14. fejezet: Titokzatos romok

Sziasztok! Hát.. egyelőre még nem jártam sikerrel a kiadás terén, de hogy kellemesebben teljen a várakozás, hoztam nektek még egy fejezetet :) Remélem tetszeni fog!! :)

A következő nap tökéletes volt. Jobbat nem is kívánhatnék magamnak. Scary-vel álmodtam, és mikor kinyitottam a szemem egy csókkal ébresztett. Alig tudtam elhagyni a szobámat, nem tudtam vele betelni. Beszélgettünk, nevettünk és szinte percenként heves csókcsatákba kezdtünk. Eleinte aggódtam, hogy benyit valaki, vagy meghallanak minket. De felesleges aggodalom volt. Egész nap vigyorogtam, szinte fülig ért a szám. Harsány kiáltással köszöntem a reggeliző asztalnál ülő szüleimet, a még mindig sápadt Melissát, az asztal körül szorgoskodó Brendát, és a nevetve belépő Mirát és Tedet. Mindenki meglepetten nézett rám. Hónapok óta nem láttak ilyen jókedvűnek. De a lehangoló viselkedésük se szegte a kedvemet. Minden percben az éltetett, hogy Scary a szobámban vár, és amint belépek az ajtómon, vele lehetek. Legszívesebben ki se mozdultam volna, de még a végén lebuknánk. Nem szívesen mennék a zárt osztályra, hogyha rajtakapnának, hogy látszólag a levegővel csókolózom. Nem hinnének nekem. Azt hinnék megőrültem. Nem is csoda, a drogos, alkoholista, bulizós, depressziós múltamat tekintve. De valahogy ezen a helyen nem hiányzott a régi életem. Scary változtatott meg. Talán Sherilyn volt, aki jól látta. Már a legelső perctől vonzott benne valami. Most pedig, hogy végre ő is viszonozza az érzéseimet, boldog lettem. Konkrétan nem mondta ki, hogy szeret. De nem is várom el. Átlagos nőknek is idő kell hozzá, nem még egy szerencsétlen sorsú szellemnek.

- Tudnom kéne valamiről? – kérdezte anya összehúzott szemekkel, miközben dzsemet kent egy szelet kenyérre. Lissa is összevont szemöldökkel bámult, pedig ő nem szokott meglepődni a hangulatváltozásaimon. Bár talán kissé tényleg érzéketlen vagyok. Hiszen megtámadták őt álmában, én pedig boldogabb vagyok, mint valaha. De már nem féltettem Lissát. Scary megvédi őt, én pedig megbirkózom a rémálmokkal. Legalábbis remélem. Mindegy. A lényeg, hogy Liss biztonságban van.

- Hogy érted? – néztem anyára és lehuppantam az egyetlen üresen álló székre. Időközben Miráék is leültek. – Nem lehet jókedvem? Ha gondolod, depizhetek még egy kicsit.

- Isten ments, én csak… - hebegte zavartan.

- Eva, hagyd már szegényt. Inkább örülj neki – kacsintott rám apu a kávéja mögül. Mostanában nem járt annyit vissza a városba. Talán miattam. Amiatt, amit képzeltem. Félt, hogy újra megtörténnek azok a dolgok.

Hálásan rámosolyogtam. Zavart a nagy figyelem.

- Hogy vagy Lissi? – néztem a húgomra, aki a szokatlan becenév hallatán félrenyelte a teát, és megrökönyödve nézett rám.

- Beléd meg mi az isten ütött? Lissi? Megszoktam a gázabbnál gázabb neveket, de fogd magad vissza légy szíves! – csattant fel.

- Bocs – vigyorogtam. Szerintem egyáltalán nem volt gáz. Lissi vagy Lissa, nem mindegy?

- Mit szólnátok hozzá, ha elmennék sétálni ma egyet az erdőbe? - szólalt meg apa hirtelen. – Mindannyian. Mira, Ted ti is jöhetnétek, és te is Brenda. Kezdem úgy érezni, hogy ti is a családhoz tartoztok. Néhány hét és elmegyünk úgy, hogy nem csináltunk veletek semmit együtt.

Brenda zavartan nézett ránk, mintha arra várna, hogy valaki ellenzi az ötletet. De én nem bántam, és ahogy körbenéztem, a többiek sem.

- Nagyszerű ötlet, Adam! – mosolygott anyu. – Brenda, tényleg velünk tarthatnátok. Mira? Ted?

- Szívesen – felelték mindketten, és rám vigyorogtak. Úgyis régen lógtunk együtt.

- Mikor indulunk? – kérdeztem rá a legfontosabb információra.

- Ebéd után? Főzök valami nagyon finomat! – javasolta Brenda, és mindenki kapva kapott az alkalmon.

- Aeron? Szeretnék kérdezni tőled valamit… - állt fel apu, és intett a veranda felé. Bólintottam, és szó nélkül követtem. Mikor kint voltunk szólalt csak meg.

