Utolsó előtti fejezet :( Köszönöm a véleményeket Rebecca D'Angelo-nak és Vivának! <3
Hangokat
hallottam. Voltak, amik egészen közelről, de voltak, amik rettentő távolról
szóltak. Mint egy rossz rádión. Lebegtem a semmiben, a békés feketeségben.
Magam előtt pergett az életem. Végig néztem minden egyes képkockát, és valami
megváltozott bennem. Rájöttem, hogy mi az, ami tönkretette az életem. Két
dolog. A fájdalom és a titok. Mert a világon
mindent fájdalom itat át. Csak nézz körül, nézz szét a világban. Csak nézz meg
egy arcot, nem látsz rajta semmit. De ha a szemébe, ha a lelkébe nézel, látod
azt a hatalmas fájdalmat, ami az egész életét irányítja. Ha még mélyebbre is
ellátsz, láthatod a titkokat, amiket mélyen igyekszik eltemetni, és amik miatt
nem képes maga mögött hagyni a múltat. Csak a jelen számít, mondják a bölcsek.
De mindent a múlt titkai, s fájdalmai, és a jövő félelmei irányítanak. Nincsen
igazság hazugság nélkül, nincsen boldogság szenvedés nélkül. Csak nézz egy mosolygó
arcra, és meglátod mögötte a világ minden egyes emberének a problémáját: a
fájdalmat és a titkokat.
Most már túl mindenen csak gyűlöletet és
szeretetet éreztem. Két ellentétes érzés tombolt bennem, készen arra, hogy
elpusztítsák egymást. Szeretet a családom iránt, a barátaim iránt és gyűlölet a
szerelem iránt. Én soha nem vágytam szerelemre, de mielőtt még megtapasztaltam
volna, nem sejtettem, hogy milyen hatalmas. Fegyvert ad a szeretett lény
kezébe, csak azért, hogy tönkretegyen téged. Öl, pusztít, és nyomorba dönt,
hogyha hagyod. Én hagytam, és ez volt életem legrosszabb döntése. Nem szabadott
volna, ha újrakezdhetném… nem akarnám meg ismerni sem Rebeccát, sem Scary-t.
Bár talán mégis. Újra elrontanék mindent, ahelyett, hogy szórakozva élném az életem
egyéjszakás kalandokban. Az ember mazohista, szereti kínozni magát a szerelem
nevű halálos betegséggel. Újra elkapja, és elfelejti, hogy mennyire fájt,
mekkora csalódás érte, amikor elárulták. Ezt éreztem. És mérhetetlen gyászt.
Miattam halt meg annyi ember. Becky, Charles, Emma, Mira, Lissa. A barátaim, a
testvérem, a szerelmem. Mindenki meghalt miattam. De vajon, én halott vagyok?
Annak kéne lennem. Meghaltam. Akkor miért érzek? Miért tudok gondolkodni? Vajon,
mit érez most anyu és apu? Talpra állnak valaha is? Elvesztették mind a két
gyermeküket. Gyűlölnek most engem, amiért elvettem Lissát? Gyűlöl most Ted,
amiért elvettem Mirát? Gyűlölniük kell. Úgy ahogy én magamat és Scarlette-et. Miatta vesztettem el
most őket. Ha ő nincs, Sherilyn soha nem szúr ki magának. Ha nem hazudik,
minden máshogy alakul.
- Engedd el! – kiáltotta egy hang
kétségbeesetten. Ismerős volt. Annyira nagyon ismerős. Hányszor ábrándoztam
erről a hangról, utoljára akkor hallottam, amikor majdnem megölt. Feltámadt a
szél, éreztem magamon a hideget. Nem haltam meg. Az ég villámlását is
hallottam. Kinyitottam a szemem. Sherilyn volt mellettem elégedett
arckifejezéssel, nem messze tőlem pedig Scarlette. Olyan régen láttam, hogy már
szinte elfelejtettem, hogy milyen gyönyörű. De azt nem, hogy mennyire gyűlölöm.
