21. fejezet: Vérszerződés

Fanie végül betartotta az ígéretét, és elvitt az egyiknap magával. Bár nem tudom, hogy ezt mennyiben befolyásolta a tegnapi esti veszekedés Sherilyn és Fanie között. Én a szobámban voltam, de még oda is felhallatszott. Mostanában egyre többet kiabáltak egymással. Olyankor mindig elhatároztam, hogy befogom a fülem, hogy ne halljam, de mindig az a vége, hogy lábujjhegyen az ajtóhoz osonok és hallgatózom. Túlságosan kíváncsi voltam mindig is, de csak szófoszlányokat sikerült kivennem.

- A barátod is ott lesz? – kérdeztem kíváncsian. Stefanie zavartan elpirult és bólintott. Én pedig örültem, hogy végre megismerhetem. Talán ha megkedvel, Fanie majd több időt tölt velem. Újra. Nagyon reméltem. Hiányoztak a vele töltött vidám délutánok.

A falu éppoly barátságos volt, mint mindig, bár az emberek néha megijesztettek. Olyan gyűlölködve néztek rám az öregasszonyok, hogy nyelnem kellett egyet, ha nem akartam nyomban elsírni magam. A többi ember is olyan távolságtartó, rideg volt velünk. Nem csak velem, a nővéremmel is. Nem igazán értettem, de már régóta így volt. Nem ez volt az első eset, hogy észrevettem.

- Miért utálnak? – kérdeztem csendesen.

- Nem minket utálnak, hanem anyát. Nem ugyanaz. Csak azt hiszik, hogy mi is olyanok, vagyunk, mint ő – magyarázta meg kedvetlenül.

- De hát nem! Ezért nincsenek barátaink?

- Anya miatt, igen – sóhajtotta türelmetlenül. Néha idegesítő lehetett számára egy hét évvel fiatalabb kistestvér. – Még szerencse, hogy Ved a városból jött, ő előbb ismert meg, csak utána hallotta meg a pletykákat. Kérlek, ne legyél… idegesítő és nyafogós, oké? – nézett rám könyörögve.

- Miért az vagyok? – néztem rá sértetten. – Nem leszek, megígérem.

- Szuper – mosolygott. Megálltunk egy padnál és vártunk. Néhány arra járó kíváncsian figyelt minket. Megigazgattam magamon a ruhát.

- Na! Itt is jön! – szólalt meg a nővérem izgatottan és felpattant. Szégyenlősen végig simított a haján és megigazította a szoknyáját. Egy férfi tartott felénk magabiztos léptekkel, mosolyogva. Megigézve nézte a nővéremet, még soha nem láttam ilyen aranyos jelenetet. Szinte egymás nyakába ugrottak, mint a mesékben, amiket a könyvtárban talált könyvekben olvastam. Az aranyos rész addig tartott, amíg nem kezdték el falni egymást. Undorító volt.

Megköszörültem a torkom, mire azonnal szétváltak. A férfi rám nézett. Talán húszéves lehetett. Jóképű volt, a testvéremnek jó ízlése volt. Sötét barna haját mintha még soha nem fésülte volna meg. Talán egy fejjel lehetett magasabb Fanie-nál.

- Szia! Vendell Monroe vagyok, de inkább csak Ved. Utálom a nevem – húzta el a száját. Kedves volt.

- Szia – mosolyogtam rá. – Scar vagyok.

- Sétáljunk – ajánlotta a nővérem, majd Vedbe karolt. Én pedig felesleges harmadikként kullogtam utánuk. Állandóan egymás szájában lógtak. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy velük akarom tölteni az időmet. Ennél még egyedül is jobb.

Aznap este egyedül kellett visszalopóznom a szobámba. Stefanie és Ved még együtt maradtak. Nekem kellett csak visszajönnöm, hogy falazzak. Nem akartak lebukni. Én pedig mit tehettem volna? Nem szívesen tettem volna ki őket Sherilyn haragjának.

