18. fejezet: Nyílt fenyegetés

- Csaknem meglepődtél? Hát ez nem lep meg. Tudod, a két lányom közül nem hinnéd el, de Scarlette hasonlít rám a legjobban – nevetett fel, és intett egy szék felé, hogy üljek le. Engedelmeskedtem. Mit tehettem volna? Az apámmal ki tudja mi történne, ha magamra haragítom.

- Ez nem igaz – ellenkeztem dacosan. Még hogy Scar ilyen szörnyeteg legyen? Nevetséges. Ez a nő undorított. Áradt belőle a gonoszság. Lehet, hogy nem mondta ezt el nekem, de utólag belegondolva az igazság végig ott volt az orrom előtt.

- A szerelem öl, butít és nyomorba dönt. Hallottad már ezt a mondást, kedvesem? Nem is számítottam másra, hiszen ha nem lennél hősszerelmes, már régen visszatértél volna a régi életedbe. Akkor nem is lenne ok erre a beszélgetésre.

- Mit akar tőlem? – kérdeztem nyíltan. Nem akartam tovább játszani ezt a bájvigyoros szakaszt. Annyira átlátszó volt. Az arca elkomorodott a kérdésem hallatán.

- Azt hiszem, hogy ezt már elég egyértelművé tettem. Hogy van Melissa? Vagy inkább kérdezzem, hogy hogy vagy a szerencsétlen lovas baleseted után? Még mindig hallucinálsz?

- Mit akar tőlem? – ismételtem meg a kérdést és most néztem csak körbe az irodában. Teljesen átlagos volt. Egy fekete laptop az asztalon, bükk íróasztal, irathalmok, néhány festmény a falon és ennyi. De a festmény csodálatos volt, talán Nimarét ábrázolta. Pont olyan volt, mint amilyennek Scarlette leírta.

- Megölni, de előtte még szórakozok veled. Nem jelentesz rám veszélyt, ráérek.

- Miért? Ha jól tudom, én dönthetem meg a hatalmad, mint Lidércfény – szólaltam meg. Nem tudom, hogy honnan vettem hirtelen a bátorságot, de gyűlöltem ezt a nőt. Gyűlöltem az egész lényét, gyűlöltem, hogy veszélyben volt miatta a húgom, gyűlöltem, hogy bántotta a nőt, akit szeretek. Örök szenvedésre ítélte.

- Milyen tájékozott vagy, Látó. De nem eléggé. Scarlette mindig is sokat titkolózott. Ez okozta a vesztét, nem csodálom, hogy nem osztott meg veled dolgokat.

- Maga okozta a vesztét azzal, hogy megölte – csattantam fel mérgesen, de csak nevetett. – Mind a két lányát.

- Stefanie mindig is engedelmes gyermekem volt. Na jó, általában. Most is tudta, hogy soha nem késő a helyes utat választani.

- Azok után, hogy megölte őt?

- Korlátolt vagy, ember. Számunkra a halál egy új élet kezdete. A hatalom kezdete.

- Nem adott nekik választást. Miért ölte meg őket?

- Nos… ez nagyon egyszerű. Stefanie emberként nem szeretett engem, lidércként viszont a hasznát vehettem. Scarlette pedig mindig is ellenem volt, muszáj volt megölnöm, hogy megátkozhassam. Hát nem fantasztikus? Scarlette magának köszönhet mindent, te még nem ismered őt. Megkockáztatom, hogy sose fogod megismerni.

- Maga elmebeteg.

- Talán. Komolyan meghalnál érte? Mert ne legyen kétséged afelől, hogy ez lesz a sorsod. Addig élsz, amíg meg nem unlak. A játékszerem vagy. Nem tudom, hogy hallottad-e már, hogy volt néhány férjem. Velük is eljátszadoztam. És ha még mindig nem biztos vagy a védenced jóságában, kérdezd meg, hogy ő hogyan játszott el az egyik férjemmel. Russel a neve. Nem hinném, hogy mesélt volna róla.

- Aki megerőszakolta? – sziszegtem. - A falusiak mondták.

