20. fejezet: A naiv kislány

Sziasztok! Az elkövetkezendő néhány fejezetben visszatekintés következik Scarlette múltjába. Megtudhatjuk, hogyan vált azzá, aki vagy ami... néhol megrendítő, néhol szomorú, de nekem ezek a kedvenc részeim a történetben :) Remélem, hogy nektek is tetszeni fog! Sajnos mostanában nagyon kevesen írtok nekem :( Elég elkeserítő... ezt a fejezetet Zsuzsicának ajánlom, köszönöm hogy írtál nekem! Nagyon örültem neki

(Scarlette szemszöge)

Amikor kislány voltam, azt hittem különleges leszek. Nagy álmok lebegtek a szemem előtt, azt hittem, hogy velem nem történhetnek rossz dolgok. Hogy hiába a világ rossz, de engem nem érhet se baj, se bánat. Naiv kislány voltam, ezt elismerem. Hittem a szeretetben, a szerelemben, hittem a boldogságban. Annak ellenére, hogy az apámat soha nem ismertem. Sherilyn soha nem mesélt nekünk róla, Stefanie pedig nem sok mindenre emlékezett.

- Boldogok voltunk, apa szeretett minket, és egymást is nagyon szerették. Nem tudom, hogy mi történt velük… - mondta akkor, amikor néhány éve az apámról kérdeztem. Én sem értettem, hogy akkor hol romlott el minden. De egy nap világossá vált.

- Scarlette! Gyere ide! – harsogta az anyám. Nem tűrte a lassúságot, ha valamit mondott azt gyorsan és azonnal teljesítenünk kellett. Gyakran voltam dühös emiatt.

- Igen, anyám?

- Ne hívj többet így. Hívj a nevemen mostantól.

Nyeltem egyet. Kislányként ez egy szörnyű törés volt számomra. Mindig is éreztem, hogy nem szeret igazán. Stefanie volt mindig is a szeme fénye.

- Igenis, Sherilyn – nyögtem ki, és ezentúl mindig erőt kellett vennem magamon, hogy ne felejtsem el őt így hívni. Mindig azzal magyarázta, hogy őt öregíti az anya jelző, mégis én voltam a rossz, ha megmertem említeni, hogy Stefanie még mindig anyának szólítja. Őt soha nem rótta meg emiatt.

Ettől eltekintve boldog gyerekkorom volt. Stefanie szeretett engem és rengeteget foglalkozott velem. Mindig együtt játszottunk, lovagoltunk és sétáltunk. Volt egy búvóhelyünk is, ahova mindig akkor mentünk, ha valami bánat ért minket. Csak a miénk volt, szigorúan titkos. Tízéves koromig nem is zavart az anyám hűvös távolságtartása, vagy hogy egymás után váltogatta a barátait, férjeit. Stefanie hét évvel volt nálam idősebb, és mikor tízéves lettem, ő szerelmes lett egy városból ideköltözött fiúba. Az életem megváltozott. Magányos lettem. Már nem tölthettem a nővéremmel a szabadidőmet, barátkozni nem barátkozhattam, mert Sherilyn ezt is megtiltotta. Úgy gondolta, hogy a többiek alacsonyabb rendűek és én nem barátkozhattam velük. Tehát egyedül maradtam.

Egyszer, egy teljesen átlagos napon a tóparton ültem, a lábamat a vízbe lógattam és gyermekdalokat dúdolgattam. Imádtam énekelni, és volt egy időszak, amikor énekesnő akartam lenni. De persze, ki ne akarna kislányként énekesnő lenni? Akkor aznap a nővéremet vártam. Késett. Reggel korán elment a faluba, de megígérte, hogy délután itt lesz velem. Ő sem barátkozhatott falubeliekkel, tulajdonképpen engem használt Sherilyn előtt kifogásként. Én voltam az alibi. Mégse vitt magával, pedig imádtam kimozdulni innen. Nem szerettem a szabályokat, a kötöttségeket. Szerettem volna a saját szabályaim szerint élni, de ha feleselni mertem, akkor hatalmas pofon csattant az arcomon. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Stefanie sokszor sírt a szobájában, de soha nem mondta meg, hogy miért. Néha különös sebeket láttam a karján, vagy a teste többi részén.

