16. fejezet: A csók

Csend és hideg vett körül, ez volt az első, amit érzékeltem. Mikor kinyitottam a szemem, a felhős égboltot pillantottam meg, de még mindig éreztem a virágok bódító illatát. Oldalra fordítottam a fejem, és elszörnyedtem. Az apám élettelen teste hevert mellettem.

- Apa! – kiáltottam és felpattantam. De ahogy körbenéztem, megszédültem. Megláttam anyut, Lisst, Mirát, Tedet, Brendát… holtan. Mindenki holtan és élettelenül feküdt a tisztáson.

Hozzájuk szaladtam, de mindegyik szeretett test jéghideg volt. A szemük élettelenül meredt előre, üvegesen. Már nem láttak semmit sem. Sírni kezdtem. Szégyen ez egy férfinál, de kimondhatatlan fájdalmat éreztem. Felordítottam. Most vesztettem el mindent. Igaza van volt Scary-nek, olyan gyorsan kellett volna innen menekülnöm, ahogy csak tudok. Mindenkit elvesztettem. Mint Rebeccát, Charlest, és Emmát. Most pedig a családomat és az új barátaimat.

- A perceitek meg vannak számlálva, Látó – susogta egy jéghideg ismerős hang Nimare romjai felől…

Pofonok csattantak az arcomon, felszisszentem a hirtelen jött égető érzéstől az arcomon. Valaki megkönnyebbülten sóhajtott, én pedig kábán nyitottam ki a szemem. Már nem a réten voltunk, hanem az erdőben. Az apám arca volt az első, amit megpillantottam. Összezavarodva néztem fel rá. Határozottan élt, és a többiek is. Hallottam a hangjukat.

- Aeron? Jól vagy? – kérdezte apa aggodalmas hangon. Erőtlenül bólintottam, és hagytam, hogy felhúzzon ülő helyzetbe, majd mikor anya a kezembe nyomott egy ásványvizes üveget, jól meghúztam. Most vettem csak észre, hogy milyen szomjas vagyok. Majdnem mind kiittam. Csak utána néztem fel a többiekre, mindenki engem nézett. Liss szipogott, biztos megijesztettem. Mira is sápadt volt és láttam rajta, hogy mennyire aggódott.

- Mi történt, kisfiam? – kérdezte anya sápítozva.

Elgondolkoztam. Mi történt?

- Nem tudom – feleltem. – Talán… talán csak keveset ittam, vagy leesett a vérnyomásom. Vagy valami allergia.

- Amint visszaértünk a városba, kivizsgáltatlak – sóhajtotta, de én megdermedtem.

- Szeptemberben? – kérdeztem.

Bólintott, mire megkönnyebbültem. Addig még van három hét. Te jó ég! Három hetem van Scarlette-tel. Hirtelen nehéznek éreztem a mellkasomat, de mosolyt erőltettem az arcomra és felpattantam. Egy kicsit szédültem, de igyekeztem nem mutatni.

- Na merre tovább? – kérdeztem vidámnak szánt hangon.

- Haza – jelentette ki az apám határozottan és a kis csapatunk szó nélkül indult vissza a kastélyba. Sajnáltam, amiért elrontottam ezt a remek napot, mégis a gondolataim teljesen máshol jártak. Az álmaimban. Amiket álmodtam, amíg eszméletlen voltam. Látó? Mit jelent ez rám nézve? És miért álmodtam Amarantéről és a görög istenekről? Sherilynről? Mit  jelent ez az egész?

- Biztos minden rendben? – kérdezte Melissa komor arccal.

- Persze, miért?

- Egyszer csak minden előzmény nélkül elfehéredtél és összeestél. Utána pedig meg se moccantál. Negyed óráig keltegettünk, mire magadhoz tértél. És még mindig rémisztően fehér vagy…

- Ne aggódj, Lissa. Tényleg minden rendben van velem, oké? – mondtam, és átkaroltam a vállát.

- Oké. Még soha nem mondtam, de én büszke vagyok rád, bátyus.

- Mi? Miért? – kérdeztem döbbenten. Mi haladtunk leghátul, senki nem figyelt ránk.

- Amiért ilyen erős vagy, és túl tetted magad az autóbaleseten.

Elkomorodtam, majd bólintottam.

- Köszönöm. De tudod… soha nem felejtem el őket. Emlékszel, amikor egyszer nagyon összevesztem anyuékkal? Akkor Charles befogadott arra a pár napra, és mindent megtett, hogy jobb kedvem legyen. Akkor ismertem meg Rebeccát jobban. Előtte csak egy lány volt a sok közül, de akkor ő lett a lány. Ráébresztett, hogy hiába minden nézeteltérés a család mindennél fontosabb.

- Kedveltem őket.

- Igen, én is – mosolyogtam és végre nem csak fájdalommal tudtam rájuk gondolni. Hanem szeretettel és vidáman nosztalgiáztunk az út hátralévő részében Lissával.

Amint beléptem a szobába Scarlette a nyakamba vetette magát. Felnevettem, és ő is velem nevetett. Különös érzés volt egy szellemet tartani a karomban. Vagy egy lidércet szellem alakban. Mindegy.

- Na milyen volt a kirándulás? – kérdezte Scarlette mosolyogva, de én válasz helyett megcsókoltam és bezártam az ajtót. Nem kellett, hogy bárki is rajta kapjon, ahogy a levegőt csókolom. Boldogan szorítottam magamhoz, egyszerűen szükségem volt a közelségére, még mindig teljesen össze voltam zavarodva. Mégsem mondtam semmit neki. Nem tudtam. Azzal teljesen a földig rombolnám ezt az idillikus állapotot. De mégis.. tudtam, hogy nem titkolhatok el mindent, mert akkor dühös lenne.

