34. fejezet: Az igazság pillanatai I.

Hideg kövön ébredtem és szörnyen fáztam. A testem minden ízében remegett. A fogaim koccanása törte csak meg a dermesztő csendet. Bűntudat tombolt bennem Lissa és Mira miatt. Soha nem bocsátom meg magamnak, ha bajuk esik. Soha. Mégsem bírtam kinyitni a szemem, hogy bizonyságot szerezzek szorult helyzetemről. Fogalmam sem volt, hogy mi történt és hol vagyok. Néha hallottam a hangokat, de a szavak jelentése nem ért el hozzám. Sokáig lebegtem álom és ébrenlét, próbálva tudomást sem venni arról, hogy mindenem fáj.

Aztán egy halk sírást hallottam.

- Aeron… Aeron… - suttogta egy halk, rekedten női hang. Felkaptam a fejem, de nem bírtam ülőhelyzetbe tornászni magam. Csak a fejemet fordítottam a hang irányába. Elszörnyedtem. Mirát pillantottam meg a falra láncolva. A ruhája szakadt és véres volt, a szemeiből folytak a könnyek. Még soha nem láttam ennyire törékenynek, még akkor sem, amikor kómában feküdt a kórházban. Próbáltam felállni, de visszazuhantam a földre. Kétségbeestem. Ki kellett innen jutnunk.

- Mira, minden… rendben lesz – nyöszörögtem reszelős hangon. Fájt a torkom. Egy vágás húzódott végig a nyakam alatt. Ha csak néhány centiméterrel odébb… már halott lennék. Fájt még levegőt vettem is, de hozzá kellett tennem még valamit. – Megígérem.

- Hát persze, hogy minden rendben lesz – nevetett egy fagyos hang. – A halál csendes és békés, miután megöltelek titeket nem fog fájni semmi sem.

- Mit… akarsz? – kérdeztem dühösen. Sherilyn magasodott néhány lépéssel előttem. Szinte ragyogott az elégedettségtől. Majd megjelent mellette egy fiatal nő, Scarlette ikertestvére is lehetett volna, annyira hasonlítottak külsőre, de én tudtam, hogy ki az. Stefanie. Scarlette hét évvel idősebb nővére. Az arcán nem látszott egy csepp sajnálat sem. Közönyös arccal mért minket végig. Némán néztem rá, de a tekintetem szinte kiabált. Ő volt az egyetlen reményem arra, hogy Mira élve túlélje ezt az egészet. Valaha Stefanie jólelkű volt. A jóság nem tűnhet el nyomtalanul. Várjunk csak…. Lissa is az autóban ült. Hol van ő?

- Hol van, Melissa? Hol a húgom? – kérdeztem rémülten. Mirára néztem, de a szemeiben a saját érzéseimet láttam. Ő sem tudta, ő is csak rettegett.

- Csak kettőtöket húztam ki a roncsok alól. Ő már halott volt, kedvesem – közölte gúnyosan. Egyetlen pillanatra a szívem megszűnt dobogni, de csak azért, hogy aztán őrült iramban verjen tovább. A fejem visszazuhant a kőpadlóra, csak meredtem egyenesen előre. A külvilágot hirtelen egy ezüstös fátyol takarta el. Döbbenten jöttem csak rá, hogy a könnyeim fátyola. Hallottam egy különös hangot, és csak mikor elcsendesedett fedeztem fel, hogy én adtam ki a különös hangot. Ritkán sírtam. De most összeomlott a világ. Az egyetlen húgom, akit mindennél jobban szerettem. Düh kezdte mardosni a lelkemet. Mardosó önvád, és gyűlölet Sherilyn iránt. Erőt adott. Behunytam a szemem és felálltam, nem törődve a végtagjaim, a sebeim sikolyaival. Remegő térdekkel, bizonytalan testtel, de bátran álltam meg előtte. Nevetve, fölényes gúnyos mosollyal az arcán nézett rám.

- Izgalmasabb lesz megölnöm téged, mint ahogyan azt bármikor is képzeltem volna. Hirtelen áttetsző alakok sokasága öntötte el a termet. Most vettem csak szemügyre a helyet. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Olyan volt, mint egy palota trónterme. Kristályok csillogtak a falakon, középen egy díszes emelvény állt, egy hófehér márványból faragott trónnal. A trón felett egy festmény függött a falon, Sherilyn fényképe. Távolabb több hasonló festmény foglalt helyet. A többi Lidércfény. Mindannyian szépek voltak, sokkal feltűnőbb szépségek, mint az emberek. Egyikőjük sem hasonlított Sherilynre, az ő tekintetükben nyomát sem láttam hidegségnek és gonoszságnak. A terem ajtaja nyitva, egy hatalmas kapun át láttam ki a szabadba.

Az áttetsző alakok szinte parancsszóra váltak láthatóvá. Emberi alakban álltak minket körbe. Láttam, hogy Mira szeme kerekre tágul. Sokkot olvastam ki a tekintetéből.

- Lidércek! Köszönöm, hogy eljöttetek. Ma különös dolog fog történni. Ez a fiú elárulta a népünket ennek a lánynak – mutatott Mirára. Én döbbenten figyeltem Sherilynt. Minden szava hazugság, mégis minden férfi és nő ámulva hitt neki. Nem kérdőjelezte meg őt senki, talán mert nem tehették meg. Talán mert féltették magukat az átoktól. – A fiú ember, egy Látó – folytatta Sherilyn, mire izgatott sustorgás indult útjára, mindenki rám szegezte a tekintetét. – De ez nem menti fel a bűn alól, amiért egy emberrel osztotta meg a titkot. A lánynak halállal kell lakolni.

