31. fejezet: Vihar

A következő nap hamar eltelt, és azon kaptam magam, hogy elérkezett az első nap, amikor iskolába kell mennem. Az ébresztőóra hajnalban keltett fel, amikor azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Kellett néhány perc, amíg magamhoz tértem. Apa felajánlotta, hogy elvisz engem is, ahogy Lissát, de én elutasítottam az ajánlatot. Inkább sétáltam egyet. Még érezhető volt a nyári meleg kellemes utóhatása. Nem szerettem autóval közlekedni, és legalább magamba szívtam egy kis napsugárzást. Nem tudtam, hogy hogyan fogadnak majd. A múlt tavasz kissé érdekesen alakult. Áprilisi balesetem után, csak májusban mentem suliba és nem álltam szóba senkivel. Bunkó és rideg voltam, hogyha valaki hozzám szólt. Évvégére már mindenki messzire elkerült. Még az állítólagos haverok is. Nem tudtam, hogy most mire számítsak tőlük. De nem is nagyon érdekelt. Nem adtam már senkinek sem a véleményére, azok az idők már régen elmúltak.

Egy sötétkék farmer volt ma rajtam, és egy fehér ing. Nem akartam kilógni túlságosan a sorból. De beolvadni sem akartam. Egy dologért szerettem ebbe az iskolába járni. Nem volt egyenruha. Ez volt az egyetlen előnye.

Az épület előtt már rengeteg álltak, beszélgettek, kisebb csoportokba gyűltek. A lányok szoknyában virították barnára sült lábaikat, a fiúk pedig a nyári élményeiket mesélték. Hiába telt már el három nap a tanévkezdés óta, még mindig nem unták meg a történeteket. Én is ilyen voltam. Egyszer régen. Még emlékszem azokra az időkre. Mintha az az ember lettem voltam én, és nem az, aki most vagyok. Nem találtam a helyem.

A lányok többsége elismerően nézett rajtam végig, de nem hozott lázba egyikük sem. Csak egyetlen lány volt, akit látni szerettem volna. De rá dühös voltam. Nagyon dühös. Ennek ellenére szerettem. Ebben egyetlen percre sem kételkedtem.

- Aeron? – csapott valaki hátba, majd egy ismerős arc vigyorgott a képembe. Brandon az évfolyamtársam volt, rengeteg órára jártunk együtt, meg általában együtt ittuk el a maradék agysejtjeinket.

- Brandon, hé! – köszöntem vidáman. Talán még ő volt az egyetlen, aki úgy ahogy normális volt májusban. – Mi újság?

- Meg vagyok, na és te? Hallottam, hogy száműztek a nyárra valami tanyára. Túl lehetett élni? – vigyorgott. Láttam az arcán, hogy milyen szörnyűnek tekinti az információt. Nemrég még én is.

- Túléltem – válaszoltam az igazsághoz hűen. Brandon nem is sejthette, hogy miken mentem keresztül. Lidércek, bosszúálló anyák, szerelmek. Nem unatkoztam. Életem legizgalmasabb nyara volt. Ez nem is kétség. Csak olyan furcsa volt visszatérni a hétköznapi életbe, ahol nyoma sem volt a természetfeletti világnak.

Megdermedtem.

Hiszen én is a része voltam. Soha nem osztottam meg ezt az információt Scarlette-tel. Tudnia kellett volna róla, hogy mi vagyok. Hogy Látó vagyok. Ezért látom őt. El kellett volna mondanom. Hogyan feledkezhettem meg erről?  A világába tartoztam. Csak ő ezt nem tudta. Talán minden máshogy alakul, ha elmondom neki.

- Aeron? Aeron? – szólongatott Brandon furcsa ábrázattal. Voltak, akik nevetve mentek el mellettem, de volt egy-két lány, aki megjegyezte, hogy kifejezetten aranyosan tudok bambulni. Megráztam a fejem és az előttem álló fiúra néztem. Nem szabad foglalkoznom ezzel a Látó dologgal. Nem jelent semmit. Már nem akarok Őhozzá tartozni. Már nem. Nem vagyok olyan, mint ő. Én nem lennék képes féltékenységből ölni. Én ember vagyok, és az is akarok maradni. Nem tudom, mit jelent Látónak lenni pontosan, de jobb, ha nem is foglalkozom vele. Itt a való élet. Nem menekülhetek mindenféle természetfeletti világba. Az életemmel kell foglalkoznom, a sajátommal. Helyre kell hoznom, ami elromlott.