- Mi ez a seb, Fanie? – kérdeztem ijedten mindig. Ő csak rám nézett ijedt tekintettel a könnyein keresztül és keserűen elmosolyodott.

- Semmi. Ezek nem számítanak, Scar. Te csak ne aggódj, oké?

Mindig mindentől meg akart védeni, és nem gondoltam soha, hogy hazudna nekem. Tehát hittem neki. Miért ne hittem volna? Naiv voltam, aki mindent elhitt egy hazugságokkal teli világban.

Hiába vártam a nővéremet a folyóparton, nem jött el. Aggódni kezdtem. Körbe kémleltem a tóparton, de ő nem volt sehol.

- Fanie! Fanie! – kiabáltam a nevét. Én mindig így hívtam. De csak én. Ezt a becenevet én találtam ki neki. De ő nem volt itt. Még egyszer körbejártam a partot, de hiába. Egyszer csak megtörtént a baj. Rosszul léptem és megcsúsztam. Egyenesen bele a tóba.

Sikítottam, úgy ahogy a torkomon kifért. Nem tudtam úszni, Sherilyn soha nem tanított meg rá. Azt mondta nekem, hogy felesleges, miért akarnék vizes lenni? Az nem előkelő! Most pedig nem előkelőmódon rúgkapáltam a hideg vízben és egyre inkább kétségbeestem. Nem tudtam a felszínen tartani magam, a hideg víz belefolyt a számba és én vadul köhögtem. Mégsem hagytam abba a sikoltozást.

- Anyu! Segíts! Anyu! Fanie! Stefanie! Anyu! – kiabáltam rémülten, abban a pillanatban azzal sem törődtem, hogy nem szólíthattam anyut anyunak. Pánikba esve fuldokoltam, és küzdöttem az életemért.

Már éppen feladtam volna, elhagyott minden erő, amikor hallottam messziről egy hatalmas csobbanást. Valaki utánam ugrott. Reménykedni kezdtem az eszmélet vékony peremén, és ezúttal szerencsém volt. Két erős kar kulcsolódott a derekamra, majd a következő pillanatban felbukkantunk a felszínen. Ernyedten engedtem el magam, arra sem volt erőm, hogy segítsek a váratlan megmentőmnek. Férfi volt. De fogalmam sem volt, hogy ki lehet. Sherilynnek nem volt mostanában barátja. De kivitt a felszínre és ütemesen nyomni kezdte a mellkasomat. A víz lávaként tört fel a torkomból és én vadul próbáltam szabadulni a tüdőmben rekedt víztől. Egy arc lebegett felettem.

Egy középkorú férfi nézett rám. Kemény arca volt, de valahogy mégis látszott rajta némi érzelem. A haja felül sötétvolt, alul világosabb. Nem az a szokványos rövid haj volt, nem ért a válláig, de inkább hosszabb volt, mint a rövid. Sötét szemei az arcomat fürkészték.

- Jól vagy? Hallod, amit mondok? – kérdezte mély hangon.

Bólintottam. Szavakra még képtelen voltam.

- Na? Él még? – hallottam meg egy hangot. Sherilynt. Szóval az ő barátja volt.

- Igen, kipiheni és kutya baja sem lesz. Ugye? Mi a neved, kislány?

- Scar-Scarlette – dadogtam a víztől nehézkes nyelvvel. Dideregni kezdtem, mire felkapott és az anyám mellett haladva vitt fel a kastélyba. Kába tekintetemmel mintha láttam volna, ahogy Sherilyn lángoló tekintettel néz utánam. De nem tudtam mire vélni, úgyhogy annyiban hagytam.

