől és a méregtől. Nem értettem, hogy mi baja. Az autónak valami baja lett, na és? Jó persze, anya az utóbbi időben elég ijedős lett az autókkal kapcsolatban. Azóta, hogy majdnem elveszített.

Scarlette aznap nem mutatkozott. Melissa pedig egy könyvet olvasott, és szinte elveszett benne, nem tudta letenni. Soha nem értettem ezt a mániáját. Ha egyszer elkezdett egy könyvet, nem nyugodott addig, amíg be nem fejezte. Lőni is lehetett volna mellette, akkor se hagyta volna abba. Ilyenkor hozzá se lehetett szólni, se látott se hallott. De most legalább nem a telefonon lógott és nem kellett vele kimennem sehova. Legalábbis miatta nem. Ted hívott horgászni, de nemet mondtam. Utáltam a horgászatot. Egyszerűen nem hozott lázba. Mira pedig Brendának segített a ház körül. Unatkoztam és mindenkivel bunkó voltam. Nem tudtam kedves lenni. Belekötöttem Brenda főztjébe, belerúgtam Almába, amiért Melissa hatalmas hisztit csapott, és közönyös voltam a már amúgy is ideges anyámmal.

Késő délutánra sikerült elérnem, hogy mindenki dühös legyen rám. Fantasztikus. Már csak ez hiányzott. Mégsem kértem senkitől elnézést. Vannak az embereknek rossz napjaik, az enyém kétségkívül az volt. Zord hangulatomra még az időjárás is rátett. Az ég felhős volt, és csakúgy hirtelen leszakadt az ég, naponta többször. Ki sem mehettem kiszellőztetni a fejem. Úgy éreztem magam, mint a kihallgatáson egy hónappal ezelőtt. A rendőrség a baleset minden részletére kíváncsi volt. Nem foglalkozott senki a lelki állapotommal, úgy bántak velem, mint egy bűnözővel és kétségkívül annak is éreztem magam. Aztán végülis felmentettek. Megállapították, hogy a kocsi defektet kapott, és ha józan lettem volna se tudtam volna megakadályozni az ütközést. De persze a jogosítványomat elvették. Akkor még az sem érdekelt.
Bezárva éreztem magam, mindenkitől távol. Ahogy most is. Nem tudom, hogy mi okozta igazán ezt a hangulatot. A könyv és a veszekedések nem volt elég indok arra, hogy ennyire bunkó legyek a környezetemmel. Este döntöttem úgy, hogy ebből elég. Muszáj legalább a teraszra kimennem. Átvágtam a nappalin, de mikor megláttam az anyámat a fotelben összekuporodva zokogni, megtorpantam.

- Anyu? – kérdeztem ijedt aggodalommal. – Mi a baj? Történt valami? Apa jól van? – kérdeztem idegesen, de csak még inkább sírt. Odaléptem hozzá és átöleltem.
- Egy nő vette fel – zokogta kétségbeesett szomorúsággal. Döbbenten hallgattam. Az apám megcsalta volna az anyámat? Ezt nehéz volt elképzelnem. Az nem lehet! Képes lett volna lepasszolni a családját vidékre, hogy ő meg munka ürügyén csajozzon közben? Egy hete voltunk még csak itt.
- Az nem lehet – ráztam meg a fejem.
- Fogd csak apád pártját! – kiáltott rám hisztérikusan. – Miért ő a jó mindig? Én vagyok az, aki mindent megtesz érted, aki mindent elvisel!
Erre nem mondtam semmit, dühösen a telefonért nyúltam és tárcsáztam apám számát. Egyből felvette, mintha már várta volna a hívást.
- Szia, minden rendben? – kérdezte a telefonban, mire én elbizonytalanodtam. Aztán meghallottam a háttérben egy nő hangját, ahogy drágámnak nevezi. Vörös köd öntötte el az agyamat.
- Hogy lehetsz ekkora szemét?! – kérdeztem megvetően, és lecsaptam a telefont. Nem törődve semmivel kirohantam a szabadba. Nem foglalkoztam vele, hogy zuhog az eső, vagy hogy talán megfázok. Elegem volt ebből a napból, ebből a helyből, és nem bírtam nézni anya könnyeit. Mintha ütnének olyan érzés volt. Nem is tudom, hogy hogyan kötöttem ki az istállónál. Csak akkor eszméltem fel, amikor Hópehely érdeklődve lehelt az arcomba. Már tudtam, hogy mi nyugtatna meg. A sebesség. Az mindig segített. Némán, remegő kézzel felnyergeltem a gyönyörű lovat és elindultam az erdő felé. Nem éreztem az esőt, nem számított a sötét. Erre volt szükségem. Csak ez segíthetett. Hópehely tökéletes ló volt, mintha érezte volna, hogy mennyire feldúlt vagyok. Könnyebben engedelmeskedett, mint a múltkor, és csendben volt, fel sem nyerített, nehogy megzavarjon. Muszáj volt megnyugodnom ahhoz, hogy megvigasztaljam anyát. Az apám elárult minket. Ez fájt. Soha nem gondoltam, hogy képes ilyesmire. Örökre elásta magát a szememben.

Vágtázni kezdtem. Éreztem a hideg szelet az arcomon, ami segített kitisztítani a fejemet. Megborzongtam, de nem éreztem, hogy fáznék. Kellemes volt. Csak úgy szeltem a levegőt. Hópehely irányított, még csak figyelnem sem kellett. Behunytam a szemem, és csak a szélre és a sebességre összpontosítottam. Szépen lassan sikerült megnyugodnom, csak a keserű csalódottság maradt meg bennem. Talán gyakrabban kéne lovagolnom. Mindig azt hittem, hogy egyből lezuhannék, ha nyeregbe ülnék, ráadásul parasztos dolognak tartottam. De mihez kezdene az ember vidéken? Csakúgy suhantak a fák, azt sem tudtam, hogy merre tartunk. Az erdőben jártunk, ki tudja mióta. Nem érdekelt. Nem gondoltam, hogy eltévedhetek. Majd Hópehely hazavisz. Bízni kezdtem egy állatban. Nevetséges. Legszívesebben eltűntem volna ebből a világból, de nem tehettem. A következő pillanatban szinte megéreztem Hópehely rémületét. Felpattantak a szemeim és egy ezüstös áttetsző nőt pillantottam meg. De nem Scarlette volt az, hanem… a nő a másik festményről. Sherilyn Ellwood. Hópehely hirtelen hangosan felnyerített és két lábra állt. Váratlanul ért. Késő volt, hogy megkapaszkodjak. Zuhanni kezdtem hátrafelé és hatalmas csattanással találkoztam a földdel. Fekete pontok kezdtek cikázni a szemem előtt és éles fájdalom nyilallt a fejembe és a hátamba. Hallottam a nő nevetését, a fájdalom ködén még ránéztem és láttam, hogy a tekintetét egyenesen rám szegezi és a következő pillanatban olyan hideget éreztem, mint még soha. A fagyosság belém költözött. Vagy legalábbis így éreztem. Egyre halkabban hallottam Hópehely hangját és éber kábulatba zuhantam. A hideg nem engedte, hogy elveszítsem az eszméletemet, még a jótékony sötétséget is megtagadta tőlem. Minden ízemben remegtem, miközben még az eső is szakadt rám folyamatosan. Biztos voltam benne, hogy ez a vég, a fájdalom elviselhetetlen lett…