Ez a gyűlölet talán az arcomra is kiült. A testem furcsán bizseregni kezdett és
mintha eltűntem volna. De nem, mert ott voltam. A kezemre néztem. Ezüstösen
fénylett, áttetsző volt. Tényleg meghaltam, és lidércként tértem vissza.
-
Köszönj a vendégünknek, kedvesem – szólalt meg Sherilyn mézes-mázosan, majd a
lányára nézett. – Üdv, Lidércfény.
A
nép felszisszent, mindenki döbbenten kapott levegő után. Tudtam, hogy ebben a
pillanatban dőlt meg néhányak hite Sherilynben. Ennek örültem, de furcsán
éreztem magam. Mintha nem is én lennék. Mintha valaki más lenne a testemben.
Csak meredtem magam elé üresen. Nem szólaltam meg továbbra sem. Nem láttam
értelmét. Nem tudtam, mit mondhatnék. Próbáltam feldolgozni a változásokat. Nem
voltam többé ember.
-
Mit tettél vele? – sziszegte Scarlette dühösen, de végig engem nézett. Nem
tudom, hogy mit látott a tekintetemben, de az megijesztette. Már nem volt
szellem. Lidérc volt. De már az sem érdekelt, hogy hogyan csinálta.
-
Megöltem – felelte Sherilyn higgadtan. – Ellenvetés?
-
Miért gyűlölsz engem? Miért bünteted ezért őt? – kérdezte halkan, a hangja
fájdalommal telt meg. Ismertem ezt a tekintetet. Ezzel a kifejezéssel az arcán
mesélt nekem a múltjáról.
Sherilyn
felkacagott, de mintha az ő arcán is fájdalom suhant volna végig.
-
Mert tönkretetted az életem.
-
Én?! – kérdezte döbbenten.
-
Az apád szeretett engem. Igaz szerelem volt a miénk. Soha nem is voltam
boldogabb. Enyém volt életem férfija, a családom támogatott, és ígéretes jövő
állt előttem. Minden az enyém volt. Aztán megszületett Stefanie. Ha lehetett
még boldogabb lettem. Tökéletes férj, tökéletes élet, tökéletes gyermek. Aztán
megint terhes lettem. A világ kibillent a helyéről. A terhesség miatt elkaptam
egy betegséget, legyengültem, és veszélyeztetett terhes lettem. Féltem,
rettegtem, hogy meghalok veled együtt. Gyűlölni kezdtelek, ha te nem lennél
minden tökéletes lenne. Michael végig mellettem volt és támogatott. Szeretett
és féltett, de előttem erősnek mutatta magát. Aztán császármetszéssel kellett
szülnöm és az orvosok hibája miatt belehaltam. Csak téged mentettek meg.
Elvettél tőlem mindent. A családomat. A szüleim belerokkantak. Michael veletek
maradt, egészen, míg lidércként nem mentem vissza hozzátok. Nem kellettem már
neki. Félni kezdett tőlem, szörnyetegnek nevezett. Észre vette a gyűlöletem
irántad, és elszántan igyekezett megvédelmezni. Feláldozta az életét, azt
mondta, hogy csak a testén keresztül érhetek hozzád. Téged választott, téged
szeretett. Még a kis Stefanie is félt tőlem. Az apját ölelte át és nem engem.
Sírt, amikor meg akartalak ölni. De komolyan gondoltam, akkor már úgy voltam
vele, hogyha Michael nem lehet az enyém, akkor másé se legyen. Akkor miért
akadály megölnöm őt, ha utána téged is megölhetlek? De aztán mégsem öltelek
meg. Adtam egy esélyt neked, de nem olyan voltál, aki megérdemelte Michael
helyett az életet. Egyedül a Lidércfény hatalom volt, ami erőt adott.
Megkaptam, miután meghaltam. És ti ezt is elvettétek volna tőlem. Nem
engedhettem.
