Fanie
végül betartotta az ígéretét, és elvitt az egyiknap magával. Bár nem tudom,
hogy ezt mennyiben befolyásolta a tegnapi esti veszekedés Sherilyn és Fanie
között. Én a szobámban voltam, de még oda is felhallatszott. Mostanában egyre
többet kiabáltak egymással. Olyankor mindig elhatároztam, hogy befogom a fülem,
hogy ne halljam, de mindig az a vége, hogy lábujjhegyen az ajtóhoz osonok és
hallgatózom. Túlságosan kíváncsi voltam mindig is, de csak szófoszlányokat
sikerült kivennem.
-
A barátod is ott lesz? – kérdeztem kíváncsian. Stefanie zavartan elpirult és
bólintott. Én pedig örültem, hogy végre megismerhetem. Talán ha megkedvel,
Fanie majd több időt tölt velem. Újra. Nagyon reméltem. Hiányoztak a vele
töltött vidám délutánok.
A
falu éppoly barátságos volt, mint mindig, bár az emberek néha megijesztettek.
Olyan gyűlölködve néztek rám az öregasszonyok, hogy nyelnem kellett egyet, ha
nem akartam nyomban elsírni magam. A többi ember is olyan távolságtartó, rideg
volt velünk. Nem csak velem, a nővéremmel is. Nem igazán értettem, de már
régóta így volt. Nem ez volt az első eset, hogy észrevettem.
-
Miért utálnak? – kérdeztem csendesen.
-
Nem minket utálnak, hanem anyát. Nem ugyanaz. Csak azt hiszik, hogy mi is
olyanok, vagyunk, mint ő – magyarázta meg kedvetlenül.
-
De hát nem! Ezért nincsenek barátaink?
-
Anya miatt, igen – sóhajtotta türelmetlenül. Néha idegesítő lehetett számára
egy hét évvel fiatalabb kistestvér. – Még szerencse, hogy Ved a városból jött,
ő előbb ismert meg, csak utána hallotta meg a pletykákat. Kérlek, ne legyél…
idegesítő és nyafogós, oké? – nézett rám könyörögve.
-
Miért az vagyok? – néztem rá sértetten. – Nem leszek, megígérem.
-
Szuper – mosolygott. Megálltunk egy padnál és vártunk. Néhány arra járó
kíváncsian figyelt minket. Megigazgattam magamon a ruhát.
-
Na! Itt is jön! – szólalt meg a nővérem izgatottan és felpattant. Szégyenlősen
végig simított a haján és megigazította a szoknyáját. Egy férfi tartott felénk
magabiztos léptekkel, mosolyogva. Megigézve nézte a nővéremet, még soha nem
láttam ilyen aranyos jelenetet. Szinte egymás nyakába ugrottak, mint a
mesékben, amiket a könyvtárban talált könyvekben olvastam. Az aranyos rész
addig tartott, amíg nem kezdték el falni egymást. Undorító volt.
Megköszörültem
a torkom, mire azonnal szétváltak. A férfi rám nézett. Talán húszéves lehetett.
Jóképű volt, a testvéremnek jó ízlése volt. Sötét barna haját mintha még soha
nem fésülte volna meg. Talán egy fejjel lehetett magasabb Fanie-nál.
-
Szia! Vendell Monroe vagyok, de inkább csak Ved. Utálom a nevem – húzta el a
száját. Kedves volt.
-
Szia – mosolyogtam rá. – Scar vagyok.
-
Sétáljunk – ajánlotta a nővérem, majd Vedbe karolt. Én pedig felesleges
harmadikként kullogtam utánuk. Állandóan egymás szájában lógtak. Már egyáltalán
nem voltam benne biztos, hogy velük akarom tölteni az időmet. Ennél még egyedül
is jobb.
Aznap
este egyedül kellett visszalopóznom a szobámba. Stefanie és Ved még együtt
maradtak. Nekem kellett csak visszajönnöm, hogy falazzak. Nem akartak lebukni.
Én pedig mit tehettem volna? Nem szívesen tettem volna ki őket Sherilyn
haragjának.
-
Hol van a nővéred? – kérdezte egy síri hang hirtelen. Ijedten néztem körbe, és
csak most vettem észre az anyámat, ahogy a falnak támaszkodva szegezi rám
jéghideg tekintetét. Megborzongtam. Sokkal hidegebb lett, fázni kezdtem.
Gúnyosan elmosolyodott, amikor meglátta, hogy megremegtem. Valahogy ő szerette
a hideget. Nekem se volt vele bajom, de nem szerettem különösebben. Sherilyn
olyan rémisztő volt. Kiskoromban rengeteg rémálmomnak volt a főszereplője.
