29. fejezet: Aggodalom

Zúgott a fejem, és valami pityegett a közelemben. A ködös elmémen át is azonnal rájöttem, hogy minden bizonnyal egy kórházi ágyban fekszem. Nem jutott eszembe, hogy miért. Még soha nem érzett fájdalmat éreztem. Mintha elárultak volna. De vajon ki? Aztán eszembe jutott. A falról leomló gerendák és a gurulás a lépcsőn. Scarlette volt az. A gondolat hihetetlen fájdalmat okozott. Hittem benne, de ő egy percig sem hitt bennem. Egyetlen félreértés miatt képes lett volna megölni valakit. Ez nem az a lány volt, akit megismertem. Ha rá gondoltam… fájó ürességet éreztem. Amiben reménykedtem, lehetetlen. Vakul elképzeltem őt valakinek, de az a lány már régen halott volt benne. Képzeletem szerelme soha nem tette volna meg ezt. Mira a barátom. Tudta jól, hogy mennyit jelentenek nekem a barátaim, hiszen mindet elvesztettem. És majdnem elvette tőlem az új barátomat is. Remélem, neki nem esett baja…

- Kisfiam – suttogta egy hang. Arra a napra emlékeztetett, amikor az előző alkalommal ébredtem fel egy baleset után. Nem mertem kinyitni a szemem. Nem mertem szembe nézni a valósággal. Nem mertem újra átélni, inkább gyáván elmenekültem. Nem voltam felkészülve arra, hogy Mira esetleg… Nem bírnám elviselni, ha még egy valaki halna meg csupán azért, mert én létezem. Inkább elmerültem újra a sötétségben. Nem akartam felébredni. Nem… nem akartam. Romokban hevert az életem. Képtelen voltam szembe nézni a darabjaival. És nem hinném, hogy kiszolgálna alkohollal a kórházi személyzet egy kis segítségképp. Hirtelen vágyni akartam a tavaszi önpusztító életmódomra. Olyankor elfeledhettem mindent. Csajozhattam minden elkötelezettség, minden árulás és szívfájdalom nélkül. Ihattam és feledhettem elcseszett életemet. Talán mégsem volt az olyan rossz, mint ahogy mostanában visszaemlékeztem rá. Részegként nincsenek áruló, gyilkos szellemek. Soha nem bocsátom ezt meg. Soha. Soha. Soha.

Amikor legközelebb magamhoz tértem, csend vett körül. Óvatosan kinyitottam a szemem. Sötét volt, bizonyára éjszaka. Hány nap telhetett el? Ennyire nem sérülhetem meg. A fejemnél óvatosan kitapintottam egy vastag gézkötést. Talán mégis. Még szerencse, hogy nem szenvedtem agykárosodást, bár ez még nem bizonyított. Szerencsére a szobám üres volt, egy üres ágy volt velem szemben. Vajon, melyik városba hoztak? Hogyan tudhatnám meg, hogy mi lehet Mirával? Úristen, mi van ha nem csak mi ketten sérültünk meg? Mi van, ha Melissának baja esett? Vagy anyunak, Tednek, esetleg Brendának? Soha nem tudnám megbocsátani magamnak. Hogy tehette ezt Scarlette? Mikor lett a gyerekes bosszúból életveszélyes fenyegetés, ami majdnem megölt engem? Érdekelné egyáltalán, ha meghalnék? Vagy csak jogos igazságszolgáltatás lenne.

- Mr. Redway, magához tért? – lépett be egy fiatal ápolónő. Bizonyára övé volt az éjszakai műszak. Ennek ellenére utáltam a hülye kérdéseket. Nyitva volt a szemem. Mégis mit gondolt? – Reggel megvizsgálja magát az orvos. Addig pihenjen. Hogy érzi magát?

- Más is megsérült? A barátom, Mira jól van? – kérdeztem félve. Kerestem az arcán a jeleket. Szemmel láthatólag elkomorult a kérdésem hallatán. A szívem a torkomban dobott. Tudtam, hogy mi következik… egy sajnálom.

- Sajnálom – kezdte és a szívem kihagyott egy ütemet. Legalábbis úgy tűnt. – De nem tudok semmi biztosat mondani. Bizonyára… felépül – mondta és nekem egy hatalmas kő gördült le a szívemről. Mira élt.

- És mások…?

