24. fejezet: A tékozló nővér

(A képen Stefanie)

Egy év telt el az első csókom óta. Azóta rengeteg minden történt velem. Paul és még mindig együtt voltunk, bár nem tudom, hogy mit szeretett bennem. Ennek ellenére boldogok voltak. Sherilyn gyakran megvert, ha későn értem haza, de soha nem mondtam igazat, csak azért sem. Nem akartam veszélybe sodorni Pault. Sherilyn maga volt az ördög, egy igazi lidércnyomás. Egyre jobban gyűlöltem őt. De csendben maradtam, már csak egy évet kellett várnom a nagykorúságomig. Utána Paul úgyis elvesz feleségül és boldog életem lesz. Scarlette James. Nem is rossz.

Miután megkaptam Stefanie címét, írni akartam neki. De végül minden levelemet megsemmisítettem, néhány héttel ezelőttig. Paul biztatott, hogy küldjem el. Elmondtam neki az igazságot, és megértett engem. Támogatott. A hatására végre elküldtem egy levelet, de úgy remegett a kezem írás közben, hogy én magam is alig tudtam elolvasni.

„Fanie!

Remélem, hogy boldog vagy Vendellel. Remélem, hogy teljesült  minden álmod. Csak nem értem, hogy miért mentél el minden szó nélkül. Nélküled minden más. Dühös akarok lenni rád, gyűlölni akarlak, de csak csalódott vagyok. Azt hittem, hogy… mindegy. Még csak nem is írtál, pedig csak egy levél lett volna. Honnan kellett volna tudnom hogy élsz-e még? Remélem megérte. Elárultál, pedig megígértük, hogy soha nem tesszük ezt meg. Rengeteg levelet kezdtem el írni, de végül csak ezt az egyet küldöm el. Ez az én búcsúm tőled. Nem reménykedem benne, hogy visszajössz, talán igazad is van. Sherilyn nagyon dühös lenne. Nem várlak többé. Csak akartam, hogy ezt tudd. Remélem, hogy épp olyan boldog életed lesz, mint amilyet elképzeltél. Vigyázz magadra!

Egy elfeledett testvér:

Scarlette”

Könnyekkel küzdve adtam fel a levelet a postán, és még Paul sem tudott felvidítani. Hiába ölelt meg, nem tudtam boldogságot érezni. Végleg elvesztettem a nővéremet. Elengedtem a reményt, ami eddig kínzott. Mert megtanultam, hogy hiába remélni kínzóbb minden csalódásnál. Vendell képes volt tartani a kapcsolatot Roberttel, akkor a saját nővérem velem miért nem? Mindegy. Már nem  számít. Elengedtem őt. Ő már huszonnégy éves volt, talán már feleség, talán már anya. Nem illettem az életébe. Hét év. Hét éve vagyok egyke. Egy levél ezen nem változtat, eddig is az voltam, most is az vagyok.

Egy héttel a levél feladása után kiültem a tópartjára. Aznap volt a szülinapom. A tizenhetedik. Magányosan kezdtem a napot, Paul csak estére hívott meg, szervezett valami meglepetést. Arra nem gondolt, hogy így egyedül töltöm a szülinapomat. Sherilynt persze hidegen hagyta a dolog. Utoljára kilencévesen köszöntött meg. Azóta egyszer sem. Fanie ilyenkor mindig izgatott és vidám volt. Körülzsongott. Már kora reggel nem volt nyugtom tőle. Egyenesen az ágyamba vetette magát és én kisebb szívroham kíséretében ébredtem fel.

- Boldog szülinapot, Miss Mayline – hallottam magam mögött egy hangot és felkaptam a fejem. Brendát pillantottam meg mosolyogva.

- Ó, köszönöm – hebegtem zavartan. Nem is gondoltam, hogy felköszönt. Meglepett. Annyira, hogy megöleltem. Meghatottan ölelt vissza.

- Sütöttem egy tortát, a konyhában van. Nem tudtam, hogy milyet szeretsz.

- Köszönöm, Brenda – hálálkodtam meghatva. Miért tett ennyit értem? Csak egyszerű közepes képességű tanítvány voltam. Még csak kedves se voltam mindig.

- Sajnos, Mrs. Ellwood rám parancsolt, hogy ha lehet takarítsak is. Úgyhogy mennem kell. Biztos vagyok benne, hogy remek szülinapod lesz. A fiúk már nagyban szervezkednek – kacsintott rám búcsúzóul, majd elindult vissza az épületbe. Sokkal jobb kedvem lett. Visszaültem a fapadra és mosolyogva néztem a víztükörre. Hirtelen ötlettől vezérelve fogtam egy követ és a vízre dobtam. Pattant párat a víztükrén, majd elsüllyedt. A kacsák ijedten rebbentek szét.