5. fejezet: Lovaglás az erdőben

- Aeron! – rázogatott valaki hevesen, miközben a nevemet ismételgette. Nyűgösen fordultam egyet, mire egy hang feljajdult, kiverve az álmot a szememből. Melissa húzta ki a kezét alólam, mert miközben fordultam ráfeküdtem.
- Mi van? – mormogtam álmosan. Idegesen körbenéztem. Szerencsére Scary nem látta az előbbi kínos jelenetet. Biztosan kinevetne. Pislogva néztem Lissre, aki várakozva bámult rám, de mikor rájött, hogy ettől úgysem kelek fel, inkább magyarázkodni kezdett.
- Apa beautózott a munkahelyére, anya a faluban van Brendával, és Mira mindjárt itt lesz Teddel, hogy kirángassanak innen – mondta el végül, mire megütközve meredtem rá.
- Ez komoly? Apa hazament és nem is szólt? Meg se kérdezte, hogy vele mennék-e? És még meg is szabják, hogy mit csináljak? – akadtam ki teljesen. Idegesen túrtam a hajamba, és dühösen káromkodtam egyet.
- Gondoltam szólok, hogy ne alsónadrágban fogadd őket, mert gondolom feljönnek. Én a helyedben igyekeznék.
- Én nem megyek veletek sehova – ellenkeztem. Kifogást kerestem, de semmit nem tudtam kitalálni. Csak a makacsságomra hivatkozhattam.
- Kérlek, bátyus – nézett rám aranyos kiskutya szemekkel.
- Nem.
- Csak most az egyszer, nem akarok egyedül lenni velük, mert azért mégiscsak idegenek. Kérlek!
- Most az egyszer – adtam be a derekam, annak reményében, hogy ezt még behajthatom rajta később. Boldogan rohant át a saját szobájába, én pedig felkeltem, hogy összeszedjem magam. Borotválkoztam, felöltöztem meg ilyenek. Fél órával később már lent vártak.

Vidáman köszöntek, Ted kissé tartózkodva, Mira viszont vidáman mosolygott rám. Melissa úgy viselkedett, mint egy tízéves, pedig már elvileg kinőtte a gyerekkort. Szokta mondani, de mindig eléri, hogy ezt senki ne higgye el. Még mindig bosszankodtam ezen az egészen, de már megígértem.
- Tudsz lovagolni, Aeron? – kérdezte Ted, mikor lemaradtak a csajok. Alma követett minket, Liss és Mira pedig igyekeztek visszaküldeni a kastélyba. De mi addig előre mentünk az istálló felé. Hihetetlen, hogy mekkora volt ez a birtok, eddig nem is tudtam, hogy lovak is vannak.
- Még soha nem ültem lovon – vallottam be kissé feszengve. – Majd én nézlek titeket – ajánlottam, esélyt keresve, hogy ne kelljen társaságban töltenem a napot. De pechemre Mira és Melissa beértek minket és meghallották a kibúvómat.

- Szó sem lehet róla! – ellenkezett Mira nevetve. – Megtanítjuk, nem nehéz. Itt vagy vidéken egy hatalmas birtokon jobbnál jobb lovak között és nem lovagolsz? Felejtsd el, azt nem teheted meg – kacsintott rám, de a hangja határozott, ellenkezést nem tűrő volt. Még hadakoztam vele, de pont mire odaértünk alulmaradtam a vitában.
- Ne vitatkozz Mirával, nem érdemes – súgta Ted a fülembe cinkos pillantással, de láttam, hogy milyen tekintettel figyeli a lányt. Én is így néztem régen Beckyre. Ted szerelmes volt Mirába, de nem tudtam, hogy viszonzott-e. Mira vidámsága elfedett minden érzelmet, amit a szíve rejtett. Nehezen megfejthető volt.
- És te Liss? – kérdezte Mira a húgomtól. – Tudsz lovagolni?
- Igen, imádom a lovakat – felelte és boldogan nézte őket. Hat ló volt az istállóban, és csak most tudtam meg, hogy a lovakkal is Ted foglalkozik a kertészkedés mellett, valamint hogy Mira sokat segít neki. Liss egyből az éjfekete lóhoz szaladt, és követelte, hogy arra ülhessen ő. Mind nevettünk, de persze fennállt a szabad választás joga. Mira és Ted egy-egy barna ló mellett döntöttek, elém pedig egy hófehéret vezettek.
Kérdőn néztem a lányra, hiszen egy igazán gyönyörű lovat vezetett elém.
- A neve Hópehely, most te lehetsz a szőke herceg fehér lovon – kacsintott rám, aztán a többiekhez fordult és Teddel megmutatták, hogy hogyan kell felnyergelni a lovat. Aztán követtem a példájukat és kivezettem a lovat. Fogalmam sem volt, hogy Liss ennyire ért a lovakhoz. De rutinosan csinált mindent, szinte pár másodperc alatt már fent is ült a nyeregben. Meglepetten figyeltem. Ted elismerően füttyentett, aztán mindenki rám nézett, és elkezdték magyarázni a lovaglással kapcsolatos tudnivalókat

Később már mindannyian lovagoltunk. Liss ügetett, Ted pedig követte, hogy figyeljen rá.
- A húgod nagyon ügyes – szólalt meg Mira. – Nem is tudtam, hogy a városiak is így tudnak bánni a lovakkal. Ez nagyon ritka.
Bólintottam és fáradtan ásítottam egyet. Az éjjeli kutatásom és a reggeli ébresztés miatt csak pár órát sikerült aludnom.
- Fáradt vagy?
- Sokáig olvastam az éjjel – hazudtam könnyedén, bár félig-meddig igaz volt. De erre meglepetten vonta össze a szemöldökét.
- Szoktál olvasni? És mit?
- Nem mondhatni, hogy szoktam, sőt… a görög mitológiáról.
- Ó, azt én is nagyon szeretem. Olyan izgalmasak azok a történetek, és az isteneik annyira egyediek. Zeusz és Héra állandó viszályai, az a sok törvénytelen gyerek, meg minden, imádok róluk olvasni.
- Én is, bár én nem szeretek olvasni.
- Azt tudtad, hogy ezt a kastélyt egy görög tervező tervezte? Nincsenek meg a görög vonások sajnos, de éppolyan fenséges, mint az isteneik.
- Görög tervezte a kastélyt? Milyen régen?
- Azt hiszem, hogy nagyon rég. Azóta persze rengetegszer felújították, talán ezért nincsenek meg a görög vonások. Évszázadok, sőt talán évezredek óta itt áll, ezen a birtokon.
- Az lehetetlen – hüledeztem. Több ezeréves kastélyban élnék ezen a nyáron? És még nem dőlt össze?
- Egyáltalán nem. Még a dédnagymamám mesélte, hogy a kastély sokáig kísértetkastélyként volt ismert. Azt beszélték, hogy él itt egy szellem, valami fiatal görög nő, akit megátkoztak a görög istenek.
Dermedten néztem rá, és megálltam a lovammal.
- Mi az? – kérdezte értetlenül. Fogalma sem volt, hogy mit mondott az imént. Egy szellem évezredekkel ezelőtt ebben az épületben? Egy szellem a szobámban? Különös véletlen. De mielőtt megszólalhattam volna egy sikoly harsant a levegőbe. Liss sikolya. A lova az ég felé ágaskodott, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott. Ted túl messze volt, előre vágtázott. Gondolkodás nélkül vágtatni kezdtem felé, hogy segítsek neki. Mira utánam kiáltott, és követett, de Hópehely gyorsabb volt.