Döbbent
csend ereszkedett a kastélyra. Nimare legszebb termében most minden apró neszt
hallani lehetett volna. Ha lett volna ilyen. De még levegőt sem mert senki sem
venni. Mindenki Sherilynt nézte, akinek a szemében őrült fény lobogott és éppen
most vallott be mindent.
- És mi köze Aeronnak ehhez?
- Nem gondoltad, hogy engedem, hogy
szeressen téged? Most már örökké gyűlölni fog, és te pedig szenvedni. Képes
volt szeretni egy szellemet, de vajon, képes lenne szellemként is veled
sínylődni? Főleg azok után, amit tettél? Michael sem tette meg értem.
- Együtt kísértenénk, nem gáz – hallottam
meg a hangomat. Felálltam, és ahogy összeszedtem magam jöttem csak rá, hogy
Scarlette csak azért lehet most itt lidércként, mert szeret engem. Csak én
törhettem meg az átkot. A többi dolog csak Sherilyn műve volt. Őt kellett
gyűlölnöm.
Scarlette meglepetten nézett rám, könnyek
jelentek meg kék szemeinek sarkában.
- Szeretlek – suttogta halkan. A szó, mely
eddig még soha nem tört utat a levegőbe, most úgy hagyta el ajkait, mintha
megőrülne, ha nem szabadulhatna azonnal. A világ egyetlen szótól teljesen más
megvilágításba került. A szerelem, mint valami aljas alattomos kór újra
megtámadott. Az egész testembe beférkőzött, kitöltve a megüresedett, fájdalmas
részeket. Egésznek éreztem magam, újra teljesnek, és erősnek. Mintha a testem
szétesett darabjai most kerültek volna csak a helyükre.
-
De ő gyűlöl – nevetett Sherilyn elégedetten. – Hogyan szerethetne téged bárki
is, Scarlette?
-
Én is szeretlek, Scar – találtam meg a hangom, és végre kimondtam. Sherilynnek
az arcára fagyott a mosoly, az elégedettség úgy tűnt el az arcáról, mintha
elfújták volna. Döbbenten meredt rám. Scarlette viszont szinte felragyogott.
Mintha eddig nem is láttam volna igazán. Az arca kivirult, a szeme boldogan
csillogott. Csodálatosan szép volt. Mintha a nap is kisütött volna, legalább is
erre utalt az ablakon beszűrődő fény. A mennydörgés, amit néhány perccel
ezelőtt hallottam, teljesen elhalt.
-
Nem! – rikoltotta Sherilyn kétségbeesetten. – Nem szeretheted! Megöllek, te
fattyú! – üvöltötte, és Scarlette-re vetette magát. Odaugrottam, hogy segítsek,
nem engedhettem, hogy Scary-nek baja essen. De valaki félrelökött. Valaki, aki
pont olyan átlátszó volt, mint én. A földre zuhantam és már csak azt láttam,
ahogy egy kard áll ki Sherilyn mellkasából, majd holtan zuhan a földre.
Mellette pedig Stefanie áll zihálva.
-
Fanie? – találta meg a hangját Scarlette döbbenten. Stefanie sírva ölelte át,
és egymás vállán zokogtak. A pillanat örökké az emlékezetembe vésődött,
mosolyogva néztem, ahogy a két testvér végre egymásra talál.
-
Kérlek, ne haragudj!
Miközben
ők egymást ölelték, én Mira testéhez léptem. Komor arccal óvatosan lehajoltam,
és a kezemmel lágyan lecsuktam a szemeit. Békésnek tűnt. Ha nem lett volna a
ruhája véres, akkor azt mondtam volna, hogy csak alszik. De nem aludt. Ő is
csak meghalt miattam. Ki kell vinnem őt innen. El kell temetni. De vajon, mit
mondok majd Tednek, Brendának? Te jó ég! Brenda… teljesen össze fog törni. Neki
nem volt senki más, akit szerethetett volna. Már elvesztett mindenkit.
