2011. december 30., péntek

30. fejezet: Vissza a városba


Scarlette és én nem találkoztunk többet. Egy hétig tartottak bent a kórházban, de nem tértem vissza a kastélyba, hiszen mire megtehettem volna, addigra már kiköltöztünk. Mira néhány nappal ezelőtt felébredt, és az orvosok szerint semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett. Csak pár nappal maradt tovább bent, mint én. Csak kétszer beszéltem vele, amikor felébredt, és amikor elbúcsúztam. Ő is hálálkodott, amitől még rosszabbul éreztem magam. Talán ezért bukott ki belőlem.

- Kérlek, ne köszönd meg – förmedtem a sápadt lányra. – Scarlette tette. Miattam. A csók miatt.
- Mi? – kérdezte döbbenten.
- Sajnálom. Nem szabadott volna beleszeretnem egy szellembe. Tudhattam volna, hogy ennek csak rossz vége lehet. Csak azt bánom, hogy ezt te is megszenvedted. Pedig te megmondtad, hogy ez lesz a vége.
- Ne hibáztasd magad – nézett rám kedvesen. – Ha te nem vagy, soha nem jövök rá, hogy a szerelem ott van az orrom előtt. És Ted után te vagy a legjobb barátom.
- Örülök, hogy a barátod lehettem – mosolyogtam rá.
- Különleges lány Scarlette, igaz? – kérdezte csendesen.
Némán bólintottam.
- A legkülönlegesebb. De soha nem bocsátom meg neki, hogy rátámadt a szeretteimre.
- Csak rám.
- Te a családom vagy, Mira. Mint egy testvér, emlékszel? – mosolyogtam, mire ő is felnevetett.
- Kár, hogy elmentek. Vigyázol magadra, ugye? Látjuk még egymást?
- Ebben egészen biztos vagyok. Teddel talán meglátogathatnátok a téli szünetben. Brendát is szívesen látjuk.
- Kihagyhatatlan ajánlat – kacsintott rám. Aznap azt az életvidám lányt hagytam magam mögött, akit megismertem.

Visszatérni a városi forgatagba különös volt. Mintha Scarlette előtt nem is lett volna életem. Hiányzott. Mégsem akartam visszatérni hozzá. Ő választott. Ellökött magától elég hatásosan. Az autóút hosszú volt és néma, csak Alma ugatása törte meg néha a csendet. Ugyanolyan, mint a nyár elején, azzal a különbséggel, hogy Liss izgatottan várta a találkozást a barátnőivel. Egész nyáron leveleztek, de az nem volt ugyanaz. Őt legalább volt, aki hazavárja, de nekem nem maradt senkim a városban. Scarlette-ről csak egy emlékem maradt, a kép, amit rólunk rajzolt a zsebemben lapult. A „balesetkor” is nálam volt. Szerencsére senki nem találta meg, nem kutatták át a zsebeimet. Legalább volt valamim, ami bebizonyította, hogy nem csak álom volt ez az egész. Hogy Scarlette tényleg létezett, létezik. Voltak szép pillanataink. Miért kellett mindennek így véget érnie?

A családom bántak  úgy bánt velem, mintha törékeny volnék. Azt se akarták megengedni, hogy én cipeljem a cuccaimat, de makacsul kitéptem az apám kezéből és megindultam a régi otthonom felé. Idegennek éreztem magam. Minden olyan városi volt. Furcsa volt egy lifttel menni felfelé egy nagyvárosi lakástömb negyedik emeletére. A feszült csend pedig rátett még egy lapáttal. Nem értettek, hogy mi bajom van. Nem is csoda, ők nem tudtak Róla. Csak azt látták, hogy pont olyan vagyok, mint mielőtt elmentünk volna a Mayline kastélyba. Láttam az arcukon, hogy így gondolják. Anyu és Lissi pont ugyanúgy néztek, mintha legalábbis ikrek volnának, csak a szemük színe különbözött. Apa arca csak szimplán feszült volt. Ő legalább nem kezelt időzített bombaként. Csak rosszkedvem volt. Annyira nem nagy dolog, előfordul. Általában a második pofon az élettől már nem fáj annyira, nincs miért aggódnom. Hamar túl leszek a szellememen. Hamar. Csak még néhány nap borús hangulat. Csak néhány nap.

A máskor barátságos, hangulatos lakásunk most olyan volt, mintha csak vendégségbe érkeztem volna. A szobám felé vettem az irányt, és csalódottan konstatáltam, hogy majdnem olyan mint egy kórházi szoba. Üres. Katonai rend uralkodott benne. Képes voltam egy ilyen szobában élni majdnem két hónapig? Megdöbbentett a felismerés. Szó nélkül indultam a tárolóhelyiségbe, ahol mindenféle lomot tartottunk és kerestem egy festékes dobozt. A szobámba cipeltem és sötét zöldre festettem a szobámat. Végre volt benne egy kis szín. Mikor festettem én ezt fehérre? A festés jól esett, bár tovább tartott, mint terveztem. Nem baj. Csak holnapután kell elkezdenem a sulit. Csak néhány napról maradok le. Nem kár érte. A barátaimtól már régen eltávolodtam. A baleset után tűnt csak fel, hogy csak négy igaz barátom volt. A többi csak silány utánzat, még a barát szó jelentésével sem voltak tisztában.
- Kész a vacsora – nyitott be Melissa, majd döbbenten nézett körbe. – Jéé… végre. Kezdtem unni azt az unalmas fehér színt. Amúgy Sharon és Betty is itt vannak. Légyszíves, ne légy bunkó. Tudod, hogy Sharon beléd van zúgva – nézett rám boci szemekkel.
- Nem terveztem lemenni. Nem vagyok éhes – vontam meg a vállam. – Úgysincs kedvem a barátnőidhez.
- Kérlek, tedd meg anyuért. A kedvencedet készítette – kérlelt, mire nagy nehezen rábólintottam. Nem akartam csalódást okozni anyának. Csak túlélek két nyafogós libát néhány percig.

