30. fejezet: Vissza a városba

Scarlette és én nem találkoztunk többet. Egy hétig tartottak bent a kórházban, de nem tértem vissza a kastélyba, hiszen mire megtehettem volna, addigra már kiköltöztünk. Mira néhány nappal ezelőtt felébredt, és az orvosok szerint semmilyen maradandó károsodást nem szenvedett. Csak pár nappal maradt tovább bent, mint én. Csak kétszer beszéltem vele, amikor felébredt, és amikor elbúcsúztam. Ő is hálálkodott, amitől még rosszabbul éreztem magam. Talán ezért bukott ki belőlem.

- Kérlek, ne köszönd meg – förmedtem a sápadt lányra. – Scarlette tette. Miattam. A csók miatt.

- Mi? – kérdezte döbbenten.

- Sajnálom. Nem szabadott volna beleszeretnem egy szellembe. Tudhattam volna, hogy ennek csak rossz vége lehet. Csak azt bánom, hogy ezt te is megszenvedted. Pedig te megmondtad, hogy ez lesz a vége.

- Ne hibáztasd magad – nézett rám kedvesen. – Ha te nem vagy, soha nem jövök rá, hogy a szerelem ott van az orrom előtt. És Ted után te vagy a legjobb barátom.

- Örülök, hogy a barátod lehettem – mosolyogtam rá.

- Különleges lány Scarlette, igaz? – kérdezte csendesen.

Némán bólintottam.

- A legkülönlegesebb. De soha nem bocsátom meg neki, hogy rátámadt a szeretteimre.

- Csak rám.

- Te a családom vagy, Mira. Mint egy testvér, emlékszel? – mosolyogtam, mire ő is felnevetett.

- Kár, hogy elmentek. Vigyázol magadra, ugye? Látjuk még egymást?

- Ebben egészen biztos vagyok. Teddel talán meglátogathatnátok a téli szünetben. Brendát is szívesen látjuk.

- Kihagyhatatlan ajánlat – kacsintott rám. Aznap azt az életvidám lányt hagytam magam mögött, akit megismertem.

Visszatérni a városi forgatagba különös volt. Mintha Scarlette előtt nem is lett volna életem. Hiányzott. Mégsem akartam visszatérni hozzá. Ő választott. Ellökött magától elég hatásosan. Az autóút hosszú volt és néma, csak Alma ugatása törte meg néha a csendet. Ugyanolyan, mint a nyár elején, azzal a különbséggel, hogy Liss izgatottan várta a találkozást a barátnőivel. Egész nyáron leveleztek, de az nem volt ugyanaz. Őt legalább volt, aki hazavárja, de nekem nem maradt senkim a városban. Scarlette-ről csak egy emlékem maradt, a kép, amit rólunk rajzolt a zsebemben lapult. A „balesetkor” is nálam volt. Szerencsére senki nem találta meg, nem kutatták át a zsebeimet. Legalább volt valamim, ami bebizonyította, hogy nem csak álom volt ez az egész. Hogy Scarlette tényleg létezett, létezik. Voltak szép pillanataink. Miért kellett mindennek így véget érnie?

A családom bántak  úgy bánt velem, mintha törékeny volnék. Azt se akarták megengedni, hogy én cipeljem a cuccaimat, de makacsul kitéptem az apám kezéből és megindultam a régi otthonom felé. Idegennek éreztem magam. Minden olyan városi volt. Furcsa volt egy lifttel menni felfelé egy nagyvárosi lakástömb negyedik emeletére. A feszült csend pedig rátett még egy lapáttal. Nem értettek, hogy mi bajom van. Nem is csoda, ők nem tudtak Róla. Csak azt látták, hogy pont olyan vagyok, mint mielőtt elmentünk volna a Mayline kastélyba. Láttam az arcukon, hogy így gondolják. Anyu és Lissi pont ugyanúgy néztek, mintha legalábbis ikrek volnának, csak a szemük színe különbözött. Apa arca csak szimplán feszült volt. Ő legalább nem kezelt időzített bombaként. Csak rosszkedvem volt. Annyira nem nagy dolog, előfordul. Általában a második pofon az élettől már nem fáj annyira, nincs miért aggódnom. Hamar túl leszek a szellememen. Hamar. Csak még néhány nap borús hangulat. Csak néhány nap.