-
Jól vagy? – kérdezte Scarlette csendesen. Most vettem csak észre, hogy mögém
lépett és a kezeit a vállamra tette. Jól esett az érintése, ismeretlenül
ismerős volt.
-
Nem tudom – feleltem és fanyarul elmosolyodtam. Szó nélkül átölelt. Percekig
csak így álltunk, összeölelkezve. Magamhoz szorítottam és nem akartam többé
elengedni.
-
Ne hibáztasd magad – suttogta halkan. – Megint.
-
Miattam haltak meg. Ezúttal Mira és Melissa… én nem tudom, én nem…
-
Lissa? – kérdezte Scary sápadtan.
-
Sherilyn mondta.
Megnyugodva
fújta ki a levegőt, amit nem értettem.
-
Akkor ne aggódj. Mielőtt ideértem volna, nálatok kerestelek. Melissa akkor még
jól volt.
-
Él? – kérdeztem kiszáradt torokkal.
Scarlette
mosolyogva bólintott. – De azt hiszik, hogy ti meghaltatok.
-
Mihez kezdünk most? – kérdeztem tanácstalanul. – Jól hiszik, tényleg
meghaltunk.
-
Mit szeretnél? Az lesz, amit csak szeretnél. De azt tudnod kell, hogy ezentúl
egy nappal sem leszel idősebb. Két lehetőséged van. Vagy nem mész vissza
hozzájuk és hagyod, hogy halottnak higgyenek…
-
Vagy? Mi a másik lehetőség?
-
Beavatod őket.
-
De azt nem lehet.
-
Ha a Lidércfény megengedi, akkor igen – mosolygott. Kérdőn néztem vissza rá,
majd a nővérére. Nem tudtam, hogy mégis melyikük lesz az.
-
És ki?
-
Úgy döntöttünk, hogy mindketten. Már ha a többi lidérc is beleegyezik. Elég a
hagyományokból és így legalább nem fordul elő még egyszer, ami Sherilynnél.
-
Gratulálok, Lidércfény – mosolyogtam és vidáman fejet hajtottam.
-
Amikor azt kérdeztem, hogy mit szeretnél… nem kérdeztem meg mindent. Az is
érdekelt, hogy mi lesz… mi lesz velünk. Tudom, hogy megbocsáthatatlan, amit
tettem. Csak megijeszteni akartam Mirát, de túl erősre sikerült az egész. Nem
akartam, hogy bajotok essen és hogy…. hogy meghaljatok – csuklott el a hangja
és bűnbánóan nézett rám. – Nem volt okom erre az egészre, csak elborult az
agyam. Életemben két férfi volt. Az első megcsalt Mira anyjával, Elenával a
hátam mögött, és én azt hittem…
-
Én nem vagyok Paul. Nem mondtam neked, hogy szeretlek? De te akkor még nem
szerettél… azért lehetsz így itt?
-
Lidércként? Igen. Sokat gondolkoztam miután elmentél. Csak későn jöttem rá,
hogy amit én színjátéknak hittem, az valójában valódi. Amikor rájöttem, hogy
szeretlek, akkor tört meg az átok. Azért mondtam, hogy lehetetlen, mert nem
hittem volna, hogy valójában szeretsz. Azt hittem, hogy tévedsz, ez csak valami
fellángolás vagy egy kis felejtés Becky után… nem hittem… nem bíztam benned.
-
Tudod, én csak normális életet szeretnék. Tudom, hogy már nem tehetem meg. De
talán még maradt pár év, amíg gyanú nélkül fiatal lehetek. Mi lenne ha… te nem
akarnál pár évig normálist játszani? Suli, barátok, bulizás, tanulás, meg
minden?
-
De igen. Veled?
-
Velem – feleltem, majd megcsókoltam. Annyira más volt, mint az eddigi néhány
tiltott érintkezés. Ez a csók annyira valódi volt, hogy az egész világ
kibillent a helyéről, nem forgott tovább. Csak mi léteztünk.