Igen, a saját anyám.
-
Már felment aludni – hazudtam félve, de a hangom nem remegett meg. Mégsem hitt
nekem. Láttam a szemén.
-
Hazudsz! Az imént voltam bent nála, és ő sehol! Merre van és kivel? – kérdezte
kiabálva, de makacsul hallgattam. Ígéretet tettem néhány évvel ezelőtt, hogy
mindig kitartunk a másik mellett, bármi történjék. Soha nem áruljuk el egymást.
Napsütéses
nyári nap volt akkor is. A nővéremmel az erdő mellett fogócskáztunk, és szinte
mindig én nyertem. Kettőnk közül én voltam a gyorsabb. Nevettünk, vidámak
voltunk.
De
Stefanie szomorú volt. Nem értettem, hogy mi baja van. Egyszer csak leült a tó
mellé és a lábát a vízbe lógatta. Csatlakoztam hozzá és vártam, hogy
megszólaljon.
-
Én mindig melletted leszek, ugye tudod? – nézett rám szomorú szemekkel. Nem
értettem, de bólintottam. – Bármi történjék, én mindig szeretni foglak, húgi.
-
Én is téged, örökké. Még ötven év múlva is egymással fogunk kergetőzni –
vigyorogtam. Felnevetett. – Megígérem, hogy soha nem hagylak cserben. Most már
elárulod mi a baj?
-
Semmi, igazán. Talán csak hallani akartam. Fogadjuk meg, oké? Mint a mesékben a
testvérek. Kössünk vérszerződést!
-
De mi már testvérek vagyunk! – nevettem.
-
Nem baj, benne vagy? Kéne egy esküszöveg is. Megvan! De előbb vágjuk meg a
kezünk! – lelkendezett, és elővett egy éles kődarabot, majd végighúzta az
ujján, kiserkent egy vércsepp. Majd ezt megtette velem is. Összeérintettük a
két ujjunkat és egymásra néztünk.
-
Mondd utánam, Letti – kezdte ünnepélyesen. - Bármi történjék, bármerre vigyen is
az élet, nem árullak el téged. Én mindig itt leszek neked!
-
Bármi történjék, bármerre vigyen is az élet, nem árullak el téged. Én mindig
itt leszek neked!
Egymásra
mosolyogtunk és én átöleltem. Komolyan gondoltam a fogadalmam és soha nem
szegtem meg.
-
Még egyszer kérdezem, Scarlette. Hol van Stefanie?
-
Az előbb ment fel az emeletre – hazudtam makacsul. Nem mondhattam el az igazat.
-
Hazudsz! A szemembe mersz hazudni?! Hogy mered te istenek átka, te?! –
üvöltötte, majd durván megragadta a karom. Felszisszentem. A levegőbe emelt és
úgy nézett rám szikrázó szemekkel.
-
Hol van a nővéred? Mondd meg nekem!
-
Az emeleten valahol – suttogtam ijedten, mire dühödten ellökött magától és a
falnak csapódtam. Egy pillanatig kiszorult a mellkasomból a levegő és halkan
sírni kezdtem.
-
Hol van?
-
Az emeleten – kiáltottam hisztérikusan. Sherilyn megindult felém és hatalmas
pofon csattant az arcomon. Aztán még
egy, és még egy. Halkan sírtam. Minden egyes ütés fájt. Nem a testem kiáltott
igazán, hanem gyermeteg naiv lelkem. Halkan, csendesen és kétségbeesetten.
Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy engem ez a nő soha nem szeretett.
A gondolat maga árvává tett. Fájt. Égetett. Akár csak a pofonok az égő arcomon.
-
Azt hiszem, hogy ideje a kezembe vennem a nevelésedet, mielőtt teljesen
elkésnék. Takarodj a szobádba és egy teljes napig be leszel zárva. Nem ehetsz,
nem ihatsz. Megtanítom én neked, hogy soha ne hazudj nekem. Érthető voltam?
Reszketve
bólintottam. Fájt mindenem. Megpróbáltam felállni, de annyira reszkettem, hogy
a lábaim összecsuklottak.
Sherilyn
türelmetlenül csóválta meg a fejét.
-
Russel! – kiáltotta, mire az említett megjelent az ajtóban. Döbbenten nézett
végig rajtam. – Russel! Végre! Kapard fel a kis csitrit és zárd be a szobájába.
Nem jöhet ki, és ami a legfontosabb Stefanie nem mehet be hozzá. Eridj!
