28. fejezet: Bosszú

Tedre néztem, mondani akartam valamit. Valamit, amivel csökkenthetném a bűnömet. Csak szomorúan néztem rá. Pedig azt akartam, hogy tudja, én nem akartam ezt. Nem akartam bajt. Hiba volt idejönni nyaralni. Scarlette és Ted soha nem bocsát meg nekem. Tudtam, hogy nem tettem semmit, de mégis bűntudatom volt. Nem szabadott volna engednem azt a csókot. Nem szabadott volna eltitkolnom előlük. Joggal haragszanak rám. Lehajtottam a fejem, és rekedt hangon próbáltam összehozni egy magyarázatfélét. Tartoztam ennyivel.

- Részemről Mirával csak barátok vagyunk. Én nem akartam ezt az egészet, soha nem akartalak megbántani. Mira csak össze volt zavarodva… de biztos vagyok benne, hogy nem szerelmes belém.

- Ezt el is kéne higgyem? – kérdezte bosszúsan. Bólintottam, de tudtam, hogy ez nem old meg semmit. Ekkor láttam meg Mirát. Rémülten szaladt felénk, és végigmérte, hogy mi történhetett. Amikor az arcomra tévedt a tekintete… elszörnyedt. Éreztem, hogy ég a bőröm, de nem hittem, hogy ennyire borzalmasan nézhetek ki. Egy-két ütés elég kemény volt. Nem szoktam hozzá, hogy engem ütnek, a régi életemben általában én keveredtem verekedésbe és én is kerültem ki sérülésmentesen belőle. Régen volt. Még Scarlette előtt, abban a nyomorúságos két hónapban a „baleset” után. Nagyon alvilági életet éltem.

- Ted? Aeron? – kérdezte bizonytalanul. Talán ő sem tudta, hogy mit kéne mondania. Talán nem értette Ted viselkedését, hogy miért kapta fel így a vizet.

Mindketten ránéztünk. Ted szomorú csalódottsággal. Mira pedig ő rá nézett és azt hiszem, hogy leesett neki a helyzet.

- Ó… - nyögte döbbenten, majd mikor felülkerekedett meglepetésén, megköszörülte a torkát. – Nem engedted, hogy végig mondjam. Az a csók… az én hibám volt. Aeron nem tehetett róla, egyből le is állított. Nem tudom, hogy mi ütött belém akkor. Nem vagyok szerelmes. Vagy legalábbis nem belé – vörösödött el. Most már tényleg nem értettem semmit. Akkor mégis mit akart tőlem? Miatta haragszik rám Scarlette! Dühös lettem a két hősszerelmesre. Elindultam a part felé. Nem néztem az aggodalmas Lissára sem. Még a szemem sarkából láttam, ahogy szenvedélyesen csókolózni kezdenek, aztán elindultam a kastély felé.

- Aeron! Aeron! Várj! – rohant utánam Melissa és a karom után nyúlt, de én durván ellöktem. Nem akartam beszélgetni. Meg kellett találnom Őt. Meg kellett magyaráznom. Nem akartam így elveszíteni. Rebecca után nem hittem, hogy szerelmes leszek még valaha. De megtörtént. Nem akartam őt is elveszíteni. Nem akartam, hogy ellökjön magától. Csak én láttam őt, szüksége volt rám. Hallottam, ahogy Melissa megtántorodik, és a földre esik. De szerencsére nem esett baja, csak dühös lett rám.

A bejárati ajtó nagyot csattant mögöttem. Anya jött ki a nappaliból, apa bizonyára dolgozni ment a városba. Döbbenten nézett rám, majd mikor meglátta az arcomat, ő is elszörnyedt.

- Kisfiam? – szólalt meg, de őt is válasz nélkül hagytam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat, és szinte beestem a szobám ajtaján. Scarlette az ablak előtt állt háttal nekem. Villámgyorsan kulcsra zártam az ajtót, és mély levegőt vettem.

- Scar… - suttogtam lágyan. Nem tudtam, hogy mire számítsak. Aztán villámló szemekkel fordult felém. Most először jobban hasonlított Sherilynre, mint önmagára.

- Ne hívj így! Ne hívj sehogy! – sziszegte.

- Hallgass meg – könyörögtem. Még soha nem ereszkedtem erre a szintre. Egy nőnek sem könyörögtem. De ő több volt bárki másnál. Különlegesebb.

- Kiöntöttem neked a szívem, elmondtam, hogy hány módon árultak már el. Te eljátszottad velem ugyanazt, amit Paul. Elena lányával. Mit akarsz ezen megmagyarázni?

- Én nem… nem árultalak el. Mira és én barátok vagyunk.

- Volt csók, vagy nem? – nézett rám gunyorosan.

- Volt, de…

- De mi? A nyelvét a szádba erőszakolta és csomót kötött a nyelvedre, hogy ne mondd el nekem? – gúnyolódott hidegen.

- Szeretlek.

- Nem hiszek neked. De tudod mit? Ha játszani akarsz, játszhatunk. Nem kell azt hinned, hogy egy szerencsétlen kóbor szellem vagyok, akit meg kell védeni, és aki elég ostoba, hogy közben meg is lehet csalni.

- Ez nem igaz! – csattantam fel kétségbeesetten.