- Ne! Nem mondtam neki semmit! Ő nem tudta! – kiáltottam kétségbeesve, de csak még több ellenséges tekintetet kaptam.

- Ne hazudj nekem, Aeron Redway – sziszegte Sherilyn. – Már figyeltelek egy ideje.

- Persze, mert meg akartál ölni. Minden szó, ami elhagyja a szádat, aljas hazugság. Megölted a lányodat, csak azért, hogy te maradhass a Lidércfény.

Sherilyn felnevetett.

- Rágalom. Hogyan érte el a kislányom, hogy neki add a szíved? Nem mondta el neked, hogy képtelen a szeretetre? Hogy soha nem fog megtörni az átok, csak belerángat ebbe, hogy meghalj?

- Megtört az átok.

- Én vettem rá Ted barátodat arra a telefonra. Scarlette még mindig szellemként tengődik, bűnhődik bűneiért.

- Nem követett el semmit.

- Ezt mondta neked? És te elhitted? Megölte hidegvérrel Paul Jamest, őrületbe kergette Elena Derwust. Amíg ember volt elcsábította a férjemet, Russel Ellwoodot. Te ártatlannak neveznéd őt? Arról nem is beszélve, hogy kis híján megölt téged és Mirandát. Még mindig ártatlan a drága hölgy?

Döbbenten hallgattam. Erre nem készültem fel, erre nem számítottam. Lecsapott rám az érzés, hogy soha nem ismertem azt a nőt, akit szerettem.

- Elmondta neked, hogy mi az egyetlen módja az átok megtörésének?

Némán hallgattam, miközben Mira hisztérikusan zokogott.

- Az igaz szerelem. Az istennő, aki az átkot kitalálta szórakozás gyanánt szentimentális volt. Kijelentette, hogy csak akkor törik meg a lidércekre sújtott átok ha beleszeret egy emberbe és az ember tiszta szívvel őszintén viszont szereti őt. Vicces kedvében lehetett, mert mint tudjuk, az emberek nem látják a szellemeket. Te láttad őket, és igazán szerelmes is lettél. Akkor vajon, miért nem mondta el neked?

A felismerés fejbe vágott. Tudtam a válasz már azelőtt, hogy Sherilyn kimondta volna.

- Az átoknak meg kellett volna törnie, ha szeret téged. Ha őszinte hozzád és beléd szeret. De az átok nem tört meg. Scarlette soha nem szeretett téged, egyetlen egy percig sem.

Tudtam, hogy igaza van. Tudtam, hogy mindez csak igaz lehet, kivételesen nem hazudott. Hirtelen a lidércek szánakozva néztek rám. Megértettem. Átvert, becsapott. Soha nem jelentettem számára semmit sem. Csak szórakozott, unatkozott. Ugyanolyan romlott volt, mint az anyja.

- Az ítélet tehát a következő. A büntetésetek halál. Senki élő ember nem csöppenhet büntetlenül a világunkba. Scarlette tudta ezt, mégsem tett ellene semmit. Veszélybe sodortátok a népemet. Hiába lettünk többek pusztán elátkozott lényeknél, az istenek hatalma elől még mindig menekülnünk kell. Nem tudódhat ki a titkunk, mert az végünket jelentené. A pusztulást. Stefanie szedd le a lányt a falról – utasította a lányt, aki némán, engedelmesen tett eleget az akaratának.

Mira rám nézett. Még mindig sírt, hozzám lépett és átölelt.

- Ne haragudj, az én hibám – suttogtam. Minden barátom halálát én okozom. Megölni a barátokat, az élet legsúlyosabb bűne.

- Örülök, hogy a barátod lehettem, nem a te hibád. Nem haragszom rád – suttogta sírva, és egy láthatatlan erő szorította össze a szívemet. Még szorosabban öleltem át vékony, remegő testét. Egyek lettünk néhány teljes pillanatra. Hallottam, ahogy Sherilyn tovább beszélt, hallottam, ahogy kimondják a végleges szavakat, de én csak Mirára figyeltem. A legjobb barátomra. Akinek már csak percei vannak hátra. Csak a csoda menthetne meg. De én nem hittem a csodákban. Nem hittem, mert mindig elvesztettem.

- Köszönöm, hogy a barátod lehettem – feleltem halkan, és nem engedtem el őt többé. Hallottam, ahogy Sherilyn szinte követeli, hogy lépjek hátrébb, én mégsem tettem. Nem engedelmeskedtem. Nem voltam bábu, aki vakon teljesít minden parancsot, még a megölésére vonatkozóan is. Legalább a halálom előtti néhány pillanatban megőrzöm széttiport méltóságom elveszett darabjait.

A tekintetünk találkozott Mirával, szomorúan néztem a könnyes barna szemekbe, amik régen oly vidáman csillogtak. Éreztem, ahogy egy hűs, éles penge  a hátamon keresztül egyenesen a szívembe fúródik. Láttam még, ahogy Mira felsikolt, a teste ívbe feszül a fájdalomtól, majd visszanéz rám… és eltűnik a fény a tekintetéből. Szinte egyszerre zuhantunk a földre. A szívem dobbant még egy utolsót, majd megszűnt létezni a világ számára.