32. fejezet: Nem haragszom rád

- Becky? Tényleg, te vagy az? – nyögtem ki rekedten. Az ég hatalmasat dörrent, az eső pedig mintha soha nem akart volna elállni. Autók fékeztek a füstölő fa láttán, amibe az előbb belecsapott a villám, de aztán inkább hajtottak tovább. Én csak az Ő arcát fürkésztem. Nem szólalt meg, nem mondott nekem semmit. Csak nézett rám olyan végtelen bánattal, hogy szinte belehasadt a szívem.

Aztán pedig egyetlen szó nélkül eltűnt, én pedig zihálva meredtem arra a pontra, ahol az előbb még őt láttam.

- Becky? Becky! – ordítottam kétségbeesetten. Látni akartam, megérinteni, beszélni vele. Megkérdezni, hogy mégis mi történt vele, amiért itt van. A bocsánatáért könyörögni, amiért meghalt, az én hibámból. Lelki szemeim előtt láttam a Sherilyn által átélt képeket. Becky halálát. A halott barátaimat. Megrázkódott a testem az emlékre, aztán dühösen rúgtam a járdaszegélyébe. Hát nekem nem lehet normális életem? Kiabálni támadt kedvem, de csendben maradtam. Csak álltam ökölbe szorított kézzel és pokolba kívántam az életem. Nem értettem már semmit. Ezer kérdés suhant át az agyamon, de nem láttam át a zűrzavaron. Becky nem lehetett lidérc, halott volt. De akkor hogyan láttam őt? Egyáltalán ez valóság vagy ezt is képzelem?

Az emberek furcsán néztek rám, és odébb húzódtak az utamból. Én csak mentem előre, nem törődve semmivel. Becky arca lebegett a szemeim előtt, és csak arra vágytam, hogy újra lássam őt, hogy válaszokat kapjak. Fájt a gondolat, hogy olyan sorsra jusson, mint Scary. Fájt a gondolat, hogy szenvedni lássam. Bár már nem voltam szerelmes belé, de szerettem Rebeccát.

- Jól van, fiatalember? – kérdezte egy öregasszony, amikor elmentem mellette. Nem figyeltem, nem érdekelt.

Észre sem vettem, hogy mikor értem a Félszemű Kalóz elé. Csak azt tudom, hogy gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt és indultam el a pult felé. Láttam egy-két ismerős arcot, intettem is nekik, de inkább csak a pulthoz ültem. A csaposra néztem, aki nem győzte kiszolgálni a vendégeket, annak ellenére, hogy hétköznap volt. Kértem egy pálinkát, aztán húzóra meg is ittam. Határozottan jól esett. A gyomromban lévő görcs egy kicsit, mintha feloldódott volna. Kértem még egyet, majd még egyet és így tovább. El akartam felejteni mindent. Lebegni akartam az édes öntudatlanságban, ahogy csak régen. Hiszen nekem nem lehet normális életem. Sorsom, hogy halott nőket lássak. Scary… ó, miért árult így el? Talán együtt megtaláltuk volna a megoldást, talán megtörhettük volna az átkot. De ő gyilkos akart inkább lenni. Elárult…

- Hé, Aeron, ülj le mellénk – kiáltott nekem oda egy velem egyidős srác, de a neve hirtelen nem jutott eszembe. Vigyorogva ültem le melléjük, és hagytam, hogy nekem is rendeljenek egy kör tequilát. Hamar kiüresedett az aprócska pohár, és egyre bódultabb és felszabadultabb lettem.

Folyamatosan nevettem, szinte minden kimondott mondaton. Aztán énekelni kezdtünk. Mindenféle hamisabbnál hamisabb dalokat. Már nem is gondoltam a gondjaimra. Voltak egyáltalán? Már abban sem voltam biztos. Inkább kértem még egy kört. Talán ha nem ittam volna le magam, akkor észrevettem volna, hogy az egyik srác valami fehér port szór mindegyik pohárba…

A következő pillanatban képszakadás.

