12. fejezet: A másik testvér

"Az igaz barát egy testvér, akit a sors elfelejtett neked adni."

Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Egész éjjel talpon voltam, bejártam a ház minden egyes négyzetcentiméterét, de sehol nem találtam. Őrült bújócskát játszott velem, de éreztem a jelenlétét. Néha szólongattam. Bocsánatot kértem a múltkoriért, néha átkoztam azért, mert belekeveredett ebbe a húgom. Ideges voltam és talán kissé őrült. A hangulatom szinte percenként megváltozott. Néha még mintha egy nevetést is hallottam volna, amit gúny és kárörvendés itatott át. Megborzongtam a hirtelen jött jeges fuvallattól. A lábaim akaratlanul vittek vissza a nappaliba. Komoran meredtem a portréalakra, remélve, hogy talán megtalálom. De a kép nem mozdult, ugyanolyan mozdulatlan volt, mint bármikor máskor.
Sóhajtottam, hiszen közeledett a reggel. Nappal nem kereshettem. Amíg a többiek ébren vannak, úgy kell tennem, mintha minden rendben volna. El kellett játszanom, hogy nem lakik a kastélyban egy tragikus sorsú megátkozott lidérc, és nem bukkan fel olykor egy hatalmas és gonosz lidércfény. Akárhányszor eszembe jutott a lovas balesetem, kirázott a hideg. Azóta valahogy fázósabb lettem, a hideg valahogy gonosszá vált. Akárcsak Sherilyn, aki valamilyen különös módon uralta a fagyosságot.

A városban töltött életem hirtelen olyan távolinak tűnt, mintha az egy másik különálló élet lett volna. Mintha évek teltek volna el. Ez a hely magában hordozta a veszélyt és a borzalmat, mégsem tudtam elképzelni, hogy elmenjek innen. Mi elmehettünk. Élhettünk úgy ezután is, mintha semmi nem történt volna, mintha a kastélyban semmi természetfeletti nem bukkant volna fel. De Scarlette fogoly volt, a saját lelkének, a saját népének a rabja. Örökidőkre szenvedni fog egyedül és magányosan, és talán mindig fel fog bukkanni Sherilyn is. Hátat fordíthattam volna ennek, hiszen nem az én gondom volt. Scary nem kért belőlem semmit, szóba sem állt velem, és állandóan hazudott. Világosan kifejtette, hogy ne avatkozzak bele. Ha normális lennék, akkor most azonnal visszamennék oda, ahová tartozom. A városi életembe, ami távol áll, minden hátborzongató földöntúli jelenségtől.
De ahogy a képre néztem, tudtam, hogy képtelen vagyok elmenni. Fizikailag bármikor elmehettem, de a bánatos, szomorú tekintet örökre rabul ejtette a lelkemet. Nem látta őt senki, nem volt társasága, nem volt az égvilágon semmije és senkije. De én láttam őt, vele lehettem. Tudnék-e önző módon hátat fordítani neki, tudván, hogy soha nem lesz boldog? Nem. Azt hiszem erre képtelen voltam. Végérvényesen megváltoztam. A régi Aeron Redway meghalt abban a pillanatban, hogy átlépte a birtok határát. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha elmennék, és ha nem tudnám meg a teljes igazságot. Évek múltán hogyan gondolnák vissza erre az időszakra? Egyszer régen megismertebb a legszebb és legkülönlegesebb lányt a világon, akinek szörnyű élet jutott. És aztán sorsára hagytam?

Muszáj beszélnem vele. Késő megbánnia, hogy belekeveredtem. Már nincs visszaút. Van, hogy nem lehet a megtörtént dolgokon változtatni. Bárcsak bízna bennem. Bárcsak Liss biztonságban lenne. Bárcsak Scary sorsa megmenthető lenne. Hogy is mondta? „Lehetséges lehetőség nincs…” Tehát akkor mégis kell lennie valamilyen megoldásnak.
- Aeron? Mit keresel itt? – hallottam egy álmos hangot. Mira állt az ajtóban, egy vékony hálóingben, pislogó, félig lehunyt szemekkel. Engem nézett, majd a képre siklott a tekintete.
- Mira! Jó reggelt – nyögtem ki zavartan, mintha rajta kaptak volna valamin. – Semmi.
- Nem hiszek neked – sóhajtotta. – Nagyon rossz hazudozó vagy. Nézd, felöltözöm, és egy félóra múlva várlak a tóparton. Szeretnék beszélni veled. Addig igyál egy kávét, szörnyen festesz – hadarta és elviharzott. Nem tudtam, hogy miről akar velem beszélni, de megfogadtam a tanácsát. Ittam egy kávét, majd átöltöztem.