- Erőszak? – harsogva nevetett. – Nem volt ott erőszak, kisszívem. Kérdezd csak meg őt, hogy hogyan történt. De ne várd az igazságot, a hazudozást tőlem tanulta mesterfokon. Amint látom te nem. Minden az arcodra van írva, nyitott könyv vagy előttem. Ismerem a múltad, a családod, a barátaidat. Már akik még élnek. A még szócskán érezted a hangsúlyt?

- Most fenyeget? – kérdeztem feszülten. Nem tudtam, hogy hogyan tovább, miért vagyok itt, vagy hogy hogyan juthatnák ki innen. – Az apámmal mi van?

- Stefanie érti a dolgát, ne aggódj. Csak majd ne felejtsd levakarni a bájvigyort a kujon arcáról, amikor anyád elé kerül.

- Maga szemét – pattantam fel. Szóval Stefanie éppen elcsábítja őt, hogy még több balhét kavarjanak. – Miért nem hagyja végre békén a lányát? Vagy minket? Nem ártottam magának, a családom pedig még annyira se!

- Mondtam már, hogy Scarlette megfizet a bűneiért. És én irányítom, hogy meddig vezekel. Megkeserítem az életét. Ameddig csak él.

- Miért? Csak nem fél? Nem ő lenne a következő Lidércfény?

Az arca megrándult és egyből tudtam, hogy a gyenge pontjába tenyereltem. Hát ez az igazi ok. A hatalom fenntartása. Scarlette lenne az igazi örökös, de Sherilyn nem hajlandó lemondani róla. Csak erről szólt, semmi másról.

- Kiszámítható vagy, Sherilyn – jelentettem ki higgadtan, mire villant egyet a szeme. Nem kéne hergelni egy kígyót, de soha nem vontam megfontolt jó gyerek.

- Nos, azért vagy itt, mert adok neked egy utolsó lehetőséget. Jól fontold meg, mert ez az első és utolsó ilyen alkalom. Pakold fel a családod és tűnjetek el innen örökre. Felejtsd el a lányomat, és soha ne keresd meg. Ne keveredj bele a mi világunkba. Ez a helyes út. A másik… nos… az gyorsabb. Halállal végződik. De még az is lehet, hogy nem veled kezdem. Hiszen ott van a húgod. Imádod őt, nem igaz? Milyen érzés volna, ha miattad halna meg?

Nem tudtam megszólalni. Eltalálta a gyenge pontomat.

- Hiszen nem is volt olyan rég.

- Mi? – kérdeztem rekedten.

- Hogy meghaltak miattad. Tudod, nekem nagy hatalmam van. Tudok mindent. Nem haltak meg azonnal, legalábbis Rebecca nem. Mondták neked? Megmutassam?

Hirtelen megjelent előttem a sötét országút, és a felborult autó. Szörnyű állapotban volt, összeroncsolódott és füstölt. Összeszorult a torkom, amikor Sherilyn szavaira gondoltam. Tudtam, hogy mit akar mutatni. Hogy igaz vagy sem, elvesztette a jelentőségét. Nem számított, nem, ebben a pillanatban nem. Ahogy egyre közeledett a kép úgy éreztem egyre rosszabbul magam. Ott feküdtünk mind a négyen a roncsok között. Eszméletlenül és véresen. Emma szeme nyitva volt, tágra meredten bámult egyenesen előre Charles élettelen karjaiból. Charles nyakából dőlt a vér, az arca hófehérré sápadt, és ernyedten feküdt. A mellkasa nem emelkedett és nem süllyedt. Ha a pokoltüzén égetnének el, az sem fájna ennyire, mint ez. A két legjobb barátom. Charlie szinte a testvérem volt. Mindig mindenben mellettem állt, ha bajba kerültem, biztos lehettem benne, hogy ő kihúz belőle, kivéve amikor éppen ő kevert bele. Emma maga volt a megtestesült kedvesség. Szelíd és vidám volt, de néha előbújt belőle az ördög. Olyankor alig ismertünk rá, de még akkor is imádnivaló volt. Olyankor nevetett a legtöbbet, és akkor mászott rá a legtöbbet Charlie-ra. Imádták egymást. Fél év. Ennyi jutott nekik.