Az első, amit érzékeltem magam körül az a hideg nedves föld volt alattam. A fejem zúgott, az egész testem sajgott, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Kinyitottam a szemem, de azonnal meg is bántam, ugyanis a világ úgy kezdett forogni körülöttem, mint egy őrült körhinta. Felnyögtem, és a szemem elé kaptam a kezem. Gondolkozni kezdtem, de semmire nem jutottam. Nem emlékeztem rá, hogy hogyan kerültem ide. Arra sem, hogy hol vagyok és mi történt velem. Az utolsó emlékem, hogy iszok egy tequilát is a rengeteg pálinka után. Aztán semmi.

Káromkodva ülőhelyzetbe tornáztam magam, és most néztem csak körül. Egy árokban feküdtem, még hozzá egy ismeretlen kihalt környéken.

- Francba – szólaltam meg rekedt hangon. Még soha nem történt meg velem ilyesmi. Szinte biztos voltam benne, hogy nem csak alkohol került a poharamba. Idegesen túrtam a hajamba, és ötletem se volt, hogy mihez kezdjek. Idegesen túrtam bele a zsebembe, de a mobilomon nem volt pénz. Ennek ellenére láttam, hogy tele van nem fogadott hívásokkal. Anyától, apától, és Lissától. Az irataim nem voltak nálam, és nem tudtam, hogy hol veszthettem el őket. Tántorogva felálltam, de kellett néhány másodperc, amíg megtaláltam az egyensúlyom. A ruhámra nézve elhúztam a számat. Enyhén szólva mocskos volt. Vajon, mit művelhettem az elmúlt éjszaka? Az égre nézve, nagyjából dél körül lehetett, úgyhogy sikerült ellógnom mindjárt a második napomat. Bele se merek gondolni, hogy anyáék mennyire aggódhatnak.

Gondoltam egyet és elindultam az út mellett az egyik irányba. Ahogy megdörzsöltem az égő karomat, észrevettem, hogy valami nagyon nem stimmel. Egy kötés volt a kezemen. Bosszankodva jöttem rá, hogy pont úgy néz ki, mint azok a kötések, amiket a tetoválásokra raknak. Hihetetlen. Én többet nem iszom. Meggondoltam magam. Ez így határozottan nem poén, remélem, hogy nem valami gáz dolgot varrattam magamra az éjjel.

Sehol nem volt senki. Csak én gyalogoltam egyedül a kihalt országúton a tűző napon. Hát, nem pont erről álmodtam, ráadásul a telefonom is lemerülőben volt. A következő pillanatban szólalt meg a telefonom. Melissa neve villogott a kijelzőn.

- Szia – köszöntem bele, a hangom még mindig elég rekedt volt. Égett a torkom, és iszonyatos hányinger kínzott.

- Hol a fenében vagy? – sipította egy hang. Meglepődtem. Lisst még soha nem hallottam káromkodni, mindig megmaradt az aranyos kis jó kislány szerepében.

- Kettőt és könnyebbet…

- Anya már félholt az aggodalomtól, mi történt? Hol vagy? Miért nem jöttél haza? Jól vagy?

- Liss, nyugi. Élek, meg vagyok. Per pillanat én sem tudom, hogy hol és hogyan, de…

- Mi?!

- Nyugi. Majd megoldom valahogy – nyugtatgattam, de nem sok sikert értem el. A hangja egyre kétségbeesettebb lett.

- Mi történt?

- Félszemű kalózba voltam és egy kicsit túllőttem a célon.

Felhorkant.

- Hogy én miért nem lepődöm meg? Neked muszáj mindig leinnod magad? Még hétköznap is?

- Ne reagáld túl, mondd meg anyának, hogy… - kezdtem bele, de a telefonom hosszan sípolt, majd a képernyő elsötétült. Fantasztikus. Dühösen indultam tovább, és reméltem, hogy előbb vagy utóbb erre hajt majd egy autó.

