23. fejezet: Legszebb éjszaka

Sherilyn gyakran ment el napokra otthonról, olykor hetekig haza sem jött, nem is telefonált. Volt amikor Russel is vele ment, de volt amikor otthon maradt. Olyankor mindig kopogtatott a szobámon esténként. Próbáltam úgy tenni, mintha már aludnék. Néha bejött, de néha nem. Mellém feküdt és átölelt. Végigsimította a testemet. Ettől mindig lebuktam, ugyanis kirázott tőle a hideg. De mégsem ellenkeztem, hiszen azt mondta, hogy minden apa ezt csinálja és én már kezdtem megszokni. Nem csináltam belőle ügyet. De az érintései egyre követelődzőbbek lettek. Nem szabadott volna engednem, de naiv voltam.

Aznap délután amikor készülődtem a faluba is otthon volt. Egész nap kerültem őt, hogy még véletlenül se kapjon rajta. Előző este már úgy is meglátogatott. Ma nem hinném, hogy eszébe jutnék. De ettől függetlenül óvatos voltam. Még soha nem öltöztem így ki, de még emlékeztem, hogy Stefanie hogyan öltözött ehhez hasonló alkalmakkor. Végre elmondhattam magamról, hogy jól nézek ki. Egyszerű volt kiosonni a kastélyból, és nem telt néhány percbe, hogy a faluba vezető ösvényen találjam magam. Ez a nagy otthonok fő előnye.

Nem nagyon ismertem a járást, de még emlékeztem a nővérem útmutatására. Felidéztem a hangját és követtem. Fájt emlékeznem. Lassan hat éve. Nem adott magáról egyetlen életjelet sem. Aggódhattam volna, de nem tettem. Tudtam, hogy életben van. Néha amikor csendben Sherilyn dolgozószobájához osontam hallottam a hangját. Nyomozott a nővérem után. Nem élt tőlünk messze, abban a városban élt, ahonnan Vendell jött. Együtt éltek, de nem házasodtak össze. Időszakos munkákon éltek mindketten. Fanie a kis távolság ellenére sem keresett meg. Erről mindig az ígérete jutott eszembe. És néhány évvel ezelőtt megtanultam: az ígéretek nem jelentenek semmit. Talán egy pillanatig komolyan gondolják, talán be is akarják tartani, de úgysem fogják. Mert ilyenek vagyunk. Hazudunk, és eláruljuk azt, aki szeret.

Minden eszembe jutott az út során. Amikor a faluval kapcsolatos dolgokat mesélte nekem, a tóparton ültünk. Csak néztük a vizet, néha beledobtunk néhány kavicsot, és néztük, hogy hogyan fodrozódik a víztükör. Néha kacsákat etettünk a tópartján, és nevetve figyeltük őket. Ahogyan leküzdve félelmüket harcolnak a néhány falat ételért. És mindeközben Fanie mesélt nekem. Az életről. Amit az emberek odakint élnek. A faluról. A minket körülvevő emberekről, akiket szinte nem is ismertem. Néha az apánkról is, de ez fájdalmas téma volt mindkettőnknek. Nem került gyakran szóba.

Lassan megérkeztem az első házakhoz. Paul az út mellett várt engem, egy kerítésnek támaszkodva. Már messziről vigyorgott rám. Ez kellően zavarba hozott és megizzadt a tenyerem. Próbáltam megnyugtatni magam, természetesen kellett viselkednem. Még ha ilyen hatást is váltott ki belőlem második találkozásra.

- Szia – köszönt. – Reméltem, hogy eljössz.

- Szia. Megszöktem – vontam meg a vállam, mire nevetni kezdett.

- Tudtam én, hogy a szíved mélyén belevaló vagy – kacsintott rám. – Gyere, a többiek már ott vannak… - intett és amikor elég közel értem, átkarolta a vállamat és úgy folytattuk az utunkat. Nem volt ellenemre az érintése, egyáltalán nem. Kellemes volt. Megfordult a fejemben, vajon, milyen érzés lehet egy csók? Milyen lenne Paul csókja? Még soha nem volt részem ilyesmiben, és ez rendkívül kínos volt. Nem vallottam be volna soha. Sem neki, sem másnak. Ez maradjon az én sötét titkom. Változtatni akartam ezen. Amint csak lehet. Más akartam lenni, mint aki voltam. Egy szürke gyámoltalan kisegér voltam.

