13. fejezet: Valamit valamiért

Úgy téptem fel a húgom ajtaját, mintha az életem múlna rajta. A szüleim is bent voltak, és az anyám szorosan magához ölelte Lisst, aki zokogva bújt a karjaiba, mint régen.

- Mi történt? – kérdeztem kiszáradt torokkal. Melissa könnyáztatta szemekkel nézett rám. Most vettem csak észre, hogy mennyire remeg. Egész testében reszketett. Olyan elveszettnek, sebezhetőnek tűnt.

- Csak rosszat álmodott. Azt hiszem, lázas – mondta anya bizonytalanul. – Ezt nem értem…. Drágám… - nézett apára. – Hogy lehet, hogy jéghideg a homloka és így fázik?

- Fogalmam sincs – sóhajtotta aggodalmasan, majd rám nézett. Láttam a szemében, hogy gyanakodni kezdett. Felismerte, hogy én is hasonló hőmérsékleten voltam, amikor megtalált. Sherilyn történt.

- Minden rendben, fiam? – kérdezte halkan. – Ha van valami… nekem elmondhatjátok, rendben?

Bólintottam.

- Tudom, apa. Nincs semmi, tényleg.

- Azért hívok egy orvost – mondta, nem hitt nekem. Nem nézett rám, miközben kiment az ajtón.

- Hozok egy lázmérőt – szólalt meg anya, és utána sietett. Leültem Liss mellé az ágyra és magamhoz öleltem.

- Mi történt?

- Megint azzal a nővel álmodtam. Üldözött. Azt mondta, hogy te kellesz neki. Hogy meg kell halnod.

- Mi? – nyögtem zavart meglepetéssel.

- Ekkor ébredtem fel. Meg akartalak keresni, de amikor a tükörbe néztem… ott állt a hátam mögött. Akkor sikítottam. Azóta fázok. Mi ez a hideg, Aeron? Még soha nem éreztem ilyet. Nem akarom – sírta, én pedig még szorosabban öleltem. Sherilyn engem akart. Nem értettem, hogy miért. Miért kell neki a halálom? És miért nem öl meg egyszerűen? Meg van hozzá a hatalma. Soha senki nem tudná meg, hogy ő volt. Miért nem hagyja békén Lissát? Mit ártott ő neki? És én mit ártottam?

- Ne félj, Liss. Megoldom.

- Ne! – nézett rám rémülten. – Szeretlek, Aeron. Szükségem van rád. Nem tudom, hogy mi ez az egész, de nem akarom, hogy bajod legyen.

- Vigyázok magamra, megígérem.

- Tartsd is be – suttogta szomorúan. – Rebecca halála előtt is ezt ígérted.

- És még mindig itt vagyok – hajtottam le a fejem, majd felálltam. – Tartsd magad mellett Almát. Talán ő megvédhet. És takarózz be, jó melegen. El fog múlni, ígérem. Bízol bennem?

Bólintott.

- Akkor megoldom – mosolyogtam, és magára hagytam. Hirtelen tudtam, hogy hol kell keresnem. A szobámban várt. Éreztem a jelenlétét. Mikor beléptem, azonnal megláttam. Ugyanolyan kecsesen foglalt helyet az ágyamon, mint mikor mindennap láttam. Nem nézett rám, nem fordult felém. Dühös lettem. Elegem volt a játékokból.

- Sherilyn itt járt – szólalt meg halkan.

Hisztérikusan felnevettem. Szórakozott velem. Hülyének nézett.

- Ez minden, amit mondani tudsz nekem?! Képzeld, rájöttem.

- Aeron, én… sajnálom – fordult felém. Szemeiben könnyek csillogtak, de nem hatott meg. Nem, most az egyszer nem. – Meg akartalak védeni, de nem vagyok elég ehhez. Miért kellett belekeveredned?

- Elegem van a játékaidból, Scarlette. Nyakig benne vagyok ebben az egészben. Féltesz engem, és ezzel ölsz meg. Hogyan is élhetném túl, ha azt sem tudom, hogy mivel állok szemben? Ennyire gyűlölsz? Meg akarsz ölni?

- Nem! – sikította hisztérikusan. – Hát nem érted? Csak meg akartalak védeni! Sherilyn mindig megkapja, amit akar. Még soha nem vesztett. Mindig az övé a győzelem.

- Egy valamit nem értek. Na jó, egyet a sok közül. Ha te egy egyszerű lidérc voltál, mit akar tőled a lidércfény? Nem hinném, hogy ennyire unatkozna. Tehát? Elmesélnéd nekem?

- Nem mondhatom el…

- Bármikor elmehetnénk innen. Ha a húgomnak baja esik, soha nem bocsátom meg magamnak. Mégis itt vagyok. Veszélyben a családom. Miattad. Azért vagyok itt, mert te itt vagy. Mert képtelen vagyok arra, hogy elmenjek. És csak ennyit tudsz nekem mondani?

- Azért vagy még mindig itt, mert szeretsz – sóhajtotta, és a könnyek lassan folyni kezdtek az arcán.

- Tessék?

- Te magad mondtad. Sherilyn ezért akar megölni téged. Te még csak néhány napja tudod, ő már az elejétől kezdve. Nem szerethetsz engem. Az a sorsom, hogy magányos és boldogtalan legyek. A Lidércfény ezt rendelte el, és az ő akarata szent és sérthetetlen.

- Miért?

- Mert keresztbetettem neki, és nem engedi, hogy ezt elfelejtsem. Örökké vezekelnem kell.