-
Rendben, drágám – sóhajtotta, majd óvatosan, mintha egy apró tollpihe volnék
vett a karjaiba, majd elindult velem felfelé a lépcsőn. A könnyem
megállíthatatlanul özönlöttek, de jól esett a kedvesség. Russel óvatosan az
ágyamra fektetett és homlokon csókolt.
-
Nagyon fáj? – suttogta halkan. Hangjából együttérzés, sajnálat áradt. Szipogva
bólintottam egyet. – Hol?
Először
az arcomra, aztán a mellkasomra mutattam jelképezve a szívemet. Elmosolyodott.
A kezét óvatosan a mellkasomra fektette, és lágy puszit lehelt égő, véres
arcomra. Végül pedig megcsókolta a felrepedt ajkam szélét. Kellemetlen volt.
-
Mit csinálsz?
-
Csak ápollak. Tudod, ahogy az apák a lányukat.
-
Akkor miért nem védtél meg?
-
Ez bonyolult. Most muszáj bezárnom az ajtódat, de holnap hozok neked valamit
enni, rendben? De anyádnak egy szót se. Nem tudhatja meg. Megígéred nekem?
-
Megígérem.
-
Akkor jó. Nekem úgy tűnt, hogy mindig tartod magad az adott szavadhoz. Ez
tetszik. Erős jellemre vall. Jobb vagy az anyukádnál, ugye tudod? És talán
valahol nagyon mélyen szeret téged.
-
Nem hiszem, gyűlöl engem – ellenkeztem bánatosan.
-
Nos… nem tudom. De tudod mit? Majd én szeretlek helyette is! Stefanie és én
szeretünk téged.
-
Igen, tudom. De nem kérheted, hogy áruljam el őt. Soha. Rendben van így? –
kérdeztem bátortalanul. Mire ő bólintott. Aztán kiment, becsukta az ajtót, és
kulcsra zárta. A szobám rabja lettem.
Nyughatatlan
álomba sírtam magam, de szinte óránként felébredtem. Mindenhol Sherilynt láttam
felém közelíteni. Majd magam előtt láttam Ved és Fanie kettősét, ahogy
egymással ölelkeznek, és nem is érdekli őket, hogy mi van velem. Zokogva
ébredtem. Szörnyen szomjas voltam. A sírástól teljesen kiszáradtam, és
megkellett volna látogatnom sürgősen a fürdőszobát. De nem tehettem. Rab
voltam.
-
Letti! Letti! – dörömböltek hirtelen az ajtómon, majd kiabálás zaja ütötte meg
a fülemet. Az ajtóhoz osontam. Szerencsére éppen az ajtóm előtt vitatkoztak.
-
Miért ne akarna látni?
-
Nem tudom. Talán egyszerűen csak nem kíváncsi rád.
-
Tudod mit? Elegem van a játékaidból! Nem tilthatod meg, hogy találkozgassak
Vendellel!
-
Csak figyeld – sziszegte Sherilyn.
-
Jó. Elég volt! Vendellhez költözöm, most azonnal. Nem állíthatsz meg. Nem
vagyok a foglyod.
-
Valóban – szólalt meg gúnyosan. – De ha most átléped azt a küszöböt, akkor soha
nem lépheted át újra! Megértetted? Nem leszel többé a lányom. Egy anyátlan,
apátlan árva leszel a vakvilágban. Mióta ismered ezt a fiút? Egy hete? Talán
kettő?
-
Szeretem őt, és tudom, hogy ő is szeret engem.
-
Akkor menj és vissza se nézz!
-
Megyek is! – kiabálta, majd hallottam, ahogy felkapja az úti poggyászát és a
léptei lassan elhaltak. Sírva roskadtam az ajtó tövébe. Fanie elhagyott engem.
Elárult. Megszegte a vérszerződést, amit egymásnak fogadtunk. Még hallottam,
ahogy Sherilyn kegyetlenül súg valamit Russelnek.
-
Ha visszajönne, tudod, hogy mit kell tenned.
Sziia!Ez a fejezet is jól sikerült.Annyira sajnálom Scharlette-t.Nagyon sok rosszat kellett átélnie kiskorában.A testvére is magára hagyta....Nagyon várom a folytatást.pusziii
VálaszTörlésÉs igen, itt a folytatás! :)
VálaszTörlésNagyon jól sikerült rész lett ez is!
Szegény Scar.... :( Megkönnyeztem! :(
Puszi!
Köszönöm a véleményt <3
VálaszTörlés