- Liss! – kiáltottam rémülten. A ló rohanni kezdett vele, megijedt a sikoltásától, én pedig egyenesen utánuk siettem. Hópehely okosabb ló volt, mint hittem, nem ijedt meg se a saját pánikomtól, se a többiekétől és engedelmeskedett minden mozdulatomnak.
Melissa hirtelen megragadta egy fa ágát, a ló pedig elvágtatott alóla. Villámgyorsan alávágtattam és elkaptam.
- Aeron – zokogta rémülten, és kétségbeesetten kapaszkodott belém. Megnyugtatásképp simogatni kezdtem a haját, és megállásra késztettem Hópehelyt.
- Css… semmi baj – csitítottam halk, megnyugtató hangon. Közben a többiek is beértek minket, de gyalog, hogy Hópehely meg ne ijedjen.
- Úristen, Melissa jól vagy? – kérdezte Ted rémülten, Mira pedig kitágult szemekkel zihált. Ebből arra következtettem, hogy ilyen nem fordul elő gyakran. Liss könnyes szemekkel bólintott és lassan lehiggadt.
- Ted lesegítenéd? – kértem meg, hiszen nem mertem én cselekedni. Már így is messzire mentünk Hópehely tűrőképességével. Ennek ellenére nem panaszkodott, pedig két ember is ült a hátán. Ted gyorsan leemelte Lisst, és én is leszálltam. Megpaskoltam a ló nyakát néma köszönetképp. A következő pillanatban Melissa a nyakamba ugrott és hálálkodni kezdett.
- Köszönöm, köszönöm! Megmentetted az életemet! Szeretlek, bátyus! – temette a fejét a mellkasomba, miközben szorosan ölelt. Én is szerettem őt, de nem tudtam kimondani, a torkomban gombóc keletkezett. Utoljára a baleset napján mondtam ilyet, azóta kerültem ezt a kifejezést.
- Hálából megfojtasz? – nevettem fel idegesen, de senkinek nem tűnt fel a hangom különös éle. Mira bevezette a lovakat az istállóba, Ted pedig elindult megkeresni Ébent, azt a lovat, ami kis híján Lissa balesetét okozta. Én a húgomat átkarolva a kastély felé vettem az irányt. Alma talán megérezve a majdnem balesetet, alighogy beléptünk a gazdájához szaladt, aki hevesen megölelgette őt is. Anya és Brenda már a nappaliban kávéztak.

- Aeron, megjöttetek? – mosolygott rám anya vidáman. – Képzeld, Brendával bejártuk a falut, meseszép ez a hely! Nem is olyan kihalt, mint hittem. Van egy két bolt is, be is vásároltunk… - mesélte lelkesen, de mikor Melissa belépett könnyes szemmel, a torkára forrtak a szavak.
- Ne ijedj meg – szólaltam meg higgadtan.
- Mi történt?
- Lovagoltunk, és Liss lova kissé megbokrosodott… - magyaráztam, mire anya szörnyülködni kezdett, és faggatni kezdte, hogy nem esett-e baja. Közben pedig jól megölelgette. Általában túlreagálta a dolgokat, ahogy most is.
- Nincs semmi baj, anyu. Aeron megmentett.
- De hát nem is tudsz lovagolni – nézett rám döbbenten. Zavartan megvontam a vállam. Ezt én sem értettem. Tényleg nem tudtam. De abban a pillanatban, hogy a húgom felsikoltott minden átértékelődött. Eszembe se jutott, hogy életemben először ültem lovon és hogy nem értettem hozzá. Ösztönösen cselekedtem. Talán még sem olyan nehéz a lovaglás.
- Büszke vagyok rád, Aeron – ölelt meg anyu, de én zavartan hátrébb léptem. Nem kellett ekkora drámát csinálni ebből az egészből. Liss jól volt, és nem kellett dicsérgetni engem. Az élete nem volt veszélyben, nem vágtatott olyan gyorsan a ló. Miért kell ekkora ügyet csinálni?
- Anyu, nem csináltam semmit, jó? Állj le – hárítottam, és tudtam, hogy kissé megbántottam a hanghordozásommal, de nem akartam, hogy hősként ünnepeljen. Amúgy meg máskor sem voltam kedvesebb. Nem mondott semmit, én pedig felmentem a szobámba átöltözni és lezuhanyozni. Nem akartam ló szagú ruhában vacsorázni.
Amikor késő este, Scary távozása után a könyvért nyúltam, hogy olvasgassak, hiányérzetem támadt. A könyv eltűnt…

4. fejezet: Kutatás

"A könyvek az emberek tudását tartalmazzák. Választ adhatnak hát a természetfelettire?"

Ezt a fejezetet nekik ajánlom: Petrucy, Cukorkaa. Köszönöm, hogy írtatok véleményt az előző fejezetre! ;)

Egy hete voltam itt, és Scarlette minden este feltűnt a szobámban. Soha nem árult el semmit önmagáról, inkább a világról beszélgettünk. Kezdtünk összebarátkozni. Mindennap vártam, hogy eljöjjön, nem volt semmi más izgalmas ezen a helyen. Ki sem mentem a házból, hiába hívott mindenki. Nem volt kedvem. Napközben Beckyre, és a barátaimra gondoltam, este pedig Scarlette jött el. Mindig egyre korábban. Szörnyen érdekelték a világban történt események, minden érdekelte. Én pedig igyekeztem minden kérdésére válaszolni. Magányos volt. Ebben biztos voltam. Nem kérdeztem rá többet természetfeletti voltára, vagy a halálára, ő pedig nem kérdezte meg, hogy mitől vagyok ilyen zárkózott. Szavak nélküli megállapodás volt.
- Nem vagyok olyan öreg, mint ahogy gondolod – szakított meg hirtelen, éppen a sikerfilmekről beszéltem. Meglepetten néztem rá. Korábban erről nem szeretett beszélni. – Húsz éve vagyok ebben az állapotban, tehát harminchét éves vagyok.
- Te jó ég – szörnyülködtem. – Az anyám se sokkal több.
Felnevetett.
- De én tizenhét éves vagyok tulajdonképpen, húsz éve. Ez egy kicsit más. Én megragadtam ebben az állapotban, nem öregszem, nem leszek se butább, se okosabb még csak felelősségteljesebb sem. Ugyanolyan vagyok, mint húsz éve, soha nem változom meg. Nem kell aggódnod, hogy egy vénlánnyal beszélgetsz – kacsintott rám, de mintha szomorú lett volna. Nem tudta eltitkolni. Nem tudtam, hogy okos dolog-e kérdéseket feltennem, korán volt még ahhoz, hogy eltűnjön és én nem akartam siettetni.
- Hol vagy, amikor nem vagy itt? – kérdeztem végül egy kevésbé udvariatlant. De ez is érdekelt. Kissé féltem a válaszától. Mi van, ha itt van akkor is, csak nem látom? Az kissé kellemetlen lenne. Ki tudja, mit láthatott.
- Elbújok máshol a házban – válaszolta. – Nem leskelődöm vagy ilyesmi. Bár kissé kellemetlen, hogy kitúrtál a szobámból.
- Ez a te szobád?
Bólintott.
- Nem úgy van berendezve, ahogy annak idején volt, hiszen a mostani tulaj sokat változtatott rajta. Most már férfiasabb, mint akkoriban. Tipikus női szoba volt, nem ilyen személytelen, mint most.
Elhúztam a számat. – Én nem bánom, kissé kínos lenne egy női szobában laknom hónapokig. Mondd, hogy rózsaszín fodrok nem voltak sehol – könyörögtem, de jó kedvem volt. Ezek a beszélgetéseket felvidítottak. Nem voltam annyira egyedül. Ő volt az egyetlen, aki nem csak a balesetről tudott velem beszélni, és nem nézett rám úgy, mintha én is halott lennék. Kétségkívül lélekben az voltam, de utáltam, hogy erre még emlékeztettek is.
- Nem voltak fodrok, és nem szeretem a rózsaszín dolgokat – nevetett gúnyosan. – Amúgy a ti kutyátok az a bestia a szomszéd szobában? – váltott témát hirtelen. Az arca most borúsnak tűnt. Alma, mint bestia? Nevetséges gondolat volt, ki is nevettem érte.
- Ártalmatlan és egyébként a húgomé, Melissáé. Nem bírod a kutyákat?
- Ők nem bírnak engem, mit gondolsz miért nem akart bejönni ide a kutya? Mert én itt vagyok, és itt éltem. Megérzi a szagomat és gyűlöli. Nem látnak engem, de éreznek.
- Oh… akkor már értem. Én sem szeretném, ha állandóan morogna rám, bár amúgy se kedvel.
- A saját kutyád?
- Lissé.
- De ő a húgod, akkor a kutya nem közös? – értetlenkedett. Ilyenkor különös arckifejezést vett fel, jobban hasonlított a húgomhoz, mint az anyámhoz.