A férfi egyenesen a szobámba vitt és az ágyba fektetett, majd óvatosan betakart. Aztán rám mosolygott és bemutatkozott.

- Russel a nevem. Russel Ellwood, az édesanyád új férje – mondta nekem, majd távozott. Döbbenten meredtem utána, majd sírni kezdtem. Nem miatta, tudtam, hogy egyszer eljön majd a nap, amikor Sherilyn megint férjhez megy. A halálközeli élmény miatt sírtam. Majdnem meghaltam és ez megijesztett. Féltem a haláltól.

- Még nem váltottam valóra az álmaimat, még nem halhatok meg – gondoltam kétségbeesetten, majd nyugtalan álomba sírtam magam.

- Letti! Letti! – ismételgette valaki a fejem felett. Kábán nyitottam ki a szemem. Csak Fanie hívott Lettinek, ez volt az ő válasza a becenevére. Az ágyam szélén ült rémült tekintettel.

- Te jó ég! Jól vagy, húgi? – kérdezte tőlem, és árgus szemekkel figyelte minden rezdülésemet. Rámosolyogtam.

- Végre itt vagy, hol voltál? – kérdeztem, figyelmen kívül hagyva a kérdését. Lesütötte a szemét.

- Találkoztam ma valakivel, akit nagyon kedvelek. Te is biztos kedvelni fogod. Szeret engem, Letti! Szeret – suttogta boldogan csillogó szemekkel.

- Te is szereted? – kérdeztem félve. Úgy éreztem, hogy emiatt kevesebbet látom majd a testvéremet.

- Igen. Vendell Monroe a neve. Én csak Vednek hívom. Majd bemutatlak neki rendben? Biztos te is kedvelni fogod, már rengeteget meséltem neki rólad.

- Oké – cincogtam bátortalanul és úgy tettem, mintha minden rendben volna. Örültem, hogy végre boldog, de egyben féltem is. Mi van, ha elveszítem? Nekem nincsen senki másom.

Másnap Stefanie megint a faluba ment, de most se vitt magával. Sherilynt egésznap nem láttam, úgyhogy egyedül játszottam a szobámban. Nem mertem kimenni a szabadba, féltem a tótól. Még a fürdés is nehézséget okozott néhány napig. Úgyhogy aznap bent játszottam. Tízévesen még megtehettem. De nem volt jó kedvem, valami hiányzott. Barátokat akartam. Nem olyat, mint amilyeneket Sherilyn szokott idehozni. Nem. Én lányokat és fiúkat is akartam. Játszani velük, ahogy Stefanie-vel. De ez kósza remény volt, soha nem valósult meg.

Valaki egyszer csak kopogtatott az ajtómon. Megszeppentem. Még soha senki nem kopogott.

- Igen? – szóltam ki bizonytalan hangon. Sherilyn mindig így szokott reagálni, ha kopogok, csak ő hangos rikácsoló hangon.

- Bejöhetek? – kérdezte egy mély hang, és Russel feje jelent meg az ajtóban. Meglepetten néztem rá, de bólintottam. Nem hiszem, hogy megtilthattam volna és úgyis unatkoztam. Némán leült mellém és átkarolta a vállam.

- Mit csinál? – kérdeztem ijedten, de ő csak kedvesen mosolygott.

- Ezentúl én leszek az apukád. Minden apa így szereti a kislányát. Szeretném, ha a kislányom lennél, rendben? Nekem nem lehet gyerekem – nézett rám szomorúan. Olyan bánatos tekintettel nézett rám, hogy muszáj volt bólintanom. És mindig is szerettem volna egy apukát. – Stefanie már nagylány, ő már nem fogadna el engem. Ne mondd el neki, kérlek.

- Oké – feleltem feszülten és hagytam, hogy gyengéden végigsimítson az arcomon…

Stefanie 17 évesen

 Russel

Sherilyn