22. fejezet: Új ismerősök

 (A képen Paul James)

Stefanie elment. Még csak el sem búcsúzott tőlem. Annyit se mondott nekem, hogy szia. A hiánya… összetört engem. Egyedül maradtam. Neki ott volt Ved, de nekem senkim sem volt. Nem feleseltem többet Sherilynnel, mégsem szállt le rólam. Élvezte a szenvedésem. Ha nem tetszett neki valami rajtam, akkor egy napig nem adott se enni, se inni. Ahogy teltek a hónapok egyre jobban bírtam. Nem mentem többet a faluba, egyedül a magántanáraimmal érintkeztem. Iskolába nem járhattam, Sherilyn nem engedte, hogy érintkezzek az „aljanéppel”.  Utáltam érte, de nem szólaltam meg. Néha napokig. Még Russel sem tudta felolvasztani a páncélomat. Nem bíztam többé senkiben. Gyűlölni kezdtem mindenkit, amiért én nem kellettem senkinek. Valami megváltozott bennem. Egyetlen ember volt, akit szerettem. De ő elárult engem. Elment minden szó nélkül egy férfi miatt. Russel is férfi volt, őt is gyűlölni kezdtem. Ennek ellenére némán tűrtem az érintéseit. Nem akartam, hogy Sherilyn dühös legyen rám.

Sokat olvastam. Erről szólt szinte az életem. Untam az egészet. Sherilyn aljas tetteit, az égő ütéseket az arcomon, a néma megaláztatást valamint Russel egyre erőszakosabb öleléseit. Nem találtam a fényt. Elveszett. Akárcsak én.

Soha nem mutattam ki az érzelmeim. Most sem tettem másként. Elrejtőztem egy üres érzéketlen maszk mögé. Nem beszélgettem, hisz nem volt kivel. Hazudnom sem kellett, de ha tehettem, mégis megtettem. Ha volt rá okom, hazudtam és titkolóztam. Mert senki nem érdemelte meg, hogy őszinte legyek. Annyira jól megjátszottam a jégkirálynőt, hogy néha én magam sem tudtam, hogy mit érzek. Az összes emléket elrejtettem, ami a nővéremhez kötött. A fényképeket és hasonló tárgyakat egy dobozba rejtettem. Nem akartam őt látni. El akartam őt éppúgy felejteni, ahogy ő engem. Nem igazán sikerült, hiszen ő volt az egyetlen barátom. Mégis próbálkoztam.

- Miss Mayline, bejöhetek? – kopogtatott egy nő az ajtómon. Ő volt az új tanárom. Érdektelenül néztem fel rá, de ő nem olyan volt, mint a többiek. Kedvesen mosolygott rám. Nem gúnyosan, nem lenézve, nem utálkozva. Kedvesen. Ettől sikerült valami mosolyfélét az arcomra erőltetnem.

- Persze… Miss?

- Miss Derwush. De szólíts csak Brendának, idén leszek harmincöt. Az még nem olyan sok, nem igaz? Van egy nálad nem sokkal idősebb fiam, Robert a neve. Most is biztos Paullal lóg. Nem ismered őket?

Értetlenül néztem rá. Miért mondja ezt nekem?

Megráztam a fejem.

- Talán jobb is, a szép lányoknak mindig óvatosnak kell lenniük. És te még fiatal vagy ezzel foglalkozni. Hány éves vagy?

- Tizenhat leszek.                                            

- Akkor még van pár nyugodt éved – mosolygott. – Hogy állsz a történelemmel?

Elhúztam a számat, mire Brenda felnevetett. Nem igazán szerettem tanulni.

- A görögöket szeretem – vallottam be végül. A mitológiájuk mindig is vonzott bennem valamit. De a többi ország történelme, az a sok értelmetlen halál és háború nem érdekelt. Csupán megdöbbentett, hogy mire képesek az emberek. Pusztán koholt indokok miatt ítélnek több millió embert halálra. Mennyi kettétört élet, mennyi tönkretett család, mennyi kín és szenvedés. Ez lenne az ember? Egy lény, mely önmaga érdekében átgázol mindenen? Ennyit ér az emberélet? Ez volt a véleményem a történelemről. Röviden és tömören. De ezt nem mondtam ki hangosan, megtartottam magamnak.

- A mitológiára gondolsz? – kérdezte kedvesen. Nem szidott le, hogy nem én döntöm el, hogy mit szeretek és mit nem. Sherilyn mindig ezt mondta.

Bólintottam.

- Az istenek izgalmasak – tettem hozzá. Valóban így volt. Mindig is álmélkodva olvastam a történeteket róluk. A nagy Zeusz, aki a villámokat uralja, Héra, a féltékeny feleség. Aphrodité a szépség, Pallasz Athéné a bölcsesség, a tudás. Nem is tudom, hogy kire akartam hasonlítani az utóbbi kettő közül. Tudás vagy szépség? Számomra mindkettő fontos volt.

- Én is mindig szerettem őket. Misztikusak, de egyben veszedelmesek. Azt hiszem, hogy bár rajongok értük, nem akarnám, hogy valóban létezzenek.

- Miért? – kérdeztem meglepetten.

- Mert olyan szeszélyesek, mint az időjárás. Unatkoznak, és egymás bosszantásán élik ki a mindennapjaikat. Vagy ha már Zeusznál tartunk, a mitológia azt is elmeséli, hogy ember nőket tett magáévá, és sajnos nem egyet akaratán kívül. Héra pedig sok embert megölt, a bosszú istennőit csak ne is említsük. Apollón pedig, amit szegény Kasszandrával művelt… botrányos. De azt hiszem, hogy nem velük kéne kezdeni, hanem a történelem elején. Először az ember keletkezésével, majd az őskorral kéne foglalkoznunk, csak utána az ókorral.