- Aeron? – szólalt meg mögöttem egy lágy női hang. Megdermedtem. Tágra nyílt szemekkel fordultam meg és néztem a gyönyörű kék szemekbe.

- Becky – suttogtam a nevét, és a torkom összeszorult. Ugyanúgy nézett ki, mint a baleset napján. Ugyanabban a ruhában állt előttem, amit aznap este majdnem lehámoztam róla. Még ott sötétlett rajta a vére. Talán meg kellett volna ijednem. Talán el kellett volna futnom. Ezt reagálná egy normális ember, ha meglátna egy vérbefagyott szellemet. De én csak megbabonázva meredtem rá, és azt kívántam, hogy bár meg sem történtek volna az elmúlt hónapok. Volt egy boldog életem. Meg volt mindenem, mégsem értékeltem soha. Az emberek mindig akkor jönnek rá, hogy mijük volt, amikor már elvesztették. Ezt történt velem is. Nem becsültem az életem, nem becsültem Rebeccát, majd nem becsültem igazán Scarlette-et sem.

- Ne tedd tönkre magad – suttogta halkan. Tudtam, hogy mire gondol. Arra, ahogy másnaposan festettem. Hogy leittam magam. Hogy már nem az vagyok, aki voltam.

- Hogyan lehetsz most itt? – tettem fel a legfontosabb kérdést. Annyi mindent mondtam volna, de nem bírtam volna épp ésszel, ha örökre szenvednie kéne.

- Tudod, néha a halottak köztetek vannak. Élnek tovább a szívetekben és bár ti nem látjátok, gyakran meglátogatnak.

- Én látlak.

- Te is tudod, hogy ki vagy. Hiába tagadod. Látó vagy, ezért látsz most engem – mosolygott szomorúan. Én mindig csak vidáman láttam őt. Ő volt az örök mosoly az életemben. – Kérlek, vigyázz magadra.

- Ne… ne menj még.

- Hiába fordítottál hátat a természetfelettinek, aki egyszer belekeveredik abba a világba, soha nem szállhat ki.

- Hogy érted? – kérdeztem értetlenül.

- Hogy soha nem leszel biztonságban, mindig meg akarnak majd ölni.

- Sherilyn?

Becky bólintott.

- Annyira sajnálom, Becky – suttogtam halkan és az arcom egyetlen fájdalmas grimasszá torzult. – Nekem kellene halottnak lennem. Mindenről én tehetek, ha jobban figyelek…

- Te is tudod, hogy nem baleset volt.

- De miattam volt. Mert megszülettem. Az egyetlen bűnötök, hogy megismertetek engem.

- Ha azt mondod, hogy hiba volt, én azt mondom, hogy akkor életem legszebb hibája volt – mosolygott rám. – Ne hibáztasd magad. Mi döntöttünk úgy, hogy szeretünk téged. És én voltam a kocsiban a gaz csábító, aki elterelte a figyelmed – nevetett rám, de a szemeiből örökre kihalt a boldogság.

- Tudnod kell, hogy…

- Tudom, hogy szerettél, ahogy én is téged – vágott a szavamba. – Tudom, hogy mennyire fáj, de engedj el minket. Tudom, hogy már részben megtetted.

- Én…

- Jól tetted. Én is továbbléptem volna, ez így volt helyes. Talán ő az igazi. Engem engedj el, és ne őt.

- Ez bonyolult.

- Csak annyira bonyolult, amennyire azzá teszed. Most mennem kell. Csak… muszáj volt figyelmeztesselek. Vigyázz magadra, jó?

Bólintottam. A szemeim égni kezdtek.

- Bocsáss meg magadnak, én nem haragszom rád. Egyikünk sem – suttogta még, majd eltűnt.

Egyedül maradtam zűrzavaros gondolataimmal.