- Nem hiszek neked.

A következő pillanatban olyan történt, amire nem számítottam. Közelebb lépett és megcsókolt. Nem az a félénk csók volt, ami akkor történik meg, amikor egy lány támad le egy fiút. Követelő, vad és szenvedélyes volt. Minden dühöm ellenére igaza volt. Szerettem őt. Szerettem a nevetését, szerettem hallgatni a hangját, szerettem a gyönyörű tekintetét, szerettem a kissé önző, de szeretetreméltó egyéniségét, szerettem mindent. Nem tudom, hogy mikor kezdődött, és azt se, hogy miért nem jöttem rá előbb. Már az első csókunk óta tudtam, de most biztos lettem benne. Talán ezt kell tennem. Megmentenem a nőt, akit csak én látok, akit csak én szerethetek. Talán ez így van jól. Nem normális dolog ez az egész. A valóságban nem léteztek se szellemek, se nagyhatalmú veszélyes lidércek. Mégis a mesék, a legendák, és a szárnyaló képzelet világa megelevenedett. A valóság kinőtte önmagát. Talán mindig is így volt. Senki nem tudhatja, hogy mi igaz és mi nem. Vannak, akik hisznek, és vannak, akik nem. Én nem hittem, de láttam és most határozottan éreztem. Lehetetlen dolognak tűnhet átölelni egy testetlen nőt, de szinte éreztem az érintését, a bőre selymes tapintását, és egy kis halovány orgona illatot. Kinyitottam a szemem.

Csillogó szemekkel állt előttem, az arcán egy félénk mosoly. Még soha nem láttam ennyire ártatlannak. Szinte teljesen elbűvölt. Lenyűgöző volt. Végigsimítottam az arcán, és ő megborzongott.

- Hiába tagadom, megkedveltelek – suttogta halkan. Boldogságot éreztem, egy pillanatra még a húgomról is megfeledkeztem. A saját nevem se jutott eszembe. Vad és heves érzés volt, adrenalinnal töltött meg. Végre minden értelmet nyert. Szerelmes voltam. Újra.

- Miért tagadtad? Egy hónap. És pont ugyanannyi az is, ami még hátra van. Letelt a félidő. Megengeded, hogy segítsek neked?

- Amikor azt mondom, hogy nem tehetem… nem azért mondom, mert nem bízok meg benned. Ha nem mert a szó teljes értelmében nem tehetem meg. A szavamat adtam. Nálunk ez máshogy működik, mint nálatok. Az emberek életében az ígéretek hamisak. Néhány percre komolyan gondolják, aztán amikor felbukkan az első akadály, megszegik a szavukat. Engem Sherilyn hatalma köt. Nem mondhatok el neked mindent. Meg kell próbálnod ezt elfogadnod.

- Rendben. Nem szívesen – húztam el a számat. Hát mégis megoldotta, hogy továbbra is a sötétségben tapogatózzam. Persze, megértettem őt. De csalódott voltam. Mindig is tudni akartam mindent. Nehezen viseltem, ha valamit nem értettem meg. Scary nem mondhatta el nekem. De semmi nem gátolt abban, hogy megkérjem Mirát, hogy kutasson velem. Tudni akartam mindent Sherilynről. Fogalmam sem volt, hogy hogyan juthatnék némi információhoz, ráadásul az előttem álló lány mindent meg fog tenni, hogy keresztbe tegyen. Fél attól a nőtől. Retteg. Láttam a szemében. Minden alkalommal iszonyattal mondta ki a nevét.

- Min gondolkozol? – nézett rám gyanakodva, és idegesen félresöpörte az arcába hullott barna tincseket, majd felsóhajtott. – Hiába nyomozol. Csak az életed kerül még nagyobb veszélybe. És Melissáé.

- Ha annyira meg akar ölni, miért nem tette meg?

- Honnan tudnám? Talán mert játszik. Élvezi a hatást, amit az emberekben kelt.

Hazudott. Tudott valamit, amit én nem. Talán tényleg nem mondhatta el, de ettől még mindig távolinak éreztem. Mosolyt erőltettem az arcomra, és igyekeztem megfeledkezni a balsejtelemről. Talán csak paranoiás vagyok. Talán meg kéne próbálnom bíznom benne.

Megcsókoltam és rámosolyogtam.

- Rendben, nem kérdezek többet. De nem tilthatod meg, hogy érdeklődjek ott, ahol tudok. Segítesz megvédeni Lissát?

Bólintott.

- De tudnod kell, hogy én ehhez kevés vagyok. Van egy minimális erőm, ami megmaradt, de ha minden energiámat Melissára használom, akkor teljesen védtelen maradsz. A baleset óta védtelek. Az elmédet. Hogy ne férkőzzön újra beléd. Nem engedtem, hogy hamis dolgokat láss és vele álmodj.

- Mondhattad volna előbb is. Helyette a húgomnak vannak rémálmai. Védd meg őt.

- Rendben, de miért is kéne mindent tudnod? – nevetett. – A férfiak szeretik a titokzatos nőket.

- Egy bizonyos mértékig, de te már átlépted a határt – öleltem át, és ő a legnagyobb meglepetésemre a karjaimba simult.

- Sajnálom – suttogta. Áttetsző alakja valahogy egyre emberibbnek tűnt. Néha tényleg olyan volt, mintha megérinteném. Vagy talán csak a képzeletem játszik velem. – Én csak… félek.

- Minden rendben lesz – válaszoltam automatikusan és reméltem, hogy igazat mondtam. Őszintén reméltem.