- Nem. Nem szeretem az állatokat.
- És ezt a helyet sem – jelentette ki. Nem kérdezte, hanem megállapította. Meglepetten néztem rá. Hát ilyen egyértelmű lenne vagy csak hallgatózott? Bár ki tudja milyen hallása van a szellemeknek. Lehet, hogy akaratlanul hall mindent.
- Valóban. Túl unalmas nekem. Nincs itt semmi élet, talán egyedül te.
- Én lennék az élet? Van fogalmad róla, hogy milyen hülyeséget mondtál? Én halott vagyok, Aeron. Soha nem fogok élni, mert elvették az életem. Nem én vagyok itt az élet.
- Elvették? Hát megöltek? – bukott ki belőlem akaratlanul is a kérdés. Scarlette elfordult. – Scarlette…
- Megöltek. Most jobban érzed magad, hogy ezt tudod? – nézett rám dühösen. Megráztam a fejem és ösztönösen átöleltem. – Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten. Kissé furcsa volt egy szellemet átölelni, hiszen nem volt teste, de mégis jólesett. És meg akartam vigasztalni, nem tudom, mi ütött belém. Talán csak a tudtára akartam adni, hogy nincs egyedül.
- Barátok vagyunk – feleltem magyarázatképpen, mire óvatosan visszaölelt. Különös érzés volt. A testem bizseregni kezdett, kellemesen. De ez biztos normális, még soha nem öleltem egy szellemet sem.
- Barátok? Nagyon régen nem volt barátom – sóhajtotta kifejezéstelenül. Nem értettem a reakcióját. Olyan távoli lett hirtelen.
- A családoddal mi lett? Amikor megöltek?
- Ez egy hosszú történet – visszakozott távolságot tartva és hátrább húzódott. – Ki az a Becky? Sokat hallottam már róla miközben beszélgettetek. A lány a képen? – mutatott az ágyam melletti képre. – A barátnőd?
- Volt. Meghalt – válaszoltam letörten. Most már én sem néztem rá, inkább kiszúrtam egy pontot a padlón és azt figyeltem. – Buli után mentünk haza a kocsimmal, Becky, Charles és Emma. A legjobb barátaim. Én is ittam, és nem figyeltem eléggé az útra. Nem tudtam időben félrerántani a kormányt, és egy teherautó belénk ütközött. Megöltem őket – vallottam be halkan. Nem volt titok, de egy idegennek elárulni egy hét ismeretség után, valahogy nem volt jellemző rám.
- Nem szabadna ezt elmondanom neked, de hát úgysem tudod továbbadni – szólalt meg csendesen. – Tulajdonképpen soha nem voltak barátaim, csak egyetlen egy. A nővérem, Stefanie. Tizenéves voltam, amikor meghalt. Az apám elhagyott minket, miután megszülettem. Stefanie halála után az anyám újra férjhez ment. Vele és az éppen aktuális férjével éltem, egészen addig, amíg az anyám meg nem ölt, ahogy korábban a nővéremet is.
- Úristen – nyögtem döbbenten. Egy láthatatlan könnycsepp folyt végig ezüstös arcán, a könnyei is testetlenek voltak, akárcsak ő maga. – De miért?
- Mert az anyám őrült volt, ilyen egyszerű. Sajnálom, ami a barátaiddal történt – terelte el a témát. – De ne hibáztasd magad. Minden okkal történik, Aeron. A sors semmit nem bíz a véletlenre. És nem te ölted meg őket – nézett rám, majd elsuhant. Olyan gyorsan távozott, ahogy minden este. De most döbbenten néztem utána. Megpróbáltam feldolgozni, amit mondott. A saját anyja ölte meg. Létezett ennél nagyobb kegyetlenség? Az én anyám az életét adná értem, az övé pedig elvette. Kegyetlenebb volt mindennél, amit eddig hallottam.

Aznap este nem feküdtem le korán aludni. Mikor a kastély elcsendesedett, a kis könyvtárszoba felé vette
m az irányt. Tudtam, hogy merre van, Melissa szeretett olvasni és láttam, hogy merre kereste. Zseblámpával a kezemben léptem be a kis szobába, nem akartam, hogy a szüleim felébredjenek, nem akartam magyarázkodni. Kutatni kezdtem a könyvek között, de közben észrevettem még egy festményt. Egy nőt ábrázolt, nem volt sokkal idősebb nálam, de valami különös elegancia, hatalom áradt belőle, ami idősebbé tette. Porcelánfehér arca, világító kék szemei, élénk vörösre kikent szája, feltűzött sötét haja hideg hatást kölcsönzött. Fagyos szépség, szokták az ilyen nőkre mondani. Közelebb léptem. Meg is találtam a nevet. Sherilyn Ellwood. Ki lehet ő? Elgondolkozva figyeltem, de biztos voltam benne, hogy még soha nem láttam ezelőtt. Scarlette anyja nem lehetett, ahhoz túl fiatal volt és a kép akkoriban készült, mint a másik. Megvontam a vállam és inkább kutatni kezdtem a könyvek között. Minden érdekelt, aminek köze volt a szellemekhez. Rengeteg könyvet találtam. Szellemtörténetek, Rémtörténetek, Kísértetkastélyok. Egyik se hiszem, hogy a segítségemre lehetne.

„Szellem: Fizikai testtel nem, csak tudattal rendelkező lények. Egy részük korábban ember volt. A médiumok kapcsolatba tudnak velük kerülni.”