A kocsmában rengetegen voltak. Paul óvatosan vezetett át a tömegen, hogy még véletlenül se lökjenek fel vagy sodorjanak el. Egy nagy létszámú asztalhoz ültünk le. Csak Robert volt ismerős, a többiek idegenek voltak. Vagy mondjuk úgy, hogy név szerint voltak idegenek. Látni már láttam őket néha, amikor nagy ritkán a faluban jártam. Egy valakiről pedig már hallottam. A lányról, aki Robert kezét fogta és szerelmesen mosolygott rá. Ő Elena.

Amikor odaértünk, felnéztek. Meglepetten néztek rám, néhányan hidegen, néhányan barátságosan. Elena volt az első, aki rám mosolygott.

- Szia, Scarlette! Ülj csak le mellénk! Elena vagyok, Robert barátnője – mondta kedvesen, és maga mellé intett. Mindenki a nevét mondta, de túl nagy volt a zaj, hogy mindet megértsem. Paul és Elena között ültem, Paul keze a derekamon pihent. Jól esett.

Ahogy teltek az órák, egyre idegenebbnek éreztem magam. Fáradt lettem, de mintha rajtam kívül mindenki éber lett volna. Nevettek és beszélgettek. Én nem igazán tudtam hozzászólni a társalgáshoz. Paul egyre felszabadultabb lett, és a kezei egyre merészebbek, minden újabb pohár elfogyasztása után.

- Igyál te is, meghívlak- kiabálta a fülembe, de a hangja nem hallatszott többnek a suttogásnál. Nem mondhattam nemet, nem akartam udvariatlannak tűnni. Mégis csak örülhettem, hogy itt vagyok.

- Oké – mosolyogtam rá, mire elégedettség jelent meg az arcán. Azonnal felpattant, hogy elinduljon a pult felé, de megtántorodott.

- Jól vagy? – kérdeztem ijedt aggodalommal. Sokat ivott. Nem akartam, hogy valami nagy baja legyen. Sherilyn mindig is megvetette az alkoholt, csak rosszat hallottam róla.

- Persze – vigyorgott rám, majd folytatta az útját. A többiek csak nevettek. Robert arra fogadott valakivel, hogy vajon, visszaér-e úgy, hogy nem töri össze a poharam és nem önti ki az italomat. Meg sem kérdeztem, hogy mit hoz. De mindegy is volt. Nem ismertem az alkohol fajtákat, egyiket sem ittam még. Úgyhogy mindegy volt. Csak azt reméltem, hogy nem a legerősebbet hozza majd.

- Hogy érzed magad? – kérdezte Elena mosolyogva. Végre elvált Rob ajkaitól. Vidáman nézett rám, alkoholtól mámorosan. Én pedig tudtam, hogy mit kell mondanom. Máskor is akartam jönni. Csak közös téma kéne, hogy jól érezzem magam. Semmi más.

- Jól! – hazudtam tehát. Hitt nekem.

- Engedd el magad nyugodtan. Ne légy ilyen feszült. Biztos vagyok benne, hogy igazán jó fej vagy, csak engedd el magad – kacsintott rám. Igaza volt. De könnyű volt ezt mondani. Nehéz volt egy teljesen új társaságban lenni, olyan emberek közt, akiknek teljesen más élete van. Nem illettem közéjük, de mindent megtettem volna, hogy ez ne így legyen. Tennem kell valamit ellene. De az idegenek mellett való oldott hangulat mindig is a gyengém volt. Idegennek éreztem magam, mint egy bogár, aki véletlenül rossz házba tévedt. Egy rossz mozdulat és vége. Én is így éreztem magam. Hogy egy rossz szó, és többet nem akarnak látni. Gondosan készítettem elő minden mondatot, nehogy égő legyek, de mire összeszedtem volna magam, már máshol járt a beszélgetés.

Paul visszatért az italommal, és sikerült egy darabban átadnia. Még csak ki sem borult az égő folyadék.