- Most csak férfiak vagyunk, szeretnék kérdezni valamit. Te és Mira? – nézett rám szokatlan vidámsággal. A szemei reménykedve csillogtak.

- Mi? Dehogy is! – ellenkeztem. Nem értettem, hogy honnan gondolhatja ezt. Mira és én barátok voltunk, bezzeg közte és Ted között csakúgy izzott a levegő. Már csak Ted szerelmi vallomása hiányzott. Nekem Scarlette mellett volt a helyem, de ezt nem magyarázhattam el az apámnak.

- Nekem elmondhatod… tényleg. Tudom, hogy mióta… nos… a lovas dolog óta nem bízol bennem, de komolyan mondom neked, hogy soha nem csalnám meg anyádat. Soha nem értettem azokat, akik megteszik. Egyszerűen nem éri meg. Egy rövid, kockázatos kalandért eldobni mindent? Arról nem is beszélve, hogy szeretem őt. És csak hogy tudd, nagyon aggódtam érted.

- Tudom. De Mira és én akkor is csak barátok vagyunk. Teddel.. nos… alakul valami köztük.

- Ó! Csaknem szerelmi háromszög? – ráncolta a szemöldökét. – Akkor ez bonyolult. Csak óvatosan avatkozz bele, győződj meg róla, hogy tényleg te kellesz-e neki. Hiszen hamarosan hazamegyünk.

- Apa! Elég! Komolyan mondtam. Nincs semmiféle szerelmi háromszög. Mira a barátom, és semmi több. Komolyan.

- Ó… értem – fogta fel végre. Kezdett bosszantani a kombinálása. Néha nem csak a nők kombinálnak. – Csak onnan gondoltam, hogy szinte sugárzik belőled a boldogság. Örülök neki, tényleg. De mióta… nos… tudod… nem voltál ilyen.

- Talán elengedtem a múltat – mondtam ki magamat is meglepve. Döbbenten elhallgattam. Tényleg ez történt? Elfogadtam volna Rebecca, Emma és Charles halálát? Talán. Hiszen már nem tehetek semmit, de a szívemben örökre élni fognak. Továbbra is a barátaim, de talán nem kell eltemetnem magam is. Az élet megy tovább, és ha lemaradok nem vár meg. Mennem kell tovább. Scary a jövő. Nem bírtam elfogadni a lehetőséget, hogy nincs remény a kapcsolatunkra. Kell lennie megoldásnak. Mikor lettem ennyire optimista? Tényleg erre lenne képes a szerelem?

- Fogalmad sincs, hogy ennek mennyire örülök – szólalt meg végül pár perc hallgatás után. – Büszke vagyok rád, Aeron.

Miután beszélgettem apával mindenféléről, elindultam vissza Scary-hez. Hiányzott már ez a beszélgetés az apámmal. De a barátnőm is hiányzott, már ha hívhatom így. Erről még nem beszéltünk, és nem is lenne értelme. A barátnő dolog az egymást felvállalásnál szokott szóba kerülni, de ezt mi nem tehettük meg.

- Csaknem hiányoztam? – kérdezte mosolyogva, mikor beléptem. Nem válaszoltam. Néhány lépéssel átszeltem a szobát és megcsókoltam. Mikor elváltunk, szólalt csak meg újra.

- Azt hiszem, ezt igennek vehetem – nevetett. – Hallottam jót beszélgetettek apukáddal… - mondta vidáman, de a tekintetében mintha egy pillanatra villant valami. Talán csak képzeltem.

- Igen, bár eléggé félre tud magyarázni dolgokat. Remélem, hogy ez tényleg a valóság – komorodtam el egy pillanatra. Scary elsápadt.

- Örülj neki, félek, hogy nemsokáig marad így – suttogta. – Most pedig menj, Brenda mindjárt teríti az ebédet, aztán ti elindultok.

- És te mit fogsz csinálni estig?

- Várni foglak – nézett rám kacéran, majd felnevetett. Megcsókoltam búcsúzóul, és elindultam a földszintre. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, hogy szerelmes vagyok. Titkolózni is utáltam.

Brenda már valóban az asztalra pakolta az ínycsiklandó ételeket. Mikor megláttam a mennyiséget, füttyentettem egyet. Zavartan elpirult.

- Ez aztán az ebéd! Köszönjünk Brenda!

Meglepődött. Még soha nem köszöntem meg neki semmit. Még erre soha nem figyeltem fel. Azt vallottam, hogy úgyis ez a dolga és pénzt kap érte.

Az étel íze is nagyon finom volt. Mindenki tele ette magát, aztán pedig alig bírtunk útnak indulni. Szerencsére szép idő volt. Ragyogóan sütött a nap, és sehol nem volt felhő. Kicsit talán túl meleg volt, de az erdőben a szél majd lehűt minket.

- Mi az úti cél?

- Nem is tudom – töprengett az apám, miközben a térképet böngészte. Nem is tudtam, hogy ennek a helynek térképe is van. Hát ebben is tévedtem. – Van egy érdekes rom építmény az erdőben nem messze. Mellette pedig egy tisztás. Megnézhetnénk és aztán ott piknikezhetnénk.