Talán elhamarkodott kijelentés volt. Sharon majdnem felvisított mikor meglátott, mintha legalábbis valami jóképű híresség lettem volna. Nem tudtam nagyon leplezni a nemtetszésemet.
- Sziasztok – köszöntem cseppet sem barátságosan. Nem igazán kedveltem őket, és azt sem értettem, hogy Lissa miért barátkozik velük. De ő fel sem vette a megjegyzéseimet, sőt mellettük szinte kifordult önmagából. Sharon próbálta észrevétlenül megigazgatni szál egyenes hosszú szőke haját, míg Betty barna göndör fürtjeivel játszadozott. Csak a felszín számított az ő világukban. Nekem ez nem jött be. Még Rebecca előtt kinőttem az ilyen lányokból.
- Hallottam, a balesetről – szólalt meg Sharon. Szinte a levegő is megdermedt a levegőben, anya féltőn nézett rám, miközben a vacsorát tálalta. – Remélem, már jobban vagy.
- Igazi hős vagy – tette hozzá Betty álmélkodva. A reakcióm csak egy szemforgatás volt. Inkább elkezdtem enni. Melissa szerencsére elvonta rólam a figyelmet, mivel rákérdezett a nyári pletykákra. A következő néhány perc inkább egy bulvárlap szerkesztőségére emlékeztetett. Már nem is tudtam követni, hogy ki mikor kivel, kit hogyan csalt meg, kivel vagy kivel nem jött össze. Magamba erőltettem néhány falatot, majd szó nélkül felálltam és távoztam a szobámba.
Feltekertem a hangerőt és az ágyamba dőltem. Behunyt szemmel bámultam a plafont és megpróbáltam semmire sem gondolni. Nem voltam álmos. A szobámban sem találtam semmi olyat, amivel elfoglalhatnám magam. Már az internet sem vonzott, ez már tényleg a vég kezdete. A zene volt az egyetlen, ami nem változott. Történjék bármi, imádtam.

- Aeron? Bejöhetek? – hallottam egy magas hangot. Felnéztem és Sharon mosolygó arcát láttam meg az  ajtómban.
Megráztam a fejem. Tudom, hogy nem voltam túl kedves, de nem volt idegzetem most az emberekhez. Scarlette töltötte ki minden gondolatom. Miért tette ezt? Miért akart gyilkos lenni? Talán csak naiv voltam és ostoba. Hiszen tudhattam volna, hogy egy lidérc sem ártatlan és jóságos. Én mégis a kezébe adtam a szívem, és szinte megkértem, hogy törje össze. Kétszer voltam szerelmes életem tizenhét éve alatt, de mindig csak a szenvedés jutott. Hát akkor mit ér a szerelem? Túlbecsülik. Nem létezik. Soha többé nem akarok újra ebbe a hibába esni. Nem akarok többet szerelmes lenni, nem akarok többé közel kerülni egy nő lelkéhez sem. Életmód változtatás kellett nekem. Egyetlen egy éjszakák nem okoznak szívfájdalmat. Testi kielégítés, és mielőtt még fájna lelépsz. Talán ez a jobbik út, a fájdalom mentesebb.
- Minden rendben? – nézett rám Sharon zavartan. Talán azt hitte, hogy kell különösebb ok arra, hogy visszautasítsam. A húgom barátnője volt. És nekem már csak egy dologra kellettek a nők. Mától visszavonhatatlanul.
- Mit… szeretnél? – nyögtem ki viszonylag udvariasan. Pedig bunkó akartam lenni.
- Téged – felelte nagyot pislogva, mire felnevettem. Nem vettem komolyan őt. Tizennégy éves volt. Még maga sem tudta, hogy mit akar. Nem akartam kikezdeni vele. De a következő pillanatban megcsókolt. Nem olyan csók volt, mint Miráé, ami teljesen sokkolt. Ez nem ért annyira váratlanul. Inkább csak az lepett meg, hogy jól esett. Nem éreztem azt az ürességet, mint Miránál. Ő tényleg csak barát volt. Viszont szikrák sem voltak, mint Scary-nél. Ez a csók csak olyan átlagos volt. Hihetetlen, hogy a mai tizennégy évesek mennyire tapasztaltak tudnak lenni. Néhányan.  Eltartott egy kis ideig, amíg felfogtam, hogy el kéne tolnom magamtól. De nem akartam. Talán erre volt abban a pillanatban szükségem. Talán el  akartam követni azt a bűnt, ami miatt majdnem meghaltam. Talán csak kicsinyes bosszú volt. Egy bosszú, amiről csak én tudtam, ami csak nekem okozott örömet. Meg akartam engedni a gyerekességet. Csak egy kicsit. Ő is megtette. Azt hiszem, a gyilkossági kísérletét Mira ellen, szakításnak vehetem, annak ellenére, hogy nem is jártunk igazán.
Sharon elégedetten simított végig a testemen. Megremegtem. Kellemes volt. Lassan gombolni kezdte az ingemet. Közben pedig elszakadt az ajkaimtól és apró csókokat hintett a nyakamra. Jól esett, de nem hagyhattam tovább. Lissa soha nem bocsátaná meg.
Gyengéden lefejtettem a karjait, és óvatosan eltoltam magamtól. Csalódottan nézett rám, de a szemei még mindig az iménti buja vágytól fénylettek.
- Sajnálom, de… - kezdtem bele, bár nem tudom, hogy mit akartam mondani. Hogy túl fiatal? Hogy nem találom szimpatikusnak? Hogy túl van öltözve? Hogy ő Melissa barátnője? Hogy ő nem Scarlette? Azt hiszem, egyiknek sem örült volna. De nem kellett semmit sem mondanom. Némán megigazította magán a ruhát és minden szó nélkül távozott a szobámból. Egyedül az ajtócsapódás törte meg a csendet, ami a hangulatáról árulkodott.
Sóhajtottam. Hibának éreztem ezt. Mennyire más volt egy élő embert ölelni. Mennyire más volt érezni az illatát. Nem csak elképzelni. Nem csak nagyjából átélni.

