25. fejezet: Véres tizenhét

Extra hosszú fejezet izgalmas részekkel :) Írnátok véleményt?

- Scarlette – suttogta Russel és letett az ágyra. Zokogtam megállíthatatlanul. Nem létezett vigasztalás. Stefanie meghalt. Elment. Végleg elhagyott. Elvették tőlem. Észre sem vettem a veszélyt, túlságosan maga alá temetett a bánat. Ez volt életem legszörnyűbb születésnapja. Mindent elvesztettem. De a legrosszabbat még csak nem is sejtettem. Hirtelen egy ölelést éreztem, és azon vettem észre magam, hogy Russel ölében fekszem, ő pedig a hajamat simogatja. El akartam húzódni, de visszarántott. Mosolygott. Kicsit úgy, mintha nem lenne teljesen középen.

- Majd én megvigasztallak – suttogta lágyan, és csókot hintett az ajkaimra. Megdermedtem. Ezt csak Paulnak engedtem. Csak ő csókolhatott meg. Ez nem az apák dolga, ebben biztos voltam. Pedig állandóan azt hajtogatta, hogy ezért tesz mindent. De én nem akartam, hogy hozzám érjen. Szerettem Pault. Nem simogathat más, nem érinthet más. Csak ő. Ezért próbáltam ellökni őt magamtól, de túl erős volt, hogy sikerüljön. Meglepetten vonta el a szemöldökét. Talán nem hitte, hogy a sarkamra állok. Talán azt hitte, hogy túl sebezhető vagyok az ellenálláshoz. Nem tudom, hogy mit hitt. De én dühös lettem. Nem volt még elég? Nem hiányzott még ő is a lelki állapotomhoz. Szinte remegtem a sokktól, a fájdalomtól.

- Nincs semmi baj, nyugodj meg – csitítgatott remélve, hogy megnyugszom. Úgy néztem rá, mint egy idegenre. Segédkezett a nővérem meggyilkolásában. Ó, hogy dőlhettem be eddig neki? Fanie most szégyellne engem. Fanie. Ha Russel nem segít Sherilynnek még élne.

- Hagyj békén – sziszegtem, mire meghökkent. Aztán elfelhősödött az arca.

- Hogy beszélsz velem?

- Ne érj hozzám. Megöltétek a nővéremet. Hagyj békén – folytattam határozottan a könnyeimen keresztül. Bárcsak ők ketten haltak volna meg helyette. Bárcsak Stefanie még mindig élne. Bárcsak én haltam volna meg inkább. Bármit megtennék, hogy visszahozzam őt.

Ekkor csattant az első pofon az arcomon. Russel sötét szemei szinte szikráztak. Talán még soha nem mondtak neki nemet. Kivéve Sherilynt, de ellene esélye sem volt. Tulajdonképpen nem tudom, hogy miért volt az anyám ilyen félelmetes. De szerintem senki nem mert ujjat húzni vele. Visszatérve a jelenbe, a pofon nem fájt igazán. Csípett és égett, de a lelkemet nem überelte. Mégiscsak végignéztem egy gyilkosságot. Egy gyilkosságot, amelyen a testvéremet ölték meg. Ez semmi ahhoz képest. És amúgy sem ez volt az első pofon az életemben. Mindig az első pofon fáj a legjobban, aztán a többit lassan megszokod. Nem csak átvitt értelemben igaz. Hanem mindenben. Kihívó gyűlölettel néztem a szemeibe. Nem akartam, hogy megérintsen még egyszer. Nem voltam már szűz, Paul és én már túl voltunk az első néhány alkalmon, de attól még féltettem a testemet.

A következő pillanatban durván megcsókolt. Alig kaptam levegőt. Össze sem lehetett hasonlítani Paul gyengéd, de mégis szenvedélyes csókjaival. Még részegen is jobban csókolt ennél. Megpróbáltam ellökni magamtól. Még egyszer, hátha sikerrel járok. Aztán minden erőmet és dühömet beleadva kezdtem ütni a mellkasát. Mintha a páncélt vertem volna az öklömmel. Csak a kezem fájdult meg. Hogyan lehet ennyire izmos valaki? Ahogy vetkőztetni kezdett, úgy kezdtem pánikba esni. Valahogy tudtam, mi következik. Még soha nem ment ilyen messzire. Néha egy-egy intimebb simogatás, ölelés, egy-egy puszi, vagy csók, de nem tett velem semmi olyat, ami… megváltoztatta volna a Paul előtti állapotomat.