- Tessék? – kérdeztem. Nem akartam, hogy bolondnak könyveljen el. Be kell újra illeszkednem ide, ez az utolsó évem. Érettségi, ballagás és továbbtanulás. Te jó ég… milyen régen gondoltam erre a dolgokra. Pedig régen egyetemet tervezgettem. Nem volt konkrét tervem… de valahogy az egyetemi féktelen élet olyan csábítónak tűnt. Furcsa volt az életem a hétköznapi dolgok kérdései nélkül, és furcsa volt újra belecsöppenni. Itt legalább nem voltak olyan gondjaim, hogy hogyan győzzek le egy gonosz lidércet. Megmentenem sem kellett senkit. Bár… ha elképzeltem Scary-t, ahogy örökidőkre szellemként bolyong a kastélyban… egyedül és magányosan… állj… állj… állj. Elárult. Nem érdekel. Már nem. Nem érdekel.

- Minden rendben? Mintha itt sem lennél – nézett rám. Bólintottam és megpróbáltam úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne. Rávigyorogtam és inkább őt kezdtem kérdezhetni a nyaráról. Szerencsére bejött a téma elterelés.  Vidáman kezdte újságolni a nyári bulikat, a féktelen vad éjszakákat, gyönyörű könnyűvérű lányokat.

- Képzeld… el sem hinnéd, de a stréber Mariah is ott volt a bulikon.

- Mariah? – kérdeztem döbbenten. Ismertem őt évek óta, hiszen évfolyamtársak voltunk, de valahogy sose elegyedtünk szóba. Csendes és távolságtartó lánynak ismertem meg, aki fontosnak tartja a tanulást és mindig csak a legközelebbi barátnőinek a társaságában láttam.

Brandon vigyorogva bólintott, mintha élvezné a meglepettségemet.

- Úgy rázta a clubban, mint egy igazi könnyűvérű lány. Először nem is hittem, hogy ő az. Csak amikor felkértem táncolni, akkor döbbentem rá, hogy ismerem. Vagyis inkább, hogy mennyire nem. És a csókja… egyszerűen isteni. Nem is tudom, hogy hogyan nem vettem észre ezt a lányt.

- Csaknem megtetszett? – vigyorogtam kajánul, mire felnevetett. Aztán bólintott. A továbbiakban arról kérdeztem, hogy hogyan alakul a kapcsolatuk. Irigyelni kezdtem őket.

Főleg mikor megjelent az említett. Tényleg más volt. Más, mint ahogy élt az emlékeimben. Sokkal szebb és nyíltabb volt. Erről az a szenvedélyes csók is árulkodott, amit abban a pillanatban váltottak, amikor azt hitték, hogy nem figyelek. Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy néztem őket. Felrémlett előttem az első csók, amit részegen loptam Scarlette-től. Ökölbe szorított kézzel indultam az épület felé, és mintha az idő is az én gondolataimat tükrözte volna, ugyanis megdörrent az ég. Beléptem az ódon régi unalmas falak közé, és elindultam az osztálytermünk felé, hogy megkérdezzem az órarendemet.

A következő folyosón Lissába botlottam, aki vidáman nevetve köszönt rám, de amikor nem viszonoztam az örömittas hangját, aggodalmas szaladt ráncba a szemöldöke.

- Minden oké?

- Persze – feleltem. – Ha bármi baj van, szólj nyugodtan – tettem hozzá automatikusan, mire az ajkába harapott és elfelhősödött a tekintete.

- Liss? – kérdeztem meglepetten. Láttam, hogy titkol előlem valamit. Már majdnem megnyílt, mikor Sharon jelent meg mögötte. A húgomba karolva kezdett sipákolni valami nagyon fontos dologról, ami miatt Lissnek vele kellett mennie.

- Bocs, Aeron. Majd találkozunk később – szólt hátra Lissa, mikor megindult a Sharon által vezetett irányba. Sóhajtva néztem utána, és próbáltam nem gondolni arra, hogy akkor nézett rám utoljára így, amikor Sherilynnel álmodott.