Én nem voltam médium, ebben biztos voltam. Be is csuktam a könyvet és egy másik után nyúltam. Valami használhatót kerestem,

„Egy kísértet egy halott személy (ritkábban állat) állítólagos megnyilvánulása. Az általános elképzelés szerint a kísértet az elhunyt személy testetlen szelleme vagy lelke, ami a Földön marad a halál után. Némely hagyomány szerint a kísértet csak az illető személyiségének maradványa és nincs közvetlen kapcsolatban szellemmel vagy lélekkel. A világ valamennyi kultúrája hordoz kísértetekről szóló történeteket, de különböznek az elképzeléseik arról, hogy pontosan mik is ők és hogy mennyiben valóságosak vagy csak a képzelet szülöttei. Olyan lények, melyek normális emberként élve élősködnek a még nem elhunyt emberek között. Állítólag tudnak átformálódni, emberi szemnek láthatatlanná, de a gépeket(például fényképezőgép, kamera) nem tudja becsapni. Egy régi fotós egy kastélyt próbált lefényképezni, aminek a históriájában egy nő halt meg. A fotós vissza hívatta a kémiai fotót és látott rajta egy félig átlátszó szoknyás nőt. A kép felvételekor a fotós nem látott semmit.”

Valahogy semmi nem illett Scarlette-re. A szellem és a kísértet leírás általános dolog volt, de úgy éreztem, hogy ezek nem az igazságot írják. Csak egy megérzés volt, amit nem értettem. Nem olyan volt, mint egy szellem a filmekben. Több volt annál. Nem kísértett senkit, nem zavarta az emberek életét, csak egyszerűen létezett. Sóhajtottam egyet. Hajnalodott. Felkaptam az utolsó kinézett könyvet és elindultam a szobámba. Halkan osontam a lépcsőkön, hogy ne hallja meg senki a lépteimet. De mikor beléptem egy dühös Scar-rel találtam szemközt magam.
- Te nyomozol utánam? Szellemekről olvasol az éjszaka közepén? Mi közöd hozzám? Nem akartalak a könyvtárban meglepni, de mégis hogy képzeled?
- Csak olvasok. Miért baj az?
- Mi az a könyv a kezedben? – sziszegte mérgesen.
- Az nem rólad szól. Görögökről – feleltem. Tényleg így volt. Rossz könyvet hoztam el, de már nem fordulhattam vissza. De mindig is érdekelt a görög mitológia. Misztikus és izgalmas volt. – Hercules meg ilyenek.
- Oh, az más – nyögte zavartan. – Ne haragudj – suttogta halkan, majd eltűnt. Elgondolkozva néztem utána. Vajon, miért baj ha utánanézek, hogy mi is ő? Hogy mik is pontosan a szellemek? Jogomban állt kutatni egy kicsit. Tudnom kellett, hogy hogyan lehetséges ez. Mégis csak a jelenlegi otthonomban élt. De mégis… felhagytam a kutatással, úgysem találtam semmi használható dolgot. Inkább kinyitottam a görög mitológiás könyvet, és olvasni kezdtem.

Díjak :)

Köszönöm a díjakat Monyának!!!

Szabályok a díjakhoz:
- Kitenni a díjat a blogodra
- Azt, akitől ezt a díjat kaptad linkben megjelölni a bejegyzésben.
- Leírni magadról pár dolgot.
- Továbbküldeni 1-3 blogtársadnak, aki szíved szerint megérdemli.
- Értesíteni őket eme hírről.

Néhány dolog magamról:
- Csak a barátnőim tudják, hogy írok :)
- Gyakran írok kegyetlen és szomorú dolgokat a történeteimben, de a valóságban nem ilyen vagyok :)
- Szeretek romantikus filmeket nézni/könyveket olvasni, mert jó látni, hogy legalább a képzeletben létezik az igazi örökké tartó szerelem :)

Akiknek továbbküldöm:
- Alice656
- AliceCarror
- Pupi
- Zoe

Twilight történet: Múltam sötétje

Sziasztok!
A másik blogomon újrakezdtem egy régi twilight témájú történetemet. Akit érdekel és van ideje, örülnék, ha elolvasná :) Az 1. fejezet már olvasható :)

Oldal: http://ginewrafiction.blogspot.com/

Íme a tartalom:

A Cullen család élete nem is lehetne tökéletesebb. Mindenki boldog. Bella és Edward végre egymásra talált, Renesmee végre biztonságban van a Volturitól, most már semmi nem állhat a boldogság útjába. Legalábbis Alice Cullen ezt hitte.
De egy nap különös dolgok zavarják meg az idilli életet. Alice álmodni kezd egy fiatal nőről és egy Juan nevű férfiről. Vámpírokra nem jellemző módon képessé válik elaludni éjszakánként, és egy nap autóbalesetet szenved. Találkozik az álmában látott lánnyal, aki pont úgy néz ki, mint ő, majd a különös Juan is felbukkan. Megváltoztatja az életét, és teljesen összezavar mindent. Alice azt hiszi, hogy megőrült. Nem tudja elválasztani a lány érzéseit a saját érzelmeitől és Jasper értetlenül áll Alice különös viselkedése előtt.
Vajon, mi mindent bír elviselni a szerelmük? Vajon, mik azok a titkok, amikre csak Alice elfeledett múltja adhat választ? Talán mégsem ismerünk mindent a vámpírok titokzatos világáról... Talán vannak olyan dolgok, amik eddig el voltak rejtve a feledés néma sötétjében.

A múlt, a jelen, és a jövő összekeveredik. Ebből semmi jó nem származhat...
Egy különös szerelmi háromszög bontakozik ki, ami nem csak három embert tehet tönkre. Kit választ Alice? A döntés az ő kezében van, de vajon, mik a következmények? És ki a titokzatos lány, aki Juannal együtt bukkan fel a Cullen család életében? És mi van, akkor, ha Alice egyre emberibbé kezd válni?

3. fejezet: Különös új élet

"Új hely, új emberek, új élet. De vajon, mi is változunk?"

Hihetetlen, hogy ezen a helyen milyen lassan telnek a percek. Még mindig nem ment le a nap. Anya és Melissa pakoltak, apa olvasott, én pedig nem tudtam mit kezdeni magammal. Otthon mindig tévéztem vagy interneteztem, de most ezt sem tehettem meg. Úgyhogy olyat tettem, ami egyáltalán nem jellemző rám. Kimentem sétálni. Kora este volt, még csak most kezdett alkonyodni. Az ég vörös színben tündökölt, a lemenő nap fénye csodálatos pompával ajándékozta meg a tiszta nyári eget. Hatalmas birtok vette körül a kastélyt, nem messze a bejárattól egy kövezett ösvény vezetett egy kör alakú tó partjára, amit hatalmas fák vettek körbe. Jobb ötlet híján elindultam az úton, egészen a partig. Egy fából készült móló emelkedett ki pár lépésnyire tőle tőlem, és én félelem nélkül léptem rá. Anya persze jött volna a kiselőadással, hogy soha nem lépjek rá régi fából készült dolgokra, hiszen ki tudja, hogy milyen állapotban vannak, akár el is korhadhattak. De nem érdekelt, felnőtt voltam már. Csendben leültem inkább a mólón lévő padra és onnan néztem a vizet. Tiszta volt a tükre, szinte láttam a halakat úszkálni benne. Kitűnő horgászlehetőség, az apám imádni fogja. Számomra ez az elfoglaltság túl unalmas volt. Nem hozott lázba, hogy órákon át bámuljak egy botot, aztán kihúzzak a vízből egy büdös halat. Nem bírtam volna órákat csendben ülni egyhelyben. Meglehetősen hiperaktív voltam néha, tele voltam energiával. Legalábbis régebben. De most kivételesen megnyugtatott a tó bámulása.
Rebecca imádná ezt a helyet, bár ő sem bírná sokáig a város hiányát. Ennek ellenére biztos voltam benne, hogy pár napig ez lenne számára a mennyország. Nem igazán szerettem rá gondolni, mindig felidézte a múltat, és fájdalmat okozott. Ráadásul szánalmas éreztem magam, amiért ennyire nem tudom kezelni a gyászt. Gyökérként viselkedtem. Becky soha nem akarta volna, hogy így érezzem magam a halála után, de nem ment másképp, bármennyire is lehetetlen állapot volt. És valahogy nem tudtam elképzelni magam másik nővel, nem tudtam elképzelni magamon senkinek az érintését. Nem érdemeltem meg, hogy túléljem. Igaz, hogy nem sokon múlott, most mégis egészségesen ülök itt. Nem lett volna szabad, hogy így történjen. Az élet igazságtalan.