De ez most teljesen más volt. Nem akartam ezt. Nem tőle és nem ebben az állapotban. A körmeimet végig húztam az immár fedetlen bőrén. Felszisszent, és belém harapott. Megrándultam, de nem sikoltottam. Nem adhattam meg azt az örömet neki. Rugdalózni kezdtem, de minden hatástalan volt. Csak akkor váltak szét az ajkaink, amíg durván tépte le a ruhámat. Aztán végig csókolta a testemet. Olyan erősen haraptam meg a szám szélét, hogy éreztem, ahogy kicsordul a vérem. Russel észre sem vette.

Undorítóan nyögött fel.

Lassan időzött a testem minden egyes négyzetcentiméterén. Könnyektől fulladozva próbáltam megállítani, de gyenge voltam.

Már értem, hogy miért kell mindig óva inteni a nőket. Hisz a férfi egy állat, zabolátlan, élvezethajhász ösztönlény. Nem mindegyik. De a legtöbb csak eszköznek tekinti a nőt. Veszély. Abban a pillanatban ha a férfiakra gondoltam, csak ez jutott eszembe. Fanie egyszer az orromra kötötte, hogy ha majd nagyobb leszek, nagyon vigyázzak magamra. „Mert lesznek, akik primitívek és bántani akarnak majd. Lesznek, akiknek csak egy izgalmas játék leszel majd. Lesznek, akik összetörik majd a szívedet.” Akkor nem hittem neki. Én még sokáig hittem a hercegben, aki majd hófehér lovon jön el értem és szeretni fog örökkön örökké. A meséket csak a reménytelen álmodozók találtak ki, hogy legyen miben hinniük. Mert az emberek mindig kitalálnak valamit, hogy hihessenek. Mégis egymással olyan bizalmatlanok.

- Ne ellenkezz, Scarlette – suttogta és végigsimított a combomon. Egyre lejjebb haladt. Tudtam, hogy közel a vég. De nem akartam elfogadni. Vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. Mint például a halál vagy a fájdalom. Vagy valakit elveszíteni, esetleg önmagadat is. Az élet erre készít fel. Tapasztaltan menj a halálba, mert ha nem szenvedtél eleget, soha nem is éltél.

- Ó, annyira vágyom rád. Már mióta… édes Scarlette – susogta a fülembe. Talán azt remélte, hogy ezzel teljesen elkábít. De tévedett. Nem nyugodtam meg és nem adtam oda magam önszántamból.

De elkéstem. Kéjes nyögés kíséretében belém hatolt, szinte szétfeszítve a testemet. Akkor először felsikoltottam. A saját hangom megijesztett, annyira… szomorú volt. Pedig már nem éreztem bánatot. Üres lettem. Csak meredtem magam elé és vártam, hogy vége legyen. De ő egyre ütemesebben mozgott bennem és közben átszellemült arccal nyögdécselt. Szánalmas látvány volt. Már csak megvetést éreztem. Semmi mást.

Ekkor mintha bomba rombolt volna. Az ajtó kicsattant. Közömbösen meredtem a zaj felé. Russel még nem vette észre. Sherilyn állt az ajtóban. Jobban hasonlított most egy bosszúálló fúriára, mint eddig valaha. Az arca vörös lett és kitágult szemekkel meredt a kettősünkre. Az egész teste remegett az indulattól és a szemeiben még soha nem láttam ilyen gyűlöletet.

Végre Russel is észre vette őt, és fellélegezhettem egy teljesen pillanatra. Vége. Felpattant, maga elé kapott egy takarót és sápadtan meredt a feleségére.

- Meg tudom magyarázni – hebegte zavartan. Majdnem felnevettem az arca láttán. Szánalmas volt. Én nem törtem magam. Csak feküdtem tovább meztelenül, élettelenül. Pedig csak a lelkem hevert darabokban.

- Nem hinném – sziszegte Sherilyn és rám szegezte a tekintetét. Farkasszemet néztünk, és fázni kezdtem. Hideg lett. Nagyon hideg. Mintha Sherilynből áradt volna. Még soha nem nézett rám ennyire gyűlölködve. Nem hittem, hogy létezik ekkora mértékű ellenszenv és utálat valakiben. Akaratlanul is megrezzentem.