- Húzóra – kacsintott  rám. Bizonytalanul méregettem az apró kis poharat. Nem tűnt soknak, de tudtam, hogy az alkohol esetében ez csak látszat. Még soha nem ittam. Nem a részegségtől féltem, hanem az ismeretlentől. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Stefanie régen ivott néhányszor, mindig nagyon jó kedve volt olyankor.

„Mit veszíthetek?” – gondoltam, rámosolyogtam és magamba döntöttem. Egyáltalán nem volt rossz. Sőt… ízlett. Kellemesen égette a torkomat. Paul elégedett vigyorral nézett rám, és én visszavigyorogtam.

- Hozol még egyet? – kacsintottam rá. Meglepődött, de szó nélkül teljesítette a kérésemet. Néhány srác elismerően füttyentett és ők is kértek egy kört, hogy koccinthassak velem. Máris jobban éreztem magam. Minden kör után egyre jobban. Már nem zavart Paul egyre tolakodóbb érintése, odaadóan simultam a karjaiba. Végre bekapcsolódtam a beszélgetésbe, az alkohol megoldotta a nyelvem, megszüntette a gátlásaimat, aminek most nagyon örültem. Bárcsak mindig ilyen laza lennék. A többieket szemmel láthatólag megleptem, de mintha jól érezték volna magukat velem.

Hirtelen Paul felállt és felém nyújtotta a kezét.

- Szabad egy táncra? – hajolt meg nevetve.

- Persze! – feleltem és odaadtam a kezem, engedve, hogy felhúzzon. Lassú szám ment a bakeliten, aminek nagyon örültem. Nem volt konkrét tánctér, hiszen egy kocsmában voltunk, de azért ellehetett férni. Nem hittem volna néhány nappal ezelőtt, hogy egy kocsmában fogok táncolni egy jóképű férfival. Ráadásul mindenki minket nézett. Hallottam, ahogy a férfiak elismerően vélekednek a testi adottságaimról. Nem érdekelt. Én csak élveztem az estét, az éjszakát. Aznap este elkezdődött valami új. Valami különleges. Boldogan ringatóztam a lágy dallamokra és nem csak az arcom mosolygott, hanem a szívem is. Talán még soha nem éreztem ilyet. Felnéztem Paulra, engem nézett. Aztán hirtelen az ajkai egyre közeledtek és én tudtam, hogy mi következik. Behunytam a szemem és életemben először megcsókoltak. Hihetetlen érzés volt. Csodálatos. Mintha az egész világ megremegett volna, mintha a testem azért működne, hogy Pault csókolja. Azt hiszem, szerelmes lettem. Néhány gyönyörű percig tartott, amit sok másik követett. Nem foglalkoztam a többiekkel, a világ megszűnt.

Még legalább fél óráig táncoltunk, csak utána ültünk vissza a nevető többiekhez. Volt, aki már alig bírta nyitva tartani a szemét az alkohol hatásától. Rob már rég visszaért az asztalhoz, és mikor ránéztem, rám kacsintott. Elpirultam. Hiszen mindenki látta az első csókomat. Vagy csókjaimat. Talán arra is rájöttek, hogy az első volt. Kínos volt egy kicsit. Hogy tereljem a témát, rákérdeztem az előző beszélgetés témájára.

- Kiről van szó?

- Csak egy barátomról – vonta meg a vállát. - Vendell Monroe, emlékszel még rá? – nézett a barátnőjére, aki bólintott. Szerencsére nem látta, hogy megdermedtem a szavaira.

- Nem ő az, aki lelépett a barátnőjével? – kérdezte Paul mellettem.

Rob bólintott, és én egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

- Az a lány, nem a nővéred? – kérdezte Elena meglepetten, mintha csak most kapcsolt volna. Rob egy kicsit zavarba jött.

- De – sóhajtottam egy gombóccal a torkomban. – Jól vannak? – kérdeztem Robtól kissé idegesen.

- Persze, nagyon boldogok. Talán végre összeházasodnak. Nem mondta Stefie neked?