- Senki más nem sérült meg. Az édesanyja bizonyára meglátogatja önt reggel, az elmúlt másfél napban végig itt volt és fogta a kezét.

- Másfél nap?

Bólintott.

- Most pedig pihenj. Jó kezekben vagy – suttogta kedvesen és hagytam, hogy beállítsa a gyógyszeradagomat. Aztán újra álomba szenderültem.

Álmomban egy réten jártam. Ismeretlen volt, még soha nem láttam ezelőtt. Sötét baljós erdő vette körbe. Csendben sétáltam. Egy sikoly harsant a levegőbe és én rohanni kezdtem. Tudtam, hogy valami baj történt. Ekkor megbotlottam és arccal előre borultam a hervadt virágok közé. Leporoltam magam és megnéztem, hogy miben botlottam meg az imént. Elszörnyedtem.

- Liss – nyöszörögtem holtra váltan, de ő nem reagált. Megráztam a testét, de jéghideg és mozdulatlan volt. El akartam menni segítségért, de akkor megpillantottam a többi élettelen alakot. Anya, apa, Mira, Ted, Brenda… Felordítottam. Halottak voltak mindannyian.

Sherilyn nevetése harsant fel a csendben.

- Most az egyszer nem váltom valóra a rémálmod, nem ölöm meg őket. De csak, mert majdnem akkora fájdalmat okoztál Scarlette-nek, mint én....

Megremegtem, szóra nyitottam a számat, de a kép eltűnt, és én felébredtem.

A húgom meggyötört arca volt az első, amit megláttam. Szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta a nyitott szemeimet. Tizennégy éves létére néha úgy éreztem, hogy jóval idősebb a koránál. Nem az átlagos hisztis kislány volt.

- Jó reggelt – mondta kedvesen. – Hogy érzed magad?

- Úgy, ahogy kinézek – morogtam cseppet sem kedvesen és megpróbáltam feljebb tornászni magam, hogy legalább egy kicsit ülőhelyzetben legyek.

- Anya és apa az orvossal beszélgetnek.

- Csak én sérültem meg? – tettem fel a számomra legfontosabb kérdést. Melissa zavartan harapta be az ajkát, mintha kényes témát érintettem volna. Tudtam a választ, hiszen az ápolónő már tájékoztatott, de a húgomtól akartam hallani. Biztos voltam benne, hogy többet tud mint egy éjszakai műszakos kórházi dolgozó.

- Igen – hazudta nekem szemrebbenés nélkül.

- Ne hazudj – sóhajtottam. – Hiába ez a nagy kötés a fejemen, még nem vagyok hülye. Hogy van Mira? Tulajdonképpen lelöktem a lépcsőn – tettem hozzá bűntudatosan.

- Megmentetted az életét. Ha nem avatkozol közbe, akkor meghalt volna. Csak az esésben sérült meg, de ha a gerenda is eltalálja, akkor már a temetőben lenne. Az orvosok is ezt mondták.

- Hogy van?

- Sajnos, így is beverte a fejét. Még nem ébredt fel – vallotta be félve a reakciómtól. Megdermedtem. Mindez miattam. Mert megcsókolt. Ha nem vagyok, Scarlette soha nem tett volna ilyet.

Felsóhajtottam.

- Szerelmes vagy belé?

- Nem – jelentettem ki határozottan. – De nem gondolod, hogy épp elég barátomat vesztettem el? A csók előtt… olyan volt, mintha lenne még egy testvérem.

- Sajnálom, erre nem is gondoltam.

Az a baj, hogy ő sem. Ebben a pillanatban utáltam Scart. Nem tudtam sajnálni őt. Neki kellett volna a legjobban tudni, hogy milyen elveszíteni valakit, akit testvéredként szeretsz. Tudnia kellett, hogy hány embert vesztettem már el. Arra pedig nincs mentség, hogy a szememben gyilkossá vált.

- Nem akarod megmutatni, hogy melyik szobában van? – kérdeztem, mire ijedten nézett rám.

- Még nem kelhetsz fel.

- Kérlek, Liss. Csak tudni akarom, hogy hogy van. Miattam esett baja.

- Hát te nem vagy normális, tönkreteszed magad – csóválta meg a fejét, majd felsóhajtott. – Na jó. De anyáék előtt kényszeríttettél engem, megértetted?