- Drágám… - próbálkozott tovább Russel.

- Hogy érhettél ehhez a kis szukához?! – ordította cseppet sem nőiesen. Belém martak a szavai. Szuka. Mintha egy állat lennék. Legalább Fanie-nak nem mondott ilyeneket. Legalább őt nem szégyenítették így meg. Ennél megalázóbb helyzetet, mint amiben voltam, nehezen tudnék elképzelni.

- Én nem… Sherilyn… én…

- Hallgass. Tudom, hogy a kis fruska kezdett ki veled. De nem értem, hogy hogyan dőlhettél be neki. Miért volt ez jó neked? Megcsalni engem? Tudod, én nehezen viselem, ha elárulnak.

- Ne haragudj. Nem is tudom, mit gondolhattam – felelte. Hogy is remélhettem, hogy elmondja neki, hogy nem én akartam?! Még a feltételezés is nevetséges volt. Még hogy én kezdtem ki vele.

Lassan felültem, hogy gyorsan magamra kapjak valamit. Sherilyn nem akadályozott meg benne. Talán nem akarta továbbra is, hogy meztelen legyek előtte. Soha nem engedte. Remegő kézzel, ingatag lábakkal öltöztem fel. Fekete pontok környékeztek, de nem ájultam el. Még tartogattam az energiatartalékaimat. Felvettem egy barna hosszujjú felsőt, és egy sötétkék csőszabású farmert, valamint belebújtam a földön heverő fekete cipőmbe.

Nem figyeltem a veszekedésre, egészen addig, amíg újra nem kerültem képbe.

- Megnémultál, te átkozott? – sziszegte és megragadta a kezem. – Russel, kifelé.

- Sherilyn, kérlek – könyörgött a férfi mély hangon. – Ne tégy olyat, amit később megbánsz.

Sherilyn felnevetett.

- Már régen nem bántam meg semmit. Emiatt ne aggódj – felelte, mire Russel nagyot sóhajtva kiment. Ketten maradtunk. Ugyanolyan gyűlöletet éreztem, mint ő. Csak nekem volt okom rá.

Nem lepődtem meg azon, hogy felpofozott. Nem is fájt igazán. Hagytam magam egy ideig, miközben válogatott szitkokat vágott a fejemhez. Csak egyetlen szó jutott el hozzám. Nem tudom, hogy minek a kapcsán, de elkövette a hibát. Megemlítette a nővéremet. Felhördültem. Ezen annyira meglepődött, hogy abbahagyta az ütésemet.

- Ne. Merd. A szádra venni. Stefanie nevét – mondtam lassan és most a dühtől kezdtem remegni. Pusztító gyűlöletet éreztem. Azt kívántam, hogy bárcsak ő is ugyanolyan halott lenne, mint a nővérem.

Egyetlen pillanat önuralomvesztés volt az egész, de egy egész lavinát indított el. Elvakultam Sherilynnek ugrottam és fojtogatni kezdtem a nyakát. Meghökkent a tettemen. Erőteljesen szorítottam a kezeim közé, és megpróbáltam belőle kiszorítani az életet. Amikor túllépett a kezdeti döbbeneten, elmosolyodott. Aztán olyan dolog történt, amire nem voltam felkészülve.

A teste áttetszővé vált, és már nem volt mit szorítanom. Ott volt, de mégsem. Átláttam rajta. Döbbenten hátráltam, mire ő kacagni kezdtem. Keserűen. Gonoszan. Kárörvendően.

- Azt hitted, hogy megölhetsz? Engem, aki a világra hozott? – nevetett. Mintha tényleg bolond lennék. Bár a jelen pillanatban inkább ő tűnt annak. Beszélni kezdett. Lidércekről. Különleges lényekről, akik a görög istenek átkának a hatására születtek meg. Hitetlenkedve meredtem rá. Rég kinőttem a mesékből, de hittem neki. Nem hazudott.

- Joggal kérdezhetnéd, hogy miért gyűlöllek mindennél jobban. Amellett, hogy egy szánalmas kis gyenge senki vagy, te tetted tönkre az életem.

- Én? – nyögtem ki döbbenten.

