2012. február 3., péntek

35. fejezet: Az igazság pillanatai II.


Utolsó előtti fejezet :( Köszönöm a véleményeket Rebecca D'Angelo-nak és Vivának! <3

Hangokat hallottam. Voltak, amik egészen közelről, de voltak, amik rettentő távolról szóltak. Mint egy rossz rádión. Lebegtem a semmiben, a békés feketeségben. Magam előtt pergett az életem. Végig néztem minden egyes képkockát, és valami megváltozott bennem. Rájöttem, hogy mi az, ami tönkretette az életem. Két dolog. A fájdalom és a titok. Mert a világon mindent fájdalom itat át. Csak nézz körül, nézz szét a világban. Csak nézz meg egy arcot, nem látsz rajta semmit. De ha a szemébe, ha a lelkébe nézel, látod azt a hatalmas fájdalmat, ami az egész életét irányítja. Ha még mélyebbre is ellátsz, láthatod a titkokat, amiket mélyen igyekszik eltemetni, és amik miatt nem képes maga mögött hagyni a múltat. Csak a jelen számít, mondják a bölcsek. De mindent a múlt titkai, s fájdalmai, és a jövő félelmei irányítanak. Nincsen igazság hazugság nélkül, nincsen boldogság szenvedés nélkül. Csak nézz egy mosolygó arcra, és meglátod mögötte a világ minden egyes emberének a problémáját: a fájdalmat és a titkokat.
Most már túl mindenen csak gyűlöletet és szeretetet éreztem. Két ellentétes érzés tombolt bennem, készen arra, hogy elpusztítsák egymást. Szeretet a családom iránt, a barátaim iránt és gyűlölet a szerelem iránt. Én soha nem vágytam szerelemre, de mielőtt még megtapasztaltam volna, nem sejtettem, hogy milyen hatalmas. Fegyvert ad a szeretett lény kezébe, csak azért, hogy tönkretegyen téged. Öl, pusztít, és nyomorba dönt, hogyha hagyod. Én hagytam, és ez volt életem legrosszabb döntése. Nem szabadott volna, ha újrakezdhetném… nem akarnám meg ismerni sem Rebeccát, sem Scary-t. Bár talán mégis. Újra elrontanék mindent, ahelyett, hogy szórakozva élném az életem egyéjszakás kalandokban. Az ember mazohista, szereti kínozni magát a szerelem nevű halálos betegséggel. Újra elkapja, és elfelejti, hogy mennyire fájt, mekkora csalódás érte, amikor elárulták. Ezt éreztem. És mérhetetlen gyászt. Miattam halt meg annyi ember. Becky, Charles, Emma, Mira, Lissa. A barátaim, a testvérem, a szerelmem. Mindenki meghalt miattam. De vajon, én halott vagyok? Annak kéne lennem. Meghaltam. Akkor miért érzek? Miért tudok gondolkodni? Vajon, mit érez most anyu és apu? Talpra állnak valaha is? Elvesztették mind a két gyermeküket. Gyűlölnek most engem, amiért elvettem Lissát? Gyűlöl most Ted, amiért elvettem Mirát? Gyűlölniük kell. Úgy ahogy én  magamat és Scarlette-et. Miatta vesztettem el most őket. Ha ő nincs, Sherilyn soha nem szúr ki magának. Ha nem hazudik, minden máshogy alakul.
- Engedd el! – kiáltotta egy hang kétségbeesetten. Ismerős volt. Annyira nagyon ismerős. Hányszor ábrándoztam erről a hangról, utoljára akkor hallottam, amikor majdnem megölt. Feltámadt a szél, éreztem magamon a hideget. Nem haltam meg. Az ég villámlását is hallottam. Kinyitottam a szemem. Sherilyn volt mellettem elégedett arckifejezéssel, nem messze tőlem pedig Scarlette. Olyan régen láttam, hogy már szinte elfelejtettem, hogy milyen gyönyörű. De azt nem, hogy mennyire gyűlölöm. Ez a gyűlölet talán az arcomra is kiült. A testem furcsán bizseregni kezdett és mintha eltűntem volna. De nem, mert ott voltam. A kezemre néztem. Ezüstösen fénylett, áttetsző volt. Tényleg meghaltam, és lidércként tértem vissza.
