Epilógus: Egy hónappal később

Sziasztok! És itt a vége... Köszönöm azoknak, akik bátorítottak és írtak véleményt! Nagyon sokat jelentett nekem mindegyik. Remélem, akik most ezt elolvassák írnak nekem még egy sort :) Köszönöm hogy itt voltatok! Még biztosan lesz mit olvasnotok tőlem, de nem biztos hogy mostanában :/ :)

Remélem tetszeni fog a fejezet Scarlette szemszögéből! 

Hűvös őszi nap volt, amikor Aeron már nem bírta tovább a titkolózást. Be akart mutatni a családjának. Én egy kicsit féltem. Mi van, ha felismernek a kastélyban látott fényképről? Vagy ha nem leszek nekik szimpatikus. Ha azt mondják, hogy a fiuk nálam sokkal jobbat érdemel.

Aeron bezzeg teljesen nyugodt volt. Azzal a mosolyával nézett rám, amivel tudta, hogy helyben elolvadok. De mégis… szívesebben álltam volna újra szemtől szemben Sherilynnel, minthogy kitegyenek a családi közutálatnak. Bár amíg nem tudják, nincs miért utálniuk. Na, majd akkor. Előbb utóbb Aeron kénytelen lesz nekik mindent elmondani, hogy miért nem fog soha megöregedni. Hogy miért nem lesz soha unokájuk, legalábbis Aeron részéről. Hiszen mi már erre képtelenek voltunk. Azok a lidércek, akik szülők voltak, még emberi életükben váltak azzá. Mi pedig már nem voltunk emberek.

- Készen állsz? – kérdezte Aeron vigyorogva. Nem mondhattam nemet. Már így is túl sok csalódást okoztam neki, és olyan boldog volt mostanában. Mintha a saját boldogságomat láttam volna a szemeiben. Végre elengedte a múltat, végre a jelenben élt. Mira halála megviselte, de ezúttal nem egyedül kellett szembenéznie vele. Itt voltam én. Nem hittem volna, hogy valaha újra szerelmes leszek. Főleg miután mindent elvesztettem az életemben.

Visszanéztem a szerelmem kék szemeibe és bólintottam.

- Igen, mehetünk – szólaltam meg, mire ő kinyitotta a bejárati ajtót. A nappaliban többen voltak, mint ahogy terveztük. Csodaszép lakás volt, tágas és barátságos. Narancssárga, családi képekkel borított falakat láttam meg elsőnek, aztán a lábaim puha, bolyhos fehér szőnyegbe süppedtek. Kellemes érzés volt. Egy sarokban egy tágas étkező asztal foglalt helyet, itt ültek Aeron szülei. Nem messze egy kényelmes fekete bőrkanapé, amin három lány trécselt vidáman. Az egyikükben Melissára ismertem, a másik kettő bizonyára a barátnői lehetettek. A tévében néztek valami valóság show-t és azt beszélték ki, egymás szavába vágva. A könyves polc a tévés szekrény mellett volt. Telis tele könyvekkel. Imádtam olvasni, és talán a vágyakozás kiolvasható volt a szememből, mert Aeron elmosolyodott. Aztán megköszörülte a torkát. Hirtelen mindenki észrevett minket, és meglepetten mértek végig. Zavartan elmosolyodtam.

- Jó estét, Mr. és Mrs. Redway – köszöntem elsőként Aeron szüleinek, majd a lányokhoz fordultam. – Sziasztok. Én Scarlette vagyok.

- Szia kedvesem – szólalt meg Mrs. Redway egy kis fáziskéséssel és kedvesen rám mosolygott. Majd mindenki köszönt. Lissa barátnői furcsa utálattal néztek rám, főleg a szőke. Talán tetszett neki Aeron? – Gyertek, üljetek le ide mellénk – udvariaskodott tovább, és kedvesen intett a maguk mellett lévő székekre. – Ne haragudj, nem számítottunk rád. Aeron nem is mondta - nézett neheztelően a fiára.

- Nem gondoltam, hogy be kell jelentenem, ha be akarom mutatni a barátnőmet – vonta meg Aeron a vállát vigyorogva. Mire a szőke lány felszisszent. – Scarlette, ők a szüleim, ő ott Melissa a húgom.

- Szia – mosolygott rám Lissa kedvesen. Ő szinte ragyogott a boldogságtól, hogy Aeron végre talált valakit. És gyanakodva nézett rám, mintha felismert volna. De nem tette szóvá.

- Ők pedig Lissa barátnői, Sharon és Betty – mutatott a szőke, majd a barna hajú lányra.

- Szia – köszöntek nem túl barátságosan, majd visszafordultak a tévé felé, amiben egy nagyon értelmes műsor ment. Biztos nem bírnám végig nézni.

- Mióta vagytok együtt? – kérdezte Aeron apja.

- Pár hete – feleltem a jól megbeszélt hazugságot. – Nemrég költöztünk ide a városba a nővéremmel. Csak néhány hete iratkoztam be abba az iskolába, ahova Aeron is jár. Ott ismerkedtünk meg.

Aeron anyja boldognak tűnt. Mintha már ezer éve várt volna erre a jelenetre. Azonnal megkedveltem őt, bár azt nem mondhattam, hogy én már mindent tudtam róluk. Nem mondhattam, hogy együtt töltöttük a nyarat, csak akkor én még szellem voltam. Szerintem kényszerzubbonyban szállítottak volna el.

- Nagyon örülök nektek. Tudod mit? Szólíts csak Evának – kacsintott rám, én pedig bólintottam. Nem esett nehezemre. Hiszen voltam annyi idős, mint ő. De ő még ezt sem tudhatta. Ki is akadt volna.

- Mi most felmegyünk. Megmutatom Scarnek a szobámat – szólalt meg Aeron és rám kacsintott. Elpirulhattam, mert Melissa felnevetett. Szó nélkül követtem Aeront, és mikor végre kettesben maradtunk magához vont, és megcsókolt. Egyik kezemmel átöleltem a nyakát, majd a másik kezemmel a hajába túrtam. Nem tudom, hogy meddig csókolóztunk, de a szenvedély és a kábulat minden mást eltüntetett. Még érzékeltem, hogy együtt dőlünk az ágyra és szépen lassan megszabadulunk a ruháinktól, majd a külvilág elcsendesedett. Együtt indultunk a boldogság felé. Nem számít, hogy mi lesz később, nem számít, hogy nem élhetünk örökké az emberek között, de itt az ideje, hogy legalább egy-két évig úgy tegyünk, mintha lehetne normális életünk. Mintha normálisak lennénk, és nem szerencsés különlegesek.

Sok mindent éltem át az életem során, de egy dolgot megtanultam. Soha nem szabad feladni. Az élet sokszor megtört, tönkretett, és úgy éreztem, hogy nincs értelme tovább élni. Nem volt senkim, aztán mikor lett, mindent elvesztettem. De amit az élet elvett, azt vissza is adja. Nekem visszaadta. Újra meg lett mindenem, és én lettem a legboldogabb a világon. Többé nem hagyom, hogy elveszítsem. Hiszen én szerencsés vagyok. Kevés embernek jut az igazi, viszonzott szerelemből. Én a mázlista kiválasztottak közé tartozom, mert Aeron itt van nekem. Én szeretem, és ő szeret. Csak ez számít.