- Hol van a nővéred? – kérdezte egy síri hang hirtelen. Ijedten néztem körbe, és csak most vettem észre az anyámat, ahogy a falnak támaszkodva szegezi rám jéghideg tekintetét. Megborzongtam. Sokkal hidegebb lett, fázni kezdtem. Gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta, hogy megremegtem. Valahogy ő szerette a hideget. Nekem se volt vele bajom, de nem szerettem különösebben. Sherilyn olyan rémisztő volt. Kiskoromban rengeteg rémálmomnak volt a főszereplője. Igen, a saját anyám.

- Már felment aludni – hazudtam félve, de a hangom nem remegett meg. Mégsem hitt nekem. Láttam a szemén.

- Hazudsz! Az imént voltam bent nála, és ő sehol! Merre van és kivel? – kérdezte kiabálva, de makacsul hallgattam. Ígéretet tettem néhány évvel ezelőtt, hogy mindig kitartunk a másik mellett, bármi történjék. Soha nem áruljuk el egymást.

Napsütéses nyári nap volt akkor is. A nővéremmel az erdő mellett fogócskáztunk, és szinte mindig én nyertem. Kettőnk közül én voltam a gyorsabb. Nevettünk, vidámak voltunk.

De Stefanie szomorú volt. Nem értettem, hogy mi baja van. Egyszer csak leült a tó mellé és a lábát a vízbe lógatta. Csatlakoztam hozzá és vártam, hogy megszólaljon.

- Én mindig melletted leszek, ugye tudod? – nézett rám szomorú szemekkel. Nem értettem, de bólintottam. – Bármi történjék, én mindig szeretni foglak, húgi.

- Én is téged, örökké. Még ötven év múlva is egymással fogunk kergetőzni – vigyorogtam. Felnevetett. – Megígérem, hogy soha nem hagylak cserben. Most már elárulod mi a baj?

- Semmi, igazán. Talán csak hallani akartam. Fogadjuk meg, oké? Mint a mesékben a testvérek. Kössünk vérszerződést!

- De mi már testvérek vagyunk! – nevettem.

- Nem baj, benne vagy? Kéne egy esküszöveg is. Megvan! De előbb vágjuk meg a kezünk! – lelkendezett, és elővett egy éles kődarabot, majd végighúzta az ujján, kiserkent egy vércsepp. Majd ezt megtette velem is. Összeérintettük a két ujjunkat és egymásra néztünk.

- Mondd utánam, Letti – kezdte ünnepélyesen. - Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged. Én mindig itt leszek neked!

- Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged. Én mindig itt leszek neked!

Egymásra mosolyogtunk és én átöleltem. Komolyan gondoltam a fogadalmam és soha nem szegtem meg.

- Még egyszer kérdezem, Scarlette. Hol van Stefanie?

- Az előbb ment fel az emeletre – hazudtam makacsul. Nem mondhattam el az igazat.

- Hazudsz! A szemembe mersz hazudni?! Hogy mered te istenek átka, te?! – üvöltötte, majd durván megragadta a karom. Felszisszentem. A levegőbe emelt és úgy nézett rám szikrázó szemekkel.

- Hol van a nővéred? Mondd meg nekem!

- Az emeleten valahol – suttogtam ijedten, mire dühödten ellökött magától és a falnak csapódtam. Egy pillanatig kiszorult a mellkasomból a levegő és halkan sírni kezdtem.

- Hol van?

- Az emeleten – kiáltottam hisztérikusan. Sherilyn megindult felém és hatalmas pofon csattant az arcomon.  Aztán még egy, és még egy. Halkan sírtam. Minden egyes ütés fájt. Nem a testem kiáltott igazán, hanem gyermeteg naiv lelkem. Halkan, csendesen és kétségbeesetten. Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy engem ez a nő soha nem szeretett. A gondolat maga árvává tett. Fájt. Égetett. Akár csak a pofonok az égő arcomon.

- Azt hiszem, hogy ideje a kezembe vennem a nevelésedet, mielőtt teljesen elkésnék. Takarodj a szobádba és egy teljes napig be leszel zárva. Nem ehetsz, nem ihatsz. Megtanítom én neked, hogy soha ne hazudj nekem. Érthető voltam?

Reszketve bólintottam. Fájt mindenem. Megpróbáltam felállni, de annyira reszkettem, hogy a lábaim összecsuklottak.