De nem ez fájt a legjobban. Megpillantottam a vezető és az anyósülést. Véres kezeim Rebecca kicsavarodott lábán hevertek. A hasán egyre nagyobb vértócsa gyülekezett egy szilánkos üvegdarab miatt, ami beléállhatott, amikor kitört az ablak. Könnyes szemmel néztem őt. Még lélegzett. Fájdalmasan és szaggatottan vette a levegőt és máskor rózsaszín szépséges arcán folytak a könnyek. A halántéka nézett ki a legrosszabbul. Valószínűleg súlyosan beverhette, talán belső vérzései is lehettek. Magánál volt. Felszisszenve fordította oldalra a fejét, a fájdalomtól majdnem felkiáltott. Engem nézett. Csak azt látta, hogy nem nyitom ki a szemem. Rajtam nem volt komolyabb sérülés, csak egy súlyosabb agyrázkódás. Én megúsztam ennyivel, Becky bezzeg elvérzett.

- Aeron – suttogta remegve akadozó halk hangon. Törékeny véres testét rázta a zokogás. Azt hitte, meghaltam. Bár tényleg így lenne. – Kérlek… csak… mondj… valamit – nyöszörögte és behunyta a szemét. Egy pillanatra azt hittem, hogy többé nem nyitja ki, de még mindig volt elég ereje. Könnyfátyolon át láttam őt. Soha még nem éreztem ilyen fájdalmat. – Miért… van… így… vége? Szeretlek, tudod? Soha nem… mondtam el… igazán. Emma… Charles… Valaki! Kérlek! Aeron… ne csináld ezt… ne....

Most már leplezetlenül zokogott, és megszorította a lábán fekvő kezemet. De én tudtam már, hogy hiába. Nem ébredtem fel akkor még, csak amikor már késő volt. Ő elmondta nekem, én nem tehettem. Soha nem tudta meg, mennyit jelentett nekem. Lassan és fájdalmasan halt meg. Miattam.

- Annyira fáj. Most meghalok? – kérdezte rekedten és kábán. – Nem érzem, hogy… élnék. Csak a fájdalom. Éget. Annyira… fáj. Élni akarok. Veletek.

Bárcsak én haltam volna meg helyette. Megérdemelte volna az életet. Jobban bárkinél. De nekünk csak az jutott, hogy csendben végignézhettem, ahogy még  az utoljára elsuttogott szó, a nevem, az ajkára forr, majd az egész teste elernyed és örökké kialszik a fény a szemeiből. Néztem őt. Sokáig még, elveszett az idő. A szemeit néztem, de azok többé nem láttak engem.

Hirtelen rántott vissza Sherilyn a valóságba. Kellett egy kis idő, amíg visszarázódtam a valóságba. Nevetett a könnyeimen, de nem tehettem róla, ez szíven ütött. Pár hónappal ezelőtt belerokkantam volna, ha ezt látom. Most csak pokoli fájdalmat okozott. Olyat, amit a halálukkor éreztem. Amikor felébredtem a kórházban. Sokáig nem beszéltem. Azt hitték, hogy a sokk megőrjített. Pedig csak fájt, és nem akartam megosztani a kínt. A szavaktól az érzés mindig elveszti az igazi értékét.

- Azt akarod, hogy Melissa is erre a sorsra jusson? Könnyen megtörténhet. Csak egy véletlen baleset az egész és el van intézve. Ha gondolod, majd azt is végig nézheted. Hogyan nézel majd édesanyád szemébe? Vagy apádéba? Hogyan mondod el nekik, hogy azért történt, mert beleszerettél egy láthatatlan nőbe? Tűnj el innen, világos? Neked nincs keresnivalód ebben a világban. Csak ennyit akartam ma tőled.

Szó nélkül felálltam, és indultam az ajtó felé, nem állított meg.

- Csakhogy higgy nekem. Én okoztam a balesetet, hogy meghalj. Miattad történt, csak azért, mert megszülettél. Csakhogy tudd – mondta még, majd az ajtó bezáródott mögöttem. Én pedig döbbent és sokkos állapotban tántorogtam kifelé, minél messzebbre akartam jutni. A kocsink viszont nem várt a parkolóban.

- Az apád már hazament! – kiáltotta utánam Stefanie, és végül egyedül maradtam. Leroskadtam. Gyenge voltam.