Megreccsent egy ág valahol mögöttem. Megrémültem. A fiúk a múltkor rémtörténetekkel ijesztgettek és a képzeletem által szült képek felrémlettek előttem. Nagy lendülettel fordultam hátra, de aztán mikor felfedeztem a zaj forrását, eltátottam a szám döbbenetemben.

- Letti… - suttogta a látomás a nővérem hangján. Én még mindig megkövülten néztem rá. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy ez igaz legyen. Tudtam, hogy minden bizonnyal megőrültem és képzelődöm. De nem a régi Fanie állt előttem. Hanem egy felnőtt nő, akin meglátszott az elmúlt hét év. Fiatal és szép volt, de eltűnt róla a gyermeki ártatlanság. A szemei is megváltoztak. Régen boldogtalan volt, most pedig… boldog. Könnyek folytak le az arcán.

- Ne haragudj – suttogta remegő hangon. Én még mindig csak néztem. Nehezen találtam a szavakat. Ennyi év után jött volna vissza? Miután már lemondtam róla? Amikor már elengedtem és nem tekintettem a testvéremnek?

- Stefanie? – találtam meg a hangom. – Visszajöttél?

Bólintott.

- Boldog szülinapot, húgi – suttogta és tett egy esetlen mozdulatot felém, hogy átöleljen. Nem léptem hátrébb, de vissza se öleltem. Előttem volt az összes szenvedés, amin miatta mentem keresztül. A pusztító magány, ami néha felemésztett.

- Mit csinálsz itt? – kérdeztem rekedten.

- Hiányoztál – felelte és megpróbált egy mosolyt. Rosszul tette.

- Ennyi? Hét év után? – kérdeztem keményen.

- Én… nem tudom, hogy mi ütött belém. Ki akartam törni innen. El akartam menni messze, Vendell megkérte a kezem, ez volt az egyetlen lehetőségem.

- Azért… talán egy elköszönést kaphattam volna.

- Féltem. Féltem, hogy akkor Sherilyn még többet fog bántani. Reméltem, hogyha téged is váratlanul ér a távozásom, akkor rád nem fog haragudni.

- Ez elég gyenge. És levelet miért nem küldtél?

- Én küldtem! – csattant fel. – De te egyre se írtál vissza.

- Mert nem kaptam egyet se. Sherilyn – csaptam a homlokomra dühösen.

- Elvette volna a leveleimet? – kérdezte csodálkozva. – Én megkaptam a leveled. Ezért jöttem. Nem hagyhattam ennyiben a dolgokat. Nem felejtettelek el, Scar. Szörnyen hiányoztál.

- Te is nekem – sírtam el magam és a nyakába vetettem magam. Sírva öleltük egymást és sirattuk az elmúlt éveket.

- Gyere üljünk le – intett  a padunkra. – Beszélgessünk. Mi történt veled mióta utoljára láttalak?

Felnevettem.

- Hét év.

- Megnőttél. Egy kishúgot hagytam itt, és egy nő van a helyeden. Gyönyörű lettél.

- Akárcsak te. Hasonlítok rád.

- Igen,  ezt én is észrevettem. Sherilyn milyen veled…?

Elhúztam a számat.

- Ezen a téren semmi nem változott. De este velem kell jönnöd.

- Hova? – kérdezte meglepetten.

- A faluban. Paul meglepetést szervez nekem. Alig várom, hogy megismerjen téged. Persze, ha túléljük Sherilyn haragját. Tényleg, mi van Vendellel? Tényleg összeházasodtok? Ugye meghívsz? Talán Paul is elvesz majd engem. Lehetnél a koszorúslányom majd…

- Hé, hé… állj – kiáltott fel nevetve. – Lassabban. Nem értek semmit. Paul? Milyen Paul?

- Paul James.

Meghökkent.

- Mi közöd neked hozzá?

- Hogy érted? Ő a barátom – feleltem és meglepett a hideg hangnem.

- Nem igazán kedvelem őt, ne haragudj. Vendell a városban maradt. Én is csak hozzád jöttem, és utána megyek vissza. Nem akarok anyával találkozni.

- Értem – sóhajtottam csalódottan. Csak beugrott egy villámlátogatásra. Nemsokára újra elmegy, és én újra egyedül leszek. Akkor minek töröm magam? Most hét évet kéne bepótolnunk néhány óra alatt? És legközelebb? Vajon, mikor látogat meg újra? Talán soha.

- Haragszol? – kérdezte félve.

- Emlékszel még a vérszerződésre? – válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Láttam, hogy elvörösödik. Szégyellte magát.