- Köszönj a vendégünknek, kedvesem – szólalt meg Sherilyn mézes-mázosan, majd a lányára nézett. – Üdv, Lidércfény.
A nép felszisszent, mindenki döbbenten kapott levegő után. Tudtam, hogy ebben a pillanatban dőlt meg néhányak hite Sherilynben. Ennek örültem, de furcsán éreztem magam. Mintha nem is én lennék. Mintha valaki más lenne a testemben. Csak meredtem magam elé üresen. Nem szólaltam meg továbbra sem. Nem láttam értelmét. Nem tudtam, mit mondhatnék. Próbáltam feldolgozni a változásokat. Nem voltam többé ember.
- Mit tettél vele? – sziszegte Scarlette dühösen, de végig engem nézett. Nem tudom, hogy mit látott a tekintetemben, de az megijesztette. Már nem volt szellem. Lidérc volt. De már az sem érdekelt, hogy hogyan csinálta.
- Megöltem – felelte Sherilyn higgadtan. – Ellenvetés?
- Miért gyűlölsz engem? Miért bünteted ezért őt? – kérdezte halkan, a hangja fájdalommal telt meg. Ismertem ezt a tekintetet. Ezzel a kifejezéssel az arcán mesélt nekem a múltjáról.
Sherilyn felkacagott, de mintha az ő arcán is fájdalom suhant volna végig.
- Mert tönkretetted az életem.
- Én?! – kérdezte döbbenten.
- Az apád szeretett engem. Igaz szerelem volt a miénk. Soha nem is voltam boldogabb. Enyém volt életem férfija, a családom támogatott, és ígéretes jövő állt előttem. Minden az enyém volt. Aztán megszületett Stefanie. Ha lehetett még boldogabb lettem. Tökéletes férj, tökéletes élet, tökéletes gyermek. Aztán megint terhes lettem. A világ kibillent a helyéről. A terhesség miatt elkaptam egy betegséget, legyengültem, és veszélyeztetett terhes lettem. Féltem, rettegtem, hogy meghalok veled együtt. Gyűlölni kezdtelek, ha te nem lennél minden tökéletes lenne. Michael végig mellettem volt és támogatott. Szeretett és féltett, de előttem erősnek mutatta magát. Aztán császármetszéssel kellett szülnöm és az orvosok hibája miatt belehaltam. Csak téged mentettek meg. Elvettél tőlem mindent. A családomat. A szüleim belerokkantak. Michael veletek maradt, egészen, míg lidércként nem mentem vissza hozzátok. Nem kellettem már neki. Félni kezdett tőlem, szörnyetegnek nevezett. Észre vette a gyűlöletem irántad, és elszántan igyekezett megvédelmezni. Feláldozta az életét, azt mondta, hogy csak a testén keresztül érhetek hozzád. Téged választott, téged szeretett. Még a kis Stefanie is félt tőlem. Az apját ölelte át és nem engem. Sírt, amikor meg akartalak ölni. De komolyan gondoltam, akkor már úgy voltam vele, hogyha Michael nem lehet az enyém, akkor másé se legyen. Akkor miért akadály megölnöm őt, ha utána téged is megölhetlek? De aztán mégsem öltelek meg. Adtam egy esélyt neked, de nem olyan voltál, aki megérdemelte Michael helyett az életet. Egyedül a Lidércfény hatalom volt, ami erőt adott. Megkaptam, miután meghaltam. És ti ezt is elvettétek volna tőlem. Nem engedhettem.
Döbbent csend ereszkedett a kastélyra. Nimare legszebb termében most minden apró neszt hallani lehetett volna. Ha lett volna ilyen. De még levegőt sem mert senki sem venni. Mindenki Sherilynt nézte, akinek a szemében őrült fény lobogott és éppen most vallott be mindent.
- És mi köze Aeronnak ehhez?