Aznap éjjel Scarlette-tel álmodtam. De nem szellemként, mindketten emberek voltunk. Egymást öleltük boldogan és szerelmesen, nem állhatott semmi sem közénk. Hiú ábránd, de gyönyörű álom.

2011. december 23., péntek

29. fejezet: Aggodalom


Zúgott a fejem, és valami pityegett a közelemben. A ködös elmémen át is azonnal rájöttem, hogy minden bizonnyal egy kórházi ágyban fekszem. Nem jutott eszembe, hogy miért. Még soha nem érzett fájdalmat éreztem. Mintha elárultak volna. De vajon ki? Aztán eszembe jutott. A falról leomló gerendák és a gurulás a lépcsőn. Scarlette volt az. A gondolat hihetetlen fájdalmat okozott. Hittem benne, de ő egy percig sem hitt bennem. Egyetlen félreértés miatt képes lett volna megölni valakit. Ez nem az a lány volt, akit megismertem. Ha rá gondoltam… fájó ürességet éreztem. Amiben reménykedtem, lehetetlen. Vakul elképzeltem őt valakinek, de az a lány már régen halott volt benne. Képzeletem szerelme soha nem tette volna meg ezt. Mira a barátom. Tudta jól, hogy mennyit jelentenek nekem a barátaim, hiszen mindet elvesztettem. És majdnem elvette tőlem az új barátomat is. Remélem, neki nem esett baja…
- Kisfiam – suttogta egy hang. Arra a napra emlékeztetett, amikor az előző alkalommal ébredtem fel egy baleset után. Nem mertem kinyitni a szemem. Nem mertem szembe nézni a valósággal. Nem mertem újra átélni, inkább gyáván elmenekültem. Nem voltam felkészülve arra, hogy Mira esetleg… Nem bírnám elviselni, ha még egy valaki halna meg csupán azért, mert én létezem. Inkább elmerültem újra a sötétségben. Nem akartam felébredni. Nem… nem akartam. Romokban hevert az életem. Képtelen voltam szembe nézni a darabjaival. És nem hinném, hogy kiszolgálna alkohollal a kórházi személyzet egy kis segítségképp. Hirtelen vágyni akartam a tavaszi önpusztító életmódomra. Olyankor elfeledhettem mindent. Csajozhattam minden elkötelezettség, minden árulás és szívfájdalom nélkül. Ihattam és feledhettem elcseszett életemet. Talán mégsem volt az olyan rossz, mint ahogy mostanában visszaemlékeztem rá. Részegként nincsenek áruló, gyilkos szellemek. Soha nem bocsátom ezt meg. Soha. Soha. Soha.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, csend vett körül. Óvatosan kinyitottam a szemem. Sötét volt, bizonyára éjszaka. Hány nap telhetett el? Ennyire nem sérülhetem meg. A fejemnél óvatosan kitapintottam egy vastag gézkötést. Talán mégis. Még szerencse, hogy nem szenvedtem agykárosodást, bár ez még nem bizonyított. Szerencsére a szobám üres volt, egy üres ágy volt velem szemben. Vajon, melyik városba hoztak? Hogyan tudhatnám meg, hogy mi lehet Mirával? Úristen, mi van ha nem csak mi ketten sérültünk meg? Mi van, ha Melissának baja esett? Vagy anyunak, Tednek, esetleg Brendának? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak. Hogy tehette ezt Scarlette? Mikor lett a gyerekes bosszúból életveszélyes fenyegetés, ami majdnem megölt engem? Érdekelné egyáltalán, ha meghalnék? Vagy csak jogos igazságszolgáltatás lenne.
- Mr. Redway, magához tért? – lépett be egy fiatal ápolónő. Bizonyára övé volt az éjszakai műszak. Ennek ellenére utáltam a hülye kérdéseket. Nyitva volt a szemem. Mégis mit gondolt? – Reggel megvizsgálja magát az orvos. Addig pihenjen. Hogy érzi magát?
- Más is megsérült? A barátom, Mira jól van? – kérdeztem félve. Kerestem az arcán a jeleket. Szemmel láthatólag elkomorult a kérdésem hallatán. A szívem a torkomban dobott. Tudtam, hogy mi következik… egy sajnálom.
- Sajnálom – kezdte és a szívem kihagyott egy ütemet. Legalábbis úgy tűnt. – De nem tudok semmi biztosat mondani. Bizonyára… felépül – mondta és nekem egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Mira élt.
- És mások…?
- Senki más nem sérült meg. Az édesanyja bizonyára meglátogatja önt reggel, az elmúlt másfél napban végig itt volt és fogta a kezét.
- Másfél nap?
Bólintott.
- Most pedig pihenj. Jó kezekben vagy – suttogta kedvesen és hagytam, hogy beállítsa a gyógyszeradagomat. Aztán újra álomba szenderültem.

Álmomban egy réten jártam. Ismeretlen volt, még soha nem láttam ezelőtt. Sötét baljós erdő vette körbe. Csendben sétáltam. Egy sikoly harsant a levegőbe és én rohanni kezdtem. Tudtam, hogy valami baj történt. Ekkor megbotlottam és arccal előre borultam a hervadt virágok közé. Leporoltam magam és megnéztem, hogy miben botlottam meg az imént. Elszörnyedtem.
- Liss – nyöszörögtem holtra váltan, de ő nem reagált. Megráztam a testét, de jéghideg és mozdulatlan volt. El akartam menni segítségért, de akkor megpillantottam a többi élettelen alakot. Anya, apa, Mira, Ted, Brenda… Felordítottam. Halottak voltak mindannyian.
Sherilyn nevetése harsant fel a csendben.
- Most az egyszer nem váltom valóra a rémálmod, nem ölöm meg őket. De csak, mert majdnem akkora fájdalmat okoztál Scarlette-nek, mint én....
Megremegtem, szóra nyitottam a számat, de a kép eltűnt, és én felébredtem.