- A romoknál voltunk – szólaltam meg halkan, mire megmerevedett.

- Milyen romoknál?

- Nimare romjainál. Mi az a hely? Tényleg, a ti városotok? Tényleg, tűntek el ott emberek?

- Nimare a lidércek városa, valóban. A menedékünk. Csodálatos egy hely. Soha nem láttál még olyan szép helyet, mint az a város. Ott szabadon élhetünk, úgy élünk, mint itt vagy bárhol máshol az emberek. De itt nem kell rejtőzködnünk. Amarante lánya teremtette nagyon-nagyon régen. Egyedül a bátyja volt, akit nem nyűgözött le a szépsége, de ő más volt, mint mi. A pletykák szerint beleszeretett egy jósnőbe, Kassandrába. Nekünk többieknek Nimare olyan, mint a Mennyország. Mindenhol csodálatos virágok, saját tervezésű házak, dallamosan éneklő madarak, csörgedező patakok, mesés vízesések. Legalábbis ilyen volt régen. Sherilyn előtt.

- Miért? Mit tett?

- Ma már Nimare elvesztette a báját. A lidércek sem szeretnek már ott élni, mert minden hideg lett. Nem az a kellemes hideg, amit mindannyian szeretünk, hanem Sherilyn fagyos dermesztő hidege. A virágok megfagytak, a madarakat kiirtotta és ő uralkodik mindenki felett. Teljesen elveszett a szabad akarat. Nagyjából úgy képzeld el, mint nálatok egy kőkemény diktatúrát.

- De miért őrültek meg nálatok az emberek? Akik arra tévedtek?

- Nem mindenki, olyan erős, mint te. Amint megláttak minket, ahogy átlátszóvá válunk megőrültek. Nekünk támadtak. És… hát a lidércek utálják az embereket. Nem elég, hogy betörtek az otthonunkba, de még meg is támadtak. A bosszú nem maradt el. Nézd egy átok érdekes következményei vagyunk, szóval nem mi vagyunk a jó tündérek, oké?

Bólintottam. Valamilyen szinten érthető volt, mégis kegyetlennek éreztem. De megértettem őket.

- Gondolom, hogy te nem léphetsz be a városba.

Scary szomorúan megrázta a fejét. Vigasztalóan átöleltem és percekig így maradtunk.

- Hogyan lehet megtörni az átkodat?

- Van egy módszer, de az lehetetlen. Soha nem fog valóra válni. Legyen ennyi elég, oké?

Sóhajtottam, tiltakozni akartam, de a következő pillanatot kopogás zavarta meg. Zavartan nyitottam ajtót, Mira állt előttem.

- Aeron, hé! – köszönt zavartan. – Hópehely furcsán viselkedik, nem értem, hogy mi baja. Aggódom. Velem jönnél megnézni? – kérdezte idegesen. Mi baja lehet Hópehelynek? Nem haboztam. Azonnal követtem, tudtam, hogy Scarlette meg fogja érteni. Kedveltem azt a lovat.

Egyenesen az istálló felé tartottunk, és Mira olyan ideges volt, hogy ez megijesztett. Komoly baja lehet. Egészen addig, amíg hirtelen meg nem torpant. Semmit nem értettem. Miért álltunk meg? Mirának ütköztem, és ő nem bírta meg tartani a súlyomat, én pedig elvesztettem az egyensúlyomat és a lányra estem.

- Bocsi! Ne haragudj – mentegetőztem rögtön, és azonnal le akartam mászni róla, de a tekintete meglepett. Vágyakozó volt. A következő pillanatban megcsókolt. Váratlanul ért, mint egy villámcsapás. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem tiltakozni is. A karjait körém fonta és szorosan magához ölelt. Amikor végre rádöbbentem, hogy mi is folyik itt, elhúzódtam. Finoman lefejtettem a karjait a testemről és felálltam. Némán felsegítettem, és minden szó nélkül elindultam a kastély felé. Aztán mégis visszafordultam egy pillanatra. Mira könnyes szemekkel figyelt.

- Hópehelynek nincs is semmi baja, igaz? – kérdeztem szemrehányóan, mire könnyezve bólintott. Dühösen hagytam faképnél, de utánam kiáltott.

- Várj! Kérlek, ne haragudj. Csak azt akartam, hogy tudd. Scarlette mellett örökké boldogtalan leszel és te nem ezt érdemled. Csak meg akartam mutatni, hogy van más lehetőséged is. Mindig lesz. Nem kell feláldoznod magad egy láthatatlan nőért.

- Még valami? – kérdeztem hidegen. Tudtam, hogy igaza van, de én szerettem Scary-t.  Ő olyan dolog volt az életemben, amit csodának nevezhetnék. Boldoggá akartam őt tenni. Szeretni őt. Megvédeni minden szenvedéstől és fájdalomtól. Szerelmes voltam. Erősebb érzéseim voltak, mint Rebecca iránt. Scarlette volt az igazi, ebben biztos voltam.

- Szeretlek, Aeron. Nagyon megijedtem ma, és egy pillanatig azt hittem, hogy ezt többé nem árulhatom el neked. Csak azt akartam, hogy tudd. Szeretlek – suttogta sírva, majd elrohant. Én pedig döbbenten meredtem utána.