19. fejezet: Sokk

Fogalmam sincs, hogy merre és hogyan mentem. Talán stoppoltam, vagy végig gyalogoltam? Kába voltam. Folyton csak őket láttam magam előtt. Nem figyeltem az útra, a lábaim automatikusan vittek valamerre. Ólmos fáradtságot éreztem az egész testemben, és közben reszkettem. Biztos kaptam még ajándékba egy kis Sherilyn-féle hideget, de csak miután belepiszkált az apám fejébe és hazaküldte őt.

Sötét volt. Fogalmam sincs, hogy mikor sötétedett be. Csak mentem és mentem. De nem tudtam, hogy hol vagyok. Körülnéztem.  Sehol semmi. Csak élettelen pusztaságok. Gondolatban gratuláltam magamnak, amiért ilyen helyzetbe sodortam magam. És még telefon sem volt nálam. Fantasztikus. Úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék, pedig egy kortyot se ittam.

Káromkodva ültem le a hideg földre, és csak néztem magam elé. Voltak dolgok, amiket fel kellett dolgoznom. Vajon, a valóságot láttam? Vagy ha nem, számít? Mert akár történhetett így is. És miattam történt az egész? Hogy én meghaljak? Akkor miért nem lehetett csak engem bántani? Miért kellett a barátaimat megölni? Az egész az én hibám. Sikerült az itt töltött idő alatt meggyógyítani magam, de most felszakadt bennem minden. Szégyenszemre sírni kezdtem. Ritkán sírtam, de ez most igazán fájt. Égetett belül. Olyan volt, mintha Sherilyn kitépett volna belőlem egy darabot. Csak néztem a sötétséget, és a néhány csillagot az égen. Talán most ők is odafent vannak és engem néznek. Talán szidnak, talán gyűlölnek. Már tudom, hogy nem igaz szerelem volt Becky-vel, de az első. Az első az ember soha nem felejti el, és történjék bármi az első mindig nyomot hagy bennünk. Az igazi Scarlette volt, de attól még hiányzott Becky. Egy év jutott nekünk. Egy gyönyörű év. Miért van úgy, hogy Rebecca meghalt, Scarlette pedig halott? Hol az igazság?

Miért okozta Sherilyn a balesetet? Miért akart már akkor is megölni engem, amikor az a fő baja, hogy itt vagyok. Ha nem lenne a baleset, soha nem jöttünk volna ide, legalábbis én biztos nem. Miért? Hol vannak a válaszok? Scarlette miért nem volt hozzám őszinte? Miért nem mondta el, hogy ki az anyja? Ez mindent megváltoztatott, még akkor is, ha végig az orrom előtt lebegett az információ, csak én nem vettem észre. Nem raktam össze a kirakós apró darabkáit. Akkor nem jöttem volna ide, ha tudtam volna. Vajon, aggódik értem? Mit mondhatott apám, hol vagyok? Talán, hogy felszedtem valakit? Te jó isten, ne… Nos, akkor nem keres senki. Scarlette utál, mert azt hiszi, hogy megcsaltam. Liss dühös, amiért ezért maradok el otthonról. Mira a csók miatt kiakad, és talán bevallja Tednek. Nos, ha ez tényleg így van, senki nem keres. Senki nem aggódik. Talán vissza se kéne mennem. Ha meghalnék Sherilyn boldog lenne, Melissának és a többieknek nem esne baja. De

Scarlette örökké szenvedne! Képes egy szív kétfelé húzni? Kit válasszak? Melyik tudattal tudnék együtt élni? Bár az utóbbival nem kéne, mert halott lennék.

Hogyan fogok hazamenni? Merre van az út? Merre keressem? A következő pillanatban felkaptam a fejem. Egy teherautó tűnt fel a távolban, és erre tartott. Talán megkérdezhetem, hogy merre van a kastély. Leintettem.

- Elnézést! Nem tudja, hogy merre van a kastély? – kérdeztem a volán mögött ülő ötvenes éveiben lévő férfitől.

- Milyen kastély? – dörmögte.

- Talán… Mayline.

- Ó, a Mayline-kastély? Hogy kerülsz ide? Az innen nagyon messze van. Gyere, szállj be. Egy darabon elvihetlek.

- Köszönöm! – hálálkodtam, és beszálltam. Az úton nem szólaltunk meg, a rádió szólt. Aztán megpillantottam a rémálmomat. Egy autó száguldott felénk, irányíthatatlanul. A mellettem ülő férfi felkiáltott, és megpróbálta félrerántani a kormányt, de akkor már mindegy volt.

Fékcsikorgás. Csattanás. Valami a fejemnek ütközik. Sherilyn ördögi nevetése valahol a közelben.

- Ő okozta – gondoltam, aztán elvesztem megint a sötétben.

Arra ébredtem, hogy valaki pofozza az arcomat. Esőcseppek hullottak az arcomba. Valaki kétségbeesetten ismételgette a nevemet. Kábán kinyitottam a szemem, és azt hiszem képzelődtem. Ugyanis Melissa ütögetett. Döbbenten pislogtam és nem éreztem a balesetnél szerzett sérüléseimet. Amikor felültem körülnéztem, és rájöttem. Csak az én fejemben volt baleset, még csak a teherautó sem jött erre. Csak betekintést nyerhettem, hogy milyen lehetett a másik oldalról.