A húgom meggyötört arca volt az első, amit megláttam. Szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta a nyitott szemeimet. Tizennégy éves létére néha úgy éreztem, hogy jóval idősebb a koránál. Nem az átlagos hisztis kislány volt.
- Jó reggelt – mondta kedvesen. – Hogy érzed magad?
- Úgy, ahogy kinézek – morogtam cseppet sem kedvesen és megpróbáltam feljebb tornászni magam, hogy legalább egy kicsit ülőhelyzetben legyek.
- Anya és apa az orvossal beszélgetnek.
- Csak én sérültem meg? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. Melissa zavartan harapta be az ajkát, mintha kényes témát érintettem volna. Tudtam a választ, hiszen az ápolónő már tájékoztatott, de a húgomtól akartam hallani. Biztos voltam benne, hogy többet tud mint egy éjszakai műszakos kórházi dolgozó.
- Igen – hazudta nekem szemrebbenés nélkül.
- Ne hazudj – sóhajtottam. – Hiába ez a nagy kötés a fejemen, még nem vagyok hülye. Hogy van Mira? Tulajdonképpen lelöktem a lépcsőn – tettem hozzá bűntudatosan.
- Megmentetted az életét. Ha nem avatkozol közbe, akkor meghalt volna. Csak az esésben sérült meg, de ha a gerenda is eltalálja, akkor már a temetőben lenne. Az orvosok is ezt mondták.
- Hogy van?
- Sajnos, így is beverte a fejét. Még nem ébredt fel – vallotta be félve a reakciómtól. Megdermedtem. Mindez miattam. Mert megcsókolt. Ha nem vagyok, Scarlette soha nem tett volna ilyet.
Felsóhajtottam.
- Szerelmes vagy belé?
- Nem – jelentettem ki határozottan. – De nem gondolod, hogy épp elég barátomat vesztettem el? A csók előtt… olyan volt, mintha lenne még egy testvérem.
- Sajnálom, erre nem is gondoltam.
Az a baj, hogy ő sem. Ebben a pillanatban utáltam Scart. Nem tudtam sajnálni őt. Neki kellett volna a legjobban tudni, hogy milyen elveszíteni valakit, akit testvéredként szeretsz. Tudnia kellett, hogy hány embert vesztettem már el. Arra pedig nincs mentség, hogy a szememben gyilkossá vált.
- Nem akarod megmutatni, hogy melyik szobában van? – kérdeztem, mire ijedten nézett rám.
- Még nem kelhetsz fel.
- Kérlek, Liss. Csak tudni akarom, hogy hogy van. Miattam esett baja.
- Hát te nem vagy normális, tönkreteszed magad – csóválta meg a fejét, majd felsóhajtott. – Na jó. De anyáék előtt kényszeríttettél engem, megértetted?
- Áll az alku – vigyorogtam rá, majd Liss segítségével kimásztam az ágyból. Szerencsére már nem volt hozzám semmi sem kötve. Miután felébredtem biztos levették rólam. Az infúziós állvány sem volt már az ágyam mellett. A fejsérülésemen kívül azt hiszem más bajom nem esett. Esetleg néhány zúzódás és rándulás, mert szinte remegtek a lábaim, amikor rájuk nehezedtem. Fájni kezdett mindenem. Melissa aggodalmas arccal hagyta, hogy rátámaszkodjak, a koordinációm még nem volt tökéletes.

Pechemre Mira szobája elég messze volt, az intenzíven. Most vettem csak észre, hogy én már nem ott vagyok. Lifteznünk is kellett, de legalább a szüleinkkel nem futottunk össze. Furán néztek ránk az emberek, bár inkább szánakozva. Kezdtem belejönni a járásba, de túl gyorsan fáradtam. Hiába egy súlyosabb agyrázkódás nem gyerekjáték.
- Ez az – mutatott Liss egy ajtóra. Mázlim volt, éppen nem állt előtte egy ápoló sem. A nővérpult üres volt. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Ted volt az első, akit megláttam. Aztán ahogy tovább mentem láttam meg egy vékony, sápadt Mirát. A testéből csövek lógtak ki és nem nézett ki túl jól.
- Aeron? – nézett fel Ted meglepetten.
- Hogy van?
- Felébredtél? Hogy vagy? Mit csinálsz itt? Állítólag rosszabbul voltál, mint Mira… - hadarta zavartan. A szemei alatt sötét karikák sötétlettek.
- Élek. Mira?
- Fizikailag rendben van, csak nem ébred fel. Agyrázkódás, minden bizonnyal.
- Sajnálom – nyögtem ki. Nyomorultul éreztem magam.
- Én köszönöm – mondta hirtelen hálásan.
- Mi?
- Megmentetted az életét, és majdnem belehaltál. Ne haragudj a verekedés miatt, tudom, hogy nem vagy belé szerelmes. Mira elmondta, hogy valaki másé a szíved. Szóval… én sajnálom. Csak elborult az agyam.
- Mit mondott pontosan? – kérdeztem félve.
- Csak hogy reménytelenül beleszerettél valakibe, és hogy nem vagy hajlandó elengedni őt.
Sóhajtottam.
- Nos… a reménytelenül pont ideillő kifejezés.
- Sajnálom, haver – nézett rám szánakozva, de megráztam a fejem. Nem akartam most Scarlette árulásával foglalkozni.
Brenda lépett be hirtelen. Meghökkenten néztem rá. Még soha nem tűnt ennyire öregnek és megtörtnek. A szemei feldagadtak, vörösek voltak a sírástól és minden bizonnyal már napok óta nem aludhatott. Az egész testtartása megroggyant.
- Aeron? – nézett rám döbbenten. – Szent ég, mit keresel itt? Hogy vagy? Édesanyád mindenhol téged keres, a szívinfarktust hozod rá. Menjetek vissza gyorsan a húgoddal… - sopánkodott.
- Sajnálom, ami Mirával történt, Brenda.
- Én is, fiam. De te megtettél mindent, amit tudtál. Most menj – intett kifelé, és én szót fogadtam. Még vetettem egy utolsó pillantást Mirára, és fáradtan indultam kifelé, Lissára támaszkodva.

