33. fejezet: A telefonhívás

Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam el végül a házunk ajtaja elé. Már jócskán estefelé járt az idő. Eddig észre sem vettem az időmúlását, szinte holdkórosként jártam az útszélén. Az autók némán haladtak el mellettem, még csak nem is lassítottak. Az emberek nem néztek rám, mintha ott sem lettem volna. Rebeccára gondoltam. Nem haragudott rám. Ez valami furcsa követ gördített le a hátamról. Még mindig fájt, de a seb szélei behegedtek. Most már meggyógyulhattam. Tovább léphettem. Már csak az irányt nem tudtam, hogy mégis merre menjek. Élnem kellett volna. Élni azt az életet, amit előtte. A felelőtlen, vidám, bulizós normális életet. Vajon, melyik fiú voltam én? Aki most vagyok, vagy aki annak előtte voltam? Régen megvetettem, azokat, akik ilyenek. És most én is azzá váltam. Talán a sors büntetése, amiért nem érdemeltem meg a sok jót az életemben. Talán mindennek van következménye, talán egyszer mindenért jár büntetés. Valakinek előbb, valakinek később.

A lemenő nap fénye vöröses fénybe vonta a házunkat. Mintha csak az utat mutatná, az utat, melyet követnem kell. Itt voltak azok, akiknek még jelentettem valamit. Amint beléptem az ajtón, megláttam az anyám kivörösödött szemeit. Sírva nézett rám, de mielőtt megszólalhattam volna, fogta magát és szorosan magához ölelt. Távol állt ez tőlünk. Nagyon ritkán hagytam meg neki, hogy kifejezze az anyai szeretetét. Nagyon ritkán. De ahogy az előbb a szemeibe néztem, rájöttem, hogy neki erre most szüksége van. Hogy érezze, hogy itt vagyok és semmi bajom.

- Hol voltál, kisfiam? – kérdezte aztán. Sejtettem, hogy nem úszom meg a számon kérést. De mit mondhattam volna? Hogy láttam Rebeccát, ezért leittam magam? Aztán másnap azt se tudtam, hogy hol vagyok, majd találkoztam is vele? Mi lenne ehelyett a megfelelő válasz? Talán nem létezett.

- Én… sajnálom. Berúgtam tegnap és… ne haragudj.

- Hétköznap? Történt valami? Miért kell állandóan innod? Hányszor mondjam még el, hogy…

- Hiba volt, tudom – szóltam közbe. Ezentúl csak hétvégén iszom, tettem hozzá magamban. Azt nem tilthatta már meg. Néhány hónap és nagykorú leszek.

- Soha többet, ne tedd ezt velem, kérlek.

- Megígérem, jó? – mosolyogtam rá. Nem voltam dühös, de feszélyezett ez a beszélgetés. Szabadulni akartam. Egyedül lenni a szobámban, és összeszedni magam. Megkeresni a régi énemet.

- Rendben. Van egy meglepetésem – mosolygott rám hirtelen. Még mindig megviselt volt, de már nem volt olyan komor. – Menj fel nyugodtan a szobádba.

Kérdő tekintettel engedelmeskedtem. Fogalmam sem volt, hogy mégis milyen meglepetéssel szolgálhatnak ők nekem. Ami azt illeti, nem díjaztam mostanában a meglepetéseket.

A szobám elé érve halk nevetés ütötte meg a fülem. A szemöldökön ráncba szaladt, és azonnal kitártam az ajtómat. Meglepő látvány fogadott. Melissa és Mira ültek az ágyamon vidáman nevetgélve. Amikor megláttak, elhallgattak. Lissa a nyakamba vetette magát.

- Végre! Azt hittem már, soha nem találsz haza! Jól vagy? – kérdezte boldogan.

- Igen – feleltem, de továbbra is Mirát néztem meglepetten. Mit csinál ő itt? Mi folyik itt? – Mira, te…?

- Gondoltam, meglátogatlak. Még nem járok suliba, és nagyon unatkoztam. És bármit is mondasz, akkor is megmentetted az életem. Még egy barátom sem tett értem ilyesmit – felelte és ő is megölelt. Igazi baráti ölelés volt. Mintha csak néhány napig létezett volna az a Mira, aki megcsókolt.

- Jól tetted, és tényleg nem kell megköszönnöd semmit – mosolyogtam, és ahogy rájuk néztem jó kedvem támadt. Szerettem őket. Ők voltak az én testvéreim. – Meddig maradsz?