Hogy eltereljem a figyelmemet, a szellemlányra gondoltam. Ez volt az egyetlen dolog, ami éreztette velem, hogy talán mégsem lesz olyan unalmas ez a két hónap, mint ahogy eddig gondoltam. Az egész lényét valami különös rejtély lengte körül, ami nem is csoda. Hogyan ne lenne titokzatos valaki olyan, aki szellem? Egyáltalán léteznek szellemek vagy csak ő? Ez butaság. Ha ő létezik, másoknak is léteznie kell. De akkor mindenki szellemmé válik? A lelkem mélyén tudtam a választ: nem. Ha egy szellemet láttam, a többit is látnom kellett volna. Ha a barátaim tévelygő lelkek volnának, már láttam volna őket. De reméltem is, hogy nem jutottak ilyen szörnyű sorsra, soha senkinek nem kívánnék ilyet. Sok kísértetes filmet láttam már, és tudtam jól, hogy egyáltalán nem jó dolog testetlenül kóborolni. Ha én unalmasnak találom a helyet néhány óra után, milyen lehet valakinek hosszú évekig társaság nélkül? Bele se mertem gondolni. Én nem tudnám így elképzelni az életemet. Szörnyű lehet. Vajon, most hol lehet? Minél több mindent tudni akartam, túl kíváncsi voltam. De bűntudat kínzott, amiért egy olyan nő iránt érdeklődök, aki nem Becky. De aztán megnyugtattam magam. Csak a titok érdekel, nem a lány, és különben is sokkal idősebb, ki tudja mikor született és mikor halt meg. A másik, hogy halott volt. Igaz, hogy Becky is, de az más.

- Te vagy Aeron? – hallottam meg egy barátságos hangot. Egy barna hajú alacsony lány állt meg mögöttem. Meg se hallottam, hogy idejött, annyira elmerültem a gondolataimban. Nem ismertem őt, de határozottan élt. Megnyugodtam. Egy kísértet is elég volt egy napra, nem hiányzott több.
- Igen, és te ki vagy? – kérdeztem érdeklődve. Átlagos lány volt, nem volt ronda, de nem tűnt volna ki egy tömegből sem. Volt benne valami szép, de nem volt Rebeccához fogható.
- Miranda Derwush, szólíts csak Mirának – mosolygott rám barátságosan. – Brenda néni unokája vagyok, a nyáron besegítek a birtok körül.
- Ki az a Brenda?
- Hát a házvezetőnő, még nem is találkoztatok? – kérdezte meglepetten. Megráztam a fejem, nem tartózkodtam sokat odabent. Nem is gondoltam bele, hogy személyzet is van itt, de kézenfekvőnek tűnt. Nem tűnt valószínűnek, hogy apám bármelyik ismerőse saját kezűleg takarítson egy ekkora épületet.
- Erre felé laksz? – kérdeztem inkább, nem akartam faragatlannak tűnni.
- Nem messze, a faluban. De ne vágj ilyen elnyúlt képet, nem olyan szörnyű ez a hely – nevetett Mira vidáman. Szórakoztatta a városi viselkedésem. Talán ezért volt ennyire átlagos a külseje, nem volt kisminkelve és nem a legújabb divat szerint öltözködött. A ruhája egyszerű farmer és minta nélküli felső volt, a haját pedig laza lófarokba kötötte. Egy városban talán különös lenne a megjelenése, de itt valahogy természetesnek tűnt. Ideillett.
- És mit lehet itt csinálni?
- Rengeteg mindent, hidd el a városon kívül is van élet. Ne várj csodákat az első napon, de biztos vagyok benne, hogy nem tart sokáig, amíg megszereted. Csodálatos ez a hely. Teddel minden nyáron elvagyunk, ha gondolod valamelyik nap csatlakozz hozzánk.
- Ki az a Ted?
- A kertész – magyarázta. – Majd megismered. Tavaly előtt vonult nyugdíjba az elődje, és bár nem sokkal idősebb nálam, de felvették ide, hogy kertészkedjen nyári munkaként. Egyetemre gyűjt, bár szerintem ez még nem most fog neki összejönni, ahhoz rengeteg pénz kell.
- Hát igen – adtam neki igazat, és meglepett a fecsegése. Nem is ismert, mégis úgy beszélt velem, mintha már hetek óta itt volnék. Nem okozott nehézséget számára az ismerkedés, erre egyből rájöttem. De nekem ez nem volt ilyen egyszerű. Túl közvetlen volt. És féltem, hogy a barátságával is megsértem Rebecca emlékét.
- Jössz vacsorázni? Brenda néni biztosan valami különlegeset főzött nektek, már nagyon várta, hogy megérkezzetek. És már a nap is mindjárt lemegy, még a végén eltévedsz a sötétben – nézett rám gunyorosan.
- Ha-ha. Nincs is messze az épület.
- Ki tudja manapság, hogy mi számít messzinek egy városinak – nevetett, majd elindult a kövezett úton, én pedig követtem. Nem akartam összeveszni megint a szüleimmel, és amúgy is kezdtek támadni a szúnyogok. Nem akartam megvárni a totális inváziót. Másrészt kíváncsi voltam, hogy Scary a házban lesz-e. Látnom kellett, hogy megbizonyosodjam a létezéséről. Tehát követtem. Már mindenki az étkezőben ült, és vidáman beszélgettek. Csak Melissa ült csendesen, Alma pedig álmosan feküdt a széke lábánál. Megpillantottam egy idős asszonyt az asztal körül sürgölődni, egyből gondoltam, hogy ő nem lehet más, mint Brenda, Mira nagymamája. Szó nélkül ültem le Melissa mellé, Mira pedig a másik oldalamon foglalt helyet.

- Szervusz, Aeron – mosolygott rám Brenda. – Látom, megismerkedtél az unokámmal. – Mira megforgatta a szemeit, majd Melissát kezdte faggatni Almáról. – Vegyél nyugodtan – szólalt meg újra Brenda a tálakra bökve, én pedig igyekeztem minél illedelmesebben bólogatni. Most vettem csak észre, hogy egy fiatal srác is ül az asztalnál, bizonyára ő Ted, Mira barátja. A szüleimmel beszélgetett. Nem igazán tudtam, hogy mit kéne mondanom, vagy hogy kihez kéne szólnom. Feszélyezve éreztem magam a társaságban. Ez új volt nekem, régebben a társaság középpontja voltam. De a végzetes nap és az azt követő hosszú lábadozásom óta minden teljesen más lett, jobb ha ezt elfogadom. Nem érdemlek jobbat.
- Milyen a tó, Aeron? – nézett rám anya kedvesen, megpróbálva bevonni a beszélgetésbe. Megvontam a vállam. Mit is mondhatnék?
- Vizes és nedves – feleltem végül, mire anya elhúzta a száját. Ted nevetni kezdett, bár ezt tényleg nem gúnyolódásnak szántam, pedig tényleg úgy jött le. Mindegy. Nem volt hangulatom a társasághoz. Sok volt mára. Megköszöntem Brendának a vacsorát, aztán hátra se nézve indultam az emeletre, a szobámba.