A máskor barátságos, hangulatos lakásunk most olyan volt, mintha csak vendégségbe érkeztem volna. A szobám felé vettem az irányt, és csalódottan konstatáltam, hogy majdnem olyan mint egy kórházi szoba. Üres. Katonai rend uralkodott benne. Képes voltam egy ilyen szobában élni majdnem két hónapig? Megdöbbentett a felismerés. Szó nélkül indultam a tárolóhelyiségbe, ahol mindenféle lomot tartottunk és kerestem egy festékes dobozt. A szobámba cipeltem és sötét zöldre festettem a szobámat. Végre volt benne egy kis szín. Mikor festettem én ezt fehérre? A festés jól esett, bár tovább tartott, mint terveztem. Nem baj. Csak holnapután kell elkezdenem a sulit. Csak néhány napról maradok le. Nem kár érte. A barátaimtól már régen eltávolodtam. A baleset után tűnt csak fel, hogy csak négy igaz barátom volt. A többi csak silány utánzat, még a barát szó jelentésével sem voltak tisztában.

- Kész a vacsora – nyitott be Melissa, majd döbbenten nézett körbe. – Jéé… végre. Kezdtem unni azt az unalmas fehér színt. Amúgy Sharon és Betty is itt vannak. Légyszíves, ne légy bunkó. Tudod, hogy Sharon beléd van zúgva – nézett rám boci szemekkel.

- Nem terveztem lemenni. Nem vagyok éhes – vontam meg a vállam. – Úgysincs kedvem a barátnőidhez.

- Kérlek, tedd meg anyuért. A kedvencedet készítette – kérlelt, mire nagy nehezen rábólintottam. Nem akartam csalódást okozni anyának. Csak túlélek két nyafogós libát néhány percig.

Talán elhamarkodott kijelentés volt. Sharon majdnem felvisított mikor meglátott, mintha legalábbis valami jóképű híresség lettem volna. Nem tudtam nagyon leplezni a nemtetszésemet.

- Sziasztok – köszöntem cseppet sem barátságosan. Nem igazán kedveltem őket, és azt sem értettem, hogy Lissa miért barátkozik velük. De ő fel sem vette a megjegyzéseimet, sőt mellettük szinte kifordult önmagából. Sharon próbálta észrevétlenül megigazgatni szál egyenes hosszú szőke haját, míg Betty barna göndör fürtjeivel játszadozott. Csak a felszín számított az ő világukban. Nekem ez nem jött be. Még Rebecca előtt kinőttem az ilyen lányokból.

- Hallottam, a balesetről – szólalt meg Sharon. Szinte a levegő is megdermedt a levegőben, anya féltőn nézett rám, miközben a vacsorát tálalta. – Remélem, már jobban vagy.

- Igazi hős vagy – tette hozzá Betty álmélkodva. A reakcióm csak egy szemforgatás volt. Inkább elkezdtem enni. Melissa szerencsére elvonta rólam a figyelmet, mivel rákérdezett a nyári pletykákra. A következő néhány perc inkább egy bulvárlap szerkesztőségére emlékeztetett. Már nem is tudtam követni, hogy ki mikor kivel, kit hogyan csalt meg, kivel vagy kivel nem jött össze. Magamba erőltettem néhány falatot, majd szó nélkül felálltam és távoztam a szobámba.

Feltekertem a hangerőt és az ágyamba dőltem. Behunyt szemmel bámultam a plafont és megpróbáltam semmire sem gondolni. Nem voltam álmos. A szobámban sem találtam semmi olyat, amivel elfoglalhatnám magam. Már az internet sem vonzott, ez már tényleg a vég kezdete. A zene volt az egyetlen, ami nem változott. Történjék bármi, imádtam.

- Aeron? Bejöhetek? – hallottam egy magas hangot. Felnéztem és Sharon mosolygó arcát láttam meg az  ajtómban.

