26. fejezet: Remény

Köszönöm a véleményeket!

(Aeron szemszöge)

- Ez volt az én életem – sóhajtotta még mindig behunyt szemmel. A mellkasomnak dőlt és úgy beszélt hozzám. A története valamit megváltoztatott bennem. Fogalmam sincs, hogy mit. Talán csak biztosabb lettem benne, hogy nem hagyhatom őt cserben. A szavai… amiket mesélt, elborzasztott. Szinte láttam magam előtt az egészet.

- Utána mi történt? – kérdeztem rekedten. Homályos tekintettel nézett rám.

- Lidérc lettem. Nimaréban ébredtem, ahol megismertették velem a város titkait. Aztán tárgyalás következett.

- Tárgyalás?

- Sherilyn megvádolt a férje elcsábításával és a nővérem meggyilkolásával – suttogta szomorúan. Alig hittem el, amit mondott. Csak meredtem rá elszörnyedve. Hogy tehették ezt ezzel a tiszta lénnyel, aki soha senkinek nem ártott volna?

- Ne foglalkozz vele, ez már a múlt – mondta és megpróbált úgy tenni, mintha nem fájt volna neki. De én átláttam rajta. Soha nem láttam még ennyire sebezhetőnek. Meg kellett védenem őt. – Csak most… rosszul esett, hogy Stefanie újra elárult. Mindennél jobban szerettem őt. Erre ő Sherilynt választotta helyettem. Azt az embert, aki állandóan bántotta, aki megölte őt. Meg kellett volna keresnie. Tudta, hogy mi történt velem, még sem keresett meg, érted?! – csattant fel dühösen. – Nyugodtan hagyja, hogy örökidőkre ebben a létben szenvedjek. Még segít is Sherilynnek, ellenem. Miért, Aeron, miért? – kérdezte fájdalmasan és a tenyerébe fektette a fejét. Az egész teste remegett a feldúltságtól. – Mindig mindenki mást választ helyettem. Mi a baj velem?

- Én mindig téged foglak választani bármi is történjék – suttogtam halkan, mire döbbenten felnézett. Egy könnycsepp folyt végig ezüstösen fénylő testén. Szívfacsaró látvány volt.

- Aranyos vagy- válaszolta meghatottan, majd keserűen elmosolyodott. – De ezt most csak mondod.

Ellenkezni akartam, de nem hagyott szóhoz jutni.

- Biztos vagyok benne, hogy most komolyan gondolod. Ebben nem kételkedem és nagyon aranyos vagy ezért. De te is mást fogsz választani helyettem. Pár hét múlva a családodat, aztán majd egy másik lányt, aki sokkal inkább hozzád való lesz, mint én. Nekünk nincsen jövőnk, és amikor majd erre rájössz… te is elmész, ahogy mindenki.

- Én tényleg szeretlek. Itt akarok maradni veled, együtt talán megtörhetnénk az átkot. Minden rendben lesz.

- Paul is azt mondta, hogy szeret – sóhajtotta keserűen és a tekintetében gyűlölet villant meg.

- Mi történt vele?

- Amikor Sherilyn megátkozott, összetörtem lelkileg. Láthatatlan lettem a világ számára. Mindent elvesztettem. Csak a magány maradt nekem. Egy nap… két héttel a halálom után meg akartam nézni a falut. Látni akartam a barátaimat és Pault. Nagyon hiányoztak és talán kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan reagáltak az eltűnésemre. Féltem, de hajtott a gondolat, hogy láthassam őket. Szellemként csak azokra a helyekre mehettem, ahol jártam életembe. Igazából most bántam csak meg, hogy olyan keveset mozdultam ki a kastélyból. De a falu nem okozott gondot. A régi megszokott ösvényen mentem végig nosztalgikus érzésekkel. Kora este volt, éppen alkonyodott, amikor a faluba értem. Az emberek nem láttak engem. Megálltam a kocsma előtt és csak néztem. Nem akartam bemenni. Inkább elindultam arra a helyre, amit még Paul mutatott nekem. Az a kettőnk helye volt. Egy hangulatos kis pad az erdő mellett, amit gyönyörű virágok vettek körül. Odaindultam. De ami ott fogadott az váratlanul ért. Két ember ült a padon egymásba gabalyodva. Egy férfi és egy nő. Mindketten ismerősek voltak, de nem akartam elfogadni, hogy ők azok. Paul izmos kezeivel Elena vékony testét ölelte szenvedélyesen és hosszú percekig nem szálltak ki egymás szájából. Megrökönyödve néztem a párost. A barátom és a barátnőm. Csak két hét telt el, és ők máris tovább léptek. Elena megcsalta Robertet, de ebben a pillanatban ez teljesen hidegen hagyott. Mert úgy éreztem, hogy Paul engem csalt meg. Amíg én a poklok poklát éltem át, addig ő búfelejtett a barátnőmmel, aki a legjobb barátja barátnője csak úgy mellesleg. Attól a pillanattól kezdve csak gyűlöletet éreztem, ahogy rájuk gondoltam. Sokszor figyeltek őket azt követő években. A románcuk évek elteltével sem hűlt ki. Robert még csak nem is gyanakodott. Azt hiszem, hogy éppenséggel ő sem volt hűséges. De amint látod… Paul is mást választott helyettem. Ha nem így lenne, nem lépett volna olyan gyorsan tovább.