- Az csak… egy gyermeki dolog volt.

- Talán. Nekem nem az számított, hanem a szeretet, ami rávett arra, hogy megígérd. „Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged, én mindig itt leszek neked!” Ismerős neked?

Stefanie szomorúan bólintott.

- Mi értelme elmesélnem hét évet? Legközelebb talán tízet kell. Talán többet nem is látlak. Sok minden történt velem, és nem voltál itt, hogy elmeséljem. Utólag akarsz mindent tudni?

- Scar…

- Hihetetlenül ragaszkodtam hozzád. Nem is értem, miért. Még ma elmész, nem? Elengedtelek. Azért jöttél vissza, hogy ellebegtesd előttem a mézesmadzagot? Van fogalmad róla milyen hármasban élni Sherilyn és Russel mellett?

- Bántottak? – kérdezte színtelenül. Óvatosan feljebb húztam a pólómat, és látható vált egy vágás, amit néhány hete szereztem, de a heg nem tűnt el. Stefanie elsápadt. – Annyira sajnálom. De én nem vagyok olyan, mint te. Félek tőle, érted? Ha most megtudja, hogy itt vagyok… nem is tudom, mit reagál. Te sokkal erősebb vagy, mint én.

Felnevettem.

- Ne keress mentséget, mert nem érdekel. Dicsérj csak, hátha attól kisebb lesz az, amit tettél.

- Szükségem volt rád. Tudom, hogy mit tettem és erre nincs bocsánat. De… kétségbe voltam esve. Hiányoztál. És azt akartam, hogy te tudd meg először. Még Ved sem tudja.

- Mit?

- Állapotos vagyok – mosolyodott, de még mindig sírt. Döbbenten meredtem rá, majd a még lapos hasára néztem. Semmi nem látszott rajta. Megöleltem. Hirtelen elfelejtettem a sérelmeimet.

- Ez… csodálatos – nyögtem ki.

- Mindig neked mondtam el mindent először. Most sem lehetett másképp. Már a leveled előtt is jönni akartam. Meg persze tudni akartam, hogy mi van veled. Szeretlek, Scarlette.

- Milyen megható – csattant fel egy hideg hang, mielőtt válaszolhattam volna. Sherilyn lépett elő a fák közül. Stefanie ijedten markolta meg a kezemet. Én pedig nagyot nyeltem. Nem tudtam, hogy mire kéne számítsak. A tekintete lángolt. Dühödten meredt a nővéremre.

- Szégyent hozol rám, megszöksz, mint egy utolsó bűnöző. Megtagadod, azt amit adtam neked? Elmész egy utolsó senkivel és még fel is csináltatod magadat?! Ez a hála, amiért felneveltelek? – kiabálta.

- Csak életet kaptam tőled. Semmi mást. Soha nem szerettél. Pokollá tetted az életemet. Ha élni akartam, el kellett mennem. Nem hagyhattam, hogy mindent tönkretegyél, Sherilyn.

- Szégyellem, hogy valaha úgy gondoltam, hogy nem vagy reménytelen eset. Te voltál a legkedvesebb lányom – mondta és közben vetett rám egy megvető pillantást. – Mindent megadtam neked. Ne gyere a szeretettel. Azt hiszed, hogy létezik? Azt hiszed az a ficsúr szeret téged? A férfiak soha nem szeretnek, édesem. Ahogy senki más sem. Az emberek csak rohannak az érzés után, de soha nem szeretnek senkit. Ezt akartam megtanítani nektek. Hogy ne kövessétek el a hibáimat.

- Russel – kiáltotta hirtelen, mire kilépett mögülem az említett férfi. Észre sem vettem, hogy itt van. – Fogd és vidd. Tudod, mi a dolgod – mondta neki, mire két erőteljes kar megragadott.

Sikítottam és kapálózni kezdtem. De erős volt.

- Scarlette! – kiáltotta a nővérem kétségbeesve és tett felénk egy tétova mozdulatot. Russel a vállára dobott és úgy vitt a kastély felé. Továbbra is láttam, hogy mi történik a tó partján. Aztán már csak egy vérfagyasztó sikolyt hallottam. Aztán egy puffanás. Stefanie teste a földre zuhant és egy kés állt ki a hasából. Eszméletlen volt. Sikítozni kezdtem. Követeltem, hogy vigyen vissza hozzá. De még szorosabban fogott és nem kellett bizonyíték, hogy tudjam. Éreztem a szívemben, hogy most már tényleg nincs testvérem. Fanie meghalt, és az anyám, Sherilyn ölte meg.

„Én adtam az életed, hát én is veszem el” – hallottam még a fejemben Sherilyn rideg szavait, és elmerültem a fájdalomban.