Elhúztam a számat, mire rám mosolygott.

- A történelem az a része is elviselhető. Nem hagyhatjuk ki. Gondolj csak bele. Nézzünk egy regényt példának. Általában nem a történet eleje a legizgalmasabb, de mi lenne, ha nem lenne eleje? Ha azt csak úgy kihagynád és nem olvasnád el?

- Nem lenne értelme…

- Pontosan – bólintott és belekezdett a tananyag legelejébe. Legnagyobb meglepetésemre remek tanárnak bizonyult. Azon vettem észre magam, hogy figyelek rá és igyekszem megjegyezni a szavait. Már nem is utáltam annyira a történelem többi részét.

Egy őszi nap Brenda azzal az ötlettel állt elő, hogy tartsunk egy rendhagyó órát. Ne görnyedjünk a könyvek felett a poros szobában, hanem inkább sétáljunk egyet a szabadban. Örültem ennek az ötletnek. Szerettem kimozdulni régebben, de egyedül nem tettem meg. Így szinte a kastély rabja voltam. Gyönyörűen sütött a nap, és majdnem olyan meleg volt, mint nyáron. Jó volt még utoljára kiélvezni a nap lágy sugarait és magamba szívni a friss kellemes levegőt. Brenda persze a séta közben is a történelemről beszélt, de olyan dolgokat, érdekességeket is elárult, amik nem szerepeltek a tankönyvekben. Azt mondta, hogy csak a megfelelőben kell keresni. A tó parton ültünk le a rozoga fapadra. Régen szinte ezen éltem az életem.

- Anya! – kiáltotta egyszer csak egy vidám férfi hang valahonnan és két férfi sétált felénk. Az egyikük bizonyára Brenda fia volt, a másik pedig a barátja. Brenda arca kivirult a fia láttán.

- Robert! – ölelte magához szeretetteljesen. Furcsa jelenet volt. Akkor értettem meg igazán, hogy nem minden anya olyan, mint az enyém. Mindkét fiú helyes volt, főleg a másik tetszett, aki vigyorogva nézett rám. Közelebb lépett és udvariasan kezet csókolt.

- Paul James. Hogy hívnak szépségem? – kérdezte mosolyogva. Vissza mosolyogtam rá, és közben elpirultam. Még soha nem hívtak így. Még soha nem nézett rám elismerően egy férfi. Russel apai szeretetére emlékeztetett. De ez valahogy természetesebbnek tűnt.

- Scarlette Mayline – feleltem, és közben udvariasan biccentettem Brenda fiának is, aki csak most figyelt fel rám.

- Robert Derwush – mutatkozott be ő is kedvesen, de ő tartotta a távolságot. Már biztos volt barátnője. Egyáltalán nem bántam. Nem igazán akartam egyikőjüktől sem semmit. Túl tapasztalatlan voltam még ehhez, az alig tizenhat évemmel. De Paul szemérmetlenül méregetett, és amikor Brenda már hallótávolságon kívül volt tett csak fel egy kérdést. Talán tudta, hogy neki nem tetszene. De annyit nevettem az elmúlt néhány órában velük, hogy ez szinte felhatalmazta őt erre a meghívásra.

- Szombat este baráti összejövetelt tartunk a falu kocsmájában. Velünk tartasz? – kérdezte mosolyogva és kérlelően nézett.

- Én… - haboztam.

- Kérlek. Nagyon jól fogod magad érezni. Biztos nagyon unatkozol itt – jegyezte meg, és ezzel az elevenembe talált. Igaza volt. Itt volt a lehetőség, amire annyira vártam. Kitörni az unalmas magányból, ami lépten nyomon körülvett. Beszélgethettem velem egykorú lányokkal, és fiúkkal. Szórakozhattam. Elszabadulhattam innen, legalább egy estére. Még akkor is megérte, ha Sherilyn dühös lesz. Igent kellett mondanom. Mégis féltem. Furcsa befogadni a változásokat. De muszáj.

- Igen, ott leszek – mosolyogtam, mire boldog elégedettség jelent meg az arcán.

- Nem bánod meg, ígérem – kacsintott rám. – Sétálunk egyet a tó körül?

Bólintottam és életem egyik legszebb estéje következett. Többet nevettem, mint eddig bármikor. Később Robert is csatlakozott hozzánk és megtudtam, hogy a barátnőjét Elenának hívják. Már hónapok óta együtt voltak.

- Hány éves vagy, Scarlette? – kérdezte Robert.

- Tizenhat leszek, és ti?

- Tizenhat? – kérdezte Paul meglepetten. – Legalább tizennyolcnak néztelek volna, a visszafogott ruháid ellenére is. – Én húsz vagyok.

- Én pedig huszonegy. Az anyád nagyon borzasztó?

Nevetve bólintottam. Igaza volt. Miért kellett volna megvédenem őt?

- Ha tudnád – tettem hozzá. Utána az magukról meséltek. Mindketten városban éltek ezelőtt, főleg arról meséltek nekem. Hitetlenkedve hallgattam az életüket. Az enyém semmi nem volt ehhez képest. Egy burokban léteztem, távol a világ pezsgésétől. Nem bántam meg, hogy igent mondtam a hívásukra. Végre élhettem egy kicsit. Én  is vágytam a szórakozásra. Stefanie kitörhetett egy egész életre, én is megérdemlek egyetlen estét.

Fogalmam sem volt, hogy ez a döntés milyen hatással lesz a jövőmre. Egyetlen apró dolog alapjaiban változtathat meg egy életet. A sors apróságok egymásból következő sorozata, minden egy láncreakció. Én pedig elindítottam azt a folyamatot, ami végül a halálomhoz vezetett.

(Robert Derwush)

(Brenda Derwush)