27. fejezet: Elromlik minden

A kastély ezen részén még nem jártam. Erre minden csendes volt. Csak a lépteim hallatszottak a csendben. Nem értettem, hogy mire jó ez az egész. Aztán végre megállt. Egy kopottas ajtó előtt. Majd eltűnt az ajtó mögött, miután intett, hogy bemehetek. Óvatosan a kilincsre tettem a kezem, és lenyomtam. Hangos nyikorgással nyílt ki és adott nekem szabad utat. Egy apró poros kis szobában találtam magam, ami meglepően barátságos volt. Egy baldachinos ágy volt a fal mellett, az ablak mellett pedig egy asztalka. Volt még egy festőállvány és egy kényelmesnek tűnő kanapé.

Kérdőn néztem az izgatott lányra előttem. Csak mosolygott. Ekkor tűntek fel a képek a falon. Az első, amelyiket megláttam egy portréfestmény volt, ami Stefanie-t ábrázolta. A képen nem tűnt többnek tizenhétnél, sokkal fiatalabb volt, mint a városban látott nő. Valahogy őszintébb és vidámabb. A szemei csillogtak a boldogságtól, az ajkai boldog mosolyra húzódtak.

- Én festettem néhány évvel ezelőtt. Látni akartam azt a Stefanie-t, akit szerettem. Most biztos arra gondolsz, hogy hogyan tudok festeni.

- Biztos mondtam, hogy ha nagyon akarok tudok mozgatni tárgyakat. Nekem ez nagyon nehéz, mivel már nem lidérc vagyok. De megéri az erőfeszítést. A többi képet is én festettem.

Most vettem csak észre Stefanie mellett Brendát, a többi képen pedig két kislányt, akik önfeledten játszanak. A két testvért.

- Ebben a szobában húzom meg magam. Ide senki nem jár fel. Kérdezted egyszer, hogy hol vagyok, amikor nem ott a szobádban. Hát ez a hely lenne a válasz.

- Nagyon barátságos és otthonos – mondtam mosolyogva. – Hogyhogy megmutatod ezt nekem?

- Három hét múlva elmentek innen.

- Én maradok – vontam meg a vállam, de ő szomorúan rázta meg a fejét.

- Nem. El kell menned. Nem fogom hagyni, hogy miattam tönkre tedd az életed. Másrészt… szeretnék neked adni valamit. Hogy mindig emlékezz majd rám. Nem nagy dolog – mondta zavartan és egy kép lebegett a kezembe. Egy fénykép méretű ceruza rajz volt, ami minket ábrázolt. Ölelkezve.

- Köszönöm – suttogtam döbbenten. Fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Csodálatos ajándék volt. Végre láthattam magunkat egymás mellett. Szerintem jól mutattunk a képen. – Csodásan rajzolsz.

- Köszönöm – köszönte meg zavartan. Csókot leheltem az ajkaira és a szemébe néztem.

- Fogalmad sincs, hogy mennyit jelentesz nekem – mondtam lágyan, mire a tekintete elhomályosodott, aztán szó nélkül megölelt. Tudtam, hogy már csak három hetünk volt. De kerestem a megoldást arra, hogy itt maradhassak. De egyelőre nem volt indok, amit felhozhattam volna indokként a szüleim előtt. Sajnos, csak néhány hónap múlva leszek tizennyolc éves.

A hetek gyorsan teltek. Scarlette és én szinte mindenidőnket együtt töltöttük. Vagyis… nem mindet. Muszáj volt Teddel, Mirával és Lissával foglalkoznom, mert gyanús lett volna ha az utolsó heteket „egyedül” töltöm. A Mirával való kapcsolatom különös lett. Nem nézett a szemembe, nem mert kettesben maradni velem. Senkinek nem tűnt fel, csak Melissának. Ted túl szerelmes volt, hogy észrevegye. Engem kérdezett, hogy mégis hogyan kéne szerelmet vallania a szeretett lánynak. Az ilyen beszélgetések mindig bűntudattal töltöttek el. Scary-vel sem mertem erről beszélni. Féltem, hogy többnek hinné, mint ami valójában. Ahogy közeledett a  nyár vége, úgy aludtam egyre kevesebbet. Hogy minél több időm legyen a szerelmemmel. Többet nem hozta szóba a búcsú napját, de azt sem tiltotta meg, hogy a könyvtárban kutakodjak Sherilyn gyengepontja után. Szerencsére Sherilyn nem bukkant fel újra, béke és nyugalom vett végre körül. Nem is sejtettem, hogy ez csak vihar előtti csend.

Egyik nap, az utolsó hét első napján észrevettem, hogy Scarlette szomorúan nézi Brendát, ahogy a konyhában tétlenkedik. Egyszer csak Brenda a nappaliba ment és megállt a szerelmem festménye előtt. Meghökkenten figyeltem szomorú sóhaját és megszólaltam.

- Ismerte őt? – kérdeztem halkan, de még így is majdnem a szívbajt hoztam rá. Amikor végre megnyugodott, akkor szólalt csak meg.

- Igen. Kedves lány volt, mindig is nagyon sajnáltam szegényt – sóhajtotta. Scarlette arca a szomorúságtól elfelhősödött. Brenda pedig révetegen nézte tovább a képet. – Különleges lány volt, nagyszerű tanítvány. Akkoriban tanár voltam. Alig hittem el, amikor az anyja közölte, hogy ő is megszökött. Ráadásul a szülinapján. Biztos vagyok benne, hogy nem önszántából ment el. Még tortát is sütöttem neki, és olyan hálás volt nekem. Nem ment volna el úgy, hogy még csak meg sem nézte. Kedveltem azt a lányt. Egy kicsit reméltem, hogy majd a fiam is hasonló barátnőt választ magának. De azt hiszem, hogy a fiamnál ő ezerszer jobbat érdemelt volna.