- Nem gondoltad, hogy engedem, hogy szeressen téged? Most már örökké gyűlölni fog, és te pedig szenvedni. Képes volt szeretni egy szellemet, de vajon, képes lenne szellemként is veled sínylődni? Főleg azok után, amit tettél? Michael sem tette meg értem.
- Együtt kísértenénk, nem gáz – hallottam meg a hangomat. Felálltam, és ahogy összeszedtem magam jöttem csak rá, hogy Scarlette csak azért lehet most itt lidércként, mert szeret engem. Csak én törhettem meg az átkot. A többi dolog csak Sherilyn műve volt. Őt kellett gyűlölnöm.
Scarlette meglepetten nézett rám, könnyek jelentek meg kék szemeinek sarkában.
- Szeretlek – suttogta halkan. A szó, mely eddig még soha nem tört utat a levegőbe, most úgy hagyta el ajkait, mintha megőrülne, ha nem szabadulhatna azonnal. A világ egyetlen szótól teljesen más megvilágításba került. A szerelem, mint valami aljas alattomos kór újra megtámadott. Az egész testembe beférkőzött, kitöltve a megüresedett, fájdalmas részeket. Egésznek éreztem magam, újra teljesnek, és erősnek. Mintha a testem szétesett darabjai most kerültek volna csak a helyükre.
- De ő gyűlöl – nevetett Sherilyn elégedetten. – Hogyan szerethetne téged bárki is, Scarlette?
- Én is szeretlek, Scar – találtam meg a hangom, és végre kimondtam. Sherilynnek az arcára fagyott a mosoly, az elégedettség úgy tűnt el az arcáról, mintha elfújták volna. Döbbenten meredt rám. Scarlette viszont szinte felragyogott. Mintha eddig nem is láttam volna igazán. Az arca kivirult, a szeme boldogan csillogott. Csodálatosan szép volt. Mintha a nap is kisütött volna, legalább is erre utalt az ablakon beszűrődő fény. A mennydörgés, amit néhány perccel ezelőtt hallottam, teljesen elhalt.
- Nem! – rikoltotta Sherilyn kétségbeesetten. – Nem szeretheted! Megöllek, te fattyú! – üvöltötte, és Scarlette-re vetette magát. Odaugrottam, hogy segítsek, nem engedhettem, hogy Scary-nek baja essen. De valaki félrelökött. Valaki, aki pont olyan átlátszó volt, mint én. A földre zuhantam és már csak azt láttam, ahogy egy kard áll ki Sherilyn mellkasából, majd holtan zuhan a földre. Mellette pedig Stefanie áll zihálva.
- Fanie? – találta meg a hangját Scarlette döbbenten. Stefanie sírva ölelte át, és egymás vállán zokogtak. A pillanat örökké az emlékezetembe vésődött, mosolyogva néztem, ahogy a két testvér végre egymásra talál.
- Kérlek, ne haragudj!
Miközben ők egymást ölelték, én Mira testéhez léptem. Komor arccal óvatosan lehajoltam, és a kezemmel lágyan lecsuktam a szemeit. Békésnek tűnt. Ha nem lett volna a ruhája véres, akkor azt mondtam volna, hogy csak alszik. De nem aludt. Ő is csak meghalt miattam. Ki kell vinnem őt innen. El kell temetni. De vajon, mit mondok majd Tednek, Brendának? Te jó ég! Brenda… teljesen össze fog törni. Neki nem volt senki más, akit szerethetett volna. Már elvesztett mindenkit.
- Jól vagy? – kérdezte Scarlette csendesen. Most vettem csak észre, hogy mögém lépett és a kezeit a vállamra tette. Jól esett az érintése, ismeretlenül ismerős volt.
- Nem tudom – feleltem és fanyarul elmosolyodtam. Szó nélkül átölelt. Percekig csak így álltunk, összeölelkezve. Magamhoz szorítottam és nem akartam többé elengedni.
- Ne hibáztasd magad – suttogta halkan. – Megint.
- Miattam haltak meg. Ezúttal Mira és Melissa… én nem tudom, én nem…
- Lissa? – kérdezte Scary sápadtan.
- Sherilyn mondta.
Megnyugodva fújta ki a levegőt, amit nem értettem.