Megráztam a fejem. Tudom, hogy nem voltam túl kedves, de nem volt idegzetem most az emberekhez. Scarlette töltötte ki minden gondolatom. Miért tette ezt? Miért akart gyilkos lenni? Talán csak naiv voltam és ostoba. Hiszen tudhattam volna, hogy egy lidérc sem ártatlan és jóságos. Én mégis a kezébe adtam a szívem, és szinte megkértem, hogy törje össze. Kétszer voltam szerelmes életem tizenhét éve alatt, de mindig csak a szenvedés jutott. Hát akkor mit ér a szerelem? Túlbecsülik. Nem létezik. Soha többé nem akarok újra ebbe a hibába esni. Nem akarok többet szerelmes lenni, nem akarok többé közel kerülni egy nő lelkéhez sem. Életmód változtatás kellett nekem. Egyetlen egy éjszakák nem okoznak szívfájdalmat. Testi kielégítés, és mielőtt még fájna lelépsz. Talán ez a jobbik út, a fájdalom mentesebb.

- Minden rendben? – nézett rám Sharon zavartan. Talán azt hitte, hogy kell különösebb ok arra, hogy visszautasítsam. A húgom barátnője volt. És nekem már csak egy dologra kellettek a nők. Mától visszavonhatatlanul.

- Mit… szeretnél? – nyögtem ki viszonylag udvariasan. Pedig bunkó akartam lenni.

- Téged – felelte nagyot pislogva, mire felnevettem. Nem vettem komolyan őt. Tizennégy éves volt. Még maga sem tudta, hogy mit akar. Nem akartam kikezdeni vele. De a következő pillanatban megcsókolt. Nem olyan csók volt, mint Miráé, ami teljesen sokkolt. Ez nem ért annyira váratlanul. Inkább csak az lepett meg, hogy jól esett. Nem éreztem azt az ürességet, mint Miránál. Ő tényleg csak barát volt. Viszont szikrák sem voltak, mint Scary-nél. Ez a csók csak olyan átlagos volt. Hihetetlen, hogy a mai tizennégy évesek mennyire tapasztaltak tudnak lenni. Néhányan.  Eltartott egy kis ideig, amíg felfogtam, hogy el kéne tolnom magamtól. De nem akartam. Talán erre volt abban a pillanatban szükségem. Talán el  akartam követni azt a bűnt, ami miatt majdnem meghaltam. Talán csak kicsinyes bosszú volt. Egy bosszú, amiről csak én tudtam, ami csak nekem okozott örömet. Meg akartam engedni a gyerekességet. Csak egy kicsit. Ő is megtette. Azt hiszem, a gyilkossági kísérletét Mira ellen, szakításnak vehetem, annak ellenére, hogy nem is jártunk igazán.

Sharon elégedetten simított végig a testemen. Megremegtem. Kellemes volt. Lassan gombolni kezdte az ingemet. Közben pedig elszakadt az ajkaimtól és apró csókokat hintett a nyakamra. Jól esett, de nem hagyhattam tovább. Lissa soha nem bocsátaná meg.

Gyengéden lefejtettem a karjait, és óvatosan eltoltam magamtól. Csalódottan nézett rám, de a szemei még mindig az iménti buja vágytól fénylettek.

- Sajnálom, de… - kezdtem bele, bár nem tudom, hogy mit akartam mondani. Hogy túl fiatal? Hogy nem találom szimpatikusnak? Hogy túl van öltözve? Hogy ő Melissa barátnője? Hogy ő nem Scarlette? Azt hiszem, egyiknek sem örült volna. De nem kellett semmit sem mondanom. Némán megigazította magán a ruhát és minden szó nélkül távozott a szobámból. Egyedül az ajtócsapódás törte meg a csendet, ami a hangulatáról árulkodott.

Sóhajtottam. Hibának éreztem ezt. Mennyire más volt egy élő embert ölelni. Mennyire más volt érezni az illatát. Nem csak elképzelni. Nem csak nagyjából átélni.

Aznap éjjel Scarlette-tel álmodtam. De nem szellemként, mindketten emberek voltunk. Egymást öleltük boldogan és szerelmesen, nem állhatott semmi sem közénk. Hiú ábránd, de gyönyörű álom.