- Nem is rossz ötlet – feleltem.

Az út hosszú és meleg volt, de rengeteget nevettünk. Én Mira, Ted és Liss mellett jöttem, míg a felnőttek mögöttünk haladtak erősen lemaradva. De úgyis megnéztem, hogy merre kell menni. A húgom végre vidámnak tűnt, aminek nagyon örültem. Annak ellenére, hogy Almát nem hoztuk magunkkal. Biztos örült, hogy volt egy nyugodt éjszakája. Rámosolyogtam, aztán játékosan meglöktem.

- Hé! – kiáltott fel nevetve, majd mikor visszanyerte az egyensúlyát rám vetette magát. De nem volt szerencséje, mert megfogtam úgy, hogy a hátamon maradjon és elkezdtem futni vele. Sikongatva nevetett, és megpróbált szabadulni. Közben pedig majdnem megfojtott.

- Mint két óvodás – nevetett Mira. Rájuk néztem. Remekül szórakoztak rajtunk. Közben egyre fogyott a levegőm Lissi szorításától, úgyhogy megadtam magam és leengedtem.

- Na végre – fújtatott vörös arccal az erőlködéstől, de egyáltalán nem volt mérges. Hiszen jól szórakoztunk.

Továbbindultunk. Ted közben vicceket kezdett mesélni, de közben akárhányszor Mirára nézett csillogott a szeme. Nem értettem, hogy miért nem vall színt, minden sokkal egyszerűbb lenne. De mégsem tette, és én nem tehettem meg helyette. Mira pedig semmit sem sejtett. Melissa viszont eltöprengve figyelte őket, és láttam, hogy Ted tekintete láttán kezd sejteni valamit. Szerencsére hangosan nem mondott semmit.

Amint ritkulni kezdtek a fák kiértünk egy kör alakú tisztásra, ami tele volt virágokkal. Az illatuk bódító volt.

- Itt is vagyunk – örvendezett apa, amikor végre utolértek minket, majd a tőlünk nem messze álló romokra nézett. Most vettem csak észre. Csak néhány romos fal és néhány kődarab volt. De volt benne valami különleges.

- Mi ez a rom, apa?

Ted szólalt meg helyette.

- A nagymamám egyszer elhozott ide, amikor még kisfiú voltam. Imádta a meséket, és mondott erről is egyet.

- Halljuk! – követelte rögtön Melissa. Én is érdeklődve figyeltem. Eddig minden itteni mese és legenda igaznak bizonyult.

- A történet szorosan kapcsolódik a kastély legendás eredetéhez. A kastély első lakója

egy görög nő volt, akit soha nem látott senki, de a jelenlétét mindenki érezte. Szellemkastélyként emlegették az épületet, egészen addig, amíg fel nem bukkant három különös gyermek. Két férfi és egy gyönyörű nő. Azt állították, hogy a birtok az ő tulajdonukban van, és hogy a rejtélyes görög nő gyermekei. A falusi pletykák egyből szárnyra keltek, hiszen a nőt soha nem látták. A jövevények viszont olyan szépek voltak, akár az istenek. Minden férfi a lány, minden nő a két férfi kegyeit kereste. De ők a mese szerint különleges lények voltak, és volt egy titkos szentélyük elrejtve az erdő mélyén. Gyakran néhány falusi a nyomukba eredt, és követték őket a szentélybe, de örökre nyomuk veszett. Soha nem kerültek elő. Az emberek félni kezdtek. Évekig nem mertek a közelébe menni a szentélynek, de néha azért akadt néhány vakmerő kalandvágyó. A három idegen persze tagadott mindent, azt állították, hogy soha nem látták ezeket az embereket. Persze ezt senki nem hitte el, de bizonyíték nem volt. Aztán egy napon az egyik eltűnt nő, a falu jósnőjének egyetlen lánya felbukkant a faluban. Borzalmas állapotban volt. Tébolyultan hadovált mindenfélét szörnyetegekről és egy idegen földöntúli városról, ahol ezek a lények élnek. Minden bizonnyal a szentély valahogy megőrjítette. Három szó volt, ami szinte percenként elhagyta a tébolyult nő száját. Csak évszázadokkal később érte el a végzet a szentélyt, amikor felégették boszorkányságtól való félelem miatt.

- És mik voltak azok a szavak, amiket a nő mondott? – kérdezte Lissa.

- Lidérc, hideg, Nimare – válaszolta Ted, én pedig dermedten meredtem rá. Nimare? Egy város? Volna a lidérceknek egy külön városa? De mit tettek azokkal az emberekkel? Ahogy egyre inkább törtem a fejem, egyre erősebben éreztem a körülöttem nyíló virágok csodálatos és bódító illatát. Észre sem vettem, hogy csend lett, szédülni kezdtem. Majd mikor már éreztem, hogy valami nem stimmel, kiáltani akartam, de a föld közeledni kezdett, én pedig elvesztettem az eszméletem.