- Aeron? – kérdezte Liss ijedten. Felnéztem rá. Értetlenül üresen. Mit keres ő itt? Most vettem csak észre Tedet és Mirát. Az utóbbi könnyes szemmel nézett rám, Ted csak aggodalmasan. Melissa pedig ijedten, főleg amikor a szemembe nézett. Nem tudom, hogy mit látott, de nagyon megijedt és sírni kezdett. – Aeron?

- Hm? – morogtam.

- Úgy nézel… mint akkor… - suttogta megrendülten és egyből tudtam, hogy mi baja. A baleset utáni énemre emlékeztettem. Valójában úgy is éreztem magam. Felálltam, de megtántorodtam. Liss belémkarolt. Szörnyen fáradtnak éreztem magam, erőtlennek. Ó, Becky… Charlie… Emma… Miért? Nem érdemeltétek ezt meg! Annyi bűnötök volt, hogy ismertetek engem. Tompán éreztem, hogy Ted és Melissa besegít az autóba és elindulunk.

- Honnan tudtátok, hogy hol vagyok? – kérdeztem rekedten.

- Majd otthon megbeszéljük – suttogta Liss. Ő ült mellettem hátul. Remegtem. Most már nem a hidegtől. Mi van, ha belénk jön valami? És megint csak én élem túl? Magamhoz szorítottam a húgomat és behunytam a szemem. Minden nagyobb fékezésnél megremegtem és felpattant a szemem. Liss olyankor suttogott valamit. Tudta, hogy mi bajom, csak azt nem, hogy miért most. Hogyan jött elő. Sherilyn hibája minden. Átkozott Sherilyn!

Örökkévalóságnak tűnt, mire végre megállt az autó. Ted és Melissa kitámogatott és felvittek a szobámba. Nem éreztem a testemet. Hallottam, ahogy Scarlette rémülten kérdezi tőlem, hogy mi történt, mi a bajom. A többiek nem hallották, nem látták őt. Csak én. Mira nem jött fel, talán nem mert. Nem bántam. Nem volt erőm, megjátszani magam. Abban sem voltam biztos, hogy mi a valóság és mi a képzelet. Talán a baleset volt az igazi, és a kórházban fekszem. Vagy ez az igazi és az meg sem történt. Összezavarodtam. Melissa és Ted kimentek. Scarlette ült le mellém és szólongatott.

- Aeron? Kérlek…

- Ez most… valóság? – kérdeztem rekedt erőtlen hangon.

- Igen, miért? Pihenj, nagyon kimerültél. Mi történt veled? Fáj valamid?

- Csak a szívem – suttogtam feleletképp. – Láttam őket. Ahogy meghaltak. Emma és Charles rögtön meghaltak. Emma be sem csukhatta a szemét. Rebecca… ő lassan halt meg. Elvérzett. Én pedig túléltem. Pedig miattam történt az egész.

- Annyira sajnálom, de nem te tehetsz róla. Nyugodj meg – csitítgatott és átölelt.

- Miért nem mondtad el? Hazudtál nekem… hazudtál… - ismételgettem.

- Mit? – sápadt el, és megremegett a hangja.

- Hogy ki az anyád – nyögtem ki, majd elaludtam.

Amikor felébredtem, hétágra sütött a nap. Puha ágyban feküdtem, és egy testet éreztem magam mellett. Vagy inkább érzékeltem, mert nem volt kézzel fogható.

- Jó reggelt – suttogta mosolyogva. De láttam, hogy szomorú volt.

- Szia – köszöntem, és egy fokkal jobban éreztem magam, mint tegnap. Még mindig fájt, de már határozottan jobban éreztem magam.

- Hol találkoztál Sherilynnel? – kérdezte csendesen.

- Apa megkérdezte, hogy elmegyek-e vele találkozni a birtok tulajdonosával. Én pedig elmentem – feleltem. Láttam, hogy elsápad.

- Mit tett veled? Az apád vidáman jött haza, azt mondta, hogy te még ott maradtál… egy lány miatt… - csuklott el a hangja.

Keserűen felnevettem.

- Csak két nővel találkoztam, az anyáddal és a nővéreddel. Az utóbbi az apámat szórakoztatta, amíg Sherilyn engem… vett kezelésbe.

- Stefanie?! – kiáltott fel döbbenten. Aztán úgy nézett ki, mint akit arcon csaptak. – Elárult engem – suttogta.

- Lidérc. Vakon követi az anyád utasításait.  Sajnálom, Scar – simítottam végig az arcán.

- Mit csinált Sherilyn?

Sóhajtottam.

- Megmutatta a balesetet. Vagyis… a barátaimat holtan.

- Ó, te jó ég! – szörnyedt el és sajnálkozva nézett rám. – Akkor azért voltál ilyen állapotban.

- Aztán amikor hazafelé tartottam… azt képzeltette velem, hogy beszállok egy teherautóba és nekünk hajtanak. De honnan tudták a húgomék hogy hol keressenek?

- Tudtam, hogy történt valami. Éreztem. Írtam egy üzenetet a húgodnak névtelenül, hogy bajban vagy és keressenek meg.

- Írni? Te? Hogyan?

- Tudok mozgatni tárgyakat. A tollat is, ha nagyon akarom. Nem könnyű, de… most sikerült.

- Köszönöm.

- Nincs mentségem arra, hogy miért nem voltam hozzád őszinte. Talán ha megmutatom neked, hogy miken mentem keresztül, megértesz engem.

- Megmutatod nekem? Hogyan?

- Csak hunyd le a szemed és dőlj hátra.