Sherilyn türelmetlenül csóválta meg a fejét.

- Russel! – kiáltotta, mire az említett megjelent az ajtóban. Döbbenten nézett végig rajtam. – Russel! Végre! Kapard fel a kis csitrit és zárd be a szobájába. Nem jöhet ki, és ami a legfontosabb Stefanie nem mehet be hozzá. Eridj!

- Rendben, drágám – sóhajtotta, majd óvatosan, mintha egy apró tollpihe volnék vett a karjaiba, majd elindult velem felfelé a lépcsőn. A könnyem megállíthatatlanul özönlöttek, de jól esett a kedvesség. Russel óvatosan az ágyamra fektetett és homlokon csókolt.

- Nagyon fáj? – suttogta halkan. Hangjából együttérzés, sajnálat áradt. Szipogva bólintottam egyet. – Hol?

Először az arcomra, aztán a mellkasomra mutattam jelképezve a szívemet. Elmosolyodott. A kezét óvatosan a mellkasomra fektette, és lágy puszit lehelt égő, véres arcomra. Végül pedig megcsókolta a felrepedt ajkam szélét. Kellemetlen volt.

- Mit csinálsz?

- Csak ápollak. Tudod, ahogy az apák a lányukat.

- Akkor miért nem védtél meg?

- Ez bonyolult. Most muszáj bezárnom az ajtódat, de holnap hozok neked valamit enni, rendben? De anyádnak egy szót se. Nem tudhatja meg. Megígéred nekem?

- Megígérem.

- Akkor jó. Nekem úgy tűnt, hogy mindig tartod magad az adott szavadhoz. Ez tetszik. Erős jellemre vall. Jobb vagy az anyukádnál, ugye tudod? És talán valahol nagyon mélyen szeret téged.

- Nem hiszem, gyűlöl engem – ellenkeztem bánatosan.

- Nos… nem tudom. De tudod mit? Majd én szeretlek helyette is! Stefanie és én szeretünk téged.

- Igen, tudom. De nem kérheted, hogy áruljam el őt. Soha. Rendben van így? – kérdeztem bátortalanul. Mire ő bólintott. Aztán kiment, becsukta az ajtót, és kulcsra zárta. A szobám rabja lettem.

Nyughatatlan álomba sírtam magam, de szinte óránként felébredtem. Mindenhol Sherilynt láttam felém közelíteni. Majd magam előtt láttam Ved és Fanie kettősét, ahogy egymással ölelkeznek, és nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Zokogva ébredtem. Szörnyen szomjas voltam. A sírástól teljesen kiszáradtam, és megkellett volna látogatnom sürgősen a fürdőszobát. De nem tehettem. Rab voltam.

- Letti! Letti! – dörömböltek hirtelen az ajtómon, majd kiabálás zaja ütötte meg a fülemet. Az ajtóhoz osontam. Szerencsére éppen az ajtóm előtt vitatkoztak.

- Miért ne akarna látni?

- Nem tudom. Talán egyszerűen csak nem kíváncsi rád.

- Tudod mit? Elegem van a játékaidból! Nem tilthatod meg, hogy találkozgassak Vendellel!

- Csak figyeld – sziszegte Sherilyn.

- Jó. Elég volt! Vendellhez költözöm, most azonnal. Nem állíthatsz meg. Nem vagyok a foglyod.

- Valóban – szólalt meg gúnyosan. – De ha most átléped azt a küszöböt, akkor soha nem lépheted át újra! Megértetted? Nem leszel többé a lányom. Egy anyátlan, apátlan árva leszel a vakvilágban. Mióta ismered ezt a fiút? Egy hete? Talán kettő?

- Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem.

- Akkor menj és vissza se nézz!

- Megyek is! – kiabálta, majd hallottam, ahogy felkapja az úti poggyászát és a léptei lassan elhaltak. Sírva roskadtam az ajtó tövébe. Fanie elhagyott engem. Elárult. Megszegte a vérszerződést, amit egymásnak fogadtunk. Még hallottam, ahogy Sherilyn kegyetlenül súg valamit Russelnek.

- Ha visszajönne, tudod, hogy mit kell tenned.

Vendell Monroe