- De persze – hazudtam, mert nem akartam bevallani, hogy a nővérem, akit ő Stefie-nek nevez, még csak fel sem vette velem a kapcsolatot. A jó hangulat szertefoszlott, csak az vigasztalt, hogy Fanie jól van. Boldog. Ez jó dolog, velünk soha nem volt az. De mindent megadtam volna, hogy mellettem legyen. Ma éjjel vidáman kacagva mesélhetném az első csókom történetét.

- Csak elvesztettem a címét, megadod? Már várja a válaszom, nem akarom, hogy aggódjon.

Rob nem sejtett meg semmit. Bólintott és azonnal felírta egy papírlapra, majd a kezembe adta. Hevesen dobogott a szívem. Zavartan megköszöntem és próbáltam úgy tenni, mintha nem lennék zaklatott.

- Ideje lenne mennem – szólaltam meg egy kis idő múlva. Paul meglehetősen fáradtnak tűnt. Csukott szemmel bólintott és valamit hümmögött, amit nem értettem. Egyből rájöttem, hogy nem számíthatok hazakísérésre, és elköszöntem mindenkitől. Meghívtak legközelebbre, aminek nagyon örültem. Stefanie említése még se tette még rosszabbá az estét.

Fáradt voltam. Az alkohol rám is hatott sajnos. Nem voltam részeg, csak rettentően álmos, így a hazaút nagyon hosszúnak tűnt a sötétben. Tudtam, hogy óvatosnak kell lennem. Sherilyn nem vehetett észre. Mennyi az esély arra, hogy ne bukjak le? Tudtam jól, hogy nem sok, de azért én reménykedtem.

A kastélyba érve halkan osontam a folyosókon. Minél halkabbnak és nesztelenebbnek kellett lennem. De nem voltam elég óvatos. Hirtelen fénybe borult a nappali, jóformán megvakítva fáradt vörös szemeimet. Ahogy felnéztem, azonnal tudtam, hogy mi történt. Sherilyn állt előttem szikrázó szemekkel, a kezeit csípőre téve. Félelmetes hatást keltett, és hideg áradt szét a testemben. Megremegtem.

- Hol voltál? – kérdezte félelmetesen fagyosan. Nyeltem egyet. Őszinte nem lehettem.

- Sétáltam, nem tudtam aludni – hazudtam könnyedén.

- Hazudsz – jelentette ki. – Erre neveltelek én, te szégyentelen? Szégyent hozol a nevemre! Hogy mersz hazudni a saját anyádnak? Bűzlesz az alkoholtól! Kocsmatöltelék lettél! Hogy mertél így megalázni engem? – üvöltötte hirtelen, és én megijedtem.

- Sé… sétáltam – hazudtam tovább, mire hozzám lépett és lekevert egy pofont. Megtántorodtam, de nem estem el. Égő érzés fogadott az arcomon. Szinte lüktetett a keze nyoma. Aztán mikor továbbra sem szólaltam meg, hogy színt valljak, a falnak lökött és kíméletlenül pofozni kezdett. Felkiáltottam a fájdalomtól. Nem tudom, hogy meddig tartott, de mikor ököllel támadt nekem, tényleg megijedtem. De ököllel nem az arcomra célzott, mert az túl feltűnő lett volna. Beleöklelt a gyomromba. Egyszer, kétszer, háromszor, majd belém rúgott.

- Hazudsz még nekem? – üvöltötte. – Kivel voltál?

- Senkivel – sírtam keservesen, mire hátrahúzta a hajamnál fogva a fejemet. Fájt. A könnyeim lágy patakként folytak az arcomon.

- Ezt talán elhiszem. Hiszen ki akarna veled  lenni? Hiszen még én sem szeretlek, és kiderült, hogy a drága nővéred sem. Akkor ki más szeretne? Na… takarodj a szobádba, holnap estig nem kapsz enni. Természetesen ki sem jöhetsz. Na, lódulj – lökött meg és én sírva, szédelegve indultam vissza a saját szobámba, a személyre szabott börtönömbe.

Nagy árat fizettem ma éjszaka, de egy percig sem bántam. Végre éltem, végre szórakoztam és gondtalanul jól éreztem magam. Megkaptam életem első csókját, beszélgethettem másokkal és szerelmes lettem. Életem legszebb éjszakája volt.