- Csak néhány napig. Ted hozott el, de neki vissza kellett menni. Azt hitte, azért, hogy itt leszel, na mindegy – kacsintott rám. – Merre jártál?

- Ha azt mondom, hogy fogalmam sincs, elhiszed?

- Neked? Belőled kinézem – nevetett. – Mi a holnapi program? Anyukád kiíratott a hétre, nem akart feltűnést, hogy eltűntél. Szóval nem kell suliba menned.

- Komolyan? – hüledeztem. Ez nem vallott anyámra. – Szuper! Akkor megmutatom a várost. Liss?

- Esetleg eljátszhatnám a beteget – vonta meg a vállát, és vigyorogva köhögött egyet.  – De akkor meg kell szöktetned.

- Ez a legkevesebb. Mit szeretnétek látni? Van valami vár a közelben, van néhány híresebb múzeum, van mozi a közelben, állatkert, vidámpark, a folyó is nagyon szép.

- A múzeum kivételével, felőlem bármit – felelte, majd megdobott egy párnával.

- Párnacsata! – kiáltott fel Liss nevetve, és ütlegelni kezdett egy párnával. Csak sajnos megszólalni se maradt időm, mert mind a ketten nekem támadtak. A létező összes párna a fejemen landolt. Aztán összeszedtem magam, és én győztem. Még ketten sem voltak elegek ellenem.

Liss volt az első, aki kidőlt. Ásítva kérte, hogy elég. Már laposakat pislogott.

- Szerintem feküdjünk le, holnap pedig irány a belváros – indítványoztam. – Mira, te hol alszol?

- A vendégszobában – felelte, majd elindult. Hamarosan egyedül maradtam, de a mosoly végig ott maradt az arcomon. Jókedvűen aludtam el, nem gondolva a rossz dolgokra.

Álmomban egy csodaszép helyen jártam. Egy lenyűgöző tó partján sétáltam, és a kezeim Scarlette vékony testét ölelték. Nem szellemként, emberként. Ragyogó mosollyal nézett rám, a szemeiben olyan boldogság csillogott, amilyet még sose láttam tőle.

- Szeretlek, Aeron – suttogta halkan azt a szót, amit soha nem mondott ki korábban. Soha. Talán mert nem szeretett, csak én akartam, hogy szeressen.

- Szeretlek, Scar – válaszoltam, és óvatosan megcsókoltam. A csók igazibb volt, mint bármelyik eddigi. Végre éreztem őt, a karomban tarthattam. Végre együtt voltunk.

Aztán felébredtem. A csalódás elemi erővel öntött el. Csak álom volt. Csak álom. Nem kellett törődnöm vele. Soha nem fog ez megtörténni. Megráztam a fejem és elmentem letusolni. Aztán felvettem egy egyszerű farmert és egy fehér inget. Próbáltam megszabadulni az álom emlékétől. Olyan jó volt. Jó lett volna, ha igazzá válik. De nem reménykedhettem, reménykedni általában a nők szoktak. Remélni a legrosszabb. Főleg amikor tudod, hogy hiába.

- Kész a reggeli – hallottam anyu hangját a konyha felől. Vetettem még egy utolsó pillantást a szobámra. Furcsán éreztem magam. Balsejtelem szorította össze a torkomat.

Valami történni fog – suttogta egy hang a fejemben. Mintha csak a paranoia uralkodott volna el rajtam. Talán megártott valami. Talán előbb utóbb megőrülök. Megráztam a fejem, és elhessegettem a bennem egyre növekvő rossz érzést. Majd elindultam a konyha felé. Mindenki lent volt. Apa szokás szerint kávét ivott, és közben újságot olvasott. Anya a tányérokat vitte az étkezőben lévő asztalokra, ahol Mira és Melissa már felöltözve vártak rám. Csodálkoztam, hiszen a nőkre mindig várni kell, órákon át készülődnek egy semmiségre is. Most mégis megelőztek. Talán csak Liss ennyire örült, hogy ő is velünk jöhet. Még anya is elengedte.

- Jó reggelt – köszöntem vigyorogva mindenkinek, és úgy döntöttem, hogy nem hallgatok a megérzésemre, semmi baj nem történhet, hiszen végre minden a legnagyobb rendben.

A reggeli után úgy döntöttünk, hogy elsőnek az állatkertet, aztán a vidámparkot nézzük meg. Biztos voltam benne, hogy másra már nem is marad idő, de nem bántam. Nem egy nap az élet. Annyi időnk van még. Hová sietnek mindig az emberek? Sietve vesztik el a legtöbb idejüket.