- Miért? – kérdeztem, holott tudtam a választ.

- Robert jó fiú volt. Rajongással szerette Elenát, Mira anyját, és még soha nem láttam olyan boldognak, mint az esküvőn. De amit Elena tett, nem tudta megbocsátani neki. Én sem, de szem előtt tartottam Mira jövőjét és jólétét. Robert nem. Csak úgy elment. Meg sem ölelt. Csak eltűnt az életemből. Mirának pedig az apja nélkül kellett felnőnie.

- És az anyja hol van?

- Néhány éve ő is elment. Igazából őt soha nem kedveltem. A felszínen kedves volt, de több arca volt, mint amit látni engedett. Sokszor feltettem magamban a kérdést, hogy nincs-e köze a kis Scarlette eltűnéséhez.

- Hogy érti?

- Elena Scarlette barátjával csalta meg a fiamat. Ezt soha nem tudtam neki megbocsátani.

Láttam, ahogy Scary arca megfeszül Paul és Elena afférjának említésétől.

- Kár, hogy Scarlette nem ismert téged, Aeron. Ha egy korba születtek… szerintem remek pár lettetek volna – mosolygott rám. – Pont az a férfi vagy, akire ő a szíve mélyén vágyott. Ezt kereste Paulban is, de szerintem soha nem találta meg. Paul két nővel játszott, ami megbocsáthatatlan.

Zavartan mosolyogtam és arra gondoltam, hogy vajon Brenda mit szólna hozzá, ha tudná, hogy mennyire nem tévedett az előbb. Ha tudná, hogy én mennyire szeretem ezt a lányt…

Ekkor lépett be anya, apa és Melissa a nappaliba. A költözésről beszéltek, nekem pedig összeszorult a torkom. Nem akartam elmenni innen. Nem hagyhattam őt egyedül. Egyáltalán én boldogulnék nélküle?

- Aeron, négy nap múlva indulunk – mondta ki anyám az ítéletet. Négy nap. Csak négy nap maradt nekem. – Mi a baj? – kérdezte, amikor észrevette, hogy mennyire feldúlt a tekintetem. Nem szóltam semmit. Nem tudtam, mit mondani. Nem akartam elmenni innen.

- Muszáj…. elmenni? – kérdeztem rekedten, mire mindenki döbbenten nézett rám. Anyának még a szája is tátva maradt.

- Öm… igen. Azt hittem, hogy te fogod várni a legjobban, hogy hazamenjünk.

- Szeretek itt lenni – ellenkeztem.

- Jövő nyáron talán újra itt lehetünk – mondta vigasztalásképp. De nem nagyon hatott meg. Egy év alatt sok minden történhet. Sherilyn sok mindent tehet Scarlette ellen.

Elhúztam a számat. Majd némán elindultam kifelé. Scarlette és Melissa utánam jöttek. Leültem a tópartján. Melissa mellém telepedett.

- Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz – mondta biztatóan.

Bólintottam, de nem mondtam semmit.

- Vannak dolgok, amiket még akkor sem mondhatok el, ha akarok. Megérted ezt? – néztem rá szinte könyörögve.

Szomorúan bólintott.

- Mint például, hogy miért akarsz itt maradni?

- Igen – feleltem. Mondani akartam még valamit, de a következő pillanatban egy ordítás harsant a levegőben, és minden szó a torkomon akadt.

- TE SZEMÉT! – ordította Ted felém rohanva. Döbbenten próbáltam reagálni a jelenetre, de csak álltam sokkosan. Scarlette rémülten nézett rám, közbe akart avatkozni, de alig észrevehetően intettem, hogy ne tegye. Közben Ted elém ért. De nem állt meg. Egyenesen nekem ugrott és mindketten hatalmas csobbanással zuhantunk bele a tóba. De a dühös fiút még ez sem állította meg. A víz alatt próbált minél több ütést bevinni. A víz miatt, nem tudtam szóhoz jutni, nem akartam megfulladni. Nem értettem, hogy mi a baja. Vissza sem ütöttem. Nem akartam bántani őt, a barátomnak tartottam. De egyre keményebbeket ütött. Próbáltam a felszínre küzdeni magam több kevesebb sikerrel.

Messziről hallottam, hogy Liss a parton sikoltozik, és könyörög Tednek, hogy hagyja abba. Egyszer csak megremegett és egy kicsit enyhült a szorítása. Ezt kihasználva lelöktem magamról és a felszínre löktem magam. Megkönnyebbülten kapkodtam levegő után. Láttam Lissa könnyes szemét, de a következő pillanatban Ted is feljött a víz alól. Az arca még mindig vörös volt. Egész testében remegett. Nem értettem, hogy mi ütött belé.

- Megőrültél? Meg akarsz ölni? – krákogtam döbbenten. Úgy nézett rám, mint egy űzött vad. Gyűlölködve, elárultan.

- Hogy tehetted?! – kérdezte megbántottan.

- Mit?

- Tudtad, hogy szeretem Mirát! Tudtad, hogy ő jelent számomra mindent! – kiabálta remegve. Scarlette holtsápadtan figyelte a kettősünket. – Elmondta, ne is tagadd! Elvetted őt tőlem!

- Mégis miről beszélsz? – kérdeztem. Hogy érti, hogy elvettem? – Az a csók nem miattam történt! – magyaráztam, de hibát követtem el. Láttam, ahogy Scarlette arca hogyan megy át ezernyi változáson. Egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, majd dühödt csalódottsággal nézett rám. Szívszorító látvány volt.

- Elárultál – suttogta halkan és elrohant. Néztem, ahogy egyre távolodik és furcsa üresség költözött belém. Mindent elrontottam.