Brendának igaza volt, anya már a plafonon volt. Amikor meglátott felsikított és hisztérikus zokogással ölelt magához.
- Hol voltál? Ne csináld ezt velem még egyszer, drágám.
- Ne haragudj, anya – nyögtem ki halkan és egyre bágyadtabbnak éreztem magam. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.
- Szerintem fektessük le gyorsan, mielőtt összeesik – szólalt meg az apám aggodalmasan, én pedig hálásan engedtem, hogy az ágyhoz támogasson.
- Mi baja? – kérdezte Liss.
- Csak a gyógyszerek miatt gyorsan kifárad. Még pihennie kell.
Még hallottam, hogy anya kérdőre vonja Lissát, amiért segített nekem elhagyni a szobámat, majd álomtalan álomba merültem.

2011. december 16., péntek

28. fejezet: Bosszú


Tedre néztem, mondani akartam valamit. Valamit, amivel csökkenthetném a bűnömet. Csak szomorúan néztem rá. Pedig azt akartam, hogy tudja, én nem akartam ezt. Nem akartam bajt. Hiba volt idejönni nyaralni. Scarlette és Ted soha nem bocsát meg nekem. Tudtam, hogy nem tettem semmit, de mégis bűntudatom volt. Nem szabadott volna engednem azt a csókot. Nem szabadott volna eltitkolnom előlük. Joggal haragszanak rám. Lehajtottam a fejem, és rekedt hangon próbáltam összehozni egy magyarázatfélét. Tartoztam ennyivel.
- Részemről Mirával csak barátok vagyunk. Én nem akartam ezt az egészet, soha nem akartalak megbántani. Mira csak össze volt zavarodva… de biztos vagyok benne, hogy nem szerelmes belém.
- Ezt el is kéne higgyem? – kérdezte bosszúsan. Bólintottam, de tudtam, hogy ez nem old meg semmit. Ekkor láttam meg Mirát. Rémülten szaladt felénk, és végigmérte, hogy mi történhetett. Amikor az arcomra tévedt a tekintete… elszörnyedt. Éreztem, hogy ég a bőröm, de nem hittem, hogy ennyire borzalmasan nézhetek ki. Egy-két ütés elég kemény volt. Nem szoktam hozzá, hogy engem ütnek, a régi életemben általában én keveredtem verekedésbe és én is kerültem ki sérülésmentesen belőle. Régen volt. Még Scarlette előtt, abban a nyomorúságos két hónapban a „baleset” után. Nagyon alvilági életet éltem.
- Ted? Aeron? – kérdezte bizonytalanul. Talán ő sem tudta, hogy mit kéne mondania. Talán nem értette Ted viselkedését, hogy miért kapta fel így a vizet.
Mindketten ránéztünk. Ted szomorú csalódottsággal. Mira pedig ő rá nézett és azt hiszem, hogy leesett neki a helyzet.
- Ó… - nyögte döbbenten, majd mikor felülkerekedett meglepetésén, megköszörülte a torkát. – Nem engedted, hogy végig mondjam. Az a csók… az én hibám volt. Aeron nem tehetett róla, egyből le is állított. Nem tudom, hogy mi ütött belém akkor. Nem vagyok szerelmes. Vagy legalábbis nem belé – vörösödött el. Most már tényleg nem értettem semmit. Akkor mégis mit akart tőlem? Miatta haragszik rám Scarlette! Dühös lettem a két hősszerelmesre. Elindultam a part felé. Nem néztem az aggodalmas Lissára sem. Még a szemem sarkából láttam, ahogy szenvedélyesen csókolózni kezdenek, aztán elindultam a kastély felé.