- Van négy napod. Ez alatt a négy nap alatt megmutatom, hogy nem kell féltened. Megmutatom, hogy nem játszadozhatnak velem többé megtorlás nélkül.

- Kérlek, ne csináld ezt. Nem tehettem arról a csókról!

- Akkor miért nem beszéltél róla? – szegezte nekem a kérdést, amire nem tudtam felelni. Magam sem tudom, hogy miért.

- Adj még egy esélyt.

- Minek? Négy nap és elmész. Amúgy meg nem mondtam volna? Én csak egy esélyt adok – mondta, majd egyszerűen eltűnt. Dühömben az ágyba rúgtam, de csak azt értem el, hogy most már a lábam is fájjon. Fel sem mértem igazán, hogy mire lehet képes Scarlette.

A következő nap maga volt a pokol. Scarlette gyerekes céltáblája lettem. Éjjel az üres ágyon kellett aludnom, mert ellopta az ágyneműimet. Nem említette, hogy ennyire szeret tárgyakat mozgatni. Majd megfagytam, mert természetesen az ablakot is kinyitotta nekem. Félóránként keltem fel, hogy becsukjam, de valami különös „véletlen” folytán mindig kinyílódott. Próbáltam kiengesztelni, de hogyan lehetne megbékíteni egy szellemet? Én még nem találtam meg a választ a kérdésre.

Rossz hangulatban kezdtem a napot, de ami meglepett, hogy Lissa még nyúzottabb volt, mint én.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mire duzzogva nézett fel rám.

- Mit érdekel? Amúgy nem igazán. Megint rémálmom volt – húzta el a száját, majd ásított. Megdermedten. Azonnal tudtam, hogy mi történt. Scarlette nem védte többé a húgomat Sherilyntől.

- Már csak három nap, ne aggódj – suttogtam neki, mire felvonta a szemöldökét. Nem reagáltam a kérdő arcára, inkább gyorsan megreggeliztem.

- Apa? – kérdeztem anyától, mivel nem láttam sehol. Ilyenkor már újságot szokott olvasni egy kávé kíséretében. Karikás szemekkel nézett rám.

- Bent kellett maradnia a városban – sóhajtotta. – Ne haragudj, de mennem kell. Egyedül kell csomagolnom mindent. Semmit nem találok, mintha minden máshol lenne, mint ahol hagytam…

Összeszorítottam a fogam. Ez valahogy tegnap óta velem is megesett. Felmentem a szobámba. Az első, amit megláttam néhány üvegszilánk volt. Aztán egy széttépett fénykép. Remegve nyúltam érte. Rebecca képe volt, ami eltűnt a lovas balesetem után. Felmordultam. Nem gondoltam, hogy Scarlette lopta volna el. De miért? Akkor még nem is ártottam neki.

- Hogy lehetsz ennyire gyerekes? – sziszegtem hangosan. Nem vártam a válaszra, mégis megérkezett.

- Talán, mert soha nem élem meg a felnőttkort – hallottam a hangját gunyorosan. Nem a szobámban volt, mégis hallottam. Igaza volt. De akkor is dühített ez az egész. Az ágyamon talált széttépett pólóm pedig csak adalék volt a „kicsattanó jókedvemhez”.

Halálra akart idegesíteni még ebben a pár napban. Egészen jól haladt vele. A következő pillanatban veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. Lesiettem a földszintre.

- Ez egy antik váza volt! – sopánkodott Brenda feldúltan és remegő kézzel próbálta felsöpörni a darabokra törött váza darabjait. Mira állt előtte.

- De hozzá se értem – csattant fel Mira feldúltan. Most vettem csak észre, hogy az ő szemei alatt is hatalmas karikák díszelegtek. – Esküszöm!

- Menj most a szemem elől – zsörtölődött Brenda. – Rámegy több havi fizetésem… Menj most innen…

Mira szomorúan sarkon fordult. Utána szóltam.

- Beszélhetnénk? – kérdeztem feszülten. Muszáj volt tisztáznom néhány dolgot. Meglepetten nézett rám, a tekintetében égett a bűntudat a monoklim láttán. Végül bólintott. – Inkább az emeleten.

Némán indultunk felfelé a lépcsőn, én gyorsabban, minél előbb túl akartam lenni ezen a beszélgetésen. A lépcső tetején megtorpantam, mert egy különösen nyikorgó hang ütötte meg a fülem. Ijedten néztem a hang irányába. A plafonon lévő gerendák megremegtek. A fejemben szinte hallottam Scarlette kárörvendő nevetését. Egy gerenda kezdett zuhanni egyenesen Mira felé. Gondolkodás nélkül cselekedtem.

- Vigyázz! – ordítottam, majd rohanni kezdtem a rémült lány felé, aki dermedten figyelte a felé közeledő fadarabokat. A derekánál fogva ragadtam meg és megpróbáltam odébb rángatni, de a fejemet éles ütés érte, és már csak azt fogtam fel, hogy mindketten gurulni kezdünk lefelé a lépcsőn. Amikor földet értünk még éreztem, ahogy Mira teste elernyed a karjaimban. Szinte éreztem a vér fémes szagát, és utolsó éber gondolatomban csak remélni mertem, hogy a saját vérem, és nem a kezemben tartott barátomé. Aztán elvesztettem az eszméletem.