A szoba semmit nem változott. Nem tudom, hogy mit vártam. Scary nem volt itt, és ez csalódást okozott. Túl kíváncsi voltam, mint mindig. Gyakran mondták rám, hogy mindenbe beleütöm az orrom, igazuk volt. De nem hagyott nyugtot egy titok sem. A szellemlányét is tudni akartam, ha már egy kastélyban laktunk. Hogyan halt meg? Hogy lehet itt? Ehhez hasonló kérdésekkel a fejemben kezdtem kipakolni a táskámból, be a szekrénybe. Régies volt maga a szoba is, de valahogy misztikus. Nem volt vészes. Nagyot sóhajtva dobtam le magam az ágyra és azon gondolkoztam, hogy miképpen kéne megoldanom a tusolást. Ki tudja mikor bukkan fel Scary, nem akartam, hogy meglásson. Ciki ha egy lánynak van bejárása a szobádba a falakon át, és nem neked. Ez is csak velem történhet meg.
- Nem molesztállak, menj csak tusolni – szólalt meg egy gunyoros hang és megpillantottam őt. Nem képzeltem. Ugyanolyan volt, mint ahogy néhány órával ezelőtt.
- Honnan…?
- Öt perce bámulod a fürdőt és közben kutatva körbe nézel. Halott vagyok, de nem hülye – nézett rám egy fensőbbséges fél mosollyal.
- Hogyan haltál meg? – tettem fel talán a legudvariatlanabb kérdést, amit csak feltehettem. Megrándult az arca. Tudtam, hogy talán nem pont így kellett volna indítanom. Ezt jól megcsináltam.
- Hogyan láthatsz engem? – válaszolt kérdéssel, én pedig megvontam a vállam.
- Más nem lát téged?
Megrázta a fejét.
- Akkor nem tudom – válaszoltam, remélve, hogy ő is válaszol a kérdésemre. De hallgatott.
- Mások is vannak? Olyanok, mint te? – tettem fel a következőt.
- Igen, vannak.
- Mindenki?
- Nem, de sokan. Nem vagy túl kíváncsi? – bosszankodott. De láttam rajta, hogy hiányzott már neki a társalgás.
- Láttam a festményedet a nappaliban – közöltem, mint egy megállapítást.
- Sejtettem. Miért költöztetek ide?
- Mert… majd megmondom, ha te is megmondod, hogy hogyan haltál meg – alkudoztam hirtelen. Jó ötletnek tűnt. Ha van olyan kíváncsi, mint én, akkor nyert ügyem van.
- Annyira nem érdekel – nevetett. A hangja szinte csilingelt, akárcsak egy igazi zene.
- Hány éves vagy?
- Biológiailag tizenhét, te sem tűnsz többnek.
- Tizenhét vagyok.
- Még soha nem látott engem senki, ki vagy te, hogy te mégis? – kérdezte értetlenül. Elgondolkozva nézett rám, mintha a testemre lennének írva a megoldás szavai. Nem tudtam, mit felelni neki. Én sem értettem. Soha nem számított jónak valaki olyat látni, akit mások nem láttak. Ez soha nem volt jó jel. De Scary kétségkívül létezett. Ez biztos.
- Még soha nem láttam szellemet, nem hiszek benne tulajdonképpen – vallottam be, de kinevetett.
- Hát látod. Az emberek azt hiszik mindent tudnak a világról. Meg tudják mondani, hogy mi létezik és mi nem, de a valóság soha nem tűnik fel előttük, mert vakok és ostobák. Korlátoltak.
- Hé… Amúgy meg te is ember voltál.
- Biztos vagy benne? – kérdezte kirívó arccal, majd egyszer csak eltűnt. Bosszankodva meredtem utána, majd mikor már biztos voltam benne, hogy nem jön, elindultam a fürdőszoba irányába.

5 vélemény után folytatás!

2. fejezet: A festmény

"Eszedbe jutott már, hogy vajon hogyan festhetsz a képeken? A kép csak egy álarc, a valóság pedig ami láthatatlanul rejlik mögötte."

A különös lány nem hagyott nyugodni, szinte biztos voltam benne, hogy képzelődtem, hiszen Melissa nem látta őt, és a szüleink sem említettek semmiféle Scary-t. Képtelen voltam szabadulni a képtől, ahogy a húgom csakúgy szemrebbenés nélkül átment rajta, mintha a lány… szellem volna, majd a falon át távozott. Ez teljesen lehetetlen volt. De miért képzelnék ide egy nőt, amikor én gyászolom azt a nőt, akit szerettem és akit én öltem meg? Életem végéig vezekelnem kell. Nem vágytam azóta senkire sem. De ha nem képzeltem, akkor mi folyik itt? Még csak nem is ittam, nem is szívtam.
Scary.
Különös volt a neve is, soha nem ismertem senkit, akit így hívtak volna. Volt valami rejtélyes csengése. Megráztam a fejem. Még csak most érkeztem. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar megőrülök. Tisztában voltam vele, hogy borzalmas lesz, de még nem történt semmi, éppen megérkeztem. Nem említhettem meg senkinek, nem hittek volna nekem. Nem akartam, hogy Melissának és nekem sokáig itt kelljen maradnunk. Bár én már tizenhét éves voltam, csak egy évig parancsolhattak nekem. De mégis hova mehettem volna? Fájt beismernem, de a szüleimtől függtem. Volt félretett pénzem, de abból megvettem álmaim autóját, ami pár hónapja össze is tört, az életemmel együtt. Régebben arra számítottam, hogy továbbtanulok, hiszen a megmaradt pénzemet hivatalosan csak a tanulásra költhettem, de most már ennek sem láttam esélyét, minden eredményem a padlóig süllyedt, és balhékból balhékba keveredtem. Egy szó, mint száz, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel. Nem léphettem le innen, nem volt hova mennem. Tehát inkább el kell érnem, hogy minél előbb hazamenjünk. Ez az egyetlen megoldás. Gyönyörű hely volt, de nem volt itt élet. Soha nem rajongtam a természetért, jobban szerettem a nyüzsgő, pezsgő bulizós életet. Az volt a nekem való, nem ez a szerzetes élet.