- Aeron! Aeron! Várj! – rohant utánam Melissa és a karom után nyúlt, de én durván ellöktem. Nem akartam beszélgetni. Meg kellett találnom Őt. Meg kellett magyaráznom. Nem akartam így elveszíteni. Rebecca után nem hittem, hogy szerelmes leszek még valaha. De megtörtént. Nem akartam őt is elveszíteni. Nem akartam, hogy ellökjön magától. Csak én láttam őt, szüksége volt rám. Hallottam, ahogy Melissa megtántorodik, és a földre esik. De szerencsére nem esett baja, csak dühös lett rám.
A bejárati ajtó nagyot csattant mögöttem. Anya jött ki a nappaliból, apa bizonyára dolgozni ment a városba. Döbbenten nézett rám, majd mikor meglátta az arcomat, ő is elszörnyedt.
- Kisfiam? – szólalt meg, de őt is válasz nélkül hagytam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és szinte beestem a szobám ajtaján. Scarlette az ablak előtt állt háttal nekem. Villámgyorsan kulcsra zártam az ajtót, és mély levegőt vettem.
- Scar… - suttogtam lágyan. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Aztán villámló szemekkel fordult felém. Most először jobban hasonlított Sherilynre, mint önmagára.
- Ne hívj így! Ne hívj sehogy! – sziszegte.
- Hallgass meg – könyörögtem. Még soha nem ereszkedtem erre a szintre. Egy nőnek sem könyörögtem. De ő több volt bárki másnál. Különlegesebb.
- Kiöntöttem neked a szívem, elmondtam, hogy hány módon árultak már el. Te eljátszottad velem ugyanazt, amit Paul. Elena lányával. Mit akarsz ezen megmagyarázni?
- Én nem… nem árultalak el. Mira és én barátok vagyunk.
- Volt csók, vagy nem? – nézett rám gunyorosan.
- Volt, de…
- De mi? A nyelvét a szádba erőszakolta és csomót kötött a nyelvedre, hogy ne mondd el nekem? – gúnyolódott hidegen.
- Szeretlek.
- Nem hiszek neked. De tudod mit? Ha játszani akarsz, játszhatunk. Nem kell azt hinned, hogy egy szerencsétlen kóbor szellem vagyok, akit meg kell védeni, és aki elég ostoba, hogy közben meg is lehet csalni.
- Ez nem igaz! – csattantam fel kétségbeesetten.
- Van négy napod. Ez alatt a négy nap alatt megmutatom, hogy nem kell féltened. Megmutatom, hogy nem játszadozhatnak velem többé megtorlás nélkül.
- Kérlek, ne csináld ezt. Nem tehettem arról a csókról!
- Akkor miért nem beszéltél róla? – szegezte nekem a kérdést, amire nem tudtam felelni. Magam sem tudom, hogy miért.
- Adj még egy esélyt.
- Minek? Négy nap és elmész. Amúgy meg nem mondtam volna? Én csak egy esélyt adok – mondta, majd egyszerűen eltűnt. Dühömben az ágyba rúgtam, de csak azt értem el, hogy most már a lábam is fájjon. Fel sem mértem igazán, hogy mire lehet képes Scarlette.

A következő nap maga volt a pokol. Scarlette gyerekes céltáblája lettem. Éjjel az üres ágyon kellett aludnom, mert ellopta az ágyneműimet. Nem említette, hogy ennyire szeret tárgyakat mozgatni. Majd megfagytam, mert természetesen az ablakot is kinyitotta nekem. Félóránként keltem fel, hogy becsukjam, de valami különös „véletlen” folytán mindig kinyílódott. Próbáltam kiengesztelni, de hogyan lehetne megbékíteni egy szellemet? Én még nem találtam meg a választ a kérdésre.
Rossz hangulatban kezdtem a napot, de ami meglepett, hogy Lissa még nyúzottabb volt, mint én.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mire duzzogva nézett fel rám.
- Mit érdekel? Amúgy nem igazán. Megint rémálmom volt – húzta el a száját, majd ásított. Megdermedten. Azonnal tudtam, hogy mi történt. Scarlette nem védte többé a húgomat Sherilyntől.
- Már csak három nap, ne aggódj – suttogtam neki, mire felvonta a szemöldökét. Nem reagáltam a kérdő arcára, inkább gyorsan megreggeliztem.
- Apa? – kérdeztem anyától, mivel nem láttam sehol. Ilyenkor már újságot szokott olvasni egy kávé kíséretében. Karikás szemekkel nézett rám.
- Bent kellett maradnia a városban – sóhajtotta. – Ne haragudj, de mennem kell. Egyedül kell csomagolnom mindent. Semmit nem találok, mintha minden máshol lenne, mint ahol hagytam…
Összeszorítottam a fogam. Ez valahogy tegnap óta velem is megesett. Felmentem a szobámba. Az első, amit megláttam néhány üvegszilánk volt. Aztán egy széttépett fénykép. Remegve nyúltam érte. Rebecca képe volt, ami eltűnt a lovas balesetem után. Felmordultam. Nem gondoltam, hogy Scarlette lopta volna el. De miért? Akkor még nem is ártottam neki.
- Hogy lehetsz ennyire gyerekes? – sziszegtem hangosan. Nem vártam a válaszra, mégis megérkezett.
- Talán, mert soha nem élem meg a felnőttkort – hallottam a hangját gunyorosan. Nem a szobámban volt, mégis hallottam. Igaza volt. De akkor is dühített ez az egész. Az ágyamon talált széttépett pólóm pedig csak adalék volt a „kicsattanó jókedvemhez”.
Halálra akart idegesíteni még ebben a pár napban. Egészen jól haladt vele. A következő pillanatban veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. Lesiettem a földszintre.
- Ez egy antik váza volt! – sopánkodott Brenda feldúltan és remegő kézzel próbálta felsöpörni a darabokra törött váza darabjait. Mira állt előtte.
- De hozzá se értem – csattant fel Mira feldúltan. Most vettem csak észre, hogy az ő szemei alatt is hatalmas karikák díszelegtek. – Esküszöm!
- Menj most a szemem elől – zsörtölődött Brenda. – Rámegy több havi fizetésem… Menj most innen…
Mira szomorúan sarkon fordult. Utána szóltam.
- Beszélhetnénk? – kérdeztem feszülten. Muszáj volt tisztáznom néhány dolgot. Meglepetten nézett rám, a tekintetében égett a bűntudat a monoklim láttán. Végül bólintott. – Inkább az emeleten.
Némán indultunk felfelé a lépcsőn, én gyorsabban, minél előbb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen. A lépcső tetején megtorpantam, mert egy különösen nyikorgó hang ütötte meg a fülem. Ijedten néztem a hang irányába. A plafonon lévő gerendák megremegtek. A fejemben szinte hallottam Scarlette kárörvendő nevetését. Egy gerenda kezdett zuhanni egyenesen Mira felé. Gondolkodás nélkül cselekedtem.
- Vigyázz! – ordítottam, majd rohanni kezdtem a rémült lány felé, aki dermedten figyelte a felé közeledő fadarabokat. A derekánál fogva ragadtam meg és megpróbáltam odébb rángatni, de a fejemet éles ütés érte, és már csak azt fogtam fel, hogy mindketten gurulni kezdünk lefelé a lépcsőn. Amikor földet értünk még éreztem, ahogy Mira teste elernyed a karjaimban. Szinte éreztem a vér fémes szagát, és utolsó éber gondolatomban csak remélni mertem, hogy a saját vérem, és nem a kezemben tartott barátomé. Aztán elvesztettem az eszméletem.