- Akkor ne aggódj. Mielőtt ideértem volna, nálatok kerestelek. Melissa akkor még jól volt.
- Él? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
Scarlette mosolyogva bólintott. – De azt hiszik, hogy ti meghaltatok.
- Mihez kezdünk most? – kérdeztem tanácstalanul. – Jól hiszik, tényleg meghaltunk.
- Mit szeretnél? Az lesz, amit csak szeretnél. De azt tudnod kell, hogy ezentúl egy nappal sem leszel idősebb. Két lehetőséged van. Vagy nem mész vissza hozzájuk és hagyod, hogy halottnak higgyenek…
- Vagy? Mi a másik lehetőség?
- Beavatod őket.
- De azt nem lehet.
- Ha a Lidércfény megengedi, akkor igen – mosolygott. Kérdőn néztem vissza rá, majd a nővérére. Nem tudtam, hogy mégis melyikük lesz az.
- És ki?
- Úgy döntöttünk, hogy mindketten. Már ha a többi lidérc is beleegyezik. Elég a hagyományokból és így legalább nem fordul elő még egyszer, ami Sherilynnél.
- Gratulálok, Lidércfény – mosolyogtam és vidáman fejet hajtottam.
- Amikor azt kérdeztem, hogy mit szeretnél… nem kérdeztem meg mindent. Az is érdekelt, hogy mi lesz… mi lesz velünk. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit tettem. Csak megijeszteni akartam Mirát, de túl erősre sikerült az egész. Nem akartam, hogy bajotok essen és hogy…. hogy meghaljatok – csuklott el a hangja és bűnbánóan nézett rám. – Nem volt okom erre az egészre, csak elborult az agyam. Életemben két férfi volt. Az első megcsalt Mira anyjával, Elenával a hátam mögött, és én azt hittem…
- Én nem vagyok Paul. Nem mondtam neked, hogy szeretlek? De te akkor még nem szerettél… azért lehetsz így itt?
- Lidércként? Igen. Sokat gondolkoztam miután elmentél. Csak későn jöttem rá, hogy amit én színjátéknak hittem, az valójában valódi. Amikor rájöttem, hogy szeretlek, akkor tört meg az átok. Azért mondtam, hogy lehetetlen, mert nem hittem volna, hogy valójában szeretsz. Azt hittem, hogy tévedsz, ez csak valami fellángolás vagy egy kis felejtés Becky után… nem hittem… nem bíztam benned.
- Tudod, én csak normális életet szeretnék. Tudom, hogy már nem tehetem meg. De talán még maradt pár év, amíg gyanú nélkül fiatal lehetek. Mi lenne ha… te nem akarnál pár évig normálist játszani? Suli, barátok, bulizás, tanulás, meg minden?
- De igen. Veled?
- Velem – feleltem, majd megcsókoltam. Annyira más volt, mint az eddigi néhány tiltott érintkezés. Ez a csók annyira valódi volt, hogy az egész világ kibillent a helyéről, nem forgott tovább. Csak mi léteztünk. 

3 megjegyzés:

  1. Oh! *-*
    Boldogság és szerelem! Végre! Mégha csak lidércként is! :)
    Úgy örülök, hogy Melissa nem halt meg! :)
    De Mirát azért sajnálom! :(

    Jaj, már csak egy rész, és vége!?
    Ugye van még másik történet a tarsolyodban? ^^

    VálaszTörlés
  2. Áááá ez iszonyatosan jó fejezet lett ismét, bocsi hogy az előzőre nem írtam, de úgy gondoltam, hogy majd a kettőre. :) Az a ... Sherily már megint bekavart, de végül csak győzedelmeskedett a szerelem!!! Nagyon szép lett a vége!!!!Kár, hogy az utolsó előtti. :( Puszi!

    VálaszTörlés
  3. Fuhaa hat ez mar megint valami fantasztikus fejezet lett!! :DD Nagy megkonnyebules hogy Lissa tulelte, de szegeny Mira :((( Ujra nagyot alkottal, csak sajnalom h az utolso elotti feji...de remelem tartogatsz nekunk 2. reszt ;DD
    Viva

    VálaszTörlés