- Áll az alku – vigyorogtam rá, majd Liss segítségével kimásztam az ágyból. Szerencsére már nem volt hozzám semmi sem kötve. Miután felébredtem biztos levették rólam. Az infúziós állvány sem volt már az ágyam mellett. A fejsérülésemen kívül azt hiszem más bajom nem esett. Esetleg néhány zúzódás és rándulás, mert szinte remegtek a lábaim, amikor rájuk nehezedtem. Fájni kezdett mindenem. Melissa aggodalmas arccal hagyta, hogy rátámaszkodjak, a koordinációm még nem volt tökéletes.

Pechemre Mira szobája elég messze volt, az intenzíven. Most vettem csak észre, hogy én már nem ott vagyok. Lifteznünk is kellett, de legalább a szüleinkkel nem futottunk össze. Furán néztek ránk az emberek, bár inkább szánakozva. Kezdtem belejönni a járásba, de túl gyorsan fáradtam. Hiába egy súlyosabb agyrázkódás nem gyerekjáték.

- Ez az – mutatott Liss egy ajtóra. Mázlim volt, éppen nem állt előtte egy ápoló sem. A nővérpult üres volt. Lenyomtam a kilincset és beléptem. Ted volt az első, akit megláttam. Aztán ahogy tovább mentem láttam meg egy vékony, sápadt Mirát. A testéből csövek lógtak ki és nem nézett ki túl jól.

- Aeron? – nézett fel Ted meglepetten.

- Hogy van?

- Felébredtél? Hogy vagy? Mit csinálsz itt? Állítólag rosszabbul voltál, mint Mira… - hadarta zavartan. A szemei alatt sötét karikák sötétlettek.

- Élek. Mira?

- Fizikailag rendben van, csak nem ébred fel. Agyrázkódás, minden bizonnyal.

- Sajnálom – nyögtem ki. Nyomorultul éreztem magam.

- Én köszönöm – mondta hirtelen hálásan.

- Mi?

- Megmentetted az életét, és majdnem belehaltál. Ne haragudj a verekedés miatt, tudom, hogy nem vagy belé szerelmes. Mira elmondta, hogy valaki másé a szíved. Szóval… én sajnálom. Csak elborult az agyam.

- Mit mondott pontosan? – kérdeztem félve.

- Csak hogy reménytelenül beleszerettél valakibe, és hogy nem vagy hajlandó elengedni őt.

Sóhajtottam.

- Nos… a reménytelenül pont ideillő kifejezés.

- Sajnálom, haver – nézett rám szánakozva, de megráztam a fejem. Nem akartam most Scarlette árulásával foglalkozni.

Brenda lépett be hirtelen. Meghökkenten néztem rá. Még soha nem tűnt ennyire öregnek és megtörtnek. A szemei feldagadtak, vörösek voltak a sírástól és minden bizonnyal már napok óta nem aludhatott. Az egész testtartása megroggyant.

- Aeron? – nézett rám döbbenten. – Szent ég, mit keresel itt? Hogy vagy? Édesanyád mindenhol téged keres, a szívinfarktust hozod rá. Menjetek vissza gyorsan a húgoddal… - sopánkodott.

- Sajnálom, ami Mirával történt, Brenda.

- Én is, fiam. De te megtettél mindent, amit tudtál. Most menj – intett kifelé, és én szót fogadtam. Még vetettem egy utolsó pillantást Mirára, és fáradtan indultam kifelé, Lissára támaszkodva.

Brendának igaza volt, anya már a plafonon volt. Amikor meglátott felsikított és hisztérikus zokogással ölelt magához.

- Hol voltál? Ne csináld ezt velem még egyszer, drágám.

- Ne haragudj, anya – nyögtem ki halkan és egyre bágyadtabbnak éreztem magam. Fekete pontok cikáztak a szemem előtt.

- Szerintem fektessük le gyorsan, mielőtt összeesik – szólalt meg az apám aggodalmasan, én pedig hálásan engedtem, hogy az ágyhoz támogasson.

- Mi baja? – kérdezte Liss.

- Csak a gyógyszerek miatt gyorsan kifárad. Még pihennie kell.

Még hallottam, hogy anya kérdőre vonja Lissát, amiért segített nekem elhagyni a szobámat, majd álomtalan álomba merültem.