2011. december 9., péntek

27. fejezet: Elromlik minden


A kastély ezen részén még nem jártam. Erre minden csendes volt. Csak a lépteim hallatszottak a csendben. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Aztán végre megállt. Egy kopottas ajtó előtt. Majd eltűnt az ajtó mögött, miután intett, hogy bemehetek. Óvatosan a kilincsre tettem a kezem, és lenyomtam. Hangos nyikorgással nyílt ki és adott nekem szabad utat. Egy apró poros kis szobában találtam magam, ami meglepően barátságos volt. Egy baldachinos ágy volt a fal mellett, az ablak mellett pedig egy asztalka. Volt még egy festőállvány és egy kényelmesnek tűnő kanapé.
Kérdőn néztem az izgatott lányra előttem. Csak mosolygott. Ekkor tűntek fel a képek a falon. Az első, amelyiket megláttam egy portréfestmény volt, ami Stefanie-t ábrázolta. A képen nem tűnt többnek tizenhétnél, sokkal fiatalabb volt, mint a városban látott nő. Valahogy őszintébb és vidámabb. A szemei csillogtak a boldogságtól, az ajkai boldog mosolyra húzódtak.
- Én festettem néhány évvel ezelőtt. Látni akartam azt a Stefanie-t, akit szerettem. Most biztos arra gondolsz, hogy hogyan tudok festeni.
- Biztos mondtam, hogy ha nagyon akarok tudok mozgatni tárgyakat. Nekem ez nagyon nehéz, mivel már nem lidérc vagyok. De megéri az erőfeszítést. A többi képet is én festettem.
Most vettem csak észre Stefanie mellett Brendát, a többi képen pedig két kislányt, akik önfeledten játszanak. A két testvért.
- Ebben a szobában húzom meg magam. Ide senki nem jár fel. Kérdezted egyszer, hogy hol vagyok, amikor nem ott a szobádban. Hát ez a hely lenne a válasz.
- Nagyon barátságos és otthonos – mondtam mosolyogva. – Hogyhogy megmutatod ezt nekem?
- Három hét múlva elmentek innen.
- Én maradok – vontam meg a vállam, de ő szomorúan rázta meg a fejét.
- Nem. El kell menned. Nem fogom hagyni, hogy miattam tönkre tedd az életed. Másrészt… szeretnék neked adni valamit. Hogy mindig emlékezz majd rám. Nem nagy dolog – mondta zavartan és egy kép lebegett a kezembe. Egy fénykép méretű ceruza rajz volt, ami minket ábrázolt. Ölelkezve.
- Köszönöm – suttogtam döbbenten. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Csodálatos ajándék volt. Végre láthattam magunkat egymás mellett. Szerintem jól mutattunk a képen. – Csodásan rajzolsz.
- Köszönöm – köszönte meg zavartan. Csókot leheltem az ajkaira és a szemébe néztem.
- Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem – mondtam lágyan, mire a tekintete elhomályosodott, aztán szó nélkül megölelt. Tudtam, hogy már csak három hetünk volt. De kerestem a megoldást arra, hogy itt maradhassak. De egyelőre nem volt indok, amit felhozhattam volna indokként a szüleim előtt. Sajnos, csak néhány hónap múlva leszek tizennyolc éves.

A hetek gyorsan teltek. Scarlette és én szinte mindenidőnket együtt töltöttük. Vagyis… nem mindet. Muszáj volt Teddel, Mirával és Lissával foglalkoznom, mert gyanús lett volna ha az utolsó heteket „egyedül” töltöm. A Mirával való kapcsolatom különös lett. Nem nézett a szemembe, nem mert kettesben maradni velem. Senkinek nem tűnt fel, csak Melissának. Ted túl szerelmes volt, hogy észrevegye. Engem kérdezett, hogy mégis hogyan kéne szerelmet vallania a szeretett lánynak. Az ilyen beszélgetések mindig bűntudattal töltöttek el. Scary-vel sem mertem erről beszélni. Féltem, hogy többnek hinné, mint ami valójában. Ahogy közeledett a  nyár vége, úgy aludtam egyre kevesebbet. Hogy minél több időm legyen a szerelmemmel. Többet nem hozta szóba a búcsú napját, de azt sem tiltotta meg, hogy a könyvtárban kutakodjak Sherilyn gyengepontja után. Szerencsére Sherilyn nem bukkant fel újra, béke és nyugalom vett végre körül. Nem is sejtettem, hogy ez csak vihar előtti csend.