Kiérve a szabadba, ragyogó napsütés fogadott minket. A lányok már fel is vették a napszemüvegeiket, és úgy ültek be hátra. A sofőr én voltam. Ez valahogy kellemetlen érzés volt a baleset óta. Megutáltam az autókat, a vezetést és a jogosítványomat is. De nem ronthattam el egy ilyen jó napot.

Az állatkert még mindig ugyanolyan volt. Végig néztük az állatokat, valamelyiknél többet, valamelyiknél kevesebbet időztünk. Az oroszlánok nyugtalanul járkáltak körbe és körbe, néha felbődültek. Olyankor mindenki hevesen kattogta a fényképezőgépét. Lissi is fotózott, mire végig értünk az állatkertet, már legalább háromszáz képet csinált. Imádta az állatokat. Ennek csak az volt a hátránya, hogy nagyon lassan végeztünk, hiszen mindenhol meg kellett állni, és megvárni őt. Ezt leszámítva remek nap volt. Szerencsére a vidámparkra is maradt idő, minden veszélyesre felültünk. Olyanok voltunk, mint a kisgyerekek. Nevettünk, szórakoztunk és kipróbáltunk mindent. Csak néha fordult fel a gyomrom, nem bírtam, amikor fejjel lefelé száguldott a hullámvasút. Az valahogy kikészített, de szerencsére minden bennem maradt.

Már lement a nap, mire újra kocsiba ültünk. De mielőtt indítottam volna a kocsit, megcsörrent a telefonom.

- Aeron? Hé, szia. Ted vagyok – szólalt meg egy ismerős hang a telefon túloldalán.

- Ted, helló! – köszöntem én is vigyorogva. – Mi újság?

- Semmi különös. Veletek?

- Most jövünk a vidámparkból és az állatkertből.

- Te jó ég, hány évesek vagytok ti? – nevetett. – Kár, hogy vissza kellett jönnöm. Jó buli lehetett. Egyébként azért hívlak titeket, vagyis inkább Mirát, csak nem vette fel, mert valami Scarlette nevű nő szeretne beszélni vele.

- Hogy mondtad? – kérdeztem dermedtem. – Hogy ki?

- Scarlette Mayline, a tulaj lánya – felelte Ted, én pedig döbbenten meredtem magam elé.

- Aeron, baj van? – kérdezte Mira hátulról, de nem bírtam figyelni rá.

- Az nem lehet… te… találkoztál vele? – nyögtem ki, a nyelvem nehezen forgott.

- Persze. Az anyja küldte néhány papír miatt. Mivel Mira is a kastélyban dolgozott, ezért neki is ki kell tölteni valamit. De nagyon durva, mert ez a lány van az egyik festményen is… Aeron? Ott vagy? – szólongatott. De nem bírtam válaszolni neki. Az agyam kiürült, a világ megszűnt. Öntudatlanul nyomtam ki a telefont.

- Szálljatok ki – kiáltottam hátra hirtelen. Megismételtem, de ők csak aggodalmas kérdéseket tettek fel. De nekem muszáj volt mennem. Vissza a kastélyba. Látnom kellett őt. Muszáj volt látnom. Muszáj. Muszáj. Lebénult tudatom a gázra taposott. Reméltem, hogy kiszálltak, nem bírtam rájuk is figyelni. De mennem kellett, különben szétszakadok. Mennem kellett. Rutinosan, robotszerűen vezettem. Nem szegtem meg egyetlen közlekedési szabályt sem. De nem is voltam teljesen magamnál. Sokkot kaptam, talán. Vagy tényleg megőrültem. Kétesélyes ez a dolog.

Az eső zuhogni kezdett, úgy ömlött, mintha dézsából öntenék. Alig láttam az utat, de mégis tudtam, hogy merre kell mennem. Hozzá. Aztán megláttam a rémálmomat. Sherilyn állt előttem az út közepén. Pánikba esve tapostam a fékre, a kocsi pörögni kezdett, csúszkálni.

- Aeron! – sikította egy hang. Most tudatosult bennem, hogy a lányok nem szálltak ki a kocsiból. Végig bent ültek. Kétségbeesetten ordítottam fel. Nem okozhattam az ő halálukat is! De már késő volt, megint mindent elrontottam. Az autó felborult...