Mira már a parton várt engem, a mólón lévő padon ült és a tó vízét nézte. Csendben leültem mellé, és vártam, hogy megszólaljon.
- Sokat gondolkoztam rajtad az elmúlt napokban – szólalt meg halkan. Meglepetten néztem rá.
- Tessék?
- Rengeteget változtál. Amikor idejöttél egy lázadó kamasz voltál, tele fájdalommal, aki úgy hitte, hogy csak ő szenved egyedül a világon. Ne sértődj meg, nem akarlak megbántani. Állandóan kiutat kerestél mindenhonnan, ittál, drogoztál, és mindent megtettél, hogy kapj néhány öntudatlan percet. De valami megváltozott. Megkomolyodtál, már nincs benned az az önsajnálat, ami akkor. Még mindig fáj, tudom. De azt hiszem, felnőttél. Ez az, amin elgondolkoztam. Hiszen miért változtál volna meg magadtól? Ted mesélt nekem a kocsmai kiruccanásotokról, és volt valami, amit nem értett. Régen élt emberekről kérdezgetted a falusiakat, régi pletykákról. Mondott egy nevet, aki téged különösen érdekelt. Scarlette.
Elsápadtam.
- Először nem volt ismerős, aztán eszembe jutott valami. Amikor napokig lázasan feküdtél, meglátogattalak. Még nem voltál magadnál, elég rosszul néztél ki. Érthetetlenül motyogtál, de volt egy név, ami egészen tisztán csengett. Scarlette. Nem szeretnél nekem valamit mondani? Ma reggel az ő képét nézted…
- Nem tudom, miről beszélsz… - suttogtam zavartan. Nem akartam, hogy ő is belekeveredjen. Veszélyes.

- Ne hazudj nekem… kérlek… - nézett rám könyörögve. – Nem vagyok teljesen ostoba. Jó, akkor folytatom. Beszélgettem Lissával. Említette, hogy a könyvtárban lévő festményről álmodik. A nő az álmaiban áttetsző volt, mint egy szellem. Szöget ütött a fejemben, hogy Alma nem hajlandó bemenni a szobádba. A kutyák nos… rendkívül kifinomultak és intelligensek. Utána olvastam a kutyák viselkedésének. Volt egy részlet, ami arról szólt, hogy a kutyák megérzik a szellemek jelenlétét, és távol maradnak tőle. Tudom, hogy ez mekkora őrültség. De a viselkedésed, a baleseted, a két portré, Lissa és Alma… minden egybevág. Scarlette egy szellem?

Lefagyva, döbbenten meredtem rá. Ez nem lehetett igaz. Rájött. Belekeveredett abba a veszélybe, amibe nem kellett volna. Tudtam, hogy elárultam magam. Nem volt visszaút. Sóhajtottam, majd bólintottam. Fájt az árulás. Elárultam egyetlen mozdulattal Scarlette-t. De árulásnak számít? Ő maga jött rá a titokra és még segíthet is nekem.
- Egyedül én látom őt. A neve Scarlette. Segíteni szeretnék neki, de nem engedi.
- De hát Lissát bántják az álmaiban! – nézett rám ellenségesen.
- Nem. Van egy másik nő. Sherilyn. A könyvtárban lévő portén lévő alak. Ő gonosz. Scarlette csak áldozat.
- Úgy hangzik, mint valami őrült film – húzta el a száját.
- Nem beszélhetsz róla senkinek, soha – néztem rá komolyan. – Nézd… Scary talán nem bízik bennem, de nem akarom őt elárulni.
- Most hol van?
- Nem tudom. Egész éjjel őt kerestem. Nem volt sehol.
- Hmm… régebben hallottam egy pletykát, hogy annak idején, amikor a Banya élt itt, Scarlette anyja, építetett titkos folyosókat a kastélyba. Fogalmam sincs, hogy hol nyílnak, de szerintem igaz lehet. Biztos, hogy ott bujkál.
- Erre nem is gondoltam – lepődtem meg, holott logikusnak tűnt. Talán nem is akkora baj, ha Mira tud a dologról. Így talán beszélhetek valakinek erről az egészről. – Nézd… ez a titok veszélyes. Legjobb lehetne, ha elfelejtenéd, és úgy tennél, mint aki nem tud semmit. Sherilyn nagyon veszélyes.
- Te elfelejted? – nézett a szemembe. Barna szemeiben különös fény csillogott.
Megráztam a fejem.
- Akkor én sem. Nem akarod őt cserbenhagyni, igaz?
Hihetetlen, hogy mennyire átlát rajtam. Bólintottam.
- Akkor miért várod el tőlem, hogy én cserbenhagyjalak? A barátod vagyok.
- Épp ezért nem akarom, hogy valami történjen veled. Kérlek, érts meg…
- Megértelek. Tudod, nem az számít, hogy hol vagy, Csak az számít, hogy van-e melletted egy barát. A barátok olyanok, mint a csillagok. Nem mindig látod őket, de tudnod kell, hogy léteznek.
- Köszönöm – mosolyogtam. – De tudod… három barátom volt. Az egyikük nem is csak barát volt. Mindegyikük meghalt miattam.
- A barátod vagyunk, ezért őszinte. Ne hidd, hogy a Föld körülötted forog, nem a te hibád volt – kacsintott rám, majd felállt. – Nem mondom el senkinek. Nem mintha bárki is elhinné, és nem mintha akarnám. Kitalálok valamit. Csak lehet valahogy segíteni egy szellemen, nem igaz? Bízz bennem.
- Bízok – mosolyodtam el őszintén, majd megöleltem. Nem tudom, mi ütött belém. Ösztönös volt. Még soha senki nem volt velem ennyire kedves és törődő. Mira pedig egy önzetlen barát volt. Olyan volt, mintha ő is a húgom volna.
Minden pillanatot elfúj a szél, minden pillanat odavész. Ez sem volt kivétel. Egy dermesztő sikoly harsant a levegőbe. Liss sikolya. Rohanni kezdtem.

Nagyon örülnék a véleményeknek :)