Egyik nap, az utolsó hét első napján észrevettem, hogy Scarlette szomorúan nézi Brendát, ahogy a konyhában tétlenkedik. Egyszer csak Brenda a nappaliba ment és megállt a szerelmem festménye előtt. Meghökkenten figyeltem szomorú sóhaját és megszólaltam.
- Ismerte őt? – kérdeztem halkan, de még így is majdnem a szívbajt hoztam rá. Amikor végre megnyugodott, akkor szólalt csak meg.
- Igen. Kedves lány volt, mindig is nagyon sajnáltam szegényt – sóhajtotta. Scarlette arca a szomorúságtól elfelhősödött. Brenda pedig révetegen nézte tovább a képet. – Különleges lány volt, nagyszerű tanítvány. Akkoriban tanár voltam. Alig hittem el, amikor az anyja közölte, hogy ő is megszökött. Ráadásul a szülinapján. Biztos vagyok benne, hogy nem önszántából ment el. Még tortát is sütöttem neki, és olyan hálás volt nekem. Nem ment volna el úgy, hogy még csak meg sem nézte. Kedveltem azt a lányt. Egy kicsit reméltem, hogy majd a fiam is hasonló barátnőt választ magának. De azt hiszem, hogy a fiamnál ő ezerszer jobbat érdemelt volna.
- Miért? – kérdeztem, holott tudtam a választ.
- Robert jó fiú volt. Rajongással szerette Elenát, Mira anyját, és még soha nem láttam olyan boldognak, mint az esküvőn. De amit Elena tett, nem tudta megbocsátani neki. Én sem, de szem előtt tartottam Mira jövőjét és jólétét. Robert nem. Csak úgy elment. Meg sem ölelt. Csak eltűnt az életemből. Mirának pedig az apja nélkül kellett felnőnie.
- És az anyja hol van?
- Néhány éve ő is elment. Igazából őt soha nem kedveltem. A felszínen kedves volt, de több arca volt, mint amit látni engedett. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy nincs-e köze a kis Scarlette eltűnéséhez.
- Hogy érti?
- Elena Scarlette barátjával csalta meg a fiamat. Ezt soha nem tudtam neki megbocsátani.
Láttam, ahogy Scary arca megfeszül Paul és Elena afférjának említésétől.
- Kár, hogy Scarlette nem ismert téged, Aeron. Ha egy korba születtek… szerintem remek pár lettetek volna – mosolygott rám. – Pont az a férfi vagy, akire ő a szíve mélyén vágyott. Ezt kereste Paulban is, de szerintem soha nem találta meg. Paul két nővel játszott, ami megbocsáthatatlan.
Zavartan mosolyogtam és arra gondoltam, hogy vajon Brenda mit szólna hozzá, ha tudná, hogy mennyire nem tévedett az előbb. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt…
Ekkor lépett be anya, apa és Melissa a nappaliba. A költözésről beszéltek, nekem pedig összeszorult a torkom. Nem akartam elmenni innen. Nem hagyhattam őt egyedül. Egyáltalán én boldogulnék nélküle?
- Aeron, négy nap múlva indulunk – mondta ki anyám az ítéletet. Négy nap. Csak négy nap maradt nekem. – Mi a baj? – kérdezte, amikor észrevette, hogy mennyire feldúlt a tekintetem. Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondani. Nem akartam elmenni innen.
- Muszáj…. elmenni? – kérdeztem rekedten, mire mindenki döbbenten nézett rám. Anyának még a szája is tátva maradt.
- Öm… igen. Azt hittem, hogy te fogod várni a legjobban, hogy hazamenjünk.
- Szeretek itt lenni – ellenkeztem.
- Jövő nyáron talán újra itt lehetünk – mondta vigasztalásképp. De nem nagyon hatott meg. Egy év alatt sok minden történhet. Sherilyn sok mindent tehet Scarlette ellen.
Elhúztam a számat. Majd némán elindultam kifelé. Scarlette és Melissa utánam jöttek. Leültem a tópartján. Melissa mellém telepedett.
- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – mondta biztatóan.
Bólintottam, de nem mondtam semmit.
- Vannak dolgok, amiket még akkor sem mondhatok el, ha akarok. Megérted ezt? – néztem rá szinte könyörögve.
Szomorúan bólintott.
- Mint például, hogy miért akarsz itt maradni?
- Igen – feleltem. Mondani akartam még valamit, de a következő pillanatban egy ordítás harsant a levegőben, és minden szó a torkomon akadt.

- TE SZEMÉT! – ordította Ted felém rohanva. Döbbenten próbáltam reagálni a jelenetre, de csak álltam sokkosan. Scarlette rémülten nézett rám, közbe akart avatkozni, de alig észrevehetően intettem, hogy ne tegye. Közben Ted elém ért. De nem állt meg. Egyenesen nekem ugrott és mindketten hatalmas csobbanással zuhantunk bele a tóba. De a dühös fiút még ez sem állította meg. A víz alatt próbált minél több ütést bevinni. A víz miatt, nem tudtam szóhoz jutni, nem akartam megfulladni. Nem értettem, hogy mi a baja. Vissza sem ütöttem. Nem akartam bántani őt, a barátomnak tartottam. De egyre keményebbeket ütött. Próbáltam a felszínre küzdeni magam több kevesebb sikerrel.
Messziről hallottam, hogy Liss a parton sikoltozik, és könyörög Tednek, hogy hagyja abba. Egyszer csak megremegett és egy kicsit enyhült a szorítása. Ezt kihasználva lelöktem magamról és a felszínre löktem magam. Megkönnyebbülten kapkodtam levegő után. Láttam Lissa könnyes szemét, de a következő pillanatban Ted is feljött a víz alól. Az arca még mindig vörös volt. Egész testében remegett. Nem értettem, hogy mi ütött belé.
- Megőrültél? Meg akarsz ölni? – krákogtam döbbenten. Úgy nézett rám, mint egy űzött vad. Gyűlölködve, elárultan.
- Hogy tehetted?! – kérdezte megbántottan.
- Mit?
- Tudtad, hogy szeretem Mirát! Tudtad, hogy ő jelent számomra mindent! – kiabálta remegve. Scarlette holtsápadtan figyelte a kettősünket. – Elmondta, ne is tagadd! Elvetted őt tőlem!
- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem. Hogy érti, hogy elvettem? – Az a csók nem miattam történt! – magyaráztam, de hibát követtem el. Láttam, ahogy Scarlette arca hogyan megy át ezernyi változáson. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd dühödt csalódottsággal nézett rám. Szívszorító látvány volt.
- Elárultál – suttogta halkan és elrohant. Néztem, ahogy egyre távolodik és furcsa üresség költözött belém. Mindent elrontottam.