- Jézusom… én… erre nem is tudom, hogy mit mondjak – suttogtam megrökönyödve. Nem tudtam, hogy most mi az, amit tehetnék. Többet szenvedett az életében és a halála után, mint több tucat ember összesen. Hihetetlen dühöt éreztem Sherilyn, Paul, Russel és Stefanie után. Scarlette mindig is áldozat volt. Nem hagyhattam, hogy ez továbbra is így legyen. Fogalmam sincs, hogy mit tehetek ellene. Aztán szöget ütött a fejemben valami.

- Várj… Robert Derwusht mondtál. Ő…?

- Mira apja – húzta el a száját. – Elena Mira anyja, Brenda pedig a nagymamája, aki a tanítóm volt.

- Biztos furcsa lehet, hogy nem lát téged Brenda – mondtam óvatosan.

Bólintott.

- Nem volt könnyű, de elfogadtam. Sajnálom őt. Magányos, pedig nála jobb embert nem ismerek. Mindig kedves volt velem, sok mindent köszönhetek neki.

- Eddig miért nem mondtad, hogy ismered?

- Miért mondtam volna? – kérdezte értetlenül. – Nem gondoltam, hogy fontos lehet.

- És Elena és Robert? Együtt maradtak? Hol vannak most? És a többiek?

- Elena és Robert összeházasodtak, volt is néhány boldog évük. Aztán Elena talán megbánta, hogy annak idején megcsalta a barátját, és színt vallott a férjének. Akkor már Mira hároméves volt. Rob nem bocsátotta meg. Elhagyta a családját, de Brenda magukhoz fogadta őket, hogy ne legyenek egyedül. Itt laknak nem messze, de Elena néhány éve elment.

- Elment?

- A válás után már nem volt ugyanolyan. Én tudom, mert sokat figyeltem őket. Valamivel el kellett ütnöm az időmet. Magába roskadt. Összeveszett Paullal, aki szintén elhagyta a falut. Megbánta a tetteit. Ennek ellenére soha nem bocsátottam meg neki. Túlságosan fájt, amit tett. Tudod… engem soha sem hiányolt. Örültem, amikor elment.

- És Paul?

- Már családja van, amikor hazalátogatott, akkor magukkal hozta őket. Boldog családapa lett. Két gyerek és egy szép feleség. Gyűlölöm érte. Nekem nem lehetett se gyerekem, se férjem. Egyedül Vendell életét nem követtem nyomon. A nővérem miatt. Nem tudom, hogy mi történt vele.

- Találkoztam vele – vallottam be, mire felvonta a szemöldökét. – Amikor a kocsmában voltam. Azt hiszem, nem lett túl szép élete.

- Róla nem tudom, hogy hogyan vélekedjek. Soha nem ártott senkinek, de  ha nem viszi el  a nővéremet, sok minden máshogy alakult volna.

- Az egyetlen, akit okolnod kéne az Sherilyn és Russel.

- Még mindig házasok. Nimare városában élnek. Russel is lidérc. Akkoriban nem is gondoltam volna ezt róla. De ezek szerint ezért esett rá Sherilyn választása. Ezért nem hagyta el őt. Bárki mással megtette volna.

- Szeretlek, Scary – suttogtam lágyan és megpróbáltam végigsimítani az arcán. Szomorúan mosolygott rám, majd behunyta a szemét.

- Megpróbálom elképzelni az érintéseid. Csak bizsergést érzek, de azt hiszem, hogy te különleges vagy. Tudod… a te csókod volt életem legédesebb csókja, még ha nem is éreztem igazán. Tudom, hogy így van.

Nem kellett több biztatás, megcsókoltam. Óvatosan ízleltem a rózsaszín, testetlen ajkait. Én is megpróbáltam elképzelni. Biztosan lágy virágillata lenne selymes bőrének, az ajkai puhák és olyan édesek lehetnek, mint a méz. Kezeivel átölelné a nyakamat, majd érzékien a hajamba túrna. Aztán én feltérképezném a teste minden egyes gyönyörű pontját. Tökéletes lenne. Éreztem a bizsergést, szinte szikrázott a levegő. Majdnem valóságos volt, de messze állt tőle. Mégis… soha nem éreztem olyat, amit most. Kiröppent a fejemből minden nyomasztó gondolat. Nem voltam többé depressziós Sherilyn által látottak miatt, nem foglalkoztam néhány pillanatig Scarlette múltjával sem. Egy pillanatig a jelennek éltem. Nem tudtam, hogy mit hoz a jövő. Nem is voltam arra gondolni, hogy mi lesz majd, amikor el kell hagynom őt. Tudtam, hogy nem jöhet velem. De itt akartam maradni. Ha elmennék elveszteném, és ő is elvesztené önmagát. Túlságosan sebzett volt, féltettem benne a vele született jóságot, amit az élet igyekezett kiirtani belőle. Szerencsére nem sikerült neki.

- Gyönyörű vagy – szólaltam meg mosolyogva, amikor szétváltunk.

- Te pedig elfogult – nevetett játékosan. A szemeiben újra láttam egy kis vidámságot. De még mindig ott lebegett a múlt sötét árnyéka. Mit nem adtam volna azért, hogy eltüntessem. – Mutatok neked valamit. Gyere utánam.

- Hova viszel? – kérdeztem incselkedve. Ő csak rám kacsintott, és keresztül lépett a csukott ajtón. Sóhajtva indultam utána, remélve, hogy a folyosón senkivel nem találkozom. Nekem kicsit bonyolultabb volt a közlekedés, mint neki. De nem számított. Bíztam benne. Nem tudom, hogy minek a hatására, de még az életemet is rábíztam volna. Szerettem őt, és a tudat, hogy elveszíthetem, vagy hogy el kell engednem, hihetetlen fájdalmat okozott. Követtem a kecses alakját és imádkoztam a jövőnkért…