Megráztam a fejem, hiszen ez csak üldözési mánia lehetett. Nem kell vele foglalkoznom. Normális életet kell élnem. Határozott léptekkel indultam el a tanterem felé, és felkészültem a rám váró egész napos unalomra.

Nem is tévedtem. Semmi érdekeset nem hallottam. Végig szenvedtem egy történelem, egy matek, egy biológia, egy irodalom, egy francia és egy spanyol órát. Már szinte nyitott szemmel aludtam, amikor megszólalt a megváltó csengő. Úgy ugrottam fel, mintha az életem múlna rajta, de nem én voltam a leggyorsabb. Néhányan már ki is viharzottak a bosszús tanár mellett.

- Aeron! Mit csinálsz péntek este? – kérdezte Brandon, miközben mellém ért.

- Semmit, miért?

- Bulizni megyünk páran, benne vagy? Régen ittunk egyet. Emlékszel még azokra az estékre? – kérdezte és rám kacsintott. Természetesen emlékeztem, hogy voltak ilyenek, de a pontos események mindig alkohol hatásának a homályába vesztek. Ennek ellenére bólintottam. Nem terveztem belehalni az unalomba hétvégén is. Kellett egy kis kikapcsolódás.

- Hova?

- A Félszemű Kalózba. Kilenckor találkozunk a szokott asztalunknál. Ha gondolod, hozhatsz valakit, nem probléma.

Mégis kit vihetnék? – kérdeztem magamtól, de ezt hangosan nem mondtam ki.

- Majd meglátjuk, de szerintem egyedül megyek. Akkor majd még beszélünk, még van néhány keserves nap a suliból – mondtam neki, majd elköszöntem.

- Még mindig Rebeccát szereted? – kiáltott utánam, mire megpördültem és visszanéztem rá. Válaszolni akartam, de nem tudtam felelni erre a kérdésre. A szívem mélyén tudtam a választ. Már régen nem őt szerettem szerelemmel. De mégsem mondtam semmit, mert képtelen voltam rá. Nem akartam részletezni az érzelmi világom. Inkább szavak nélkül indultam el a kijárat felé, majd hazaindultam a szakadó esőben.

Nem futottam, nem siettem, és ráérősen gyalogoltam az út mellett hagytam, hogy teljesen elázzak. Hatalmas villámok szelték át időnként az eget, de én soha nem féltem a viharokról. Elmosolyodtam az emlékre, amikor régen Melissa hozzám jött át az éjszaka közepén, mert annyira félt a vihartól. Mindig megvigasztaltam, és megnyugtattam, hogy biztonságban van. A vihar kint van, mi meg bent. Ez valahogy mindig megnyugtatta, valamiért mindig is bízott bennem.

Néhányan esernyővel kínlódtak, de a vihar szinte kicsavarta a kezükből az esernyőt. A szél is fújni kezdett. A fák csakúgy hajladoztak az erejétől. Az eső pedig megállíthatatlanul ömlött az égből. Jól esett ez. Jó érzés volt magamon érezni a hűvös esőcseppeket.

Felszabadultan nevettem fel, de a következő pillanatban a mosoly az arcomra fagyott.

Nem messze tőlem a villám nagyot csapott bele egy hatalmas tölgyfába, és a fénye megvilágított egy régen látott női arcot néhány méterrel előttem. Rajta nem látszott meg az időjárás, egyáltalán nem volt vizes a ruhája. Áttetsző arcán könnyek csillogtak, és egyenesen engem nézett. Fölbe gyökerezett lábakkal pislogtam feléje, és a közelben lángoló fa sem érdekelt. A távolból feltűnő tűzoltó sziréna se. Semmi nem tűnt abban a pillanatban elég fontosnak ahhoz, hogy elfordítsam a tekintetemet. A ruháján vöröslő vérfoltok láttán elborzadtam. Szóra nyitottam a számat, de hangok nem hagyták el a torkomat. Csak mikor a nevemet suttogta, vettem elég erőt magamon. A régen látott arcot nézve egyetlen szó hagyta el kiszáradt ajkaimat.

- Becky?