- Két okból. Egyrészt, amiért Stefanie-t se szerettem soha. Az utódaim voltatok. Amikor megfogantatok még fogalmam sem volt, hogy mivel jár ez. Én vagyok az Uralkodó, a Lidércfény. Egy utód, sőt kettő… a hatalmam bukásával egyenértékű. De sajnos Stefanie újra megszökött itthonról, és véletlenül soha nem jött vissza.

- Tessék?

- Nem gondoltad, hogy bárki is megtudja, hogy megöltem őt? Ennyire ostoba még te sem lehetsz?! Minden a te hibád. Mindent elvettél tőlem. A hatalmamat nem engedem. Csak az maradt nekem. Azt az egyet nem veheted el tőlem. Eldönthettem, hogy melyik gyerekem örököl. Téged választottalak, mert te fiatalabb vagy.  Egy év és te lennél az új Lidércfény. Nem engedhetem meg. Arról nem is beszélve, hogy elcsábítottad a férjemet. Megint elvetted tőlem a szeretett férfit. Nos… meg kell, hogy öljelek…

Tényszerűen közölte, de mintha egyetlen egy pillanatig fájdalom uralta volna az arcát. Csak egyetlen pillanat volt, talán igaz sem volt. Talán csak a kába képzeletem játszott velem. Hiszen neki nem volt szíve. Nem volt ember. Tényleg egy szörnyeteg volt.

Nem szóltam semmit, csak néztem rá némán. Tudtam, hogy megteszi. Nem hinném, hogy esélyem lenne a védekezésre. A teste újra emberi lett, már nem volt áttetsző. De hirtelen előrántott valamit a ruhája alól.

Kés – villant át az agyamon, majd felém mozdult vele. Éles fájdalom hasított kétszer a mellkasomba, majd a hasamba.

Velőtrázóan sikítottam fel, majd a földre zuhantam. Furcsa köd ereszkedett az elmémre, de még nem haltam meg.

Csak feküdtem némán, az óra szépen lassan kattogott. Néhány perc múlva már alig éreztem a testemet. Fájdalom. Azt az egyet tisztán éreztem. Más nem is létezett. A szemembe valami különös fény világított. A mellkasom ordítozva lüktetett. Néha még kinyitottam a szemem. Néha még hallottam a kiabálást a fejem felett.

- Miért kellett ezt? Megölted mindkét lányodat! – kelt ki magából Russel értetlenül.  Nem értettem, hogy miért jött vissza. Nem értettem, hogy miért véd. Nem értettem, hogy miért áll ki mellettem. A hangjától szégyen öntött el. Még éreztem ahogy… belém hatol.

- Még te kérded, te áruló?! Hát megtetszett a lányom, netán mindkettő? Nem azt mondtam, hogy szeresd meg őket, hanem hogy kínozd őket. Üsd őket. Kémkedj utánuk. Erre te? Lefekteted?!

- Sajnálom – sóhajtotta.

- Sajnálhatod is. Hát tessék. Nézd végig, hogy hogyan száll ki az élet megbecstelenített testéből. Csak nézd, hogy már annyira gyenge, mint a harmat. Elvett tőlem, hát én meg az életét vettem el.

- Nem vett el tőled. A tiéd vagyok – szólalt meg határozottan Russel. – Scarlette csak…

Megrezzentem, ahogy kimondta a nevemet. Egy könnycsepp csordult ki a szemem sarkából, amit sok másik követett. A szívem egyenetlenül dobogott, néha lassan, néha gyorsan. Már nem sok volt hátra. Paul és Stefanie arca lebegett a szemem előtt. Aztán felrémlett Brenda, Elena, Robert és a többiek arca is. Már soha nem látom őket. Csak a nővéremet a túlvilágon, ha létezik olyan. És a többiek? Vajon, mit terjeszt majd el Sherilyn? Elhisznek neki mindent? Hiányolnak majd? Hány évig jegyzik meg a nevemet és mennyi idő után veszek el a végtelen feledésben? Nem tudhattam. Ez volt életem legutolsó és egyben legszörnyűbb szülinapja. Nem akartam így meghalni. A barátaimmal akartam lenni, tisztára mosni a nővérem nevét, megbosszulni a halálát, élni még egy kicsit. Igen, élni akartam. Csak még egy kicsit. De hiába. Sem az élet, sem a halál nem kívánságműsor. Minden elcsendesedett, elsötétedett.