Sóhajtva felálltam, hogy megkeressem a húgomat. Az előbb elég bunkón utasítottam kifelé, pedig csak fel kellett dolgoznom a váratlan eseményeket. Anyuék még mindig a földszinten voltak és a kertésszel beszélgettek, legalábbis azt hiszem. Nem állt szándékomban lemenni hozzájuk, inkább tovább kerestem a testvéremet. A szobájában játszott Almával, fel se nézett, amikor beléptem. De Alma felmordulva fordult el az ellenkező irányba. A kutyák valahogy nem szerettek soha sem, de az utóbbi időben végképp nem. Nem értettem, de nem érdekelt különösebben. Én sem voltam igazán odaértük. A húgomra néztem.
- Liss, ne haragudj – szólaltam meg sóhajtva. – Tudod, hogy kissé nehéz a természetem.
Bólintott.
- Nem akarok itt lenni, érted? – nézett rám könnyes szemmel. Szomorúan vártam, hogy hogyan folytatja, de mintha nehezére esett volna erről beszélni. – Tudom, hogy egyelőre csak egy nyárról van szó, de mi van ha aztán, ide kell járnunk iskolába? Ha évekig itt ragadunk? Tizennégy éves vagyok, nem itt lenne a helyem. Hiányoznak a barátnőim. Minden hiányzik.
- Én sem akarok itt lenni – mondtam reagálás nélkül. Igaza volt, igazságtalanság volt idehozni minket. Nem is tudom, hogy pontosan kinek az ötlete volt.
- Miattad vagyunk itt, csinálj valamit! – kiáltott rám hisztérikusan. Mindig ezt csinálta ha el akart érni valamit, hisztizett. Könyörgő szemekkel nézett rám, még Alma sem volt képes ennyire ártatlan aranyossággal nézni, arcáról pedig folytak a könnyek. De mit tehettem volna? Már régen nem hatottak meg a húgom kirohanásai, ahogy most sem.
- Ugyan, mit kéne tennem? – nevettem fel keserűen.
- Aggódnak érted, akárhányszor hallgatózok, te vagy a téma. Azért vagyunk itt, mert te… depressziós vagy. Gyógyulj meg, és mehetünk haza – könyörgött, de valójában fogalma sem volt, hogy milyen szavakkal, milyen fogalmakkal dobálózik felelőtlenül.
- Semmit sem értesz, Liss – néztem rá mérgesen. – Ez nem ilyen egyszerű! És semmi bajom nincs. Tudod, mitől leszek depressziós? A csendtől, és ettől a helytől! Ne hidd, hogy te jobban gyűlölöd ezt a helyet, mint én, mert akkor tévedsz.
- Legalább adjatok egy esélyt ennek a helynek – suttogta egy szomorú hang a hátam mögül. Megpördültem. Az anyám állt az ajtóban. A szemem sarkából láttam, ahogy Liss elvörösödik és lesüti a szemét, miközben megpróbálja észrevétlenül letörölni a könnyeit.
- Én nem úgy gondoltam – hebegte félénken anyura nézve, de nem úgy tűnt, mintha ő haragudna ránk. Én viszont igen. Mindenki álszenten játszotta a mártírt, mikor egyedül én lettem megfenyegetve, hogyha nem jövök, mehetek az utcára. Most meg hirtelen senki nem akar itt lenni. Dühösen felmordultam, anya meglepetten nézett rám.
- Hogy oda ne rohanjak… szegény ti, akik nem is akarnak itt lenni. Ha senki nem akar itt lenni, akkor miért kellett a pokolba száműzni, ahol még internetkapcsolat sincs?!
- Aeron – sóhajtotta anyám fáradtan. – Pihenni jöttünk, és az apád én nagyon szeretünk itt lenni. Ez egy nagyszerű lehetőség volt, és mi éltünk vele. Örüljetek, hogy egy ilyen gyönyörű helyen lehettek.
- Fantasztikus – morogtam. Ezen a helyen most már tényleg eláshatom az életemet. Dühösen csörtettem kifelé, magukra hagyva őket.

Végigjártam az emeletet, majd lesétáltam a földszintre. Kétségkívül igazi kastély volt, pozitív értelemben. Minden külsőség a régmúlt korokat idézte. Az apám lent a nappaliban ült, újságot olvasott és közben kávét kortyolgatott. Végignéztem a nappalin. Legalább tévé volt, de bele se mertem gondolni, hogy itt milyen csatornák lehetnek. Nem reménykedhettem HBO-ban és ehhez hasonlókban. A következő pillanatban egy festményen akadt meg a tekintetem és megdermedtem. Közelebb léptem és onnan figyeltem tátott szájjal. Ugyanis Scary volt rajta. Nem képzeltem őt, tényleg létezett. Végignéztem a lágy vonásokon, a csillogó kék szemeken, a tüzelő vörös fürtökön és egyben teljesen biztos voltam. A szobámban látott lány árnyéka volt ennek a képnek. A festményen szinte dívaként tündökölt. Nem mintha élőben nem lett volna szép, de áttetszősége szomorúságot árasztott. A falon viszont szinte sugárzott a boldogságtól.
Végigjártattam a szememet a kereten, hátha találok valami feliratot, ami elárulhatná, hogy mégis ki is ő. Tudnom kellett, hogy mi folyik itt. Még csak egy órája voltam itt, de már is felfordult minden. Hamar meg is találtam a megoldást, apró gyöngybetűkkel volt belevésve a keret szélébe egyetlen név: Scarlette Mayline.

- Apa? – szólaltam meg elgondolkozva, nem vettem le a tekintetem a különös képről. A szobámban teljesen átlagosnak tűnt, de itt volt valami fenséges benne. Talán a ruhája miatt, ami leginkább egy elegáns estélyre illett volna. Egy csillogó széken ült, úgy nézett ki, mint egy igazi királynő. De kétségkívül ő volt, akit láttam. Ebben biztos voltam.
Apu meglepetten nézett fel rám az újságja mögül. Éppen a politikai rovatot olvasta, amikor megszólaltam. Ezekbe mindig belemerült, alig lehetett kizökkenteni. Láttam, hogy arra vár, hogy megmagyarázzam, hogy miért zavartam meg.
Megköszörültem a torkom, aztán a képre mutattam.
- Nem tudod, hogy ő ki? – kérdeztem, mire meglepetten felszaladt a szemöldöke. Egy pillanatra elgondolkozott, csak aztán szólalt meg.
- Nem igazán, de mintha az ismerősöm említett volna valamit. Miért kérdezed?
- Mintha láttam volna már valahol – hazudtam könnyedén, de lényegében igazat mondtam. Nem mondhattam, hogy valószínűleg egy szellemmel találkoztam, mert egészen biztosan bolondnak nézne. Én sem hiszek a természetfelettiben, ő meg pláne nem. Kinevetett mindenkit, aki hitt ilyesmikben.
Felnevetett.
- Őt nem láthattad, évekkel ezelőtt halt meg. Rengeteg pletyka terjengett akkoriban errefelé, sokak szerint meggyilkolták, de akad olyan is, aki váltig állítja, hogy öngyilkos lett. De ennek már tíz, vagy húsz éve. Senki nem tudja biztosan, hogy ki volt, vagy mi történt vele. De egy biztos érdekes lány lehetett, amikor először jártam itt, az öregasszonyok még mindig róla pletykáltak. Mindenesetre, én nem hiszek a meséikben, biztos csak valami baleset szerencsétlen áldozata volt, és unalomból költöttek hozzá mindenféle történeteket. Hogy mi az igazság? Senki nem tudja. De itt lakott régen, mielőtt az ismerősöm megvásárolta volna a kastélyt.
- Hűha – dünnyögtem csendesen. Még emésztenem kellett a hallottakat, hiszen most már biztos, hogy a lány halott. Az is biztos, hogy a festményt még nem láttam ezelőtt, tehát a szellemalakot sem képzelhettem. Akkor viszont megdőlt minden tudomány. Egy szellemmel találkoztam nemrég.
- Hátborzongató, igaz? Egy lány, aki valaha itt élt, most meg mi élünk itt…
- Az… hátborzongató – bólintottam elmerengve. Nem is sejtette, hogy mennyire. Ugyanis Scary még mindig itt volt, és ez volt az egészen ijesztő.